– Nini, nagy uram! Elfelejtettem meginni azt a pohár pálinkát, a mit nagy uram akart adni ma reggel.
Ábris úr még egyszer elsavanyodott s bemenvén a szobába, visszatért egy gyűszűnyi nagyságú pohárral, melybe valami volt töltve.
– Mind az enyim ez? kérdé Matyi, attól tartok, hogy leiszom magam, s feldöntöm a hintót. Isten megáldja nagy uram, Isten megáldja Boriska, magát is Pannika. Egy hét mulva megint visszajövünk, akkor itt maradunk egy hétig. – Gyi te Ráró!
Jó is volt, hogy már a lovak közé vágott, mert az egész társaságnál oly kitörőben állt a nevetés, hogy azt csak a támadó kocsizörgés birta elnémítani; a négy tüzes paripa neki rugaszkodott, utána a négy szelindek, dühös csaholással kisérve a távozó hintót az utczán végig, Ábris úr a két cseléddel kidugta a fejét az utczaajtón, s csak akkor mertek visszatérni, midőn látták, hogy a hintó valósággal eltünt már szem elől.
Boris egész nap nem szünt meg aztán dúlni fúlni a konyhában.
– Azért vannak az embernek az atyjafiai, hogy mindenéből kipusztítsák. – Az ember magától megkuporgatja s másoknak a torkába tömi. – Olyanok, mint a sáskák. – Mi nem megyünk soha senki nyakára. – Három hétig nem esznek annyit a teheneink, mint a mennyit ez az ördög kocsis egy éjjel megetet a lovaival. Hát ez a kis fityfirity leány? Milyen finnyás a lelkem, még golyóbisokat csinál a kenyérből s azzal hajigál. – Majd megenné még. – Az a nagy menykő hintó hogy felvágta az udvart a kerekeivel. – Három napig győzöm takarítani a szobákat. De iszen elszököm én innen, ha még egyszer ide jönnek.
II.
Az eddigiekből annyit már tudunk, hogy van egy bizonyos tekintetes Berkessy Gábor úr, annak ismét van egy férjhez adó leánya, a kit megkérni az ország két különböző oldaláról, két házasulandó ifju ember siet, illető családjaik kiséretében, a mint illik.
Még egy kevéssé engedelmet kérünk tisztelt olvasóinktól egy harmadik helyre is betekinteni, azután mindjárt mi is oda megyünk.
**megye székvárosában lakott egy fiatal özvegy asszonyság, Csalváry Julia, kit a szószapuló közvélemény világleányának nevezett el. Az ilyen elnevezéshez nem kellenek nagy érdemek. Julia ifjasszony korában élemedett férje által igen szigorúan tartatott, az öreg úr egyenlő mértékben levén fösvény, szerelemféltő és ostoba; halála után annál gyorsabban törtek gátot az elfojtott szenvedélyek A szép és meglehetős birtokú özvegy imádóktól lőn környezve, azokat nem is igen nagy gonddal iparkodott magától elutasítani; estélyeket adott, szabadon társalgott, bálokban feltünő öltözetet viselt, lovagolt; a mi mind elég arra, hogy a kis városban beszéljenek róla. Egy öreg úr, valami nagybátyjaféle, hajdan fizetéses assessor, lakott állandóul nála, mint gyámja, titkárja, vagy mije? Ez az egész városba hordta szüntelen a pletykát, akármi történt, még a mi nem történt is a háznál, azt abban az órában tudták a nemesi és polgári casinóban? még azt is, hogy Julia egyszernél többször fel nem húzza ugyanazon selyem harisnyát és hogy minden esztendőben egyszer beoltatja magát tehénhimlővel, attól tartva, hogy meghimlőzik. Holmi apróbb eseményeket, imádók cserélését, szerelmi perpatvart, összezördüléseket és házi jeleneteket mindennap friss sütésben lehete kapni a jó öreg Nánásy bácsinál (így hívta az assessor urat az egész város), a kinek e miatt szüntelen majd egygyel, majd mással gyűlt meg a baja: egyszer hírbekevert imádók akarták párbajra hívni, másszor elutasított gavallérok fenyegették ütlegekkel, gyakran nem mert kimenni az utczára, mert attól félt, hogy rálesnek, otthon pedig Julia érezteté vele mindennemű szeszélyeit; hanem mind ez a jó öreg úron nem változtatott, azért ő pletykázott, a kire lehetett, eltagadott, a mit lehetett és viselt minden következményt türelmesen.
Juliát minduntalan sürgették rokonai, hogy menjen férjhez és hagyjon fel ezzel az élettel, válaszszon valakit imádói közül s a többit kergesse magától; de mikor Julia oly szeszélyes volt, hogy ha igazán szeretett is valakit, mihelyt rokonai férjül ajánlani találták, képes volt kiszeretni belőle s soha se látni többé. Ilyen formán a férjhezmenés esztendőről esztendőre haladt, új meg új változatokon ment keresztül, híre örökké volt, de soha sem történt meg, majd az elhiresztelt jegyes hagyta el a menyasszonyt, majd ez őtet, néha egy hajszálon mult el az egész, legtöbbször pedig maga az érdekelt fél nem tudott róla semmit.
Történetünk időfolyamában egy reggelen Nánásy bácsi bejárván a konyhát s megtudva, hogy mit főznek? értekezve a társalkodónéval, megtudva, hogy Julia milyen kedvében van? belépe öltöző szobájába, elmondandó, hogy mit beszélnek a kávéházakban?
Julia épen toilettjét csinálta, a szobaleány akkor gyűrűzé fodrozó vasára hosszú szőke hajfürteit; a delnő hanyagul eldűlve ült bársony karszékében, nagy pálmalevelű cashmir pongyolája hosszú selyembojtjából szélmalmot csinálva unalmában.
– Jó reggelt, jó reggelt, kedves szép hugocskám; selypíté kedvesen Nánásy bácsi s galopp lépésben oda sasirozva Juliához, megfogá kezét s a csuklón kezdve a körme hegyéig végig csókolva, minden pontnál felkiáltott: oh mi kedves kezecske, oh mily élvezet lehet ezektől pofocskákat kapni. Jaj be szép ma az én Zsulim! Ezekkel a hosszú hajfürtökkel, bizonyosan ismét el akarja valakinek forgatni a fejét, ezekkel az à l’anglais fürtökkel. Oh maga kegyetlen Penelope! Ma reggel ismét egy párbaj esett miatta. A szép Lujzi, az a csinos barna egyet kapott a homlokára. Boldognak érezheti magát, he, he, he! Ezt a szalagot, kérem, nekem kell ide tűznöm a hajtekercsre, így ni. Hát nem legjobban értek-e hozzá? Nem lett volna-e jó szobaleány belőlem? He, he, he.
Julia csak nem akart nevetni mind e bohóságokon s komolyan fordult nőcselédjéhez:
– Betty! hozza el a czipőmet.
– Nem, meg nem engedem, hogy más hozza el, mint én! kiálta Nánásy bácsi, visszatartva Bettit s törte magát a czipőkért s rájuk találva, összecsókolá azokat, még a talpaikat is, úgy tevé le Julia előtt, ki himzett papucskáit lerugva, könnyeden voná fel a finom fekete atlasz czipőcskéket, oly kevéssé törődve Nánásy bácsi jelenlétével, mintha csak valami nőcselédje volna ott. Azzal felállt, a tükör előtt körülnézte magát, mintha mondaná: hát nem vagyok-e szép?
– Oh felséges, oh mennyei! kiálta megdicsőült arczczal Nánásy bácsi s gyönyörködésében majd elejté az állát s könnyebb volt a lelkének, hogy azon helyre leülhetett, melyről Julia felkelt.
– Nánásy bácsi; szólt Julia, magát háttal nézve meg a tükörben; én magát egy igen komoly dologgal akarom megbízni, melyet addig nem lesz szabad elpletykáznia, a míg véghez nem ment.
– Hát nem vagyok-e én a legtitoktartóbb titkár a világon?
Julia haragos akart lenni.
– Én nem tréfálok bácsi. Hanem azt mondom, hogy ha elébb kihireszteli a dolgot, míg megtörtént, hát megtépem.
– Nánásy bácsi örülni fog e kegynek; motyogá az öreg úr, tréfásan levéve parókáját s oda tartva huga elé fejét, mely oly sima volt, mint egy görögdinnye.
A szobalány kegyetlenül elröhögte magát e tréfára, melyre Julia összevont szemölddel inte neki, hogy menjen ki a szobából.
Nánásy bácsi minden módot elkövetett, hogy hugocskáját megnevettesse, ferdére tolta a parókáját, csikorogva nyitá ki burnótszelenczéjét, pukkerlikat vágott a renaissance korából: – semmi sem sikerült; Julia ma nem akart nevetni.
A mint magukra maradtak, becsukta az ajtaját, leültette az öreg urat a balzacra s maga eléje állt.
– Hallja Nánásy bácsi. Én férjhez fogok menni.
A megszólított csupa meglepetés és kiváncsiság lőn.
– Magának el kell menni még ma **re, az alispánt felkeresni s dispensatiót kérni számomra. Onnan vissza se jőjjön, hanem egyenesen menjen fel Pestre s mindent, a mi a menyegzőhöz szükséges, – maga jobban tudja, mint én, – rendeljen meg, legfölebb mához egy hétre; mert akkorra túl akarok rajta esni.
– Számíthat rám, angyalom. Három nap alatt vagy minden itt lesz, vagy azt hallja, hogy Nánásy bácsi meghalt.
– Iparkodjék számomra Pesten a lehető legrövidebb idő alatt menyasszonyruhát is készíttetni.
– Csak bízza reám, angyalom. Magam felkeresem a leghíresebb tűművészeket, a kik a legelőkelőbb dámáknak és szinésznőknek dolgoznak: Keresztesyt, vagy Sóvárit s ha egy hét alatt el nem hozom a legpompásabb menyasszonyöltözetet, currentáltasson az ujságban, mint egy elveszett ölebecskét, a kiért öt forintot kap a becsületes kézhezszolgáltató.
– Egyúttal irjon levelet rokonaimnak s hívja meg őket mához egy hétre tartandó menyegzőmre, hanem erre majd Pesten is ráér. Csak most rögtön üljön kocsira és menjen.
– Igen, galambom, hugocskám. De hát mit irjak rokonainknak, mit?
– Hát miről beszélünk? Azt, hogy férjhez megyek.
– Igen, de kihez?
– Hát azt is szükség tudni?
– Hahhahha! Hisz az a fácit a dologban!
– Furcsa; – hát irja meg, hogy Sós Kálmánhoz.
– Sós Kálmán? Sós Kálmán? Hallottam már egyszer a nevét. Hogyan irják? két ó-val, vagy két ss-el?
– Irja, a hánynyal akarja.
– Kicsoda, micsoda e derék ifju ember?
Julia komoly áhitattal felelt rá: «költő».
– Hát még?
Julia fél haraggal, fél bámulattal tekinte az öregre, mintha mondaná, milyen együgyűek a vén emberek s azzal daczos vállvonással monda:
– Úgy hiszem, hogy a sors eléggé bőkezű volt akkor, midőn valakinek gazdag szellemet adott, a helyett, hogy gazdag hivatalt adott volna.
Nánásy ezt nem értette, tehát megnyugodott benne, magában ilyenformán töltve ki ezt a rubrikát: valami éhenkórász, tánczmester, vagy komédiás, vagy más efféle lehet a gyönyörű madár, a kit Julia férjeül választ azért, hogy annál könnyebben uralkodhassék fölötte.
Julia hagyta elmélkedni az öreg urat s elkészíté saját kezével az útravaló szükségleteket, elrakva mindent a kocsiládába; külön chatoulleba a borotválkozó eszközt; felirta egy tárczába a miket nem volt szabad elfeledni, beletett egy csomó meg nem számlált bankjegyet s átadva azt Nánásy bácsinak, maga ráadott öreg kaputot és bundát, fejébe húzta az utazó süveget s lélekzeni sem hagyta addig, a míg fel nem ülteté az előjáratott hintóba, nehogy ideje legyen elbeszélni valakinek a friss titkot.
Nánásy bácsi azonban, a míg a városon végig ment, két-három úri ismerősével találkozott s nehogy kifúrja oldalát a titok, a kocsiból kihajolva elmondá nekik röptében, hogy hugocskája házasodik, elvesz valami fiatal ismeretlen embert, most küldi őt a dispenzáczióért az alispánhoz és Pestre ruhákat és tortákat rendelni. – Ilyenformán aztán egy óra múlva az egész városban mindenki a titkos menyegzőről beszélt s találgatták, hogy ki lesz a szerencsés vőlegény? mert annak a nevét Nánásy bácsi elhallgatta – takarékosságból, hogy mikor visszajön, akkorra is maradjon kiharangozni valója.
Julia azon nyugodt tudattal, miszerint ügyeit jól rendezé, tért vissza termeibe, parancsot adva cselédeinek, hogy Kálmánon kívül senkit be ne ereszszenek hozzá.
Nemsokára léptek hangzottak a folyosón; Julia a legérdekesebb kedélyt iparkodott arczán visszatükröztetni, megismerve a lépések hangját, mert szerelmes emberek még a csizmasark kopogásai közül is megismerik a választottjukéit.
E tekintetben a szerelmes emberekénél csak a lapszerkesztők ösztöne finomabb, a kik a kapu alatt kopogó lépésekből megtudják itélni: vajjon a posta jön-e előfizetőkkel, vagy pedig valami poéta versekkel?
Juliánál megfordítva állt a magnetismus. Ő a költőre várt, nem a postára, és nem csalódott. Sós Kálmán úr nyitá be az ajtót.
Érdekes halavány ifju volt. Nem az volt rajta az érdekes, hogy halavány volt, hanem az, hogy oly arczczal lépett be az ajtón, mint Hamlet a koponyával s patheticus léptekkel Julia elé járulva, ajkaihoz emelé a delnő kezét s ott tartá hosszan, még tán most is ott tartaná, ha Julia bele nem szólt volna, karjaiba fogózva.
– Önnek valami baja van Kálmán, hogy oly szomorú.
– Szomorú vagyok ugy-e bár? mond a költő; mint Leviathán, ki vigadó angyal társai között járt s már homlokára volt irva, hogy le fog az égből vettetni.
– Az Istenért! szólt megijedve Julia, mi baj fenyegeti önt?
– Semmi, semmi; szólt nyugalommal Kálmán; de oly arczkifejezéssel, melyből iszonyúakat lehete gyanítani s nagy szinpadi elernyedéssel egy karszékbe bocsátkozék.
– De igen, igen, önnek valami baja van! kiálta a delnő komolyan megrettenve; én kivánom, én követelem, hogy azt nekem megmondja.
A költő ismét a-tempo fölemelkedék s megfogva Julia kezét, mélyen tekinte annak szemeibe.
– Hisz-e ön a sejtelmekben? kérdé kisértetes hangon.
– Minek az?
– Nem ismeretes-e ön előtt azon érzés, mely valami az álomból az ébrenlétben? midőn legvígabbak vagyunk, egyszerre, mintha valami hideg kéz simulna végig arczunk felett, hogy ajkainkon a megkezdett kaczaj elfagy s mintha egyszerre egy bűvtükröt látnánk magunk előtt, melyből tulajdon arczunk néz reánk, halaványan, sötéten, mintha mondaná: ne örülj!
– Ugyan hagyja el; szakítá félbe Julia, kire izgatóan hatott a poezisnak ez a neme; nem jó ilyenekről beszélni. Szóljunk inkább menyegzőnkről. Kapott ön már levelet rokonaitól?
Sós Kálmán lord Byron képet csinált s szemeit felforgatva monda:
– Ön boldog, oh Julia, oh ön még gyermek és tud mindennek örülni.
– Ugyan hallgasson! hisz idősebb vagyok magánál jó öt esztendővel, ha nem többel.
– Ah Julia, az időt nem az évek teszik. Ön gyermek huszonnyolcz évvel, én megaggott férfi huszonnégygyel. Nem az a legvénebb, a ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, a ki legközelebb van a sírhoz, nem a napok száma hozza meg az arczok redőit, hanem a napok terhe. Én szenvedtem annyit, a mennyi egy ötven éves életre elég.
– Szegény Kálmán! sóhajta Julia, a költő vállára simulva s elég gyöngéd volt meg nem kérdezni tőle, hogy mi az ördögöt szenvedett már annyit? Egyébiránt erre azt felelte volna Kálmán, hogy azt nem jó meghallani emberi füleknek.
– Lássa ön. Folytatá Kálmán, e pillanatban, midőn önnek mennyei arczát látom, midőn szívemnek lángolni kellene azon gondolatra, hogy önt birni, önt örökre enyimnek nevezhetni fogom, valami jéghideg sóhajtás azt látszik súgni lelkembe: ne örülj, minden bizonytalan a nap alatt.
– De már ez bizonyos, mert már a dispensatióért is elküldtem s egy hét múlva rokonaink itt lesznek s menyegzőnket megtartjuk.
– Hah! egy hét múlva? Tudja-e ön, hogy akkor augusztus tizenharmadika van?
– Biz én nem néztem a kalendáriomot.
– Ah Julia. Az én sorsomra iszonyú befolyást gyakorol a tizenhármas szám. Minden baleset a hónapok tizenharmadikán történt velem.
– No hát megtartjuk előtte való nap.
– Ön oly biztosan beszél, mintha a sors kezét kezében tartaná.
– Hát ha én akarom és ön is akarja, akkor csak úgy gondolom, hogy mint bizonyosról beszélhetünk.
Kálmán e szóra felemelé tekintetét s mutatóujját feltartá, a magasba intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.
– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.
Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.
Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb exaltatióval kiálta fel:
– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben, szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e együtt meghalni velem oh Julia?
– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt hagyj bennünket élni.
Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.
Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt nehányszor a teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:
– Isten veled! Adja az ég, hogy sejtelmeim ne valósuljanak.
Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította sarkából s dúlt arczczal eltávozott.
Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni, utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.
Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.
Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket, a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi, hogy valami kapocs szakadni, vagy fejéke lebomlani készül; ezekhez hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a posta.
Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.
Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég? Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak irója…
Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának, hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet. Négy sűrűn irott oldal állott előtte.
«Imádott, örökké feledhetlen angyal!»
«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»
Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.
… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni fogok és engedelmeskedem, csupán te érted, csupán a te nyugalmadért. Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád: felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»
Julia a holdból esett le…
Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.
A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze, bevetette a kandallóba.
Csengetett.
A szobaleány belépett. Julia nehány szót irt s azt lepecsételte.
– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse fel. A fizetést nem kell kimélni.
A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?
Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg fogjuk tudni.
Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt, kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt, mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott, megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is szokásuk volna a nevetés; úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára, iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre, mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon: hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első «ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.
Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.
Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá, köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.
A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme, szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel, gyöngédséggel, hizelgéssel halmozák, mindenben kedvét keresék, kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és – különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé, kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.
Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét, sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.
A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy Gábor urambátyámhoz.
Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.
Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal; már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint hogy megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen elő sem fordulnak regényben.
Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly, egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt valaki meglássa.
Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert. Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla, hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a szellem is lehet szép.
Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, tehát türelmesen meg kell hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.
Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából, melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra; a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra, földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem mekegtet.
Ez az egyik szoba.
Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s a szekrény fiókjai szinültig vannak hófehér abroszokkal és sávolyos kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.
Most jerünk a másik szobába.
Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok, melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon, mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.
A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki képviselői.
E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék, asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha, elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön szobájába, szemenkint szedeget fel utána.
A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán vannak a vendégszobák, konyha, éléstár és cselédszoba, körül négyszegű oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.
Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret, pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék, sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat, midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.
Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik, vagy megég, a mi kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani, miként ez.
A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma, mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le, ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól: «jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám, tartsa ide a kezét.»
– Minek? kérdé az öreg úr, de csak oda tartotta a leány elé.
Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem voltak szabadok.
Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta, azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk ujjának körmével belenyomogatva.
A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.
Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk szobáit, konyháját, most csak azt kell még látnunk, mikor pöröl. Mert a jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség, pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják, se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha valaki riogatná az agarat.
Hah! egyszerre leteszi csészéjét, s rohan ki az előszobába.
– Ki bántja azt az állatot? kérdi galambharagtól reszkető hangon.
A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik megfelelni.
– A Fecske felugrott a tűzhelyre.
– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt a tűzhelyhez közeledik?
– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.
– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám. – Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat, hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)
– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a hajdú.
– Igen, csak nem hagyhatom megfulladni egy köcsög miatt.
Azzal visszatért atyjához, ragyogó arczczal jelentve:
– Ugyancsak jól összeszidtam őket.
Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna alatt a postáról kapott mindenféle ujságokat. Az öreg úr megtartja magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.
Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt, azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt, felriadt rá:
– Mi lelt?
– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a lap akart kiesni a kezemből.
Nem hazudott, mert csakugyan ki akart esni a kezéből.
Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül összelőjenek azalatt egynehány flottát.
Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját, kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az üvegházba.
Ott széttekintve, látta, hogy egyedül van. Az egyedüllét kedves keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot követne el, remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá irt költeményt.
Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.
Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.
Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések alatt.
Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve természetesen annak költői oldalát.
E perczben hirtelen nevét hallá kiáltani a kertajtóból:
«Lina kisasszony!»
Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.
– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.
Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén, a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.
E szerint tudjuk, hogy kik jöttek?
Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott.
Csakugyan ők voltak.
A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a szeretetre méltó kis fiu.
A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni, hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos selyemkendő volt felülvetve díszesen.
Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán, inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.
Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel, s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.
Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.
A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt, átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi tagjai közé.
– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.
Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná, hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki, hogy a székről fel kellett állania.
Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.
– De már a leányomat nem rabolják el tőlem oly könnyen, hugom asszony!
– De biz elviszszük azt, vagy itt hagyjuk a fiunkat is urambátyámnak.
– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek. Elfogadom.
Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál maradok!
Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s nem hágy egyebet hallani.
Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!
– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való volna.
Menyhért úr beleszólt. Szükségét érezte valami okosat mondani:
– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz. A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a menyasszony a vőlegényét, a míg…
Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.
Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem tudta, hol jár.
– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.
Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. (A legszebb négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá magában.)
– Mi pedig kimegyünk a kertbe Péterkével, monda Zsuzsi néni.
– Aztán leszaggatunk sok virágot, örvendezék Péter.
– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket, bogarakat fogdosni azt szabad.
Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa tejből-vajból készült.
Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy atyja mit fog vele parancsolni.
– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell megakadályozni. Gyerünk apjok.
Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.
A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.
Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló szerelmet, de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.
Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.
Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet, megszólítá Sándort.
– Azt a képet nézi, ugy-e mennyire nem hasonlít hozzám?
– Magához? kérdé elnevetve magát Sándor. Ohoho! Dehogy hasonlít.
– Sokkal pirosabb, mint én vagyok.
– Az ám.
– És kövérebb, mint én.
– Persze, sokkal.
Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a ki szereti megmondani az igazat.
– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni, mint a milyen vagyok.
Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett magát kivágni.
– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább, mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a másik.
Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.
– Kegyed Pesten lakott, megismerkedett ugy-e bár az ott lakó költőkkel?
– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora.
Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig nem volt szándéka.
– Menjen kegyed. Nem olyan költőket értettem, hanem versirókat.
– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam Pesten.
– De műveiket szokta olvasni? például Vörösmartyt?
– Oh azt igen. Ugy-e az az, a mit Kisfaludy irt?
– Dehogy! Hiszen Vörösmarty maga a költő.
– Ahán! Tudom már! Ő irta Kisfaludyt.
– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy épen nem ismeri a magyar költészetet?
– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit könyvnélkül, hogy.
– Szépek? Irjon le nekem a dalgyüjteményembe egy párt. Kiktől vannak?
– Hát a legszebbek Vad Jánoséi.
Linka rábámult.
– Kicsoda az a Vad János?
– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora volt.
– S szép munkái vannak?
– Hm. Elhiszem azt. Milyen verse az a «Kikeletkor» csupa merő alcaicusokban, meg «A hurkához», meg «Tóbiás napra», azután meg «A kukoriczaszár panasza a felfutó bab ellen». Tyhű! az valami felséges! Hát még aztán a «Repüljetek muzsák!» a mit examenre irt, mikor a szülőktől búcsúzik!…
– S hol jöttek ki mindezek? kérdé Linka szorongatott tekintettel.
– Hát a «Hippocrenében». Felelé Sándor bizvást.
– Mi az? Rebegé Linka ájtatos félelemmel.
– Ujság.
– Még én nem láttam, sóhajta a szegény leány belső szemrehányással. Hol jelenik meg?
– Hát Kőrösön.
– S ki adja ki?
– Hát a diákok. Irják maguk, kinek szebb irása van, s elhordják a szép kisasszonyoknak olvasni. Az az hogy én nem hordtam ám sehova; sietett megigazítani magát a jámbor, nehogy valaki feltehesse róla, miszerint ő még kisasszonyokhoz is járt.
Boldog Isten, hány ember van ilyen, a ki azóta, hogy az iskolából kijött, semmit sem tanult, s megvénül a classisokból elhozott eszmékkel; aztán legyen neki az ember felesége. Nekem van egy tanuló társam, a ki ezelőtt tizenegy esztendővel igen ügyesen tudott elmondani egy paraszt anekdotát. Az idén találkoztam vele, három szót váltottunk, a negyediknél megint elkezdte ugyanazt az anekdotát. Aztán legyen neki az ember jó barátja.
Szerencsére ez ártatlan kedvtöltésnek ezuttal félbe kellett szakadni, komolyabb gondokat idézvén elő a sors ez alatt; – történt ugyanis, hogy míg a két öreg úr a lovakat vette szemlére, az alatt Zsuzsi néni leszállt a kertbe, tulajdonképen nem abban gyönyörködni, hogy milyen szépek a virágok? hanem inkább, hogy tudomást szerezzen felőle, vajjon mint ért a leendő menyasszony a konyhai kertészethez? Péterke ez alatt felszabadíttatott, hogy fogjon lepkéket és bogarakat, mely utasításhoz híven elkezde a kis fiúcska keresztül-kasul nyargalózni a virágágyakon, spárgatelepeken, kergetve azokat a sunda egyszínű sárga lepkéket, a milyen milliom van egy kertben, mikor jó nap süt; végre lefogott egyett a sipkájával, s vitte nagy diadallal az anyjához.
– Mámi! fogtam bogarat hihi!
A mámi épen azon törte a fejét, hogy minek az a tengeri gyöp az ágyak szélén, mikor ha e helyett endivia saláta volna, azt meg is lehetne enni.
– Jól van fiacskám, csak tedd el. Majd megmutatjuk a Linka néninek; hogy megörül neki.
Végre a nagy bogárfogdosás közben a méhekhez talált vetődni, s látván, hogy ott sok bogár van, nosza rajta, vadászatot indíta ellenük, azok aztán megcsipkedték úgy, hogy mire az anyja a nagy ordításra oda rohant, már akkor az egyik arcza akkorára volt dagadva, mint egy czipó, a szeme egészen eltünt a daganat miatt s a szája úgy félre ment, hogy csak oldalvást lehetett meglátni.
A szerencsétlenség megtörtént; nosza mindjárt hideget, meleget, olajat, pálinkát, ki mit tudott tanácsolni, applicáltak a gonoszul járt ifju ember orczájára; de a daganat azért megmaradt. Ennek a jövendője három napra biztosítva van. Veszteg fog egy helyben ülni, vagy feküdni, bekötött orczával, a mellette ülő hentesné minden félórában hideg vízzel fogja borogatni. Annyit nyertünk vele, hogy a bekövetkezendő végzetteljes napok alatt nem fog mindenütt láb alatt lenni.
Linka szaporán a konyha után látott, a mi igen jó ürügy volt rá nézve az ártatlan kedvtelésből megmenekülni. Ott hallá nem sokára az újon érkezett hintó gördülését. Nem is figyelt rá, csak a pecsenyére és lábasaira volt gondja. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy a kiváncsi szolgálók az ablakhoz ne fussanak, megtudni, hogy ki érkezett, s nagy ujongatva beszéltek onnan:
– Jaj, kisasszony! Be gyönyörű hintó járt be, ez ám a kocsis, nem olyan, mint az a Marczi, hogy lobog a gyolcsingeujja! Most meg egy eszemadta szép gavallér ugrik ki a hintóból, s úgy emel ki egy derék úri asszonyságot, meg egy kis piros kisasszonyt. Ez már aztán a vőlegénynek való legény!
– Ugyan mit fecsegtek, szól bele boszúsan Linka, jobb lenne, ha az edényekhez látnátok.
De azok még el se jöhettek az ablaktól, midőn új zaj ragadta meg tudnivágyásukat. Egy ló vágtatása hangzott az udvaron, s a mint a ló megállt, s a lovag leszállt róla, finom affectált orrhangon e szavak hallatszának kívül, – hihetőleg a házi úrhoz intézve:
– Én Sós Kálmán vagyok. Kivántam tiszteletemet tenni.
De már erre a szóra Linka csakugyan a tojáshéját vetette a liszt közé a sárgája helyett, s ezen ismét annyira megijedt, hogy a kötényzsebbe dugott Regélőt minden további gondolkozás nélkül a tűzbe vetette.
– Mit csinál a kisasszony! kiálta fel a terjedelmes szakácsné, hisz mind bele hordja a tűz az ételbe az égett papirospernyét!
S hogy tetézve legyen a baj, még az öreg úr is kijött, sugárzott az arcza az örömtől, s olyan gonosz volt, hogy a leányához lépve, egy szót se szólt neki sokáig, csak nézett rá és mosolygott és hunyorgatott a szemeivel kedélyesen, míg a szegény leány semmit sem látszott jobban óhajtani, mint hogy bárcsak valami csoda által valahogy lesülyedhetne a pinczébe.
– Tetszik valami, édes atyám? mert végtére megszólalni.
– Az nem tetszik, hogy te a konyhában vagy.
– Miért, édes atyám?
– Mert ma mindent el fogsz sózni.
Szegény Linka, ha lehetett volna még jobban elpirulnia, mint a mennyire már elpirult, még tán azt is megtette volna; mert jól értette a tréfás czélzatot, s tetézte zavarát még a szakácsné is.
– Jól teszi tekintetes uram, vigye be innen a kisasszonyt, úgy is minduntalan bajt csinál, a tojáshéjat üti a tálba, s mindenféle papirosokat éget.
Linka csitítani akarta a cselédet, arra valamennyi elkezdett lármázni; végre meg kellett adnia magát, s apja karjába fogózva, elhatározni magát a nagy áldozatra, hogy a konyhát elhagyja, s a vendégek közé menjen.
Pedig milyen jó menedékhely hasonló esetekben a szegény lányokra nézve a konyha.
Most lássuk a csatatért.
A pamlagon ül egy felől Zsuzsi néni, ki az orrát szüntelen boszantva mutatóujjával, hevesen iparkodik valamit magyarázni, suttogva a pamlag másik szegletében ülő csendes asszonyságnak, kiben Károly anyjára, a jó Tállyainéra ismerünk, s kinek nincs nagyobb törekvése, mint hogy magát mentül csendesebbnek mutassa; sorsában megadva magát, szótlanul hallgatja Zsuzsi néni folyton folyó hazugságait, mikbe az olykor úgy belekeveri magát, hogy maga sem tud belőle kihatolni.
Mellette áll Sándor öcsém, ki egészen kilátszik sodrából véve, ennyi embert látva egy rakáson, bár annyira még az esze nem jár, hogy köztük két vetélytársat is gyanítson. Menyhért úr halk hangon egyremásra tartja bölcs tanácsokkal, hogy miként viselje magát, mikor szól, mikor beszél és mikor valamit mond; az asztalnál késre, villára vigyázzon, a kenyeret ne harapja, hanem vágja késsel, a száját ne törülje az abroszba, arravaló a szalvéta, a poharát fel ne döntse, a sótartóba ne körömmel nyúljon, hanem kés hegyével, a levesre ne igyék, teleszájjal ne beszéljen, az eczetet, olajat, szájmosó-vizet meg ne iszogassa. Továbbá, hogy háttal senkinek se forduljon, másnak a szavába ne vágjon, nagyon ne röhögjön, s több efféle, mik Sándor öcsémnek még azt a kis bátorságát is elvevék, a mit az új atilla kölcsönzött neki.
A tulsó oldalon Károly áll, csinos, fesztelen alak, könnyelmű arczán nem látszik semmi ünnepélyes feszesség, lassan enyelegve beszélget hugával, a kis pajkos Lizával, kinek hamis szemei el-el vágnak néha a tulsó oldalra, mi közben mindig talált valami igazítani valót bátyja nyakkendőjén, inggallérán, hajfürtein, egy-egy vékony pehelyszálat levenni öltönyéről, mindent titokban, hogy rajtunk kívül senki sem veszi észre.
Végre az ablakban áll Kálmán a költő, karjait összefonva, s hátát egy karosszéknek vetve. Arcza minden elképzelhető szerencsétlenséget iparkodik kifejezni: az ilyen boldogtalan arczoknak nagy hatásuk van a fiatal leányokra; halvány holdas kép, titkos sóhajtások, szomorú mosolygás, mikor más nevet; félre vonulni egy szegletbe, ott a hol mindenki látja, midőn a többiek mulatnak, vigadnak, s onnan világgyűlölő képpel tekinteni le az emberi hiúságok piaczára; egyet-egyet köhinteni, s ha kérdik, mért köhög? szelid, andalgó megnyugvással tenni mellre a kezet, s beszélni közelgő őszről, lehulló falevelekről, s édes álomról lehullt falevelek alatt, költői hasonlatokat mondani, hogy e köhögés hangja – koczogtatás a túlvilág kapuján, s más effélék mindig biztos sikerrel használhatók tapasztalatlan szívek ellenében.
Ily csatarendben foglalták el a tért az ellenséges prætendensek. Legerősebb közöttük kétségtelenül a Gulyási Sajtári család. Őket a házi úr régi barátságos ismerete, korábbi igéretei és saját merészségük, s a minden ostobák védistene, a szerencse, legkedvezőbb helyzetbe állítá, daczára annak, hogy a kis népfelkelés, a mindent törő Péterke a méhek elleni harczban előlegesen demontiroztatott. Kálmán, a költő, eléggé veszélyes egymagában véve, verseiben forralt titkos lázítások és szívbeli összeesküvések által, míg Károlynak a legkedvezőtlenebb helyzet jutott. Őszinte, becsületes szív, hazudni nem tudó ajk, tettetéshez nem értő arcz; hozzá még az a baj, hogy szegény édesanyja nem hogy fiára erényeket és jó tulajdonságokat iparkodnék ruházni, sőt valahányszor róla beszél, nyilt szívvel elmondja mindenkinek, hogy ez biz egy korhely fiu, a ki mind tanuló, mind juratus korában igen sok pénzt elköltött, nagy kártyás és más mindenféle rossz tulajdonság megvan benne. Úgy, hogy szegény fiunak akár előre karjára mernők akasztani a kosarat, ha szerencséjére Liza képében egy furfangos kis nemtő nem volna mellé adva, ki alkalmasint megforgatja még az egész társaságot.
Gábor úr belépett, leánya kezét hóna alá szorítva, s odavezette őt Tállyainéhoz. A leányka kezet csókolt, a két asszonyság középre ültette őt a pamlagra, mely alkalommal igen érdekes volt elnézni, mennyire iparkodik őt Zsuzsi néni beszéddel, hizelgéssel, magasztalással, izetlen kérdésekkel elfoglalni, hogy a másik asszonyságot szóhoz ne engedje jutni.
– Oh milyen szép, milyen kedves, micsoda fehér kezecskék, még csupa gyermek s már milyen nagy gazdasszony. Láttam a kertjét, már azt meg kell engedni, hogy rémek. Milyen káposztafejek! Aztán ez a frizura. Mindig ez volt a legkedvesebb. Láttam a befőttjeit is. Fölségesek. No majd én is tanítom valamire, a berkenyét hogy lehet befőzni. Soha sem evett annál senki jobbat. Csak egyszer Makkfalván legyünk. A Sándor véghetetlenül szereti. Jaj a Sándor iszonyúan szereti az édességeket, egészen apja fia. No de a legédesebbet még nem kóstolta. No, no csak ne piruljon el maga kis bohó leányka, fogadom, nem kell akkor neki több édesség.
A szegény leány töviseken látszott ülni e beszéd alatt; szerencséjére Liza oda futott hozzá s nyakába borulva, menten ismeretséget kötött vele, melynek folytán alkalma lőn Linkának eltávozhatni a mellékszobába, ott hagyva az egész szép társaságot a faképnél. A két leány nem is tért vissza, míg csak ebédre nem hítták őket s akkor már per tu voltak egymással. A leányoknál nagyon hamar megy az ismerkedés; daczára a különböző életkornak, a saint alliance nehány percz alatt meg volt kötve, s az első beszélgetésnek az lett a látható eredménye, hogy Linka sokkal jobb szívvel nézett már Károlyra, mint Sándor öcsémre; azonban Kálmán még mindig legveszélyesebb maradt reá nézve, arra csak lopva tekintgetett, meg lévén győződve felőle, hogy az is mindig reá néz.
Az asztalhoz úgy ültek, hogy a két asszonyság jutott az asztalfőre, az öreg úr az asztal végére, mellette kétfelől a két leány, Sándor és Károly egymásnak szemközt, még pedig úgy, hogy Sándor ült Károly testvérje mellett, s Károly jutott Linka mellé. A költő ült Tállyai szomszédságában, Menyhért úr a felesége mellett.