Népvilág: Elbeszélések

Ebben a szempillantásban a ladik egyet billent, s a bátyám egyszerre a két csónak közé bukott, s ott szemeink láttára elmerült.

A szerencsétlen menyasszony, ki már nyujtotta kezét vőlegénye felé, a kiért annyit tűrt, annyit fáradott, a mint azt maga előtt a vízbe bukni látta, iszonyú sikoltással utána vetette magát a csónakból a Tiszába.

Szegény anyám és én kétségbeesve tördeltük kezeinket s segítségért kiáltoztunk. A közel malmokból rögtön siettek a molnárok csónakaikkal s Marcsát, ki bő ruhái miatt a víz szinén lebegett, nem sokára kifogták, de bátyámat nem lelték meg többé; nem kaptunk meg egyebet, csupán a víz szinén uszó bokrétás süvegét.

Anyámat három nap múlva megütötte a szél, a szegény menyasszony pedig forró betegségbe esett, hat hétig feküdt bele, inkább halott volt, mint élő, s a mint fellábadt belőle, oda volt minden szépsége; alig lehetett ráismerni többé.

Eleinte csak azt láttuk rajta, hogy nagyon bús, elgondolkozó, naphosszant sem szólt egy szót is, hanem azután megütközve láttuk, hogy lejár a Tisza-partra, s a mint a molnárok csónakokkal érkeztek a révbe, kérdezgetni kezdi tőlök: «mit izent a Jóska bácsi?»

Még azt hittük, hogy ez a baj csak hagymázbetegségéből maradt meg nála, a mikor szinte mindig Jóskával vesződött; de hova tovább, mindig fonákabb dolgokat kezdett cselekedni; haza ment, otthon minden széket, asztalt egymásra hányt, minden nap kimeszelte a házat, azt mondva, hogy takarít, hogy rendbe legyen minden, mikor Jóska bácsi megjön; majd ismét egyre-másra ölte apró marháit, sütött főzött, hogy ő menyegzőhöz készül. E mellett egyre vadult, egyre zavartabb lett, senkit sem ismert már névszerint, a templomban fenhangon beszélt, az utczán imádkozott és dalolt összevissza, semmi munkát nem akart és nem tudott tenni, összetépte a fonalat, azt állítva, hogy úgy többet adnak érte, s üres tojáshéjakkal ült ki a vásárra. Végre rájött a bujdosás; egy este eltünt hazulról, öt nap kerestük mindenfelé, hatod nap találtunk rá a rét közepén, elbujva a nagy nád közé, ruhái mind összetépve, arcza mind összekarczolva. Ez időtől örökké tébolyodott maradt a szegény leány. A szépséget mintha a szél lefútta volna róla, négy esztendő alatt oly vén, roskatag anyóka lett belőle, mint a milyen most. És annak már hatvan esztendeje. Azóta mindenki elfeledte a történetet, a legvénebb emberek úgy ismerik őt gyermekségök óta, mint bolond Marcsát, a ki nem érez sem hideget, sem meleget, elkoplal napokig s eszik a míg előtte lát; fölszed minden tarka rongyot és azt köntösére varrja, ifjat, vénet nénjének, és bátyjának szólít, s a kinek csak egy szavajárása van: «mit izent a Jóska bácsi?» A ki mit felel a szóra, azt megcselekszi, s a mi ajándékot kap, azt elviszi a Tiszára és abba beleereszti: «kell az a Jóska bácsinak».

Az emberek kaczagnak rajta és senki sem tudja, hogy ott a víz fenekén az ő vőlegénye fekszik; a víg leánykák a fonóban sok tréfát űznek belőle, s egy sem gondol arra, hogy ez a ránczos, utálatos kép egykor oly vidám, oly mosolygó lehetett, miként akárki közülök. Ilyen az élet jó uram.

Az öreg kiverte pipáját, az idő beesteledett már; én megköszöntem a mesét, s kezet szorítva véle, haza ballagtam gondolkozó fővel.

Milyen különös, hogy a paraszt is meg tud őrülni szerelmében! mikor az oly úri dolog…

Egy más esetet hallottam egykor Békés megyében egy jámbor őrültről, ki igen szorgalmas, dolgos ember volt különben, alig lehetett rajta valami jelét a háborodásnak észrevenni, csak ha azt a nevet említék előtte «Gyuri», akkor egyszerre felugrott, akár evett, vagy dolgozott, elhajítá kanalát, vagy fűrészét s elkezdett szaladni és futott, a míg fáradságtól aléltan össze nem roskadt.

Sokszor megfuttatták így pajkos legények oktalan tréfából, vagy véletlen kiejtett szó miatt rohant el őrjöngve; egyébiránt pedig a legcsendesebb, szelidebb ember volt a világon s úgy el lehetett vele beszélni, mint más akárkivel. Ezzel az történt, hogy több év előtt, mint juhászlegény, egy másik bojtárpajtásával együtt, kihajtotta a juhokat a legelőre egy szép derült deczemberi napon. Azon a télen még nem volt fagy s az egész mező oly zöld volt, a nap oly melegen sütött, mint máskor tavasz derekán

A két pásztor jó messze elhajtotta nyájait a tanyától, midőn este felé egyszerre elkezde észak felől éles, csipős szél támadni, az idő egy óra alatt megváltozott, nagy sötétkék felhők tódultak a láthatárra, úgy látszott, mintha azok bömbölnének oly irtózatosan az északi szélben. A havas zivatar futárai, a hollók, egész seregestől támadtak az égre, ijesztő károgást vegyítve a vihar hangjai közé.

A két pásztor hirtelen összeterelte a nyájat s haza felé kezdé hajtani. Alig haladtak azonban mintegy hatszáz lépésnyire, midőn az egész látkör elsötétült, a hópelyhek elkezdtek sűrűn omlani, kavarogva a süvöltő szélben, s nehány percz alatt ellepve a nyomást, mely a pásztoroknak útmutatóul lehetett hazáig.

A hideg érezhetőleg nőtt, a föld cseréppé volt már fagyva lábaik alatt, s ők nem tudták többé merre menjenek? Az éjszaka beállt s bár merre haladtak, kémlelőzve, hallgatózva, sehonnan sem csillámlott eléjök a vezérlő gyertyavilág, nem hallatszott a tanyai kutyák ugatása. El voltak tévedve a nagy sík rónaságon, a hóförmeteges éjszakában.

Mit tegyenek e helyzetben? A bárányokat nem lehete tovább hajtani, mert azok összebujtak egy falkába, fejeiket összedugva.

