Népvilág: Elbeszélések

* * *

Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk:

A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva néha.

A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.

A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.

Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.

A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított, minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház tetejére hajlottak alá.

Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető volt bennök, azt mind szemei szívták föl?

Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve, majd ismét nekilassult, hagyta magát lovától vitetni, a merre annak tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt újra tovább.

A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a napsugáros vízfenéken.

Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban, vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.

A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő rojtjai körülrepkedték vállait.

Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes füstje.

A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva s nem vette észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:

A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A lódobogásra előlépett a dalos leányka.

A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a szép gyermek arczán.

– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb toporzékolva.

– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza, s addig csak egy kőre őrölünk.

– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide, egy rózsát jöttem szakítani.

A leány felnézett a legényre s elpirult.

– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz, lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a lovagnak.

A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen nézett szemeibe.

A leány lesütötte azokat s zavart hőséggel hebegé:

– Szebbet maga sem lelne kend.

A legény közelebb vonta őt magához.

– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment.

A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült, szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.

A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok dala:

* * *

A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében. Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem volt tökéletes hivatal nélkül.

A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még sírkövére is rákerült.

Két fia maradt, Endre és Albert.

A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott, lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.

Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.

Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint három emberé együtt s arcza deli és férfias s lelke őszinte és érzelemteli, ha hiába járt iskolába.

Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt, vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett, cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott, táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten, hol járt azalatt!

Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.

A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett tiszteletére.

A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s szigorú szemölddel tekinte rá.

– Hol jársz annyi ideig? kérdé tőle végignézve pórias öltözetén.

– A mezőn, anyám. Láthatja ön ruhámról; takarítás után látok.

– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz velök?

– Jó emberek azok, anyám.

*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló nevetésből, miközben az Istenhez kiálta, hogy szüntesse meg pokoli kínjait s engedje meghalni.

A mint magához tért, folytatta a beszédet:

– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és már szolgabiró…

– Rossz biró, de jó szolga, veté közbe Endre.

*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.

– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje egészségét.

– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is. Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?

– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt, a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetsz az. Férfinak, ki oly állásban van, mint te, kötelességei vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának, családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből, büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk szolgálatában őszültek meg.

– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a hazának. Rosszkor születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet lehajtva vallom meg, hogy semmi.

– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.

Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja folytatá:

– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. – Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te szeretsz.

Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni készült, *falviné visszatartá.

– Feleletet várok.

– Egyiket sem, anyám. – Soha – senkit.

– Mit mondasz?

– Szabad vagyok, mint a madár.

*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének. Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz ujját.

– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.

Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból. Három napig nem látták otthon.

Anyja azalatt úgy kaczagott, úgy kaczagott; mindenki azt hitte, hogy meghal.

Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a gulyások:

* * *

Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény zörgetett a kis malom ajtaján.

Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást, arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.

Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap, három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.

Piroska bevezette apjához a legényt.

Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette, a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai, vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem? magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt, ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt, s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s előre érzi, hogy ott vesz.

A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.

A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel vette, a czigány észre sem vevé. Piroska széket tett neki apjával átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé, pillantását néha rálopva.

A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.

– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat mondok: adja nekem feleségül!

Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt az ifju arczába.

– S ki és mi légyen kend aztán, öcsém uram?

– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam emberségéből.

Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri gulyás», a czigány utána czifrázta.

– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?

Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett szerelmesen a huzódó lányra és felele:

– Nem régen, de igen nagyon.

– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán keresztül.

– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam, akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?

Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A czigány félig aludt és hegedült.

Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.

Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s nagy mámorosan elkezdé dudolni:

A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként, s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom, álom, édes álom».

Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a szerető lelkekre.

A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta, hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.

* * *

A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta Piroskát a rózsabokor alatt.

– Mit álmodtál, gyöngyvirágom? kérdé tőle.

– Kend az első elmondani, szólt az, rózsalevélkéket tépegetve.

– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele, rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.

A lány lehinté a kötényébe tépett leveleket s elmondá álmát.

– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy sírtak valamennyien.

– Hát én rólam nem álmodtál?

A lány elhallgatott. Csak felét mondá el álmának.

A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza.

– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az ifju legény.

– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg magadat s maradj otthon.

Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.

Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné, dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:

* * *

Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre vetődött haza.

Hidegen fogadta mindenki.

A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és testvére.

Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről porolna le valamit:

– Hol lisztezted el magadat?

Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak, de testvére arcza jég volt.

Oly közel álltak egymáshoz, hogy lehelleteik találkoztak.

Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.

– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga volt itt, téged elárulni.

Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá.

– Átok reád, ha azt teszed, ha valaha még oda mégysz.

– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.

Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott reá és kaczagott és meghalt bele.

* * *

Azon éjjel valaki felgyujtá a szinyvai malmot.

Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt, a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.

A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.

* * *

A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.

Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott leszállnak megpihenni.

A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi magát szeretője keblén.

– Mi néven hívjalak angyalom? kérdi az ifjutól.

– Ha angyalnak neveztél, minek lennék egyéb?

– Másik nevedet mondd!

– Az a másik «Bandi».

… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve Angyal Bandi.

A *falvi ház soha sem látta az eltünt fiut többé.

* * *

Elhervadt a letört rózsa. Elhervadt a letört leány.

Kedvese elment világgá, valami szerencsét keresni, olyan soká oda maradt!

Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká visszajön.

Nap jött nap után, de a várt kedves nem; a leány hervadt, enyészett.

Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult, szemei ki voltak sírva.

Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról, göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor, nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.

Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a lányok s éneklik:

A lovag vágtat tovább, az ének utána hangzik.

Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; – az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:

A kis piros lány, a távol vidék csalogánya, rég a sírban alszik.

Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett Angyal Bandi haramia.

* * *

A csalogány elhallgatott, holló szólalt meg helyette.

Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.

Angyal Bandi híres lett a Hortobágyon.

Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.

Élete jobb fele, a kis piros lány, sírjába volt betemetve.

Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült, búsan dúdolta magában:

Az árvalányhaj búsan csüggött le arczába.

* * *

Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.

A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem ért akkor nyomába.

A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép menyecske; szép, de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.

Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske visszatartá.

– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be rajta.

– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz, derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.

E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.

Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.

Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik legénykedve:

– Már most csak utánam, urak!

A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva, kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi széles!

– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták lovaikat, nehogy utána vesszenek.

Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz másik felében a gát túlsó felén állt meg.

A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta magát vissza az átugrott árokba.

A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte, hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni, ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.

– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe. Akkor tették rá a vasat.

S nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

* * *

Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el. Magára vallott mindent.

A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.

– Nem laktál soha B* megyében? kérdé tőle.

– Soha életemben, felelé a rabló.

– Mi volt az igazi neved?

– Angyal Bandi voltam mindig.

– Rokonaid nincsenek?

– Sem e világon, sem a más világon.

Itélete kimondatott. Halál volt.

– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal. *falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»

– Rabló vagyok, nevem Angyal Bandi.

Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság engesztelő áldozatot kivánt.

Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal:

KESELYEŐ PÉTER.

Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.

Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést aligha ki fogom kerülni.

Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a krónikát – azt nem bánom.

Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte, mondván:

– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter neve a maga falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy nem köszönni.

De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják? ijedtében.

Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni, saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.

Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is: Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.

Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és szabadíts meg minket a poétától!»

Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, egy cornu copiæ, tele verssel, mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a határt.

Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé, hogy ilyforma verset ne halljon:

Ezzel aztán elmehetett.

Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:

Ha vasas szekeret látott maga felé döczögni, azt is megszólta:

Ha hintó robogott felé, azt is megszólta:

Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban, sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem kerülheté:

Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden ütésre új verset mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz ütleggel.

Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul visszaverselé:

Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás bolt oly közel nem volna». A mester falára:

Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele, vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő kommancsát emelte föl, hogy az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére. A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…

… Ilyen veszedelmes hírű lélek volt Keselyeő Péter uram a maga falujában s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén, delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni, mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette, hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.

Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát szakácsnéra nem volt szüksége.

Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége.

Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt szüksége.

Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű, szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.

Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.

Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta azontúl véges-végig az egész istentelenséget.

Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot, keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a sült pontyé:

– Hát te nem sírsz ilyenkor, érzéketlen békasófajta?! rivalla rá.

A fiu vigyorgott.

– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó lavinái?!

A fiu még jobban vigyorgott.

– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?!

A fiu röhögni kezde, hogy a szája két vége a füleit fenyegette.

– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen, buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot, melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé esik.

Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd fölvette a házat ordításával.

Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.

Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít, megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt örömben részesült, hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…

Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.

Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen, én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve. Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni, ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet, mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után lemetszeni. Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju!

A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.

Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak, s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.

Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom, vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem maradt.

Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel fogott, szinpadi véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.

A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.

Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva bajusza alól.

– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!

– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.

Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására, erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján, elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét hazafelé lógatta magát.

A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete, mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából, irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már egy kicsit nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett, most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó, hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.

Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki: