– Ah, tehát a remeték ilyen jó borokat isznak.
– Valóban, valóban. És kitünő konyhát tartanak. A Schmidtné mindennap hazahordja az ételmaradékot a gyermekeinek, a mit a szakácsné ád neki, s azok fejedelmi konyháról tanúskodnak. A konyhájukról azt is meg lehet tudni, hogy igaz keresztyének. Husvét napján páskabárány, mindszent napján heilige Striczli van az asztalukon. Templomba azonban nem járnak s pap nem jár hozzájuk.
– S minő viseletben jelennek meg, mikor kikocsiznak?
– A gróf egyszerű barna kabátot visel, széles kerek kalappal, térdig gomboló fehér kamáslit; télen karbonári köpönyeget. A dáma azonban mindenkor a legújabb divat szerint van öltözve s ruháit a postán hozzák külföldről.
– S mi okuk lehet nekik e rejtélyes bujósdi játszásra?
– Megvallom, megvallom, már ez a sphærámon kívül esik. Én csak a datumokat tudom előadni: a combinatiókhoz jobban ért a doktor úr!
– Ah, igaz, igaz! szólt az általános kaczagásban részt véve a bárónő. Hiszen itt van a doktor: az ember ne húzza hiába a vármegye fizetését; ha ön a vármegye harangja, akkor kell tudnia, a mi itt közelünkben történik.
– Hát hiszen tudom is: csakhogy eddig nem juthattam szóhoz – a mérnök úrtól. (Mondok, hogy mit mondok?) Hát ha olyan kegyes a bárónő s megakarja hallani, én megmondhatom, hogy ki ez az úr? és ez az asszonyság? Én háromféle versiót is tudok. Szabad belőle válogatni. Az első hiteles magyarázat az, hogy ez a névtelen úr egy külföldön grasszált nagy rablóbanda kapitánya, a ki az üldözés elől vonult vissza rablott kincseivel ide a mi Arkadiánkba. Az a dáma pedig a szeretője, a ki már egyszer Németországban hurokra került, elitéltetett, s az itélet következtében a homlokán tüzes vassal megbélyegeztetett. Ez az oka, a miért az arczát fátyolozatlanul nem mutathatja soha.
– Ah, ez nagyon rémségesen regényes, doktor úr, szólt a bárónő. Ezt nem fogadjuk el. Adja elő a másodikat.
– Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni, azért eresztettem legelől; pedig ezt sem szoptam az ujjamból. A másik már nem ilyen rémséges. A névtelen lovag egy apáczát szöktetett el a kolostorból. A szent fogadalmát megtört égmenyasszonya a vétke vezekléseül azt a fogadást tette, hogy, kedvesét kivéve, az egész világról le fog mondani; ezért zárkózik el vele egy félreeső kastélyba; ezért nem mutatja az arczát soha senkinek, ő rajta kívül.
– Ez regényes; de nem valószinű. Ha egy apácza annyira megy, hogy a kolostorból megszökjék a kedveséért, akkor már azt is megteheti, hogy áttérjen a protestáns hitre, s akkor feleségül mehet a szive választottjához: nem kénytelen se bűnös életet élni, se rettegni, se elrejtőzni. Ezt nem hiszszük el.
– Akkor a harmadik lesz a legvalószínűbb. A hirlapok ezelőtt négy évvel hireszteltek el egy nevezetes asszonyszöktetési esetet. Egy franczia előkelő tisztnek a feleségét elszöktette a dieppei fürdőből egy idegen: nem tudni ki? A kijátszott férj mind ez idő óta keresi a feleségét az egész világon, de a csábítót nem ismeri. Ezek ők.
– Ez a legérthetőbb megoldása volna a talánynak. Hanem egy hibája van. Ha a szerelmes pár az üldöző franczia tiszt elől menekült ide Fertőszegre, akkor a titokban maradásra a legrosszabb módot választotta a nő arczának örökös fátyol alatt tartásával. Ha egyszerűen a maguk alakjában jelennek meg, ugyan ki fog rájuk ismerni itt Fertőszegen? Míg a fátyolnak híre megy s előbb-utóbb nyomukra vezeti a tudakozó férjet.
– Hiszen mások is támasztották ezt a skrupulust. De itt jön azután az igazi magyarázat. Van egy öreg erdőkerülő, a ki mindennap látja őket kikocsizni. Az erdőnek egy tisztásán le szoktak szállni a hintóból s egy kis sétát tesznek a gyalog ösvényen, a dáma az úr karjába fogózva. Az erdőkerülő megjegyzé, hogy egyik nap a dáma nehézkes, tappogó léptekkel jár, a másikon pedig oly ruganyos, könnyed járással lépeget, mint egy tündér. A termete is egyszer deli, másszor összegörnyedező. Az erdőkerülő azt mondja, hogy a lefátyolozott dáma nem egy asszony, hanem kettő. A csábító idegen nem egyedül szöktette el a franczia tábornoknét, hanem leányostól: az anya azóta összerokkant, a leány pedig felnőtt, s a bűnös ember elcsábította mind a kettőt!
– Shoking! kiálta fel az erényeire féltékeny társalkodónő. Ilyesmit nem lett volna szabad doktor úrnak elmondani hölgyek előtt.
– Kérem, doktornak minden szabad!
Elmondva azonban már csakugyan el volt, s visszavenni nem lehetett: ennélfogva az egész asztaltársaság egyhangulag felriadt, hogy ez már szörnyűség! Egy ilyen gonosztevőt csakugyan nem szabad tovább megtürni a Névtelen Várban.
Ez alatt azonban tiszteletes Mercatoris uram is elkészült a rossz fogaival, s most már ő is hozzászólhatott a napirenden levő tárgyhoz.
– Uraim és hölgyeim, kezdé, engedjék meg, hogy én szót emeljek e kérdésben, melynek részleteiről senki sem bír annyi ismerettel, mint én, a ki évek óta folytonos összeköttetésben állok ez ismeretlen emberrel.
– Minő összeköttetésben?
– Csupán levelezés által. És az is egész sajátszerűen megy végbe. A gróf – nevezzük annak, ámbár semmi okunk sincs rá, mert ő nem mondja, hogy az – minden nap elküldi nekem a maga «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ját, a mit reggel a kapum alá bedugva találok; s azonkívül a Schmidtné által gyakran küld hozzám leveleket; de az nem férfi-írás, világosan nőkéz vonásai. Azok sem maradnak nálam; a küldönczné visszakéri mindig a levelet. A pecsét a levelen rendesen síma. Csak egyszer láttam rajta egy czímert három virággal.
– Mi volt az a három virág? kérdé a bárónő élénken.
– Azokat nem ismerem.
– S mi iránt folytatnak önök levelezést?
– Eleinte azon kezdődött, hogy az idegen úrnak voltak apró kivánságai, a miknek teljesítésére engem kért fel. Majd az volt a baja, hogy a kutyák nagyon vonítanak a faluban, majd meg az, hogy a gyermekek kiszedik az erdőn a fészkekből a madarakat, majd meg az, hogy a bakter nagyon kiabál. De mindezeket soha sem a maga nevében panaszolta el, hanem egy harmadik személyre vonatkozólag tette, a kit nem nevezett meg, csak azt írta «félnek a kutyaüvöltéstől»; – «szeretik a madarakat»; – «felijednek az őr kiáltásától». – S aztán pénzt küldött annak a gazdának, a kinek olyan ugatós ebe volt, hogy éjszakára zárja be azt, a fiuknak, hogy ereszszék szabadon az elfogott madarakat, s az éji őrnek, hogy a falu tulsó végén kiabáljon.
– Úgy látszik, hogy az a nő, a kit őriz, nagyon szereti a csöndet.
– Úgy van. Az itteni fiatalságnak az a szokása volt, hogy az újév első óráját nagy lövöldözéssel szokta megűnnepelni. Az idegen úr a másik évben a fiatalokat felkérte általam, hogy hagyják abba a lövöldözést, inkább mulassanak az ő rovására, s azóta minden Sylvester éjen megvendégli őket a falu korcsmájában. A mint ezeket az apró kivánságait elintéztem, akkor elkezdte a hirlapjait elküldeni hozzám, a mi nekem vajmi jól esett, mivelhogy falusi papnak nem igen telik ilyesmire. Később a könyvtárából is kölcsönzött olvasni való műveket. Minden nemzetbeli classicusai meg vannak. Azután Wieland, Lessing, Kleist, Börne, Locke, Schleiermacher művei. Ezen kezdődött a levelezésünk. Gyakran a leghevesebb disputába elegyedtünk, egy nap tízszer is megfordult Schmidt, a futár, a Névtelen Vár és parochia között a véleménycserét ide-oda hordva, s ugyanaz nap elmentünk egymás mellett az utczán, a nélkül, hogy egyebet mondtunk volna egymásnak, mint «jó napot». Az általam olvasott levelekből azonban arról meggyőződtem, hogy a rejtélyes férfi se nem büntetés elől bujkáló gonosztevő, se nem regényes asszonyszöktető kalandhős, de még nem is világgyülölő szerencsétlen bolond; hanem valódi nemes érzésü emberbarát, a ki érdeklődik az egész világon történtek iránt és szereti tudni az apró emberek baját, hogy rajtuk segíthessen; filosof, a ki boldognak érzi magát, ha csönd van körülötte.
A bárónő odainté a komornyikját s azt az utasítást adta neki, hogy az előljáróságot kérje fel a nevében, hogy minden tervezett üdvlövöldözést és rakétázást hagyjanak el. Feje fáj, nem türheti. Mulassanak a mai nap örömére csöndesen a födél alatt.
Azután azt kérdezé a lelkésztől:
– De hát hogyan értesül a szegény emberek bajairól a névtelen úr, ha soha se ő, se cselédei a néppel nem érintkeznek?
– Igen egyszerű módon. A kastély tornyában van egy hatalmas telescopiuma elhelyezve. Ezt ő maga tudatta velem. Ezzel ő a magasból minden udvarba belát. Úgy, hogy megtudja, kinél mikor van keresztelő vagy temetés; s ha rongyos a ház, a hol ily eset fordul elő, már másnap ott van nálam az enyhítő segély. Elnézegeti, hogy mulatnak a paraszt legények egymással s nekem megírja, hogy ezt vagy amazt a szép leányt jó lesz meginteni, mert nagyon szilajon járja a tánczot; meg hogy ezt meg ezt a menyecskét megdorgáljam, hogy ne nyissa ki az ablaktábláját, mikor éjjel koczogtatnak rajta. Még azt is kitanulta, hogy melyik fiu a legjobb iskolába járó, melyik forgatja otthon a könyvet a kezében legszorgalmasabban, s annak ösztöndíjt küldött. S karácsony estéjén minden kis fiut és leányt felhivat a Névtelen Várba, ott nagyszerű karácsonyfa van a számukra felállítva, égő viaszgyertyákkal, s azon minden gyermek számára apró ajándékok, öltönydarabok, könyvek, nyalánkságok. Azokat ő maga osztogatja ki közöttük. Sőt egy igen nevezetes esetet mondhatok el róla, a mi nagyon jellemzi az embert. Egyszer egy szerencsétlen asszonyt, a ki házastársi viszonyban él egy rossz hírű férfival, a vármegye befogatott. A tekintetes főbiró úr tudja az esetet: a Rakoncza Jutka, a Sátánné.
– Hogyne tudnám? most is odabenn ül. Ő kelme az a híres Sátán Laczi szeretője.
– Ennek volt egy kis fia. Annak azután, hogy az anyját elvitték, nem volt hová lenni. Az idegen úr a tornyából nézte, mi történik ezzel a gyermekkel, a kinek az anyját látta pandurok által elkisértetni. Azt minden házból kikergették, utoljára a többi gyerekek elkezdték boszantani, csipkedni, taszigálni, míg a gyerek kibujdosott a falu végére, lement a tópartra, s mivelhogy nem adott neki senki enni, a tukorczát ette: a fiatal sás édes hajtását. Az idegen úr rögtön írt nekem, hogy az elzüllött gyermeket kerestessem föl s adjam oda gondviselés végett a Schmidtnének; ott kap addig enni, a míg az anyja hazakerül; a rektor pedig fenyítse meg a fiukat, hogy ne bántsák a nyomorultat többet.
A bárónő könnyezett ez elbeszélésen.
A főbiró pedig adomát mondott rá.
– Kár volt! Úgy jár vele, mint az egyszeri ember a farkasfiuval. Ha megnő, a jótevőjét eszi meg.
– Ah, ah; ne szóljon úgy, Bernát bácsi; tiltakozék a bárónő. Szegény kis fiu! Ez egészen elérzékenyített. Georg! Pakoljon össze a süteményekből egy jó csomót s vigye el majd a Schmidtnének a szegény kis árva számára. Az ilyen dolog engem nagyon meghat. Aztán majd jőjjön el hozzám az a kis fiu; valami ruhát fogunk számára összeszedni. Mondja csak tisztelendő úr: tehát az én bérlőm igazi nemesszivű ember.
– Tettei annak hirdetik, bárha szavát nem hallani is.
– De akkor mégis mi magyarázata van a lefátyolozott nő titkának?
– Ezt nem tudom, mert ezt a tárgyat távolról sem érinti leveleiben soha.
– Rabja neki az a nő, a kit erőszakkal tart magánál?
– Az nem lehet, szólt a lelkész, mert száz alkalma volna tőle megszökni, vagy segélyt kiáltani, mikor az utczán végig kocsizik vele.
Itt aztán oly hosszú hallgatás támadt, hogy elvégre az inzsellér úr is hozzájutott a maga sorához.
– Azt mondom, hogy mit is mondok…
– Ugyan, az Isten áldja meg, mondja ki hát! unszolá a doktor.
– Azt mondom…
– No csak ki vele bátran!
– Azt mondom, hogy azért van annak a dámának a képe mindig lefátyolozva, minthogy – mit is mondok!
– De mondja már!
– Minthogy ő a «disznófejű kisasszony!»
E nem várt megoldás rengeteg kaczajra zendítette fel az egész asztaltársaságot.
– De pedig nem olyan nevetni való ez, a mit az inzsellér mond, szólt Bernát bácsi, a mint a kaczajhullám kissé elsimult. Gyerek koromban én is sok adomát hallottam a disznófejű kisasszonyról.
– Lehet, hogy közel járunk a megoldáshoz az inzsellér úr ideájával! szólt bele a doktor; ha nincsenek is disznófejű kisasszonyok, de olyanokról, a kiknek valóságos halálfejük volt ábrázatuk helyett, több esetet említ az orvosi tudomány.
Ekkor az asztal végén egy még eddig csak bevétellel foglalkozó száj nyilt meg, hogy ily vakmerő és minden okoskodást szerteszét kuszáló nyilatkozat kiadására vállalkozzék:
– Már pedig az az idegen dáma a leggyönyörűbb, isteni szépségű kisasszony…!
Mindenki odafordult hozzá.
Ki volt az? A patvarista. A senki. Még egy ember, a kinek nincs neve.
És a mellett ez az ember egész hideg vérrel dobolt a késével, a villájával a tányérján, mintha Zapfenstreichot verne.
– Hogy mer, audiat, ilyet mondani? rivallt rá Bernát bácsi.
– Mert láttam.
– Audiat, látta? Mikor látta? Hogyan látta?
A kit senki se látott még.
– Hát, mikor tavaly hazajöttem a collegiumból, per equos apostolorum: az útiköltségem elfogyott, a tarisznyám kiürült, ahoz meg nem szoktam, hogy mint armer Reisender bekopogtassak a házakhoz, hát ezen a tájon hozzáfogtam mogyorót szedni a park bokrairól: az igen jó ebéd volt; a mint egyszer csak egy ablakzörrenés riaszt fel. Odatekintek: hát a Névtelen Vár egyik ablakának mind a két szárnya fel van nyilva s azon félig kihajolva tekint ki egy csodálatraméltó szépség, a milyent én még festve se láttam soha.
– Ah! ah! szólt a bárónő. Mondja csak, milyen volt? Jőjjön közelebb hozzám! S aztán, hogy a patvarista nem akart előre jönni a maga biztos menedékéből, ő ugrott fel helyéről s odafutott az asztal végére, kiváncsian tekintve az elbeszélő arczába, nehogy egy szót elveszítsen abból, a mit mond.
– Hosszú, göndör fekete haja elől a vállaira omlott; arcza fehérebb volt a liliomnál és piros mint a rózsa; homloka tiszta és magas, s bizony semmi bélyeg rajta; a szája vékony és finom és mosolygós. Az egész alak olyan mint egy angyal, a ki az égből letekint.
– Hajadon volt-e, vagy nő? kérdezé a bárónő.
– Nagyon fiatal még. Nem lehet több tizenöt évesnél, felelt a patvarista. Főkötő még nem is illett volna a fejére. (Ezt biztosan lehetett azon időkben megtudni, mert a férjhez ment nők a főkötőt soha le nem tették, s a leányok viszont semmi fejtakarót nem viseltek.)
– Hahaha! kaczagott Bernát bácsi. S ez a tündér bizonyosan audiat kedvéért nyitotta ki az ablakot, s mutatta meg a szépségeit, a miket addig senki se látott.
– Igen is, hogy nem értem cselekedte azt, a hogy meggyőződtem felőle, hanem nálamnál szerencsésebb állatokért: négy darab macskáért, a mik ott játszottak a kastély ereszén. Egy fehér, egy fekete, egy veres és egy czirmos; s a mik egyszerre odaszaladtak hozzá a háztetőről, az ablakpárkányzaton, a mint hítta őket.
– Valóban, egyetlen játszótársai a macskák; annyit tudunk a cselédeitől. Bizonyítá a tiszttartó.
– És a mi legkülönösebb, mondá a fiatal joggyakorló, az, hogy nem azzal a szóval hítta a macskákat, a mivel mi szoktuk: «czicz, czicz!» hanem azt kiáltotta nekik, hogy «pusz, pusz!»
– Ah! szólt meglepetve a bárónő. A hollandiak szólítják így a macskákat.
– Az ablak ismét becsukódott s a tündér eltünt előlem.
* * *
A senki ember, a patvarista által aratott siker babérai nem engedték az alispán urat nyugodni.
– Audiát! monda, hátravetve magát a székében. Tanulja meg, hogy fiatal embernek csak akkor kell felelni, hogy ha kérdezik; sőt mint tudós Hatvani professor mondá: «akkor sem szükség minden kérdésre felelni!»
Az asztaltársaság azonban nem osztotta ezt a véleményt. Ellenkezőleg, minden oldalról ostrom alá fogták a patvaristát, mint valami Montgolfieri léghajóból leszállt utazót, hogy mondja el, mit látott azokban az embertől be nem járt régiókban? Milyen ruha volt a rejtélyes hölgyön? Csakugyan nem volt e fejkötő a fején? Igazán nem több-e tizenöt esztendősnél?
Az alispán úr végét szakította ennek a győzelemnek.
– Ejh, mit tudhat az ilyen fiatal ember mondani? egy pillanatnyi látás után? Ez nem authenticum… Majd «én» megtudom, hogy ki ez a dominus és az ő dominája?
Ez az «én» szó oly öntudattal volt kiejtve, hogy annak csak a «quos ego» bullában találni párját.
– Hogyan? Kérem? tudakozá a bárónő visszatérve a helyére.
– Oda fogok menni a Névtelen Várba.
– De hátha önt sem ereszti be?
– Engem? Az alispánt? A legale testimoniumot? Akkor úgy járna velem, mint a tolnai főispán a kirekesztett deputatióval, hogy létrát tettek az ablakához s ott mentek be hozzá a repræsentatióval. Egyébiránt majd elmondom a fekete kávé mellett az egész csatatervemet.
A fekete kávéra kerülvén a sor, a szíves háziasszony azt indítványozá, hogy talán kellemes lenne azt a veranda alatt elfogyasztani; mire az asztaltársaság kivonult a nyilt tornáczra a mokkanedvtől párolgó findzsák asztalkáihoz, s ott a bárónő és az alispán egymás mellé ültek, a honnan épen a Névtelen Várra lehetett látni. Görömbölyi Bernát úr rögtön hozzáfogott elmondani strategemáját, melylyel azt a várat bevenni szándékozik, minden erőhatalom nélkül, a mi egy magyar tisztviselőnek tiltva van.
– De lassan méltóztassanak beszélni, inté a társaságot a tiszttartó, mert fogadni mernék, hogy a gróf most is ott ül a tornyában s onnan a teleskopiumával az egész társaságot úgy odaviszi maga elé, mintha körülötte ülnénk.
Bernát úr nagyot nevetett ezen.
– Tiszttartó úr bizony azt hiszi, hogy a telescopiumon át nemcsak közelről lehet látni az embert, hanem azt is meg lehet hallani, hogy mit beszél?
Tiszttartó úr bizony nem talált volna abban semmi különöst. Az ördöngős masina, ha az egyiket megteheti, miért ne a másikat is?
Azonban hát mégis igyekezett ki-ki halkabban beszélni s nem mutogatni a Névtelen Vár felé, annak a tudatában, hogy valaki most annak a tornyából a telescopiummal oly közel viszi az illetőt magához, hogy az odamutogatónak könnyen a körmére koppinthat egy pálczával.
A hölgyek azután visszavonultak délutáni toilettet csinálni, az urak pedig átmentek a dohányzó szobába: egy kis mulhatatlan nasivasival berekeszteni az ünnepélyes actust, a mi nélkül a statutio nem volna perfect. Az agens úr adta a bankot s utasítása volt a bárónőtől úgy játszani, hogy mindig ő veszítsen s a vendég urak nyerjenek. Nyertek is mindnyájan, kivéve a patvaristát, a kinek még nem szabad a nasivasiba beleszólni, mert ő még senki sem, neki csak pipát tölteni s fidibussal szolgálni szabad, mikor más kártyázik.
A doktor úr e közben is mulattatta a társaságot pletykáival. Megszólta előbb a távollevőket, azután a jelenlevőket. Megszólta a bankadó agenst – - magyarul, hogy ne értse, azután kicsufolta a társalkodónő zsiraff frizuráját – latinul, hogy a tiszttartó ne értse; végre megszólta az alispánt is – tótul, hogy az ne értse.
Még késő éjszaka is, mikor a hálószobáikba mentek az urak, bőséges vacsora után: a doktor, ki a patvaristával hált egy szobában, nem lévén más, a kit boszantson, azon gyakorolta magát az élcznyillövészetben; a mit a jól regulázott fiatal ember türt csöndes lélekkel; hanem lefekvés előtt a toilette-tükröt odaállítá a már lenyugodott doktor elé az éjszekrényre.
– Mi lesz ebből?
– Hát hogy ha én már el találok aludni, legyen még a kit megszólhasson a doktor úr!
III.
Másnap reggel, a bőséges reggeli után, mely teljes egy órát vett igénybe, az úrivendégek búcsút vettek a háziasszonytól, s a kik helybeli lakosok voltak, hazaballagtak gyalog, a távolban lakók csézáikra ültek; Bernát bácsi azonban ezzel a szóval kezdett a költözéshez:
– No én, Katinka hugom, nem veszek búcsút, mert még visszatérek, s akkor aztán majd elmondok mindent. Audiat! A kocsin van minden?
Az Audiát szótlanul bólintott.
Mert a tekintetes urak nagy szerrel útaztak. Nélkülözhetlen volt a pinczetok, a piramid-alakú bőrzacskó a hosszúszárú selmeczi pipákkal és a kurtaszárú tajtékpipával és dohányzacskóval; a posztószél hüvelybe dugott duplapuska, s a szarvasbőr iszákba hurkolt ezüstös fringia és a borotválkozó eszköz. Erre mind a patvaristának kellett felügyelni. Az aktákat őrizte a hajdu. Az meg ahoz értett.
Tehát Drávaszentkeresztúri Görömbölyi Bernát úr egyenesen a Névtelen Várhoz hajtatott a forspontossal reggeli nyolcz órakor.
A Névtelen Várnak hítt kastély egy keskeny földnyelvre volt építve, mely a Fertő tavába benyult, erős rőzsesánczczal védett töltésen ment a várkapuig az út, melyet buczkófejű fűzfák árnyékoltak be a víz felől, míg a másik felét elrekesztette a deszkapalánk. Ezen a kapun csak kéredzkedéssel lehetett bejutni.
A csöngetésre megjelent a kastélyból a már említett komornyik, a ki egyúttal kocsis és mindenes: egy öles termetű, szikár, széles vállu férfi, erősen kiálló arczcsontokkal, sűrű szemöldökkel. Most is fényes bérruha volt rajta, kezein fehér keztyük, lábain fehér harisnyák és sarkatlan czipők.
– Itthon van-e a gróf? kérdé az alispán.
– Jelentsen be bennünket. Én a megye alispánja vagyok s kivánom tenni hivatalos tiszteletemet.
– Már értesűlve van a gróf úr uraságtok jöveteléről s szívesen látja magánál.
Hisz ez igen símán kezdődik.
S a szives fogadtatásnak legbiztosabb tanújele volt az, hogy a komornyik maga sietett rögtön leszedni a kocsiról az útikészleteket s azokat a tornáczba behordani, a mi annak a jele, hogy a vendégeket itt marasztalják.
Hanem azután mégis történt valami különös.
Mielőtt a lépcsőajtót benyitotta volna a komornyik, elébb három pár olyan posztószironyokból fonott lábtyűt hozott elő, a miket ezen a tájon «mamusz»-nak neveznek s kérte egész tisztelettel a vendég urakat, hogy azokat kegyeskedjenek a csizmáik fölé felhúzni.
– Minek az?
– Hát először azért, mert ebben a kastélyban nem szeretik a csizmakopogást; azután pedig, hogy valami sárfolt, vagy poros lábnyom ne maradjon a parketten vagy a szőnyegen.
– Tehát épen csak mintha puskaporos toronyba menne az ember látogatóba.
Hanem hát meg kellett benne nyugodni s csak felhúzták mind a hárman a sárga csizma hegyében a nagy mamuszokat, s úgy mentek fel a lépcsőkön a vendégszobákba.
Az aggodalomig vitt tisztaság uralkodott minden részében a kastélynak. Lépcsők, folyosók be voltak húzva fehér abaposztóval; a falak világos papirszőnyeggel bevonva, az ajtók fényes fehér mázzal festve s minden kilincs ragyogott a tisztaságtól. Egy pókháló nem volt a szögletben: nem is lett volna annak semmi keresete itten, mert légy sem volt sehol.
A vendégszobában is, a hová az urakat vezették, olyan fényes volt a padló, mint a tükör, s a butorokon egy porszem sem látszott.
Bernát úr aggodalma az volt, hogy «hová verje majd ki itt az ember a pipájából a hamut?»
Már tudniillik majd ha lesz pipa.
Mert ezt az egyet a komornyik elmulasztotta behozni a vendégszobába.
– Audiat, menjen, és nézzen utána, hogy bejőjjenek a pipáim. Aztán forduljon meg a konyhában s tudja meg, hogy mit főznek?
A patvarista elment, de vissza nem tért. Ezekben a posztóczipőkben az ember meg se hallja, ha valaki közelít.
Küldötte helyett a ki benyitotta az ajtót, az a komornyik volt.
– Ugyan, a pipámat! monda neki Bernát úr.
– A gróf úr várja a tekintetes urat a teremben, mondá a komornyik s erre Bernát úrnak csakugyan föl kellett hagynia a pipanyomozással s átballagni a terembe.
Ott is minden butor fehér mázos volt és aranyozott. A rococo rámákba foglalt olajfestmények mind tájakat, gyümölcscsoportokat, állatokat ábrázoltak; egy arczkép nem fordult elő.
A hosszú, tigris lábakon álló ovál asztal mellett állt a Névtelen Vár rejtélyes lakója. Egy magas, daliás alakú férfi, kifejezésteljes arczczal; magas, előreülő homlokkal, melyet a mesterkéletlen üstök és hajcsigák szabadon hagytak: erős, egyenes, görög metszésű orra volt, nyugodt tekintetű tengerszürke szemei, rövid bajuszt és à-la IV. Henrik kecske-szakállt viselt: a mi valamivel világosabb volt a hajánál.
A két karja össze volt fonva; de nem elől a mellén, mint Bonaparte Napoleont festik, hanem hátul, a mi épen nem kézszorongatásra invitáló positura.
– Magnifice comes… kezdé az alispán latinul.
– Én beszélek magyarúl… vágott közbe a házigazda.
– Lehetetlen! szólt elbámulását őszintén kifejezve a vendég. Magyarúl? Hogy tanúlhatta azt meg nagyságod?
– Grammatikából.
– Grammatikából! (Ez meg már épen tengeri csoda volt az alispán előtt: hisz ő eddig úgy tudta, hogy a ki magyarúl akar megtanulni, azt gyerek korában elküldik cserébe valami magyar városba; de hogy ezt grammatikából tanulják meg, mint a «hic-hæc-hoc»-ot, az már protocollumba vételre érdemes furcsaság!) No ez nagyon derék. Azt hittem, hogy a latin nyelvhez kell folyamodnom nagyságoddal szemben, minthogy ezt a világ minden nemzete beszéli, a mivel híresen megjárta az egyszeri földes úr, a ki dicsekedett a forspontosának, hogy a diák nyelvvel az egész világon keresztül lehet utazni. Egyszer aztán megreked a szekér a poroszlói töltésen: «no uram, mondja a forspontos, most fogja be a rúd mellé a diák nyelvet, ha azzal az egész világon keresztül lehet menni!»
Nem nevettek az adomáján. A mi rosszúl esett neki.
– De hogy bemutassam csekély személyemet.
– Van szerencsém. Már értesűltem. Tekintetes Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát alispán úr.
Minden hiba nélkül elmondta.
– Idejövetelemnek oka…
– Azt is tudom. A fertőszegi birtok más tulajdonos kezére kerűlt, annak törvényszerinti joga van az előde által kötött bérletet és servitust hivatalosan felmondani s tekintetes alispán úr a bárónő felhivására jött ide.
Bernát úr nem szerette, ha a beszédébe vágnak s mindent előre tudni akarnak, a mit ő elmondani szándékozik.
– Épen az ellenkező végett jöttem ide. A bárónő megujítani szándékozik a bérletet, minthogy értesült arról, hogy nagyságod e vidék szegényeinek valódi jóltevője. Ennélfogva az eddigi bérletnek feléért ajánlja a várkastélyt és parkot a gróf úrnak átengedni.
Azt hitte, hogy ez már felolvasztja a hideg embert. Még jobban megfagyasztotta.
– Köszönöm. – A bárónő, ha sokalja a bérösszeget, találhat magához közel szegény embereket, a kiken segíthet vele; de én kevesebbet neki sem fizetek, mint az elődének.
– Hahaha! No bizony az ilyen alkun hamar ki lehet egyezni. Tehát marad az eddigi összeg s nagyságod itt tanyázhat, a meddig csak kedve tartja. Azért hoztam magammal a patvaristámat is, hogy az rögtön megírhatja a szerződést két példányban; én mindjárt hitelesítem s rendben lesz az egész dolog.
– Igen köszönöm, mondá a házi úr, hanem azért csak nem vette elő a kezeit a hátáról, össze volt a két karja fonódva, mint két kígyó.
– A dolog mindjárt meglesz. A patvaristának lediktálom a szerződést, ez letisztázza szépen. Hanem hát egy adomát kell elmondanom elébb nagyságodnak. Az egyszeri professor azt mondta a tanítványainak, hogy ő az az ember, a ki mindent tud. Ekkor egy tanítványától azt kérdi, hogy hívják domine? – Mire a discipulus azt feleli neki: ha kegyelmed mindent tud, hát ezt hogy nem tudja?
– Nem értem az alkalmazást, monda a gróf.
– A szerződés végett nekem is a nevét kell kérdenem nagyságodnak a prædicatumával együtt.
Aha! Itt van a stratagema: most mindjárt meg kell mondani, hogy micsoda név az, a mit nem tud semmi ember fia kibetűzni?
A házi úr előbb hosszan a szeme közé nézett a kérdezőnek; azután egész csendesen odadült a hátával a kandalló párkányához, s nyugodt hangon mondá:
– A nevem «Vavel de Versay Lajos». Egyes v-vel írva, a végén a-ypsilonnal: gróf.
Hisz ez olyan simán megy, a mint csak kivánni lehet.
– Nem felejtem el! Igen jó memoriám van. Monda Bernát úr teljesen megelégedve a kivívott sikerrel. – És azután, ha szabad kérnem még a nagyságos grófné családi nevét?
De már erre a szóra elővette a gróf a háta mögül a kezeit, még pedig egy olyan mozdulattal, a mely előkészülete annak, mikor valaki kétfelé akar repeszteni valakit s vetett egy oly tekintetet Bernát urra, mitől annak a királyi biztos és a tekintetes asszony jutott egyszerre eszébe. – A haragra kelt férfi még egy fejjel magasabbá látszott nőni, s a melle, vállai viadori állásra tágultak szét, a két szemében nem a tenger látszott most, hanem a zivatar.
A várt felelet helyett, e kérdés után, megfordult a sarkán, s egy szót sem szólva többet, ott hagyta a vendégét, az ősi terem valamennyi faképeinél.
Bernát úr bámult és ámult: nem tudta mire vélni a dolgot. Igen természetesnek találta pedig, hogy ha szerződést csinál az ember, valami «usu capiálás» végett, abba a felesége nevét is betétesse. Ezzel a kérdéssel ő csak nem sérthetett meg senkit. Utoljára is, a gróf nem jött vissza: nem maradt más teendő, mint neki is a szobájába vonulni s ott várni be a további fejleményeket. A grófnak mulhatlan szüksége van a megujított szerződésre, mert különben innen kiexpediálják; pedig látszik, hogy milyen nagy költséggel rendeztette be ezt a várat, a mi vadászkastély korában ronda kis fészek volt; most pedig egész tündértanya. Tehát neki kell a kis ajtóra kerülni.
A szobájában egyedül járogatva a nesztelen posztóczipőkben, egyszer csak beszédet hall az ajtajában; a patvarista és hajdu hangjait ismerte föl.
– Tudja, mi lesz ma itt az ebéd? kérdé a patvarista.
– No hát mi? szólt a hajdu.
– Spenót sült békaczombokkal…
– Aujnye!
Bernát úr mérgesen nyitotta föl az ajtót.
– Mit beszél audiat?
– Én? Nem beszélek semmit.
– Hol vannak már a pipáim?
– Hiszen épen abban járok! monda a patvarista, tovább csónakázva a két mamuszszal.
A tekintetes úr megint egyedűl maradt s várta, hogy mi lesz már?
Kis idő mulva ismét halk dödörgést hall az ajtajában. Megint a patvarista beszél a hajduval.
– János, ma itt nem mi eszünk, hanem minket esznek.
– A frányát is!
A komornyik azt mondja, hogy a gróf pisztolyait töltögeti. Meg akar lőni valakit. Azt mondja, hogy a ki a grófné felől tudakozódik, azt mindjárt duellumra hívja.
A tekintetes úr felszakította az ajtót.
– Mit beszél audiat?
– Én? nem beszélek semmit.
– Hát hol a pipáim?
– Épen azt investigálom!
Azzal szánkázott tovább a hosszú folyosón.
A tekintetes úr dohogott magában.
«Megütheti a ménkű! Még meg akar duellálni. Hát hiszen én nem ijedek meg az ő pisztolyától. Nekem is van puskám, meg kardom is. – De ez mégis bolond historia. – Hogy én most birokra menjek egy idegen asszonyért, a kit soha se láttam! – Mit mond rá majd a feleségem otthon? – De csak ne jöttem volna ebbe a bolond várba! – De csak ne kötöttem volna Bruderschaftot azzal a bárónővel! Miért is nem bíztam az egész statutiót a másod alispánra? – Csak találnék valami ürügyet, a miért hátba vághassam ezt az egész bolondok házát. – De a pisztolyok elől csak meg nem szaladok. – A magyar nemes: született katona! – Csak legalább a pipám volna itten! – Hiszen pipa nélkül az ember félember. – A pipától mingyárt kap az ember jó gondolatokat. – Hol őgyeleg az az audiat?
Épen nyitotta be az ajtót.
– Hát még sem találja a pipáimat?
– De már megtaláltam.
– Hát hol vannak?
– Ott vannak a komornyiknak a szekrényébe bezárva.
– Hát miért vannak bezárva?
– Azért, mert ennél a háznál pipázni nem szabad. Első dolog az, hogy minden vendégnek elszedik a pipáját, s elzárják.
– Ez bolond beszéd!
– Relata refero.
– De hisz ez actus majoris potentiæ! Egy nemes embernek elzárni a pipáját! A primæ nonus flagrans megsértése! Nekem megtiltani azt, hogy dohányozzam! – Még Bécsbe is csak azért nem megyek soha, hogy a véki dohányomat nem engedik bevinni a vámon. – A miből nekem még a császár sem parancsol, azt nekem gróf uram nem fogja megtiltani. – Megyünk! Rögtön itt hagyjuk ezt a bolondok házát. Gróf uram aztán lássa, hogyan marad meg benne. Audiat, inhibeálja rögtön annak a komornyiknak, hogy rögtön bocsássa szabadon a deteneált pipáimat, ellenkező esetben marcalis processust akasztok a nyakába. Megyek. Fogatok! Küldje a hajdut a holmiaimért. Nekem gróf uram nem parancsol. Megmutatom.
S azzal lehúzta lábairól a fatalis mamuszokat s vágta őket oly erővel a földhöz, hogy megrendűlt bele az egész kastély, aztán fogta egyik kezébe a puskáját, a másikba a kardját s úgy vonult ki az elátkozott szorosból, bebizonyítva, hogy nem gyáva futással, de fegyveres kézzel nyitott magának utat: ámbátor, a miglen a puskát a posztószélből s a fringiát a szarvasbőr iszákból kibontotta volna, az alatt akár kiéheztethették volna.
A patvarista pedig szaladt a pipákért s a princzipálisa háta mögött félre fintorított pofákkal s az orra hegyéhez illesztett tenyere billegetésével adott kifejezést annak az eszméjének, hogy a patvarista is «valaki». – A folyosó végén, a hol a komornyik szobájába akart nyitni, szemközt jött rá a gróf. Útját állta neki.
– Ön a patvarista? kérdé a gróf.
– Mikor lesz önből ügyvéd?
– Mikor a censurát leteszem.
– Mi kell ahhoz?
– Egy esztendei juratusság; meg egy arany a diplomáért.
– Az aranyat megadom önnek. S aztán ha ügyvéd lesz ön, akkor megfogadom fiskálisomnak hatszász forint fizetéssel. – (Ez nagy szó volt. Hatszáz forint fixum: erre már házasodni lehetett abban az időben.) – S miután tudom, hogy magyar nemes ingyen nem szokott ajándékot elfogadni, az adott aranyért egy utasítást kérek öntől. Ön jogtudós. Megadhatja.
– Tessék kérdeni.
– Mi módon lehetne én nekem ebből a Fertő tóból egy darab vizet úgy elfoglalnom, hogy az senkié se legyen, csak az enyim.
– Indigenatust kell önnek szerezni ebben az országban.
– S hogy függ össze az indigenatus a vizzel?
– Úgy, hogy a ki honosítva van ez országban, annak már joga is van itt fekvő birtokot szerezni. A Fertő partján van elég compossessor, a kinek jó pénzért eladó a birtoka. Akkor, ha ön egy ilyen darab földet megvásárol, kizárólagos birtokosává lesz e földdel egyenlő szélességű Fertő tónak a közepéig.
– Köszönöm. – Még egyet. – Ha ön ügyvédem leend: mit fog ön tenni, hogy engem ebből a várból ki ne zavarjanak, a nélkül, hogy az új birtokosnővel új szerződést írjak alá?
– Legelőször is elhúzom a repositionalis processust tizenkét esztendeig. Azután kétszer opponálok, egyszer repellálok. Ez is három esztendő. Elég lesz?
– Elég.
A gróf fejbólintással üdvözlé a fiatal jogtudóst, s azt sem kérdezte tőle, hogy kinek híják.
De hisz ez sem kérdezte a gróftól.
Bernát bácsi dehogy ment vissza a bárónőhöz a Névtelen Várból. Hajtatott egyenesen haza.
«Köszönje gróf uram, hogy rá nem tettem a kezemet!»
* * *
Hanem ez is csak Magyarországon történhetett meg egy megye főnökével (a ki kormányzó ugyan, de nem rendőr), hogy arra a kérdésre: «ki lakik ebben a házban?» azt feleljék neki, hogy «ott kinn tágasabb!»
HARMADIK RÉSZ.
A MACSKÁK TÜNDÉRASSZONYA.
I.
Mikor meghallják ezt a szót: «pusz–pusz!» futnak le a háztetőről, az ereszről, s ugrálnak be egymás után a felnyitott ablak redőnyein. Egész ethnographiai gyüjteménye a macskáknak, a mikért a «macskák Rafaelje» lelkesülhetne; a párduczalakú dundi francziák, hosszú hegyes fülű kaukazusiak, kondor selyemszőrű s lecsüggő fülű chinaiak. Percz mulva ismét becsukódik az ablak; együtt van teljes számmal a társaság: négy macska, két mopsz, egy magános veréb; meg egy leány.
A leány, alakjáról itélve, lehet tizenöt éves, de tekintetében, mozdulataiban még az elkésett gyermekkor árulja el magát. Arcza, melyet soha sem ér az Isten napjának egy sugara, csaknem átlátszó fehér; hanem az ifjú életerő annál pirosabb hajnalként tör keresztül rajta. Domború márvány homlokával, vékonyan rajzolt szivárvány szemöldeivel egy szent képnek lehetne mintája, ha az önkénytelen mosolyra metszett ajk szögletei el nem árulnák földi eredetét; a villogó sötét szemek, a könnyen táguló rózsaszín orrczimpák s az a sajátszerű, gömbölyű tokának induló áll, valami nevezetes családi jelleget kölcsönöznek az arczának, a mi első tekintetre elárulja a rokonságát olyan arczokkal, a miket sokan ismernek.
Öltönye himzetekkel és csipkefodrokkal gazdag: a hogy fiatal leány nem szokott öltözve lenni; hanem azért elhanyagolt és szeszélyes, mint a kinek nincs, a ki megmondja, hogy mi illik? mi a divat? Hajviselete is erről tanúskodik. Semmi journalban nem található fonadékok, előre-hátra csavarva, s össze-vissza tüzködve bogláros hajtűkkel, miknek gombjai smaragdok és rubinok; de a haj maga zilált és összekóczolt. A drága brüsseli csipke le van szakadva válláról, s az elefántcsont fehér bőrt engedi kitündökleni, a kötényke majcza, mely derekát átszorítja, arany filigránmunka, apró papucskái arany és ezüst gyöngyökkel vannak himezve; hanem mikor egyik lecsúszik lábáról, a rózsaszín lábujjacskák kikandikálnak az elvásott harisnya fejéből. Az egyik fülében függő is van, nagy igazgyöngy cseppel, a másikból hiányzik a párja, ezt valószínűleg elvesztette s resteli keresni, vagy valakinek megmondani, hogy elveszett.
Szobája fényüző pompával van berendezve: a falakon atlasz szőnyegek; a butorokon gobelin himzésű szövet; aranyozott teknőczhéjjal kirakott szekrénykékben gyermekjátékok, felöltöztetett bábuk üveg alá eltéve. A drága bábuk között vannak olyanok, a mik tánczolnak, guitároznak és fejeiket negédesen hajtogatják. Egy velenczei mozaik-asztalkán kártya hever és három rakás pénz, az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik réz. Az egyik játszó aranyat veszt, a másik ezüstöt, a harmadik rezet. Egy háromlábú alacsony jaspistáblán valami orgonaforma látszik, hosszú sor ércz- és fasípokkal. Az ablakhoz közel áll egy festőasztal; azon papirdarabok és sorba rakott üvegek porfestékkel. Van egy edénytartó almáriom is, a miben apró edénykék állnak; azután meg egy kocsiszín egy ruganyos hintócskával; remek faragványú állványokon chinai vedrek állnak, viaszból készült virágcsokrokkal, s a szögletekben mindenféle ágyacskák és almocskák vannak megvetve, apró hálótársak számára. Kiegészíti a sajátszerű bebutorozást egy arasznyi magas gömbölyű asztalka, melyet kereken fog körűl egy szintoly alacsony bőrkerevet. Könyvtár is van, annak tartalmát képezik a Bertuch Orbis Pictus kötetei, a Portfeuille des enfants, Robinson Cruzoe regéje, s a párisi legrégibb divatlap, az Album des Salons füzetei, miknek divatképei a székeken, asztalokon szétszórva is hevernek.
A társaság tehát együtt van mind, senki sem hiányzik.
A most érkezett vendégeket sorba veszi az úrnő, megkérdezi, hogy szolgál egészségük, mint mulatták magukat kirándulásaikban? mind a négynek neve van: «Hicz, Mitz, Panni és Miura». Mindannyian bemutattatnak a két otthon ülő társalkodónak, a kiknek neve: «Phryxus és Helle», két mopsz. A kis úrnő nem elégedve meg azzal, hogy védenczei saját ösztönükből is szoktak mosdani: előhozza a porczellán mosdó-tálacskát s orczáikat és talpacskáikat fínom szivacscsal megtörölgeti s csak úgy engedi azután a reggeliző asztalhoz ülni: a négy czicza szemközt a két mopszszal. Mindegyiknek tiszta asztalkendő kötve a nyakába, hogy a tászlijaikat el ne keverjék a tejjel, a mi mindegyiknek külön findsába szolgáltatik, beleaprított kalács-darabkákkal. Egymásra morogni mind valamennyinek meg van tiltva, s az ez ellen vétők rögtön megdorgáltatnak, míg azt mindannyinak el kell tűrni, hogy a magános veréb odarepül közéjük az asztalra s orczátlan merészséggel egyik findsáról a másikra szállva, a kalácsdarabkákat elorozza, s aztán még rászáll Phryxus fejére, s a lopott morzsával énekli az «O du lieber Augustin!» classicus nótáját.
Mikor vége van a reggelizésnek, s azt a vendégek a háziasszonynak szépen megköszönték s egymásnak kedves egészségére kivánták, akkor következik a kocsikázás.
A hintó előgördül: Phryxus és Helle már ismerik a kötelességüket, oda állnak a rúd mellé, fölhagyják magukat kantároztatni; a négy czicza elfoglalja rangfokozat szerint az első és hátsó üléseket a phaëtonban; Dávid, a magányos veréb, a parancsszóra megjelen s mint igazi divatos postillon, Phryxus hátára repülve, a nyeregből hajt s trombitálja hozzá a posta-indulót, míg az úrnő a csavar-orgonához siet, s különféle nótákat kintornáz le a magától zenéző műszeren, s a zenére a befogott kutyák csöndes koczogással körülkocsikáztatják a kocsiban ülő macskákat. Azután pihenni bocsátják valamennyit. Mopsz, czicza, kintorna alunni megy.
A helyett fölébredt a muzsikáló óra, s elzenézi a maga pásztordalát s a rajta álló rézcyclopsok elütik az órát; a kakuk huhukol s a réz alabárdos tiszteleg. A kis úrnő más öltözetet vesz fel. Egész szekrénye van tele azokkal, válogathat belőlük. Nem segít neki az öltözködésnél senki: minden öltönye előfüző; szorító vállra nincs szüksége karcsú termetének. Mikor azzal készen van, künn a folyosón egyszeri csöngetés hangzik. Akkor fölteszi a kalapját s arczát lefátyolozza azzal a sűrű virágos csipkeblonddal, a mi semmi vonást kivenni nem enged. Néhány percz mulva hangzik a másik csöngetés. Arra hallik az udvaron az előrobogó hintó dübörgése. Azután halk hármas koczintás az ajtón. Mire, a bebocsátó «szabad» szó után, belép egy férfi, úti öltözetben, tisztelettel meghajtja magát. Előbb meggyőződést szerez magának felőle, hogy a fátyol oda van-e tűzve a leány kalapja széléhez, hogy nem lebbentheti-e föl a szél? Azután odanyujtja fehér glacée keztyűs kezét s levezeti a lánykát a lépcsőkön a hintóig. A bakon ott ül a szélesvállu komornyik, most már kocsis jelmezben, s féken tartja a két hatalmas fekete paripát. A férfi fölsegíti a hölgyet a hintóba, maga melléje ül szótlanúl s aztán megindul a két fekete ló a járművel az ezerszer megjárt úton, egyenlő tempóban, kikerülve a falu főutczáját, végig a kertek alatt; a szemközt jövők nem köszöntenek feléjük, tudják jól, hogy az nem tetszik azoknak. Kapuban ácsorgók visszahúzódnak előlük s ablakon nem kandikál ki utánuk kiváncsi asszonyfő, úgy haladnak a kocsizók, mintha láthatlanok volnának. Mikor a hintó az erdőbe ér, már szinte tudják a lovak, hol kell megállani, ott a férfi lesegíti a lefátyolozott hölgyet a kocsiból, bal karját nyujtja neki: a jobb keze egy hatalmas bottal van elfoglalva, mely tüskés vadkörtefából készült, végén hatalmas vasszorítóval s még azonfölül hosszú három élű tőrt rejt, a mi jó fegyver annak a kezében, a ki ért a tőrvíváshoz. Így sétálnak a gyepes úton a fák alatt szótlanúl. A bükkfa tövében sötétkék harangvirág nyílik, a mesgye-parton világoskék nefelejts. A kék az úrhölgy kedvencz színe. De azért e virágokból szakítania nem szabad. Miért nem? azt nem mondják meg neki. Talán azért, mert mind ez a virág másé.
A leányka léptei néha oly könnyűk és ruganyosak, mintha tündér járna a harmatos fű felett, a kinek a lábnyomása még a harmatot se veri le; máskor pedig oly fáradtak, oly vontatottak, mintha öreg anyóka tötyögne, csiperkét keresve a mohos pázsiton.
A séta után ismét felülnek a hintóba; a fogat megfordúl, visszatér a Névtelen Várhoz, s annak a kapuja ismét bezáródik.
A lánykát szobájába vezeti a férfi s most már következik a komoly foglalkozás. Könyveket vesznek elő. A férfi magyarázza a classicusokat. Ez az ő saját olvasmánya is, egyebet nem tud vele közölni. Regényt nem adnak a leányka kezébe; a historia meg még korai volna.
A férfi csak azt tudja neki tanítani, a mit maga is tud. Idegen mester, gouvernante nem jön ide. Minthogy a férfi zongorázni nem tud, annálfogva a leány sem tudhat, s hogy mégis gyönyörködjék a zenében, vettek neki egy kintornát s abba minden negyedévben új dalokat fuvó hengert raknak: azzal zenézhet magának.
A férfi festeni sem tud, pedig egy leánynak az is kedves időtöltés az egyedüllétben. Ennek a pótlására is találtak ki valamit, a mitől egyszerre minden ember Rafaellá lehetett. Vastag, átlátszóvá tett papirból vágtak ki virág- és gyümölcsmintákat, s a szobafestés elmélete szerint különféle porfestékekbe mártott lapos, kemény ecsetekkel e patronok segélye mellett festhetett képeket akárki, a nélkül, hogy rajzolni vagy festeni tanult volna. Ez is rabművészet.
Mikor ebbe is belefáradt a leány, akkor leülhetett kártyázni. Magában egyedül, két képzelt ellenféllel, játszhatott l’hombret és tarokkot s gyönyörködhetett benne, hogy a rézpénz hogy nyeri el az aranyat?
Délben a harmadik csengetésnél ismét koczogtattak az ajtaján. A fehér keztyűs kéz feléje nyult s átvezette az ebédlőbe. Egy nagy asztalnak a két végén volt két teríték, egymástól távol. Az egyik mellé leült a leány, a másik mellé a férfi.
Az ebédlőbe nyiló szobának az ajtaján csengetyű volt. Mikor az megszólalt, azt jelenté, hogy ételt hoztak be. De már az, a ki az ételt a konyhából felhozta, az ebédlőbe nem jött be, hanem letette a tálat a külső szobában. Az úr aztán fölkelt, kiment a benyilóba s maga hozta be az ételt s a leányt kinálta meg elébb, azután vett maga. Gazdag konyhát tartottak. A leány számára az ő kedvencz bora, a Muscat Lunel volt feladva, abból szürcsölgetett egy-egy harangvirágnyit, az úr Haute Sauterneit és burgundit ivott. Mikor évadja volt, osztriga is került az asztalra, hanem annak az üres héját a komornyik porrá törte, úgy szórta ki, nehogy a gyerekek széthordják a furcsa «békateknőt».
Ebéd alatt beszélgettek is egymással ők ketten. A leány a cziczáiról, mopszairól, az úr az olvasmányairól. Ha valami nevezeteset álmodott a leány, azt is elmondta, s az úr meghallgatta. Ha a leány kért valamit, a férfit Lajosnak nevezte, a férfi pedig, ha a leányt megszólítá, Marienak mondta.
Ebéd után elhagyták a termet, s átmentek az olvasóba. Ott voltak már az újon érkezett hírlapok. Lajos maga főzte a kávét s míg az elkészült, az alatt elolvasta a hírlapokat. Ez nem tartott akkor sokáig. Mai világban egy távirat nagyobb terjedelmű, mint akkor egy hírlap volt. Lajosnak voltak megjegyzései némely eseményekre. E megjegyzeseit tollba mondta Marienak, ki azokat finom hajszál vonású betűkben, hollótollal leirta, s az ilyen levélkét azután Lajos lepecsételte s kihordója által elküldte tiszteletes Mercatoris uramhoz, visszakövetelve minden levélkét az elolvasás után.
Mikor aztán elvált Marietól, akkor Lajos megérinté az ajkaival a kezét és a homlokát a leánynak.
A leány aztán visszament a szobájába s játszatta a kintornát a kedvencz állatjainak, öltöztette a bubáit, számlálta a kártya-nyereségét, vagy veszteségét, festette a papirost a patronjaival, nézegette a képeket az Orbis pictusban, melynek mind a négy nyelvű szövegét értette már s olvasta egyedűli kedvenczét, Robinson Crusoet, ki tudja hányadszor? Ez még nem volt regény.
S ez így folyt nap nap után, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.
Este, mikor lefeküdt a leány, mielőtt levetkőzött volna, a szobájában levő bőrpamlagra egy vastag selyem pokróczot terített, s az ajtaját félig nyitva hagyta. Tudta jól, hogy az a valaki, a kit ő Lajosnak nevez, éjjel ott alszik azon a kereveten. Csakhogy az mindig oly későn jön be és oly korán távozik, hogy se bejöttét, se kimentét soha nem veszi észre. A fiatal leány mélyen alszik s a mopszok nem ugatják meg a házi urat, a ki nekik czukordarabkákat osztogat.
Sokszor feltette pedig magában, hogy addig nem alszik el, míg Lajos be nem jön; de hasztalan volt minden kisérlete. A szempillái leragadtak, a mint lefeküdt. Aztán meg azt kisérté meg, hogy jókor fölébredjen, hogy egy jóreggelt kivánhasson neki, de a mint kidugta a fejecskéjét ágyfüggönyei közül, vidáman kiáltva fel: «jó reggelt, édes Lajos!» már akkor nem volt ott senki.
Ez az ember nem alszik többet naponkint négy óránál, s akkor is oly ébren szendereg, hogy a leánynak egy álomnyöszörgésére felébred. És aztán, mint a katona a táborban, mindig felöltözötten alszik; mellette a fegyverei.
Ezt onnan tudja meg a leány, hogy a bőrpamlag mellett van egy fehér fénymázos rococoasztal; azon ő minden reggel talál olyanforma apró fényes fekete szemerkéket, a minők az amaránth magvai. Ez az apró mag: lőpor, a mi ki szokott hullani a pisztolyból, a minek a serpenyőjét akkor iziben porozták fel s aztán az asztalra letették.
II.
Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, a mi kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.
Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korától fogva.
Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.
Előre örül már ennek a napnak s terveket készítget magában, a miknek kivitele problematikus.
Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?
Először is a magányos veréb, a kit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)
Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejére s azt a nótát énekli, hogy «fakadj piros rózsa, fakadj csendesen.»
Azután jönnek üdvözölni a macskák.
A mint felugrik az ágyából, odafut az ablakához, kitárja a redőnyöket: «pusz, pusz!» Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.
– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cziczához, a ki porczellán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kis leányát!
Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.
Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehellgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet? «Legjobb lesz ide», s beledugta a saját ágyába.
A védencz pedig ahoz a fajtájához tartozott az egereknek, a mik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony aczélhúr hangon csicseregni. A mi aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.
Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyol fal mögött végezte el a toilettejét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás chinai selyem japonica volt rajta, a mit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltüzve a feje tetejére.
Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolczan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, a miket valaki rendesen az alatt tett le az asztalára, a míg éjjel aludt. Gyümölcsöt soha sem ízlelt a leány, Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: «nihil de arbore» (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott s úgy várta be az időt, a mikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a koczogtatás az ajtaján: «szabad!»
A belépő férfi meg volt lepetve.
– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? kérdezé.
A leány pedig félredobta a könyvet az öléből s odafutott a belépőhöz és pajzánul a nyakába kapaszkodott.
– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, a mit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, a mit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, a mit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.
A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, a miket így szoktak előadni.
– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom ülj ide a lábamhoz erre a tabourettere.
A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a bő japonica alá; ő pedig odaűlt a lábaihoz, s felvette az eldobott könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.
– Csak tedd le azt a könyvet, mondá neki a leány. Ennek mind a négy kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a könyvekből, a mikből magad szoktál olvasni?
– Mert azok orvostani könyvek.
– S miért olvasod te azokat?
– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam gyógyítani magam, orvos nélkül.
– Hátha valakit, a ki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?
– Sokszor az a vége a betegségnek.
– S rossz az a halál?
– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.
– Ah, haha! Kaczagott a leány. Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz sokat, a mit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell meghalni? ha jó, akkor miért kell élni?
A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.
– Az élet az Isten ajándéka, a mit őriznünk kell, a míg lehet, felelt rá Lajos, kikerülve a főkérdést. Általunk áll fenn a világ.
– Mi az a világ?
– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.
– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, a mi hozzánk tartozik, hol van?
Felelj meg erre!
Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés csavarásnak.
– Apropos. Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab földet a tópart mentén, a mi egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod majd virágos kertté. Ugy-e jó lesz?
– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz ugy-e? Hogy hívják az itthont?
– Azt úgy híják, hogy haza.
– Hát nem minden föld «haza?»
– A hol ellenségeink laknak, nem az.
– Mi az az ellenség?
– Olyan ember, a kire haragszunk.
– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?
– Mert te rád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.
– S mit csinálnak azok, a kik haragusznak egymásra?
– Kerülik egymást.
– S ha nagyon haragusznak?
– Akkor verekednek egymással.
– S ha igen nagyon haragusznak?
– Akkor megölik egymást.
A leányt bántotta a veszedelmes kiváncsiság. Kivont egy gombostűt a ruhájából, annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.
– Mit csinálsz? kérdé az elbámulva.
– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol? Hát nem fájt?
– De fájt. Látod. Vér jött utána.
– Óh Istenem! kiálta föl erre a leány s engesztelésül odavonta magához az ifju fejét s forrón megcsókolta annak az orczáját.
Az ifju erre felugrott helyéről: arcza elsápadt, szemei elmeredtek, tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.
– Látod, monda a leány. Még sem öltél meg. Pedig igen nagyon megharagítottalak.
– Óh ez nem harag! sóhajtá fel az ifju.
– Hát mi?
– Annak nincs neve.
– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg azelőtt, meg minden évben.
– Ma már tizenöt éves vagy.
– Hát a mi szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem az? Már nem szeretsz?
– Veled van tele minden gondolatom.
– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt «egy» kivánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki. Talán tudod is, ki?
– S ez mindig megtörtént.
– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni. Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, a kivel beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát, madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket, azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kivánságomat. De mindig meg is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod, hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel. Eszedbe tartsd. Az idén is kivánok valamit tőled: azt már módodban van megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.
– Akkor meg is teszem.
– Kezet reá.
– Egészen a kezedben tartasz.
– Hát tudod, hogy én nem rég arra kértelek: rendelj meg számomra egy Melusine-köntöst Párisból.
– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.
– Tudod, mi az a Melusine ruha? Akarod látni?
Azzal a leány felszökött a helyéből s feloldva a selyemzsinórt, mely felöltönyét derekán összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem japonikát s ott állt az elbűvölt ifju előtt egy olyan öltözetben, a milyenben a párisi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak enyelegni. A Melusine: uszóöltöny.
– Én azt kivánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó itt van a kertünk alatt.
Olyan volt a leány az égszinkék öltözetben, mint Shakespeare Szentivánéjiálmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és syrene.
Lajos meglepetve emelte föl kezét.
– Nos? Meg akarsz verni? szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.
– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet, szólt Lajos s reszketett mind a két keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról s betakarta vele a najadok eszményképét. Minő gondolat ez?
– Ugy-e? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kivánságomat meg kell tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad átusztál a túlpartra s onnan hoztál el egyet, a min négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből s repülni, mint a madár! A mióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden éjjel álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arczomat. Mintha rostélyon keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni, bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az emberek s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, a hol nem találkozhatik velem senki: a hol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültánczolva viczkándó halaktól, a kik nem beszélik el senkinek mit láttak, mit hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt nekem?
A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról és társnőiről, kik a Tiberen átuszva menték meg a római leányok erényének tiszta hírét.
– A mi neked öröm, az nekem is az, monda és kezét nyujtá a leánynak.
– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! S a férfi hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utána omlott, úgy fogta el a visszavont kezet. Hát ez sem szabad már?
– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet férfinak.
– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?
Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.
– De nem, nem! tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. Én bizony egy cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten együtt még jobban félnénk s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így… Itt megakadt.
– Hogyan? Mit «míg így?» kérdé elbámulva Lajos.
– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy közelemben.
A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre s megint visszavitte ajkához az ujja hegyét.