– Tegyünk úgy, mint a bárányok, szólt a két juhász egymáshoz, s leterítve szűreiket, lefeküdtek egymás mellé, szorosan átölelkezve s testük kölcsönös melegével óva egymást a megfagyástól.

Így várták végig a hosszú, viharos éjszakát; a szélzúgás, a hóesés egy perczig meg nem állt az alatt, a hófuvat behordta mind a kettőt. Pista – így hítták az egyiket – egész éjszaka nem tudta behunyni szemeit, mindig hallotta a varjukat feje felett kiáltozni, s úgy hallgatta, mint üvölt egyre az északi vihar, mintha valami nagy szörnyeteg panaszkodnék, hogy fázik és jajgatna és dideregne bele: hanem társa Gyuri elaludt, bármennyire suttogá emez fülébe: ne aludjál, félve attól a rémséges álomhorkolástól, s a magányos ébrenléttől. Később elhagyta a horkolást az alvó, s csak halkan lélekzett, utóbb azzal is lassankint felhagyott. A mint végre elmult a tengeréjszaka, s a hófelhők kitisztultak s feljött a nap, végig nézni a megőszült világon, Pista is fel akart kelni, s költé társát, ki még akkor is rá volt borulva s karjait nyaka körül fonva tartá. De az nem akart ébredni.

– Gyuri ébredj! kiálta ijedten; az elaludt örökre. Meg volt fagyva.

A mint a pásztor azt észrevette, hogy társa meghalt, rémülten akart annak öleléséből kibontakozni; de a holt karjait lehetetlen volt szétfeszítenie, oda voltak azok szorulva mereven társa nyaka körül.

A megrémült juhász, kit az erőszakos halott leküzdhetlen erővel tartott magához ölelve, arczát arczára feszítve, s hideg, mozdulatlan szemeivel egyenesen szemeibe nézve, rémséges futással rohant az avarnak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy a keresésére kiindult tanyai emberek reá akadtak, a mint rémítő terhével futott eszeveszetten, szüntelen azt kiabálva: «Gyuri ébredj, Gyuri bocsáss!»

Azok megszabadíták nagy munkával holt társa kezeiből, de az ember e pillanattól megőrült. Senkit sem bánt, senkinek sem vét, beszél okosan, csendesen, de ha társa nevét említik előtte, futni kezd, míg világot lát maga előtt, s ereje el nem hagyja.

* * *

Nem mindig ily búskomor alakot hord az őrültség, néha nevető álarczot tart maga elé; kívül kaczag, tréfál, elméncz ötleteket kohol, sajátszerű ravaszságával mulattat, nevetésre gerjeszt, ki tudja mit érez belől?

Ily jókedvű őrültje volt Erdélynek, kit a környékben messze ismertek s nem híttak máskép, mint «bohó Boris»-nak.

Soha sem lakott egy hétig egy helyben, a hol megunta magát, vándorolt odább, egy gitárból állt minden úti készülete, azt nyakába akasztotta, s énekelve ment a szomszédba. Érts alatta szomszéd várost.

Mindenütt terített asztal várta, mert ő nem várt kinálásra, otthon volt minden úri háznál, s parancsolt az egész háznéppel; akár fogadták, akár nem. Ruházata is csak úgy termett, mint a mezők liliomának, minden szabó-árjegyzék nélkül. Nem mintha a földből nőtt volna ki számára viganó és pufándli, hanem ha megunta valamely öltözetét, vagy az unta meg a tovább tartást, a legelső úriháznál, hová bevetődött, felvette a házi asszonyság legközelebb talált öltözetét, a legkomolyabb arczczal állítva, hogy az neki igen jól fog illeni. S az erdélyi úrhölgyek mindig oly nagylelkűek voltak, hogy meghagyták őt ezen hitben, – az az hogy az új ruhában.

Egyszer egy derék úrasszony grófné, megszánva a szegény Boris bizonytalan életmódját, odavette őt magához, megigérve, hogy eltartja őt holtig.

Ezen derék úri hölgynek az az egy különös szokása volt, hogy nagyon sokat ábrándozott a királyhágóntúli délczeg daliák után, s az a másik, hogy ha valamelyik kegyetlenül bánt érző szivével, mindjárt elájult, s az a harmadik, hogy mikor elájult, megvárta, míg az egész háznép összeszalad segélyére, s a míg csak egy is hiány zott, addig fel nem akart ocsúdni.

Bohó Boris szüntelen az úrhölgy mellett lévén, neki jutott e különösségekből legtöbb adag. De ez őt nem zavarta meg. Ha a grófné szenvedélyeiről beszélt, beszélt ő is a magáéról; ha a grófné nagyot sóhajtott, sóhajtott ő két akkorát; ha a grófné keserveit leirta prózában, ő leirta a magáét versben, s ha a grófné jobbra ájult a pamlagon, ő meg elájult balra, s oly állhatatosságot tanusított e részben, hogy egy félórával mindig tovább tudott ájultan maradni, mint a grófné; ha pedig görcsöket kellett kapni, mikor még a grófné csak a nyögéseknél volt, már akkor ő úgy ordított, hogy a háznép összeszaladt.

Végre megsokalta ezt is. Egy napon fogá a gitárját, egy kiflit dugott a zsebébe s kijelenté, hogy utazik.

A derék úrhölgy megütközve kérdezé, hogy miért?

Bohó Biri egy szelid accordot adva gitárján, s ideálisan lábujjhegyre emelkedve, büszke öntudattal viszonza:

– Sok egy házhoz két bolond!

III. A VILÁG VÉGE.

Valami bohó azt a mulatságot csinálta magának, hogy ezt a jóslatot kiirta valami kalendáriumban; a kalendáriumok akkor is olyan elismert tekintélyek voltak mindenféle jóslat dolgában, miként most; kilencz ember közül tíz elhitte a rettentő jövendőmondást, s a tizenegyedik is csak fenhangon tagadta, de magában elismerte, hogy mégis lehet abban valami.

A kritikus három év azután el is jöt, el is mult. Az aggodalmasabb hivők intézkedtek, hogy az ember ne fúljon ködben, inkább fúljon borban; ne is hulljon dögben, inkább hulljon szerelembe s elvégre a harmadik esztendőre nemcsak hogy agyon nem vertek senkit, de úgy elkonferencziáztak mindennemű verekedést, hogy a journalisták vérszomjú serege epedve ragadozott ki egymás kezéből minden sérelmezett szabólegényt, a kinek az orrát betörték a kocsmában, hogy legalább mégis valami vért mutathasson közönségének, s egy toronyból leesett embernek a híreért még Angliából is eljöttek.

Szóval olyan nyugodalom és boldogság telepedett le az egész világra, hogy az ember szökhetnék volt belőle, s nemhogy a már meglévő emberek haltak volna rakásra, de még a kik az előtt nem voltak, még azok is egyremásra születtek.

Ezen segíteni kellett valahogy. Az emberiségnek nem szabad unatkoznia, mert akkor azután mindig tilos gondolatokon jártatja az eszét: «otium pulvinar satanæ», valamivel föl kelle őket rázni e «sátán párnájáról».

Lőn tehát, hogy a beközelgő 1818-dik évet megelőzött hónapokban az embereket egyszerre ismét üdvös szeppenés fogta el; kávéházakban megálltak a tekeasztal mellett, kocsmákban összedugták fejeiket, piaczokon szájról-szájra suttogtak valamit, a mire minden ember képe meghosszult, megsápadt, úriasszonyságok kezdtek a templomba járni, kofák óbégattak a vöröshagyma-halmok között, s didergő családapák reszkető kézzel húzták elő a fidibuszt zsebeikből, melyre a veszélyes négy sor volt fölirva, a mi újra megszerzé a rémület mulatságát a világnak, s olvasták vaczogó fogakkal a kályha mellé huzódó családnak:

A jóslatot olvasták a világ minden sarkán, minden nyelvén. Hogyne? Ez olyan előadás volt, a mely mindenkit érdekelt.

A spanyol azt mondta rá: «annál jobb! ha egyik világrész elsülyed, a másikban úr lesz megint Spanyolország.»

Még akkor cursusban voltak az arany pesadosok, a kettős földtekével hátlapjukon s e büszke fölirattal: «unus non sufficit».

Az angol azt mondta rá: «Well, én is ott akarok lenni. Ez ritka látvány lesz».

A német készíté a thermometrumot, barometrumot, quadranst, astrolabiumot, mágnestűt és perspectivát, hogy az utolsó itéletnapját systematice élvezhesse.

A franczia árverezte az utczára nyiló ablakokat, a honnan jobban lehete látni a világ elmulásának ünnepélyét.

A hollandi elkészíté kereskedelmi mérlegét, hogy az itéletnapján számadásai rendben találtassanak.

Az orosz abban nyugodott meg, hogy az ő kalendáriuma szerint tizenkét nappal később lesz a világ vége, tehát legalább tizenkét napig ő lesz az egész világon az úr.

A török azt mondta: «La illa, il Allah. Ha mi nem akarunk az égbe menni, az ég jön mi hozzánk. A többi a próféta dolga».

Hát minálunk mit beszéltek?

«Ha már úgy is elveszünk, hát legalább vigadjuk ki magunkat.»

Persze, hogy a melyik kalendárium-csinálónak csak egy csepp esze volt, az mind valamennyi úgy megrakta a junius hónapot jégesővel, zivatarral, forgó-szelekkel és földindulásokkal, a hogy csak hozzáfért, úgy, hogy a ki egy kalendáriumot megvett, dehogy kapálta az föl a szőlőjét abban az esztendőben. Azt is bámulni lehet, hogy az emberek föl nem gyujtogatták városaikat előre, nagy rettegésükben.

… No de azonban engem nem azért tartanak a naptárszerkesztők tyúkkal, kalácscsal, hogy én a kalendáriumcsinálókra rossz élczeket gyártsak, hanam hogy irjak nekik novellát valami kegyetlenül érdekes tárgyról.

Mi lehetne pedig érdekesebb tárgy novellának, mint az itéletnapja, a világnak vége? Ez még tudtomra nincsen igen nagyon elkoptatva.

Tavaly úgy is elsülyesztettem már a közönség kedveért egy világrészt (oceania), most a kegyes olvasó engedelmével essünk neki a másiknak.

* * *

Történt tehát itéletnap előtt hat héttel, hogy Benedek Ádám nagy uram ezzel a szóval bukék be saját salva guardiája ajtaján: hogy «jön az üstökös csillag», s azzal úgy üté szájába kurta pipaszárát, hogy majd a tarkóján jött ki a vége.

Hanem – most jut eszembe, hogy gentlemanek számára irok, a kiknek előbb be kell mutogatnom rendes forma szerint a magam embereit, mielőtt szóhoz hagynám őket jutni.

Tehát nemes Benedek Ádám úr, a kit van szerencsém ezennel profillal a föld felé bemutatni, érdemes fakereskedő – itt, meg itt –, visel csizmába húzott kimondhatatlant, zsinóros megismerhetlent és piszkos leoldhatatlant, fekete selyemből. Jellemére nézve kálvinista; szerkesztői megjegyzésbe tévén, hogy a papbért nem fizeti. A felesége egészen más nyakú felekezethez tartozik.

Benedek úr képe gömbölyűre van beretválva, bajusza rövidre nyirva, hanem kárpótlásul az orra hegyéből nőtt ki vagy tizenkét szál szőr, a mi azután tökéletesen hasonlóvá teszi a kengurúhoz.

Benedek úr két dologról nevezetes a városban, első az, hogy minden embernek a tyúkszemére tapos, a kivel beszél, második az, hogy olyan rekedt, hogy maga is alig érti, miről beszél?

Mind a két természeti rendkívüliségnek egy psychologiai oka van: az, hogy Ádám úr mindig iszik.

Költőileg ezt így lehetett volna mondani: «vizsgálja a csillagokat a kancsó fenekén», vagy «Bacchus társaságában találja kedvét», vagy «áldozik a venyige nedvével»; hanem már hiába: mióta a szalontai kanász arczképét kiadtam, magam is úgy el vagyok parasztosodva, hogy egyenesen kimondom, miszerint Benedek Ádám úr mindig iszik.

Iszik? Hiszen minden ember iszik. Ez nem jellemvonás.

Iszik ám más ember is szomjúságból, vagy szenvedélyből, vagy ha jó bort kap, meg barátságból; de Ádám úrnak ez a professiója; ő iszik mindent, a mi fluidum; a jó borra megiszsza a lőrét, korán reggel a sört, ebéd után a pálinkát, este dévaj fiuk káposztalével keverik a borát, olajat töltenek közé, ő megiszsza azt is, marék paprikát a borban, medveczukrot és asztalos-enyvet krampampuli között, gáliczkővel és téntával föleresztett puncsot, szóval minden felönthetőt megiszik és az ránézve mindegy.

Ebben fekszik a talentum.

A rekedtséget illustrálja még az, hogy beszéd közben hallatlanul hadar, úgy, hogy rendesen csak az első meg az utolsó szót lehet megérteni abból, a mit mondott; a többiről nem tudhatja az ember, hogy egy ütet taplót kért-e, vagy az apja lelkét szidta?

Már most tehát emeljük föl a földről nagy uramat, fektessük le az ágyba, engedjük álmában beszélni és mutassuk be a család többi személyeit.

Benedekné nagyasszonyom, a tisztelt úr életpárja, tetszik látni, hogyan mosolyog; ő mindig mosolyog; szája, szemei egészen ráállnak már a mosolygásra.

Ő mosolyog a szabóra, ki a ruhát elrontotta, az urára, mikor későn jön haza, a szolgálóra, mikor tányért tört, a szomszéd úrfira, mikor látogatóba jön; hanem azért a szabót megvárakoztatja esztendeig a fizetetlen contóval, az urát nem várja az ebéddel, a szolgáló béréből lehúzza a kárt, s a szomszéd úrfi előtt elcsukja a leányát.

Előlünk nem fogja elcsukni. Ilyen úritársaságban, mint a miénk, kérem alássan! Szerencséjének fogja tartani. Ha kérdik, kik vagyunk? úgy teszünk, mint a csizmadia-legény, ki arra a kérdésre, hogy miféle ember? azt felelte: «a bátyám fiskális», mi azt fogjuk felelni: «egyik közülünk báró».

A nagyasszony mosolyog, szemeivel alázatosan hunyorít; a kis Czenczike pirul és lesüti szemeit (stereotyp bevezetés); valami ruhát varr (prózai foglalatosság); nincsen semmi frizurája, simára fésült haj, hátul à la giraffe magas fésűre tekerve. Kissé halvány, de eléggé szabályos ábrázatocska; szép metszésű száj (kár, hogy a fogaival harapja a czérnát); szépen hajló és gömbölyű nyak (azok a pogány divatú krézlik nagy részét eltakarják); a rút, tollal bélelt bő ruhaujjak csak a kezecskéi végeit engedik láttatni, azok szép fehérek, csak az a csunya gyűszű ne ülne az egyik ujjon (nincs förtelmesebb eszköz a világon a gyűszűnél); a lábacskákból is megláthatni annyit, a mennyi épen szükséges; a restauratió alatti divat zegzugos ruhaszegélyzetei nem voltak olyan irigyek, mint a mostani fodortorlaszok.

Szóval csinos kis alak; holmi kisvárosban megjárja szépnek, s ideálja lehet holmi uradalmi hivatalnoknak, városi ügyvédnek s praktizáló orvosnak.

Már most vigyük át az emberszólást a szomszédba.

Ottan lakott Daykayné nagyasszonyom, a jó lélek; egy igazán kegyes, mindent hivő személy, a ki elhitte, hogy a lelkek hazajárnak, hogy az álmok jelentenek valamit, hogy a kik egymásnak köszönnek, azok egymást becsülik is, hogy a kenyeret nem jó késsel aprítani a tejbe, hogy a tirol házalók, azért mert mindenkit tegeznek, nem csalják meg az embert, s más efféle kisvárosi babonákat.

Ennek az asszonyságnak volt egy fia, ki épen most tette le az ügyvédi censurát. Jellemzésére föl kell említenem, hogy pataki deák volt, s mint ilyen, minden egyéb világrészből előkerülő tanonczoknál fölvilágosodottabbnak tarthatván magát, rendkívül szeret disputálni. Szabadelmű és nyakravalót nem visel, nem jár névnapokat köszönteni a város előljáróihoz, sőt még a városkapitány beszédébe is bele mer szólni; de még az is kitudódott róla, hogy nem kapczával tekeri be a lábát, mikor csizmát húz, hanem harisnyát ölt, s elől gombolja az ingét, nem hátul. Vakmerő újító. Ezért mint igen kellemetlen egyéniség van kikiáltva.

De senki sem találja őt annyira kiállhatatlannak, mint az örökké mosolygó szomszédasszony, kinek erre az a különös oka van, hogy valaha Daykayné asszonyság férje az övével kereskedőtárs lévén, amannak halála után a kegyes özvegy mind hasztalan sürgeté Benedek uramat, hogy adjon neki számot a közös tőkékről, a jó szomszédasszonyság évről-évre talált valami mentséget, a mi ezt elhalasztotta s a kegyes, hivő szomszédasszony mindig türelmesen várakozott s azt mondta, hogy jó emberek ezek a szomszédok, lám pulykát, libát küldenek minden ünnepnap s Benedekné sohasem süthet kalácsot s affélét, hogy neki ne küldene belőle.

Hanem, hogy ez a nagy kamasz fiu így felnőtt, a dolog aggodalmassá kezdett lenni.

Ez prókátorságra adta magát, természetében van a kételkedés, fürkészés, hittagadás; hivatalában a veszekedés, pörlekedés; ez bizonyosan azon fogja kezdeni pályáját, hogy egy szép napon megfogja Benedek uramnak a gallérját s azt kérdi tőle, hogy mit csinálnak a számadások? Arra pedig Benedek uram, mind a mellett, hogy olyan sebesen tud beszélni, még sem fog egyhirtelen megfelelhetni.

Ezért is nem fogadta szívesen Benedekné asszonyság Károly úrfit, midőn ez átpillantgatott hozzájok, pedig biz annak nem is arra volt gondja, hogy a számadásokat tisztába hozza, sőt inkább arra, hogy a szép Czenczike szemei által minél nagyobb zavart idézzen elő saját számadásaiban.

Ez időben jött tehát az a fatalis esztendő, mikor a kalendáriumokat így telerakták kőesővel, békahullással.

Daykayné nagyasszonynak minden ez évben megjelent kalendáriuma megvolt, ott függtek szépen a szegen: a kassai, azzal a perspectivás emberrel a tábláján, a lőcsei, azokkal a híres anecdotákkal, a komáromi, a bevehetetlen várral és a budai, az éggömböt czirkalmazó tudóssal; és azok mind egytől egyig megegyeztek abban, hogy sokkal jobb volna a világra nézve, ha épen nem volna a világon, mint oly gyalázatosan elmúlni, a hogy az a folyó esztendő julius 18-ik napján délutáni 5 óra 11′ és 6″kor pontosan véghez fog menni. Látható egész Európában.

Benedekné nagyasszony minden este átfutott Daykayné nagyasszonyomhoz és mindig előhozta neki ezt a rettegtető thémát: hogy mi lesz hát a világból, hogy ha nem lesz? Hogy hullanak majd le a csillagok a földre; a nap hogy borul örök sötétségbe, a kutak hogy okádják a forróvizet, a föld széthasad és tüzet bocsát ki, villámlás, menydörgés, emberek jajgatása mellett összedől a világ és lészen az egész hamuvá és porrá, miként az meg van irva.

A jó öreg asszonyság csak a fejét rázta. Boldogok azok, kiknek ezt meg nem kellett érniök; de hát hiába, valakinek mégis csak el kellett itéletnapig élni; nyugodjunk meg a keserű pohárban, mely számunkra tartatott meg.

Az egész világ félt és remegett, mindenki aggodalommal várta az elközelgő rettenetes napot, csak Károly nevetett nagyokat, mikor a két asszonyság sóhajtozva kérdezé tőle, hogy hát ő nem reszket-e?

«Hitetlen gonosz ember! Abban az iskolában mind elrontják a fiatal embereket. Ez semmit sem hisz. Ez nem keresztyén.»

Károly hiába allegálta, hogy hiszi biz ő mind azt, a mi az itéletnapjáról meg van irva, csak úgy, mint más igaz keresztyén; hanem azt már nem hiszi, hogy ebbe akár a kalendáriumcsinálóknak, akár a csillagvizsgálóknak, akár más gyarló embernek valami beleszólója legyen; hogy azt emberi észszel előre meg nem jósolhatja senki és ha valaki azt mondja, hogy ő előre tud csak annyit is, hogy egy hónap mulva milyen idő lesz? az hazug, csaló; s a ki hisz neki: együgyű és balga; – az ilyen mentséggel csak rosszabbá tette az ügyét; Benedekné nagyasszonyom azt is mondá róla, hogy apostata, lehetetlen, hogy az ördöggel valami contractusa ne legyen neki, a mint ezt a szinházban látta doktor Faust szinjátékból.3)

Daykayné asszonyság sok keserű könyet hullatott fiának hitetlensége miatt, s ezt is egyik oknak tulajdonítá, miért a világnak el kell múlni.

Vajjon ezt a keserű órát hol lesz legjobb bevárni? A szabad ég alatt-e, vagy a templomban? Talán mégis legjobb leend ágyban fekve várni el a csillagok összeütközését, úgy veszni el csendes paplanok közt.

Egészen más izlése volt e tárgyban Benedek uramnak. Ő már két héttel a kritikus nap előtt csapra üté valamennyi hordóját a pinczében s igaz elszántsággal elkezdé azokat fenékig üríteni.

Ha azután Benedek uramat ismerősei, jóakarói figyelmeztették, hogy talán jó volna néha-néha változtatás kedveért ki is józanodni, ő ezeknek csak azt szokta felelni: «Minkredre?» a mi stenographia szerint annyit tesz, hogy «minek volna már az erre a rövid időre?»

És ez a legegyenesebb logica; ha már egyszer el kell múlni a világnak, legalább az a kis bor, a mi imitt-amott megmaradna, ne veszszen kárba.

Következett azonban a nagy nap; a megelőző estén senki sem beszélt egyébről; a mészárosok mondták a szolgálóknak, hogy ma vigyenek húst holnapra, mert holnap ki tudja: kapnak-e? a pékek fenyegetőztek, hogy holnap még kisebb zsemlyét fognak sütni, a kofák árulták nyakra-főre az éretlen gyümölcsöt, hiszen úgy sem volna már ideje megérni; s egy aznap született gyermek fölött minden ember összecsapta kezeit: «hát ez mit akar még itten? no ez ugyan jókor jelenti magát!»

Daykay Károly pedig egész nyugalommal sétálgatott a házuk mögötti kis kertben, olvasgatván szép csendesen a maga «Rousseau»-ját, míg philosophi nyugalmát valami kellemes tünemény meg nem háborítá.

Az a jó szokás van kicsiny városokban, hogy a keritések csak olyan magasak, miszerint egyik szomszéd a másik kertjébe átpillanthasson. Károly észrevevé a keritésen át, hogy Czenczike ott jár a kertben, s adieu philosophia, becsapta a könyvet s ment a keritéshez. Nagyvárosiak semmit sem irigyelhetnek annyira a provincziától, mint ezt a keritésen keresztüli társalgást. Ez megfizethetlen kincs; ifju ember és ifju leány a legilledelmesebb egyedüllétben beszélgetnek egymással, köztük van a kerités. Senki sem ellenőrködik fölöttük, de őrködik a kerités; a kerités szigorú garde des dames. Ha valaki meglátja őket, meg nem szólhatja érte, a kerités is ott volt, nem voltak egyedül.

– Jó estét kis szomszédasszony.

– Jó estét Károly bácsi.

– Mit csinál kis szomszédasszony? öntözget? gyomlálgat?

– Dehogy öntözök, dehogy gyomlálok, sóhajta Czenczike; virágaimat rakom cserepekbe.

– De hát miért?

– Ki tudja, micsoda változás lehet holnap? nem akarom, hogy itt veszszenek.

– Hát maga is hiszi azt?

– Én Istenem, hát mit tegyek?

– Az igaz, hogy a hölgyek arra születtek, hogy higyjenek. Hát azután hová teszi azokat a virágokat?

– Beviszem a szobámba.

– De ha a világ elvesz, a szoba is elvesz.

– Legalább velük együtt veszek el.

Czenczike közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon, Károlyt csak is ez gátolta, hogy el ne kaczagja magát.

– Jobbat mondok én annál; adja ide azokat a virágokat cserepestül, majd én elteszem a szobámba, az nem fog elsülyedni.

– Ugyan már…

– Mert én nem hiszem a jóslatot, s a hit kőszikla.

– De hisz magának épen nincs hite.

– Nincs hitem az emberek bohóságaiban, de van az Isten bölcseségében. A mi nem lehet, az nem lehet.

– Hát nem sülyedhet el a föld?

– Hová sülyedne? hisz a föld gömbölyű, s nincs alatta semmi, a mibe sülyedjen, körül van éggel.

– Hát ha a csillagok leszakadnak?

– Galambom szomszédasszony, azok olyan messze vannak, hogyha most elkezdenének ránk esni, megőszülhetnénk békével, mire ide jutnának. Azután hol férne el itt annyi csillag minálunk, mikor az mind milliomszorta nagyobb, mint a földünk? Különös emberi önhittség azt képzelni, hogy a bölcs Isten ezt az egész szép világot össze fogja rontani, csak azért, hogy ilyen apró lényeket, mint mi vagyunk, eltemessen vele.

– De hát ha az üstökös beléütközik a földbe?

– Lelkem Czenczikém, az üstökös nem keményebb test, mint a mi felhőink s ha csakugyan olyan közel találna egy jönni hozzánk, hogy a mi földünk az üstökébe markolhatna, akkor az a mulatságunk lenne, hogy ez ragadná magával az üstököst s csóválná maga körül, mint egy második holdat. Oh a föld nem hágy olyan könnyen tréfálni magával.

Czenczike azonban csak mégis szedegette föl a virágokat a földből, rakosgatta cserepekbe; mire azután Károly addig kérte, hogy bizza ő rá azokat, majd gondjukat viseli, hogy egyenkint átadogatta azokat neki a keritésen, miket Károly azután szépen elhelyezett kerti szobájában.

Míg a keritési jelenet folyt, melyben az ifju bölcs néhány száz virágcserepet s egypár forró kézszorítást nyerhetett, folyt azalatt egy másik jelenet ugyanezen világvégezeti thémáról benn Daykayné asszonyom szobájában, melynek az lett a fináléja, hogy Károly elveszté vagyonának legalább harmadrészét.

A jámbor, mindent hivő asszonyság ott ült nagy karosszékében, mit kerekeken lehetett előre, hátra tolni; abban szokott ő naphosszant üldögélni és ott siratta a világot.

– Bizony, bizony édes kedves szomszédasszonyom, utoljára látjuk egymást ezen a mai napon; sóhajtoza Benedekné szomszédasszony. Már holnap ilyenkor mindennek vége lesz. Már a piaczon is kidobolták, hogy minden ember kád vizet tartson készen az udvarán, s a tűzifecskendőket most próbálják a városház előtt. A városkapitány egész családjával átköltözött egy hajóra. A macska is érzi a veszedelmet, mert a mult éjszaka elveszett a háztól, s azóta haza sem került; a béka pedig tegnap fényes nappal bejött a szobába. A szolgálók az éjjel tüzes embert láttak az udvaron, s az egyik azt álmodta, hogy minden ember mezítláb járt az utczán.

– Az pedig rosszat jelent.

– Én magam is hallottam, hogy valami úgy zúgott, morgott a föld alatt, mintha szekérrel járnának a pinczében. Azt is mondják, hogy véres eső fog esni a napból, s a kutak tele lesznek méreggel. Minden molnárnak meghagyatott, hogy ha sülyedni talál a város, készen legyenek ladikjaikkal. Jaj, csak el ne sülyednénk, inkább tűz által vesznénk el. De bizony az sem jó. Legjobb volna tán, ha egyszerre ránk szakadna az egész világ. Én bizony azt sem tudom, hogy mit kivánjak?

E halálos ijesztgetésnek közepette betoppan a szobába Benedek uram, hoz a hóna alatt egy nagy csomó irást, s megállva Daykayné előtt, azt mondja neki:

«Szomszon! (értsd: szomszédasszony) Ihloztamaszámst! (Ihol van, elhoztam a számadásokat.)»

Daykayné nagy szemeket mereszte, míg saját felesége dühösen támadott rá:

– Oh te gonosz eszeveszett ember, már micsoda istentelenséget követsz te most el, hogy idehozod azokat a számadásokat, mikor mi lelkem szomszédasszonynyal a legérzékenyebb búcsúvételben vagyunk. Ebben az órában az embernek halálos ellenségével is ki kellene békülnie, s te még azon vagy, hogy minket most ezekkel az ostoba irásokkal összeveszíts.

Benedek uram óhajta olyas valamit mondani, hogy: «hiszen te magad mondtad, hogy jőjjek ma vele ide»; de nem juthatott szóhoz.

– Nem, lelkem szomszédasszony, szólt Benedekné érzékenyen megölelve Daykaynét. Ilyen világi dolgok meg nem fogják háborítni a mi utolsó óráinkat. Ha énnekem atyámat, anyámat megölte volna is kegyelmed, ezen a napon megbocsátanék érte.

Daykayné sírva viszonzá, hogy ő is úgy tenne.

– És ha nekem Daykayné asszonyom a fél világgal adós volna, azt sem keresném rajta ezen a napon.

Daykayné helyeslé, biz ő sem.

– Mit érnek most már nekem az én házaim, kereskedőbódém, kertjeim, teheneim, szántóföldeim, minden világi gazdagságom? Mit ér, ha az egész világnak el kell veszni? Bánom is én, akármi van a te számadásaidban. Tizezer, húszezer forintot kell nekem kapni, vagy fizetni? Mit ér az? Minden vagyonomat is odaadnám, hogy megválthassam magamat, meg az én kedves szomszédasszonyomat. Dehát már most ez mind hiába. Takarodjál azokkal a hitvány irásokkal! Add ide. Hadd tépjem szét, itt a szomszédasszony szemei előtt. Adj egy kalamust, én ráirom, hogy nekem semmi követelésem sincs az én jó szomszédasszonyomtól; az én lelkemet ne nyomja semmi viszálkodás, hogy én könnyű szívvel nézhessek a holnapi nap elé. Minket semmi harag el ne távolítson egymástól.

A buzgó asszonyság valahol megsejtett egy kalamárisba ütött tollat, s azt megragadva, ráirta a számadások táblájára, hogy ő a maga részéről lemond mindennemű követeléseiről, a mik őt az ő kedves szomszédasszonya irányában illethetnék.

A jámbor Daykayné elgondolta magában, hogy hát ő minek tartogasson özönvíz előtti igényeket egy itéletnap utáni világra; több a béke és a nyugalom minden gazdagságnál. Tegyünk le minden követelésünkről kölcsönösen édes szomszéd, s haljunk meg, mint jóbarátok.

Ő is aláirta a számadásoknak, hogy minden igényéről látatlanban lemond.

Benedek uram még akart valamint mondani, de tisztelt oldalbordája kituszkolta az ajtón, s azután egyedül maradván szomszédasszonyával, nyakába borult, megölelte, s ott sírtak estéli 9 és fél óráig, míg Benedekné asszonyt haza nem hítták vacsorálni, mire ő könnyeit törölve mondá:

– Oh! minek is most már az embernek vacsorálni többet.

Megvirradt végre az itéletnapja; gyönyörű juliusi reggellel nyitott be; még küzdött az utolsó csillag az ébredő nap fényével, azután az is elmerült a támadó rubintengerben, a fák zöld levelei repdesve köszöntgeték a hajnal szellőit, s a mezők füvei és millió virága dicsekedve mutogaták ragyogó harmatcseppjeiket.

És ennek a szép világnak már most hát el kell múlni?

Mi oknál fogva? Mi haragította meg rá a teremtőt? minő jelek mutatják a természetben? arra senki sem tudott volna felelni. – Igy volt az megjövendölve.

Mindenki abbahagyta a munkát, műhelyek megüresültek, boltok zárva maradtak, gyermekek nem bocsáttattak iskolába, a népség nem mert a házakban maradni s csoportostul tolongott az utczákon, sietett ki a mezőkre; az ájtatosok beültek a templomba, a gyöngébb szivűeket ágyba fektette a félelem, s talán egy sem volt, a kinek szive meg ne döbbent volna ennél a gondolatnál: «hátha mégis?»

Még tán a nagy stoicus, a mi tudós Károlyunk is gondolt erre, a midőn korán reggel sorra öntözgeté Czenczike virágait: «van-e ezeknek még szükségük több öntözésre?»

Hogy szomszédja Benedek úr nagyon is tele volt ilyenforma gondolattal, azt bebizonyítá, a midőn korán reggel vette a kalapot, lement a pinczébe, leült két hordó közé, s gondolta volna magában: «si fractus illabatur orbis», ha történetesen diákul régen el nem felejtett volna.

Csak az egyik hordó volt még félig, a másikban már nem volt semmi, a többiben pedig épen semmi. Benedek úr tiszta szívvel elmondhatá a megmustráltatáskor: «a mi rám bizatott, azt elvégeztem».

Jött végre a jóslatterhes óra, közelgett a percz, melyben mindennek el kelle múlni: a napvérfolyás, föld-hasadás, csillagszakadás pillanatja. Kinek órája volt, elővette s számlálgatta rajta a perczeket; már csak első perczek voltak hátra, végre csak a másodperczek; – általános szívnyomás ült minden nép fiainak és leányainak keblén,… még egy percz, még egy,… most itt az utolsó pillanat…

… És azután széljelnéztek az emberek:… a nap csak úgy ragyogott az égen, mint azelőtt, fű, fa csak úgy zöldült, a föld meg sem mozdult állóhelyében.

Az emberek megtapogatták egymást és saját magukat: tehát csakugyan élünk? tehát nem vesztünk el? Ezen a világon vagyunk-e, vagy már meghaltunk, de nem veszszük észre?

Az erősebb hitűek azt mondták, hogy «ohó! nem kell még örülni, az órák járnak rosszul, a budai csillagvizsgáló-torony szerint volt értve a világ vége, az pedig meglehet, hogy későbben jár».

Még azután tehát elmult egy aggodalmas óra; hanem a mint egy órával túl a kirendelt időn sem akart elérkezni a végső itélet, akkor elkezdtek az emberek először lassan, azután hangosan nevetni, először egymáson, azután magukon, úgy hogy ez órában az egész szárazföldön nem hallatszott egyéb kaczajnál: hogy nem jött el a világ végső órája! hogy megcsalták egymást az emberek, és az mi szépen sikerült; mindenki mást csalt meg, mert hiszen maga senki sem hitte, s ezen most pompásan lehetett kaczagni.

Mindjárt megtelt minden csapszék, előjöttek a hegedűk: ittak, ettek, énekeltek, lőn nagy táncz és kurjongatás!…

Hát a templom? hát az Isten?

Benedekné asszonyom is most mosolygott még kedvéből. Az itéletnap fejében szépen aláiratta szomszédasszonyával a számadást. Annyi világi szép jóban nem kell mással megosztozni. Nagy gyönyörűséggel vette elő fiókjából azt a számadást, hogy meggyőződjék róla, miként most is rajta van azon az irás.

Hát a zsoltár? hát az Isten?

Hejh, zsoltárral és Istennel kevesen foglalkoznak akkor, a mikor jól megy dolguk, a jó öreg Daykayné vette elő csak a jó Szikszayt, hogy hálákat adjon az Úrnak e csodás megszabadulásért s eszébe sem jutott volna, hogy ő neki milyen nagy kára van abban, hogy a világ el nem múlék?

Lőn azonban, hogy az Úrnak nem tetszék ez az égig törő kaczaj, mit az emberek támasztának, tréfát és játékot űzve az ő rettenetes itéletéből, a mely kimondá, hogy egykor föld és ég semmivé lesznek. És ime egy por fia meg meri annak óráját jövendölni, a mi az örök titkok könyvébe van irva, és a balga vakhit utána megy e hírnek és retteg tőle, és a midőn be nem teljesült az, a helyett, hogy hamut hintene fejére és mondaná: «oh én bűnöm, én ostobaságom, ki megcsúfoltam magamban az Isten lelkét, mert hittem azt, a mit ember mondott, Isten nevében», megy dalolni, tánczolni hegedűszóra, és kaczagva fordítja arczát az ég felé, mintha azt kérdené: «honnan jöhet hát a veszedelem?»

Egyetlen szavára az Úrnak, egy rövid percz alatt, egyszerre elborult az ég! Fekete felhőtömegek emelkedtek ki a láthatárból s gyorsabban, mint a gondolat, választák el a földet az égtől. Mint egy rettentő zenekar, dördült meg egy pillanatban Európa nyugati szélétől a keletiig a villám, s megrázkódtatá a nyomorú földet köröskörül.

A szélvész nekiereszté csattogó szárnyait, a forgószél óriás dæmona végig tánczolt a zúgó zene mellett tengereken és szárazon, ott hajókat sodorva a felhők közé, itt őserdőket tépve pozdorjává, míg a villámos felhők öléből ökölnyi jégdarabok omlottak alá, elpaskolva virágot és állatot, szörnyű szegletes jégcsodák, mintha szeges buzogányok volnának.

Hol vagytok vidám, könnyelmű, kaczagó emberek?

Ah ilyenkor minden féreg bú az ég alól. Ime szakad az ég! tűzben, jégben hull alá a földre, a villám harsog a városok fölött s megrendíti a földet, midőn lecsap belé s a jégeső dörögve pattog a tetőkön, hová a reszketők meghúzták magukat. Rejtsd el magadat ember és remegj! Bizony itélet ez.

Ez óriási jelenet alatt mik folyhattak oda lenn a sötétben, a beszélő állatok között?

A jámbor Daykayné ölébe szorítá bibliáját és nyugodtan ajánlá lelkét Isten irgalmába, de nem úgy szomszédja, a mindig mosolygó Benedekné asszony. Csak a legelső villámcsapásra ijedt föl, annyira el volt merülve a kiterített számadások vizsgálásában, összeszámítgatva, mennyire lehessen becsülni Daykayné engedékenységét, a mint egy lúdtojásnyi jégdarab mind a két ablakán áttörve, épen odacsapott az irások közé.

– Isten irgalmazz!

Az utczákon sikoltozó nép szaladgált, lélekvesztve kiáltozva Isten kegyelme után.

Egyik villám a másikat üldözte, egyik mennydörgést a másik múlta fölül; a szél szabadon süvöltött már a betört ablaktáblákon keresztül.

A mindig mosolygó asszonyság most elfeledte, hogyan kell vidám arczot mutatni? Ő csak csalfaságból ijesztgeté áldozatait a világ végével s ime most az komolyan beteljesül, és ő a túlvilág kapujában oly terhet ruházott a nyakára, a mi őt egyenesen lerántja, le a legmélyebb másvilágra, a minek a nevét kimondani sem jó.

Hirtelen összenyalábolá mind az iratokat s a zivataron, jégesőn keresztül futott ki az utczára és a szomszédházba, ott beesett a szobába és kitálalta a szoba közepére valamennyi számadását.

– Itt vannak! Nem kellenek. Semmije sem kell nekem a szomszédasszonynak. Oh Isten irgalmazz. Visszaadom mindenét; ne száradjon a lelkemen! Ne száradjon az én lelkemen.

A jámbor Daykayné nem gondolt egyebet, mint hogy a szomszédasszonynak ijedtében elment az esze. Kérte, hogy ne lármázzon, hanem hallgassa, hogy ő énekel.

Igen. Éneket hallgatni. Lehet is azt, mikor úgy csattog odakünn, úgy veri a jég az ablaktáblákat, szerencsére vastáblák voltak, Károly csukta be.

Benedekné asszonyom eldugta a fejét a vánkosok közé, úgy, hogy a sötét szobában észre sem lehetett venni.

Károly gyertyát gyujtott, hogy jobban lássanak, és azt nagyon okosan tette, mert abban a perczben rohant be a szobába Czenczike is, szétzilált fürtökkel és derangirt öltözetben, ki a mint Károlyt meglátta, egyenesen a nyakába borult s átölelte mind a két kezével, azt rebegve fülébe:

– Oh Károly, kedves Károly, ha meg kell halni, haljunk meg együtt.

A szegény gyermek, midőn anyját a szomszédba futni látta, ő is utánaszaladt, s gondolván, hogy úgyis itt az utolsó óra, elárulá rejtegetett titkát.

Károly gyöngéden magához ölelé a leánykát, s biztatólag mondá neki:

– Ne féljen kedves Czenczikém, nemsokára vége lesz a zivatarnak.

– Vége bizony a világnak, nyögé fájdalmasan Daykayné. Jobb, ha készülsz az Isten elé.

– Mindig előtte állok, anyám, és épen úgy bámulom őt a falevélben, mint a zivatarban. Vannak azonban emberek, a kik nem hallják meg másképen beszédét, mintha menydörög, azoknak szól a leczke. Adja az ég, hogy okuljanak rajta.

– Ne beszéljen, ne beszéljen! rikácsolá Benedekné; a maga hitetlensége lesz az oka, hogy mi sülyedünk el legelőször.

– Kicsinyhitűek, mond Károly; s már lassabban kezdtek koppanni a táblákon az esőcseppek. Odament, kinyitotta az egyiket. Nézzék: a szivárvány fönn az égen, az isteni irgalom zászlója. Sokkal szebb ez a természet, hogysem azt a teremtő a mi bűneinkért oly hamar elrontsa.

A két asszonyság valódi könyeket sírva adott hálákat az égnek, hogy még egyszer megmutatta nekik mosolygó kék szinét, s Daykayné ez órától fogva elismeré Károlynak, hogy erősebb az a hit, mely ismerettel párosult, mint tudatlansággal, s azontúl ha Károly azt mondta valamire: ez nem lehet! azt, legalább nyilván, nem merte hinni.

Dehát Czenczike? A nap újra kisütött, s ha valami még egyszer pirosabb lett tőle, az az ő arcza volt. Most már nem bánta volna, hogy ha titkát el nem árulja vala ijedtében. A halál küszöbén nem lehet tettetni.

Károly észrevette a leányka zavarát, s azt inditványozá, hogy nézzék meg az eltett virágokat: nem történt-e valami bajuk?

Oh azok épen maradtak. A zivatar más oldalról jött, ezek fedve voltak Károly szobájában s igen szépen zöldültek mind.

Károlynak az a megjegyzése volt rá, hogy miután már a virágok úgyis olyan jól érzik magukat ide át, nem volna-e czélszerűbb, ha azoknak szép gazdasszonyuk is ide költöznék közéjök?

Ezzel a kérdéssel természetesen az édes mamához utasíttatott, a ki e pillanat örömében maga is férjhez ment volna akárkihez; ilyenformán a fatális számadások mégis csak legjobban ki lőnek egyenlítve – Károly és Czenczike által.

Beleegyezésül Benedek úr is fölkeresteték. Ott feküdt ő most is az ászokon, a feje lelógott a földre, a kulacsot a markában tartá. A mint sok rázás és fülbekurjongatás után fölébredt, első pillanata a kulacsra vetődvén, örömteljesen kiálta föl, a hogy csak rekedt torkán kifért:

«Hálpaklacs»!

A mi széllyelhúzva talán annyit jelent: «hála légyen a papnak, a másvilágon is van kulacs».

Persze capacitálták, hogy még most csak az innenső világon vagyunk, a miért nagyon megneheztelt; mert ő már a mi kis maradék bora volt, azt is kieresztette a földre, hogy a hordóban ne maradjon. Sehogysem volt megelégedve ezzel a kimenetellel, kivált még miután azt is megtudta, hogy a jég minden szőlőt elvert a határban.

Hejh! de nemcsak a határban, hanem elkezdve Spanyolországtól végig az egész szárazföldön keresztül dúlt a rettenetes vihar, elpusztítva egy hosszú vonalban Frank-, Német- és Magyarhont, fölkerülve déli Oroszországnak, míg végre a tatár sivatagokban enyészett el!

Az Úr csak egy ujját mozdítá meg s egy betűt irt vele a föld lapjára, mely sokáig, évekig meglátszott azon, kifacsart erdők, letarolt mezők nyomain.

A kik mást is tudnak olvasni, nemcsak az iskolában tanított betűket, ebből a leirt nagy betűből megtanulhattak egy mondást:

«Ne játszék azzal az ember, a mi Isten dolga!»

Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltánczoltatók, kopogószellemek: hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál gerjedni miattuk és a jövendőmondót szavánál fogja.

IV. A NÉPDALOK HŐSE.

Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki teremti a népdalt?

Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?

Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe, minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a holt madár csontjaira?

Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?

Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi szép, a mi ragyogó, a mi kedves.

Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza feketére festett éjszaka.

Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál, tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol, virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek hagyja.

Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó, mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.

Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.

Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?

* * *

A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt hegedülnek».

A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.

Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták miért?

S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája, Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében, valami vágyó ösztön, mely a virágot nyilni, a csalogányt énekelni parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal, valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre, nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától, de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.

A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása, gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré, senki sem tudta, hogy honnan került?

A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza, sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig malmot kapott közelebb is.

És nem sokára szájról-szájra szállt a népdal: