Névtelen vár (1. rész) / Történelmi regény

Erre a dudaszóra a tömzsi szörnyeteg az egyik kezével kalapjához kapott, a másikkal pedig az egymás után táncztempóra felemelgetett lábai csizmaszárát ütögette, a mi azt fejezte ki, hogy tánczol. A kik ezt nézték, megesküdtek rá, hogy ennél furcsábbat nem láttak életükben.

Katalin az ablak felől eltakarta az arczát a legyezőjével; meg ne lássa valaki az ablakon keresztül.

– Szegény kis ficzkó!

A kis gnóm úgy tudta, hogy az insurgens, mikor jól kitánczolta magát, akkor nagyot szokott húzni a kulacsból. Ezzel is köztetszést aratott.

– Lássa, nagyságos bárónő, monda Barthelmy Leon, a hogy megfogadtam, egész embert idomítottam a ficzkóból. Oh, én hirhedt idomár vagyok. Lovat egy hét alatt, kutyát tíz nap alatt tökéletesen kitanítok. Már megtanult tánczolni és bort inni. De még többet is tud. Figyeljenek uraim és hölgyeim!

Azzal ismét kettőt cserdített a lovagostorával s sajátszerű reszelő hangon kiálta a szörnyetegre:

– No most mutasd meg, hogy mit csinál az insurgens, mikor megharagszik?

A csimpolya rákezdte azt a másik nótát, hogy

A megszólított egyet morgott s a szájával a két bajuszszárát jobbra-balra fintorgatta. Azzal kivette a dohányzacskóból a tűzkövet, taplót és aczélt, s formaszerűen kicsiholt; azután az égő taplót a pipájába dugta s leszorítá a kupakkal.

Rengeteg taps jutalmazta ezt a remekelést.

Lássa, nagyságos bárónő, tökéletes emberré lett idomítva; már ki is tud csiholni és pipára gyújt! mondá Barthelmy.

És abban a perczben megmozdultak a szörnyeteg arczvonásai.

Észrevette, hogy tetszik az embereknek az, a mit ő most csinált. Ő neki is tetszett. Ez az öröm kifordította eddigi merev arczvonásait a helyeikből.

Elkezdett röhögni.

És az valami rettenetes volt. A szája két széle elhuzódott a két füléig, azok meg felszaladtak még magasabbra; az orra ránczokba gyürődött, az egyik szemét egészen összehúzta a felduzzadt pofa és a lezárolt szemöldök közé s csak a másikat tartá kerekre kinyitva, s az alatt folyvást agyargó fogsorai közé szorította a pipát, s abból nem szítta, de fújta a füstöt, a mi tűzokádó módra sziporkázott fel a magasba, s mentűl jobban hullott a szikra az arczába, annál veszettebb volt a kedve.

Ehez fogható torzalakot csakugyan nem mutogattak még pénzért soha.

Az egész társaság tombolt és tapsolt elragadtatásában. Ez a nevető szörnyeteg még magát Barthelmy Leont is meglepte.

– Miért nincs most egy Hogarth közöttünk, hogy ezt az alakot megörökítse?

– Rettenetes! Nem nézhetek rá! sápított a szép bárónő. Távolítsa el ezredes úr! Kérem.

– Nos! vigyázz! kiálta Barthelmy Leon a kis gnómra. Hát hogyan tesz az insurgens, mikor meglátja az ellenséget? S azzal egy nagyot cserdített feléje az ostorával! A duda nagyot nyekkentve sikoltott föl.

A furcsa kobold egy szökéssel elillant a színpadról. Fakard, fapuska csak úgy zakatolt utána.

Az egész társaság tapsolt az idomárnak. Ilyet még Bécsben sem producáltak soha.

– De hátra van még a kritika! szólt Katalin, mikor szóhoz juthatott.

– Hogyan? csodálkozék az ezredes; a nagyságos bárónő vállalkoznék rá, hogy ennek a tizedik muzsának a szerepében föllépjen?

– Ön nekem nagy bajt csinált ezzel most!

– Hogyan?

– Az által, hogy ön ezt a kifejletlen vadembert megtanította tüzet csinálni, abban a leggonoszabb ösztönt ébresztette föl: a tűzdühöt. Ennek a tűzzel játszási kedve tökéletes pyromániává fog elfajulni, s ez itt majd kazlakat és házakat fog felpörkölni.

– Tudja mit, bárónő? Hogy ne tehessen semmi kárt, ajándékozza nekem ezt a kis szörnyeteget. Én mindenüvé magammal fogom hordani s igen jó gondviselő apja leszek.

– De nem adom, mert magamnak is szükségem van rá; hanem majd elvétetem tőle a tűzszerszámot s szüntelen vigyáztatok rá. Ez az én büszkeségem. Menjen ön, nagy bohó! Az egész nevelési rendszeremet elrontotta. A míg én a védenczemet a melodion orgonahangjára térden állva kezeit összetenni tanítottam, addig ön dudaszóval tánczolni oktatta. Még a boritalra is rászoktatta. Ez pogányság.

A társaság nevetett az ártatlan harag fölött.

Most azután következett a tűzijáték.

Mikor a tűzkerekek, a római fáklyák a sötét éjben elkezdték a pokol pompáját mívelni, a kis szörnyeteggel senki se bírt többé. Odarohant a tűzeső közepébe s a markával akarta elfogdosni a lehulló kék és piros csillagokat; a ruháit mind kiégették a sziporkák, maga is odaégett volna, ha egy sajtár vízzel nyakon nem öntik. De nem engedte magát lefülelni. Rúgott, harapott, ha nem engedték a tűz közé rohanni. Üvöltött állati hangokon, mikor a röppentyű sisteregve lövelt föl a magasba, s mikor szétrúgta szivárvány színű csillagait, a nyelvét öltögette utána, mintha meg akarná kóstolni.

Utoljára addig rakonczátlankodott, míg Barthelmy megfogta az egyik hosszú fülét s a lovagkorbácscsal jól megrakta a hátát. Ezt is meg kell tenni az idomárnak. Akkor aztán lefeküdt a földre s négykézláb kutyagolt odább. Azt hitte, hogy az embert ha megverik, nem illik neki többet két lábon járni.

Egyszer aztán egy röppentyű harántos irányt vett, s beleesett a tóba.

Az emberi vad erre nagyott sikoltott s a partról utánna ugrott a röppentyűnek. Azt hitte, ez már csak az ő tüze, mert az ő tavába esett; s neki indult, hogy elfogja.

És aztán nem is jött vissza többet.

Amint a régi elemében érezte magát, elfeledé azt a másik világot, a hol kenyeret kell enni, ágyban hálni, két talpon járni, ismeretlen állatok érthetetlen szavaira ügyelni, idegen bőrt viselni és szót fogadni, s visszafoglalta az elvesztett országát: a hol ő az egyedüli király a halak és vidrák között.

A bárónő kerestette őt aztán mindenfelé, de az úgy elbújt, hogy soha se került elő többet.

III.

Másnap reggel, még csillagos égnél, hangzott a trombita-induló: a dragonyosok búcsút vettek Fertőszegtől. Valamikor Lajos előtt is ismerős volt ez a hang. Most is, mikor reggelenkint arra ébredt, úgy jött, mintha le kellene menni az istállóba, lovát nyergeltetni, s aztán fölkötni a kardot. Végignyargalni a hadsorok előtt, s hangoztatni a büszke vezényszót. Elmult az már! A jó harczi nyerges paripa rúd mellé van szoktatva, s a drága toledóit csak akkor húzzák ki hüvelyéből, mikor megfenik, hogy meg ne lepje a rozsda.

Egy tehertől megkönnyebbült a szíve a hadcsapat elvonulásával. Nem lesz több lárma a helységben; ismét olyan csendes menhely lesz az, mint eddig volt.

Reggel, a szokott órában, megérkezett a Schmidtné a batyujával s berakta a donjon ablakából leeresztett kosárba, a mit hozott: konyhaszükségletet, hirlapokat és leveleket; a kosarat felhúzták s Schmidtné eltünt a zárt udvar túlsó ajtaján.

Vavel gróf minden levélnek a borítékán megismerte már az irásról, hogy ki küldi azt? Nagyon kevés emberrel volt érintkezésben. De azt a finom női kézirást mindenekfölött jól ismerte. Ez a levél Katalin bárónőtől jön.

Ejh, tehát már eszébe jutunk?

De jobban meglepte Lajost a levél tartalma.

«Gróf úr!

Igen kérem, mielőtt ma kikocsiznék, fogadjon el engem lakásán; igen fontos beszédem van önnel. Válaszoljon, hány órakor jőjjek?»

Vavel Lajos elbámult a levélen.

Mit jelentsen ez?

A bárónő beszélni akar ő vele. Miért nem teszi ezt a saját lakásán? Ha azt kivánná, hogy látogassa őt meg a kastélyában a gróf, ez készséggel sietne kivánatának eleget tenni. – Miért akarja, hogy ő fogadja el? Miért akar az ő lakásába bejutni, a hova még soha nőlátogató be nem lépett? És aztán mi fontos beszéde lehet a bárónőnek ő hozzá?

Nem tudta kitalálni.

Aztán «válaszoljon»! Ezt könnyű kivánni; de nehéz teljesíteni. Sajátkezűleg nem írhat. Róla az a hír van megállapítva, hogy a keze irásgörcsben szenved, a mint a tollat megfogja, újjai rángatózáshoz kezdenek. Marienak pedig nem diktálhat egy olyan levelet, melyben a bárónőnek találkozót ád. Henry igen derék, okos ember, de annyira nem vitte, hogy írni tudjon.

Azt tette a gróf, hogy egy látogató jegyének a hátára ezt írta fel római számmal XI. Ebből, ha megérti a bárónő, hogy várnak rá tizenegy órakor, eljön; ha nem érti meg, otthon marad.

A míg az időpont eljött, nyugtalanítá a kiváncsiság. Nem maradhatott a házban, kisuhant a parkba s ott sétált alá s fel a lehullott sárga faleveleken. Henrynek meghagyta, hogy maradjon az istállóban a lovaknál, s ha a kapun csöngetnek, ne hallja meg; majd kinyitja azt ő maga.

S aztán járta a hosszu fasort végig, mint a ki vesszőt fut.

Nyugtalanul leste a hintógördülést a töltésen s mikor a tizenegy óra felé járt, minden két perczben elővette az óráját.

Hintógördülés még sem hangzott, hanem a kapun csengetett valaki.

«Hát ez ki lehet?» mondá magában s sietett az ajtót kinyitni.

A bárónő állt előtte.

A termetéről ismert rá, mert az arcza sűrűn le volt fátyolozva. Kék selyem ruhát viselt bő újjakkal, a minő Marie kedvencz viselete.

– Én vagyok, gróf úr, suttogá, aggodalmasan széttekintve.

– Hogy jött ide bárónő? Nem hallottam hintógördülést.

– Az öblön keresztül jöttem a sandolinomon, egyedül; senkinek se szabad idejöttömről tudni. – Nem lát meg bennünket valaki?

– Senki sem.

Marie ablakai és a konyha-ablakok a másik oldalra nyiltak.

– Ne menjünk be a házba, modá a bárónő; itt a parkban sétálva elmondhatom önnek, a miért jöttem.

Ez meglepte Lajost. Ő abban a hitben volt, hogy a bárónőt valami veszedelmes kiváncsiság űzi épen a belső titkaiba hatolni be a Névtelen Várnak. Ez megnyugtatá, hogy a parkkal is beéri.

– Látogatásomon épen úgy ne csodálkozzék ön, mint én nem csodálkoztam az önén. Ez is minden etiquette ellen volt. A veszély nagysága kimenti. Akkor ön szabadított ki engem egy nagy bajból, egy merész megjelenéssel, most én rovom le hasonlóval a tartozást.

– Engem fenyeget valami baj?

– Önt és még valaki mást. Jerünk mélyebben a parkba; valaki meg ne hallja, a mit beszélek.

Egy fenyőkkel körített helyre jutva, megállt a hölgy és elkezdé:

– Ön tud valamit Barthelmy Leon ezredesről?

– Megkaptam a látogatójegyét, felelt Lajos egész közönyösen.

– No, önnek többet is kell róla tudni, – mondá Katalin, a vizsgáló biró türelmetlenségével. Hiszen minden hirlapban le volt írva az esete. Cause celèbre lett belőle. A directorium alatt ő a franczia seregnél mint őrnagy szolgált. A császárság alatt mellőzték. Ez és még egy másik eset kényszeríté, hogy a franczia szolgálatot elhagyja és nálunk fogadjon el tiszti állást, a hol nem sokára ezredessé lett. Ez az említett eset pedig az volt, hogy fiatal, szép feleségét a dieppei fürdőből elszöktette valaki, s nem lehetett megtudni, hogy ki? Barthelmy Leon most aztán ezeket a szökevényeket üldözi az egész világon keresztül.

– Már most emlékezem rá, hogy olvastam ezt én valahol. Azért tetszett olyan ismerősnek előttem ez a név.

– Úgy? szólt a bárónő, nagyon furcsa hanglejtéssel, s hátravetette fátyolát, hogy szép arczának egész igézetével hathasson Vavel grófra. Aztán hirtelen megkapta a kezét s azt sugá fülébe:

– Nem ön az, a ki elszöktette Barthelmy Leon nejét?

– Én? szólt Lajos elbámulva, és elkezdett nevetni.

– Igen, igen, a kivel itt elrejtőzve él épen azon időtől fogva, a mikor a szép nő eltünt a világ szeme elől s a kinek az arczát nem szabad az embernek meglátni.

Lajos nem nevetett többé. Igen komolyan felelt.

– Nagyságos bárónő, ha én volnék az, a ki Barthelmy Leon nejét ez előtt négy évvel elszöktette s azóta azzal a világból száműzve rejtőzködik, akkor énnekem örülnöm kellett volna azon alkalmon, hogy azt az egyetlen embert, a ki miatt az egész világról le kell mondanom, végre-valahára szemközt kaphatom, s egy jó karddöfés, vagy egy ostoba golyó árán számüzetésemtől megszabadulhatok. – Azt pedig tudni fogja ön tán, hogy én Barthelmy úrral soha sem akartam összejönni.

– Már pedig az egész világ azt hiszi, hogy ön Barthelmy Ange elszöktetője.

– Ön is?

– Én? Talán – nem. Hanem Barthelmy ezredes annál jobban. Ez volt az oka, a miért önt három nap egymás után kereste.

– No, és ha megtalált volna?

– Akkor felkérte volna önt, hogy vezesse őt be a családjánál.

– Megtudta volna, hogy nekem nincs családom.

– Nem lehetett volna önnek kikerülni, hogy választ adjon arra a kérdésére, ki az a hölgy, a kivel ön együtt szokott kikocsizni?

– A válasz igen rövid lett volna rá.

– Tudom, mit értenek a férfiak egymással szemközt e szó alatt: rövid válasz! Annak rendesen a következménye súlyos.

– S nem hiszi a bárónő, hogy én egy ilyen súlyos következményt elbirok viselni?

– A mi a lovagiasság és bátorság rovatait illeti, azokban senkit sem fognék ön elé helyezni. Azonban hát egy szabályszerü rencontrehez több is kell, mint férfias bátorság; az a másik férfi egy professionatus katona, ön pedig egy tudományoknak élő philosoph, a kiről még azonfelül köztudomású, hogy a keze irásgörcsökben szenved.

Vavel gróf azon az oldalán érezte magát csiklandva, a mire a férfiak leghiúbbak.

– Ki tudja, hátha nem voltam mindig ilyen contemplativ remete; s az sem bizonyos, hogy a kezem akármi oknál fogva reszkessen, ha én nem akarom.

A hölgy hevesen folytatá:

– Az mindegy. Ön lehetett valamikor jó lövő és vívó; de a mióta a Névtelen Várban lakik, egy pisztolyt sem sütött el; sem kard nem volt a kezében; míg Barthelmy mindennap fegyverben gyakorolja magát, játékból és komolyan. Mikor a rangját megkapta ezredénél, ön tudni fogja a szokást, hogy elébb végig kellett verekednie egész sor tiszttel, a kiket átugorva megelőzött.

Most már Lajosnak egészen a fejébe ment a vér.

– De hát az nem történhetett-e meg, hogy egy hangnemadó fegyverrel, a mit összesajtolt léggel lőnek ki, mindennap czéllövésben gyakoroltam magamat, a nélkül, hogy fegyverdurrogás azt elárulta volna? Az is lehető, hogy a komornyikom valaha vívómester volt, a kivel mindennap gyakorlom magamat a kard és tőrvívásban.

– Ah, ugyan mire való volna az önnek?

– Arra, hogy nem szándékom itt ebben a bagolykalitkában megőszülni.

Csak most kapta magát rajta Lajos, hogy többet beszélt ki, mint a mennyit kellett volna, s egyszerre elhallgatott.

– Ön most megtorolja rajtam azt, a mit én tettem önnel, mikor a legkomolyabb pillanatban tréfára fordítottam azt a veszélyt, a melyet ön elhárított a fejemről.

– Hogyan? A bárónő az én fejemről valami veszélyt hárított el?

– Igen. Barthelmy ebben a pontban valóságos őrjöngő. Ha elrabolt felesége, ha a férji becsületén tapadó szenny eszébe jut, akkor elveszti a józanságát. Mindenütt szikrát fog a gyanúja, a hol valami titkot lát. Ha egy ajtót nem nyitnak ki előtte, a melyen be akar menni, szentül azt hiszi, hogy ott van a felesége elrejtve. Ez a vidék pedig rendkívül nevezetes a mendemondáiról. S azok között, a miket önről költöttek, legeslegszelídebb a nőcsábításról szóló legenda.

– Ah! Ez rám nézve nagyon hizelgő. Valószinűleg egy kissé hamispénzverő is vagyok?

– Nem tréfálok. Barthelmy ezredes az én kastélyomat választá ittléte alatt szállásul. Szívesen engedém át neki kastélyom egyik szárnyát, a mit elődeim is vendégek számára rendeztek be. Mi bécsi nők szeretjük a katonatisztek társaságát. Ők igen mulatságos és finom vendégek. S ez a helyzet adott nekem hatalmat arra, hogy az ezredest minden erőszakos föllépéstől ön ellenében visszatartsam. Azt mondtam neki, mikor dühös haragjában gyanúját kifejezte előttem, hogy követelem magam iránt azt a kiméletet, hogy egyik vendégem a másikba semmi szín alatt bele ne kössön. Mert ön is, mivelhogy a bérletszerződését velem meg nem ujította, – annálfogva – vendégem. Igaz, hogy szívesen látott vendégem.

Vavel gróf az ajkába harapott. Már megint föléje kerűlt ez a nő. Arra nem gondolt, hogy ha a birtokosnő nem megy a per útjára, akkor ő, mint vendége, fog annak a vadászvárában lakni.

A bárónő a pontosan megküldött bérletösszeget épen olyan pontosan a gyermekmenház javára szokta beíratni, Vavel gróf kegyajándéka czíme alatt.

Katalin vette észre a nyert előnyt s azt egy futó mosolyával elárulta.

– Ön megértheti, hogy ezt a felfogást tartozott Barthelmy tiszteletben tartani. Ebből következett, hogy ő egész ittléte alatt többé nem kisérté meg önnel találkozni.

– A miért önnek nagy hálával tartozom, – mondá Lajos, nem minden iróniától menten.

– Még nincs önnek semmi oka a hálálkodásra. Azt, hogy egy nő két férfit nem enged összeverekedni, higyje el ön, hogy csupa önszeretetből teszi. Az a hevély, a mi az önök idegeit csak felvillanyozza, a mienket kínozza. Én nem tudtam volna itt maradni ezen a helyen, ha azt valami tragicus eset tette volna emlékezetessé. A magam kedvéért akadályoztam meg minden összeütközést önök között. Ezen hát nincs mit megköszönni. Hanem az utolsó estén, a mikor búcsút vett tőlem az odább költöző vendég, azt mondá: «ime, én megtartottam igéretemet, nehéz volt, de megálltam, hogy azt a rejtélyes embert ne kényszerítsem feleletet adni. Vendége voltam önnek s ön parancsolt velem. De holnaptól kezdve megszünök önnek vendége lenni, s azontúl nem köt le semmi tekintet. Én meg fogom tudni, hogy az én feleségem-e az a titokteljes hölgy, vagy az övé? hogy Barthelmy Ange-e, vagy valaki más?

Vavel gróf arcza csupa tűz-láng lett erre a szóra.

– Annak szeretném ismerni a módját! szólt indulattól reszkető hangon.

– Azt is megismertetem önnel. De most már beszéljünk halkabban, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondok.

S a végett, hogy még a bokrok se hallják meg, a mit mondani fog, oly közel kellett hajolnia a bárónőnek a grófhoz, hogy csaknem egymást érték az arczaik s szemeik, mint két vítőr harczoltak egymással gyors keresztvillámlással.

– Hallgassa meg ön az ádáz tervet, a mit az a bőszült ember indulata hevében előttem elárult. Ő a szomszédvárosban fog beszállásolva lenni, a melynek a kapujáig ön és még valaki mindennap el szoktak sétakocsizni. Ő rá fog önre ott lesni. Maga és több barátja eléje fognak lovagolni az ön hintajának s akkor ő bemutatja magát önnek, megállítva a hintót; elmondva egyenesen, hogy ő Barthelmy Leon, s meg akarja tudni, hogy az a lefátyolozott hölgy, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange asszony-e?

Lajos a lábával toppantott, s kezeivel a levegőben markolászott, mint a ki fojtogatni készül. Aztán visszaerőltette önuralmát s csendesen felelt:

– Erre én azt fogom neki válaszolni, hogy lovagi és nemesi szavamra mondom önnek: ez a hölgy itt mellettem nem Barthelmy Ange asszonyság. S lovagok az adott becsületszót meg szokták egymás között tisztelni.

– De ha ő azzal nem lesz megelégedve s meg akar győződni?

– Micsoda?

– De ne kiáltson ön úgy, hogy szerteszét meghallják. Engedje, hogy a fülébe súgjam, a mit akarok; s ön is tompítsa a szavát. Ha Barthelmy Leon a hölgy fátyolához fog nyúlni…

– Akkor meghal!

Csakugyan nem kiáltotta a szót; csak dörmögte. De olyan hangon, mint mikor az oroszlán a foga között tartja valami állatnak a nyakát.

– Ő képes lesz azt megtenni; suttogá rettegő arczczal a hölgy.

– Én pedig képes leszek őt ezért megölni; mormogott rá a férfi.

– Elhiszem. De én már sok esetet tudok, a hol mind a két ellenfél azt mondá: megölöm őt. És mind a kettő bátor volt, vitéz és gyakorlott: meg is tudta tenni azt, a mit mondott. Aztán megölték egymást mind a ketten. Két kard, mely csak szúr, de nem hárít; két golyó, mely egyszerre röppen el s lesz utána két halott. – Férfiak, tudom, hogy nem szokták azt kérdeni. Hát aztán? Könnyebb egy kardtól keresztülszúrva meghalni, mint egy szem-szúrástól megkarczolva élni. – Azt még soha se hagyta magának mondani férfi: kerüld ezt a helyet, mert itt megölnek. Kivált egy asszonytól. Még a feleségétől sem. Ha azt hallja, hátad mögött a halál: megfordul és előre lép. – Hanem önnek másra is kell gondolni. Ön nem a magáé…

Vavel megdöbbent; a szó félbeszakadt ajkán.

Katalin egy lépéssel hátrált tőle, s a fejét rázta és a kezeivel tiltakozott.

– Én nem akarok az ön rejtélyének közelébe jutni. Soha sem fürkésztem. Tudhatja jól. Eltávoztam onnan, a hol mások mendemondáztak róla. Én tudom, mennyi örök szentség van egy nőszív világában, a mit felfedezni nem szabad. De annyi bizonyos, hogy van önnek oltalma alatt egy nő, a kinek ön mindene, s a kinek, ha önt elveszíti, nem lesz senkije a világon; a ki nem fogja tudni, hogy hová forduljon? Kinél keressen oltalmat?

Vavelt nagyon gondolkozóba ejté ez a szó.

– De hát mit tehetek? Elbujjak-e az odumba s addig ki ne merjek onnan mozdulni, a míg csak Barthelmy ezrede a szomszéd városban tanyáz? Valljam meg magamnak is, másnak is, hogy gyáva vagyok, féltem az életemet? Csináljak börtönt a házamból s ki ne bocsássak a levegőre egy gyöngéd, ætheri finom lényt, a kinek az egészségét egyedül ez a kis szabad légen mozgás tartja épségben; ezt a szánalomraméltó teremtést kárhoztassam, ki tudja mennyi hónapon keresztül, szobafogságra: azért, mert félek, hogy bennem valami kár esik?

– Lássa ön: a miből ön csak tragœdiát tud faragni, ugyanabból én, ha én veszem a kezembe, a legszebb bohózatot alakítom. Vigyen ön ez egyszer magával valami más asszonyt kocsizni lefátyolozottan.

Vavel most egyszerre hahotában tört ki. A legnagyobb dühből a legféktelenebb jó kedvbe esett át. A bárónő együtt nevetett vele.

– No ugy-e, hogy minden helyzetnek megtalálom a humoristicus oldalát. Gondolja csak! Valami vén banya: valami ránczos képű, töpörödött alak a fátyol alatt. «Parancsol ezredes úr? Ez volt-e Barthelmy Ange asszony? Akarja visszavenni?» – «Brrrr!» hogy kapná sarkantyúba a lovát, s nyargalna hazáig, «ventre a terre!» Nem jó ötlet ez tőlem?

– Köszönöm, bárónő, köszönöm, hahaha!

– De ne nevessen hát ki.

– Hiszen nem önt nevetem, hanem a magam bolond ötletét. Képzelje, bárónő, az az egyetlen nőszemély, a ki a háznál rendelkezésemre áll, a szakácsné, a jó teremtés, oly vastag egy persona, hogy ha azt a hintóba beültetem, magam nem ülhetek mellé, hanem kénytelen leszek vele szemben foglalni helyet, s ha azt mutatom be Barthelmynek, ő sem fogja megállhatni nevetés nélkül, én sem; hanem végre is azt fogja rá mondani, hogy «uram, ez a tréfa nagyon vastag!» s miután beszélhetett elég emberrel, a ki látott bennünket együtt sétálni az erdőben, s azoktól megtudhatta, hogy az általam kisért hölgy karcsú, magas, sylphidi alak; könnyü, lebegő járású, szabad, mozgékony fejhordású, e köpczös tréfa által gyanúja egészen jogosulttá válik. S akkor aztán egész következetességgel kivánhatja tőlem a világos, határozott választ arra a kérdésre: ki az a hölgy, a kit «máskor» kisérni szoktam? A tréfa csak akkor sikerülne, ha valami valószínűség volna a tervezetében.

– Most mindjárt rá fog jönni, szólt Katalin, a miért idejöttem. S azzal kalapja fátyolát előre húzva, egészen beburkolta abba az arczát: Elég nagy-e így a hasonlatosság?

Vavel szótlan lett a bámulattól. Meglepte az alak, mely ez öltözetben, a fátyolos kalappal tökéletes hasonmása volt Marienak, de még inkább meglepte a merész ötlet.

– Hogyan? Ön? Bárónő! Ön akarná koczkáztatni azt, hogy velem jőjjön kikocsizni? Nem gondolta-e ön meg, hogy mi veszélybe kerülhet ön ez által?

– Épen olyan jól meggondoltam, mint ön, mikor egy szál bottal odajött a házamhoz, hogy engem kiszabadítson; pedig jól tudta, hogy megtámadóim négyen vannak és jól fölfegyverezve. Azt mondta: eh mit? gyávák azok egy szavamra szét fognak futni! Pedig úgy eshetett volna, hogy nem teszik meg. Én is azt mondom. Nem tétovázok a veszély perczében önnek segélyére jönni; így az minden tragikus kimenetel nélkül végződhetik. A felszólításra ön egész bizonyossággal adhatja becsületszavát, hogy az, a ki ön mellett ül, nem Barthelmy Ange. Én hiszem, hogy a kérdező lovagias ember, s a lovagszóban megnyugszik s azontúl békét hagy önnek.

– De gondolt ön arra bárónő, hogy hát ha a nejét kereső férj szenvedélyében durva, erőszakoskodó lesz és szemeivel akar látni, mi történik akkor?

– És ön gondolt arra, hogy hátha a betörő rabló durva, erőszakos ember lesz, s vakmerően szembe akar szállni, mi történik akkor?

– Akkor a szeme közé ütöttem volna.

– Én meg a szeme közé fogok nevetni.

– Nincs egyenmérték a vállalataink közt, bárónő. Én csak olyan sebet kaphattam vala az esetleges összeütközésnél, mely begyógyul; de az ön női tiszta hírneve olyan sebet kaphat, a mi nem gyógyul be soha.

A hölgy keserűen mondá:

– Mi sebet üthet az én lelkemen a világ, a mi annak még fájjon? Aztán elnevette magát. Tán attól fél ön, hogy az ezredes azt fogja hinni, hogy én önnek titkos szeretője vagyok.

Valaki mélyen elpirult erre a szóra – kettőjük közül. Az Vavel volt.

A hölgy nevetett.

– Hahaha! Én nevetek azon! Nekem ez egy «jux», a hogy mi bécsiek szoktuk mondani, s a mit nem szoktunk magunktól megtagadni, ha kapóra jön. Az igazi «heczcz» bécsi találmány. Vannak nők, a kiknek pokoli gyönyörűséget okoz az, ha a publikumot úgy felkavarhatják, hogy az köröskörül ordít erkölcsös elszörnyedésében. A philisterek felabajgatása is sport. Engem mulattatni fog az a gondolat, hogy a bőszült ezredes hogy fogja káromkodva elhistorizálni, hogy ő két hónapig lakott egy szép asszonynak a házában, a ki az ő irányában csupa etiquette és formalitás volt, míg ugyan az alatt minden reggel lefátyolozottan kocsikázott ki a szomszéd kastély urával, a kihez az elválasztó öblön át juthatott észrevétlenül s ő azt csak az utolsó nap fedezte fel! Hahaha! Magam is ott leszek a nevetők között. Az a kevés ember pedig, a kinek a véleményére valamit adok, jól fogja tudni, hogy az a hír merő képtelenség, hisz önök három évig jártak itt a világ láttára, mielőtt én e vidékre kerültem volna, s akárhányan láttak bennünket szemközt találkozni, két külön kocsin űlve s így tudhatják, hogy a két nőalak nem lehet egy. – Barthelmy ezredével együtt lemegy Olaszországba, s mit törődöm én vele tovább, hogy rólam mi meséket fog mondani? Hisz a nélkül is fog mondani. – Nos. Adjon rá kezet. Csináljuk meg együtt ezt a «jux»-ot. Ha én nem félek tőle: ön csak nem fél talán?

Vavel még tétovázott.

– Bárónő. Ez nem pajkos csíny, – ne mondja azt! Ez egy nagy áldozat öntől. Olyan nagy, a minőnél nagyobbat nő már nem tehet. Szégyenpír – ok nélkül.

– S nem látott volna ön még nőt, a ki nem vette áldozatnak azt, hogy elpirult?

– A ki szerelmeért pirult, nem szenvedett vele; de barátságért, hála fejében szégyenpír égetését érezni, azt hiszem, a legkínzóbb tűz, a mit martyrnők kiálltak.

– Hát legyen áldozat. A hogy ön akarja. Nevezzük nagy áldozatnak. Én meg akarom azt tenni. Én önnek adósa vagyok, le akarom azt fizetni. Én meg akarom szabadítani egy súlyos veszélytől önt és még valakit, a kiről nem tudom, hogy ki? de a ki önnek drága. Azért akarom azt tenni, hogy ne legyek önnek adósa tovább. Legyünk valahára quitt! – Nos, menjen ön: járassa elő a kocsiját. Várják.

Vavelnek minden csepp vére tiltakozott ez ajánlat elfogadása ellen. Hogy egy erős férfit nagy veszedelméből egy asszony szabadítson meg. És micsoda áron! A legdrágább vér pazarlásával. Egy tiszta női arczon fellángoló szégyenpír vérontásának árán! Nem lehet azt elfogadni.

– Nos, – menjen ön fel, hozza a köpenyét. Én készen vagyok. Addig várni fogok itt a fenyőköröndben.

Vavel felment a várba, felvette a köpenyét, s aztán beszólt Mariehoz, hogy ma nem viszi őt magával sétakocsizásra, mert dolga van a szomszéd városban, a hová egyedül fog menni. A leány megnyugodott benne.

Ma úgy is megint olyan napja volt, hogy ha meglátta volna a pázsitos úton sétálni az erdőkerülő, azt mondta volna: «aha! a gróf úr megint az öreg asszonyt hozta ki magával.»

Azután bejött a gróf s rendeletet adott Henrynek, hogy járassa elő a fogatát. Az alatt, a míg Henry a kocsiszínben volt elfoglalva, ő maga sietett csodálatos látogatónőjét feltalálni.

– Nos! Elhatározta ön magát? kérdé a bárónő.

– Igen.

– Engem fog magával vinni?

– Nem.

– Hát a másikat?

– Azt sem.

– Hát mit?

– Ezt a két pisztolyt! szólt Vavel, szétnyitott köpenye alul kimutatva két mordálynak az agyát. Megyek egyedül felkeresni azt az urat, a ki minden áron egy lefátyolozott nőt akar meglátni, s majd mutatok neki egy nőt, a kiről még nem mondta el senki, hogy milyennek látta az arczát.

Katalin az ijedtség, a kétségbeesés kifejezésével arczán ragadá meg Lajos kezét.

– Nem! Azt én nem engedem megtörténni. Várjon ön egy pillanatig. Tudja meg hát az utolsó gondolatomat is! Én tudtam, hogy ön ezt fogja nekem felelni. Készen voltam rá. Ilyennek képzeltem önt. Már most nézzen ide. Olvassa el ezt a levelet. Ha ön most azzal az elhatározással indul el, hogy egyedül akarja felkeresni az ezredest, én visszasietek a kastélyomba, vadászomat felültetem leggyorsabb versenyparipámra, s az ezredes után futtatom e levéllel. Mire ön e két nehéz lovával és batárjával odaér, nem fog ott találni senkit. Olvassa ön el.

E szavakkal egy levelet vont elő oldalzsebéből a hölgy s azt szétbontva, odatartá a gróf elé, hogy olvashassa, de nem adta ki a kezéből, mintha féltené, hogy majd nem kapja vissza.

A levélben ez állt:

«Ezredes úr!

Ne keresse ön Vavel grófnál Barthelmy Ange asszonyt; – a fátyolos nő, ki őt kisérni szokta, én vagyok.

B. Landsknechtsschild Katalin.»

Vavel bámulva tekinte a hölgyre.

Az ismét összehajtá a levelet s visszadugta a zsebébe.

– Most mehet ön, ha úgy akarja; de én is teszem azt, a mit én akarok. – És akkor azután rám nézve annál rosszabb; mert Barthelmynek egy írott bizonyítvány lesz a kezében, a mivel a nevemet mindenütt meghurczolhatja.

Vavel Lajos hosszasan nézett a hölgy arczába. Az, a mit ezek az égő szemek mondtak, a miről ez indulattól vonagló ajkak tanúskodtak: nem lehetett játék. Annak, a mi egy nőt arra késztet, hogy «ily áron is» elfordítsa a halálveszélyt egy férfiról, csak egy neve lehet.

Ha ezt a nevet kitalálta Vavel Lajos, akkor nem tehetett egyebet, mint hogy a karját nyújtsa a hölgynek s azt mondja:

– Menjünk asszonyom!

A hölgy betakarta arczát a fátyollal s egész karjával belekapaszkodott Vavel karjába. S az ilyen karonfogásnak igen sok fokozata van: attól a tartózkodó csüggéstől kezdve, mikor a hölgy csak az ujjai hegyével érinti kisérője karját, mintha minden perczben el akarna tőle maradni, egész addig a kigyószerű átfonásig, a mi azt jelezi, hogy kész vele a világ végeig is elmenni.

A hintó az udvarra gördült. A gróf azt mondá Henrynek, hogy hajtson az udvar parkfelőli ajtajához; s a fátyolos hölgyet az angol sétányon át vezette odáig. Ott felsegíté a hintóba s maga melléje űlt. – Még Henry sem vette észre az alakcserét.

Csodálatos érzés volt az, mikor Vavel e hölgyet maga mellett látta űlni, a kivel egy órára a legszorosabb és legveszedelmesebb lánczczal van egybefűzve. Csak egy órára. Ez idő alatt annyira övé e hölgy, mint az élő embernek a saját lelke. S egy óra mulva annyira nem lesz az övé, mint a holt embernek az eltünt lelke. Érzi, hogy rá nézve ez a nő egy egész új világ: az égi üdv feltárt rejtélye; – aztán megint álom lesz minden, s az üdv megint rejtélylyé válik.

Szótlanok voltak az egész úton. Hiszen úgy szokták mindig. A két fekete megszokott trappjában mérte végig a könyv nélkül tudott útat. Olyan jól ismerték már a járást, hogy a zökkenőknél, hidaknál, maguktól meglassiták a lépést és aztán megint ügettek sebesebben. Nem kellett nekik ostor.

A hintó egész odáig megtette már az útat, a hol rendesen megszokott fordulni a szomszéd város végén álló keresztfa előtt, s idáig semmi sem történt velük. Nem várt rájuk senki.

Talán csak ijesztgetés volt Barthelmy fenyegetése?

Henry tudta már, hogy itt tovább nincs ok hajtani s gépileg visszafordítá a fogatot. Így ment ez már évek óta mindennap.

Visszatérett az erdőszélen szokott megállni a fogat, a hol egy gyalog-ösvény egy kellemes csaliton keresztül egy tágas, pázsitos térre vezetett. Ez volt az ő megszokott sétájuk helye, a hol gyakran találkozott velük az erdőkerülő, a ki azt állította, hogy a Névtelen várnak kétféle fátyolos hölgye van: egyszer az egyiket hozza ki sétálni, másszor a másikat. Most az egyszer igaza volt. Ez a másik.

Ennek a másiknak is megtetszenek a fű közül előkandikáló kék harangvirágok és nefelejtsek. Ez is szeretne azokból emlékcsokrot tépni. Ennek is megmondják rövid, mogorva szóval, hogy az nem szabad.

Őszszel a vadrózsákon olyan gubanczok szoktak teremni, mint egy csodálatos borzas bogácsfő. (A cynips rosæ gubicsai azok, műnyelven Bedeguar.)

– Ezt sem szabad leszakítani? kérdé a hölgy.

– Minek? mondá Vavel.

– Azt regélik, hogy ha egy ilyet az aludni nem tudó gyermek feje alá tesznek, annak csendes álma lesz tőle: azért hívják «álomalmá»-nak.

– Elhiszem.

– Önnek nincs gyermeke?

– Nekem! kiálta fel elbámulva a gróf. S aztán nagyot sóhajtott. Arczán mondhatlan keserűség volt kifejezve. (Igaz! Hisz ő róla azt hiszik, hogy neje van!) – Sétáljunk vissza a hintóhoz.

Ez azonban nem történt meg akadály nélkül.

A mint visszafordultak, a csalit gyalog útján három férfit láttak feléjük közeledni: három dragonyos tisztet. A két hátulsó be volt burkolva fehér köpenyébe, az első nem viselt burkoló felöltönyt.

– Ez Barthelmy! súgá a hölgy, megszorítva a kart, melyre támaszkodott.

Vavel gróf arczán semmi indulatváltozást nem lehetett észrevenni. Nyugodtan sétált végig a gyöpön, a szemközt jövők elé.

Azok bizonyosan a gróf hintaját utólérve, megtudták Henrytől, hogy a gróf merre távozott; azzal lovaikat csatlósaikra bízva, utána sétáltak.

Nem sokára ott álltak egymás előtt.

Az ezredes magas, tekintélyes alak volt; fennhordta a fejét, hajlott sasorrához, símára borotvált arczához illett a büszke tekintet. Minden mozdulatából kevély önbizalom rítt ki, vegyülve kihívó gúnynyal, mit az udvarias allureök csak álczázni törekedtek.

– Gróf úr! szólt Vavel elé lépve, van szerencsém bemutatni magamat. Én vicomte de Barthelmy Leon ezredes vagyok.

Vavel Lajos olyanformát dörmögött, hogy nagyon örül rajta, hogy ezt megtudhatta.

– Régóta kivántam önnel megismerkedni, folytatá az ezredes, mialatt két kisérője hat lépésnyi távolban maradt mögötte; de olyan szerencsétlen voltam, hogy kétszer nem találtam önt honn, egyszer pedig olyankor jöttem, a mikor ön már lefeküdt. Ön is szíves volt látogatásomat viszonozni, de ismét oly szerencsétlen voltam, hogy két izben nem voltam odahaza, egyszer meg még nem keltem föl, mikor ön keresett. Én pedig mindenesetre találkozni kivántam önnel. Azért kaptam az alkalmon, hogy önnel most véletlenül találkozhatom. Van szerencsém önnek bemutathatni két barátomat: Kriegeisen kapitányt és Zagodics főhadnagyot a Sándor czár nevét viselő dragonyos ezredtől.

Vavel gróf készséggel sietett ez ismeretség megejtése fölött is kifejezni őszinte örvendezését.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, ezredes úr?

– Igen egyszerű dolog biz az, gróf úr. Engem egy sajátszerű baleset ért; a mi a férjekkel közös. Én azonban nem tartozom azon phlegmaticus természetek közé, a kik ezt könnyen veszik. S ez temperamentum dolga. – Egy fokkal hevesebb vérem van, mint másnak. – Engem a feleségem megcsalt és megszökött tőlem valakivel, a kit én nem ismerek. Ennek már négy esztendeje. – Az egész világot összekutattam utánuk. – Nem találtam rájuk sehol. – Végre a sors ide, ebbe az elrejtett zugába a világnak vezetett. – Itt hírét hallom egy rejtélyes kastélynak, a mit mindenki Névtelen Várnak nevez; – megtudom, hogy abban egy délczeg, daliás lovag lakik, egyedül egy hölgygyel, a kinek az arczát még nem látta senki, mert a világ előtt mindig le van fátyolozva. – Ön nem fog engem szigorúan megítélni, ha e körülménynél fogva bennem a soha el nem aludt láng újra fellobbant; Barthelmy Ange jutott az eszembe. – Én tartozom a szívemnek, tartozom a becsületemnek azzal a kérdéssel: vajjon az a hölgy, a ki Vavel gróf kiséretében szüntelen lefátyolozott arczczal jelenik meg a világ előtt, nem Barthelmy Ange-e: az én feleségem?

Vavel Lajos erre a legcsendesebb, de mérsékeltebb hangon felelt:

– Vicomte de Barthelmy Leon úr! Én önnek lovagi becsületszavamat adom, hogy az a hölgy, a kit karomon vezetek, nem Barthelmy Ange asszony; – nem volt az ön felesége soha. Erre önnek nemesi becsületszavam kötöm le.

Az ezredes különösen mosolygott.

– Gróf úr! Én önnek a becsületszavát különösen teljes értékünek fogadom el minden kérdésben; hanem általánosságban kénytelen vagyok tagadni akármiféle becsületszónak a keletét abban az egy kérdésben, a hol asszonyokról van szó. Tudjuk jól, hogy szívviszonyoknál még az eskü is igen kétséges próba. A hol asszonyt, vagy férjet csalnak meg, ott a becsület minden szabályai fel vannak függesztve. Ez «extra leges» esik. Itt a csalás épen úgy megengedett dolog, sőt épen kötelesség, mint – a háborúban! Ha tőlem az ellenség azt kérdezné, nincs-e abban az erdőben katonaság elrejtve: becsületemre mondanám, hogy nincs, ha mindjárt minden bokor tömve volna is muskétással. Harczban és asszonyok dolgában nincsen becsületszó.

– Akkor nem tudom kitalálni, hogy mit kiván ön tőlem még többet.

– Hát megmondom én, hogy ne fáraszszam önt a találgatással. – Teljes meggyőződést gyanum alaptalanságáról csak oly bizonyossággal szerezhetek, a mit saját szemeim által nyertem. S a nélkül innen el nem távozom.

– Akkor sajnálom önt, de kénytelen leszek önt kétségei között hátrahagyni.

E szónál Vavel gróf indulni készült.

Barthelmy ezredes, még ugyan folyvást a legudvariasabb arczkifejezéssel, keresztbe tette előtte a lábát.

– Én azonban kérni fogom önt az itt maradásra.

– Mi czélból?

– Egyenesen abból a czélból, hogy az ön által kisért hölgynek bájos arczvonásaiból meggyőződjem arról – hogy az én férgemnek igaza van-e engem marni, vagy nincs?

Ez utolsó mondatot már a kendőzetlen vad indulat hangján ejté ki az ezredes s sarkantyús lábával nagyot dobbantott.

De ugyanazon hangon kiálta vissza Vavel gróf:

– Azt a czélt pedig nem fogja ön elérni, uram!

S e perczben mind a két férfinak a karja fel volt már emelve a levegőbe, s csak az volt függőben, hogy melyik üti előbb homlokon a másikat?

E válságos jelenetnek egyszerre véget vetett Katalin bárónő azzal, hogy hirtelen hátravetette a kalapjáról a fátyolát, s közbeszólt.

– Itt van uram; lássa meg hát ki vagyok?

Barthelmy Leon meglepetve hőkölt vissza s hirtelen a szájához kapta kezét, mintha egy indulófélben levő szót akarna visszatartani s arra a legtökéletesebb menuettelépésben kiczirkalmazott bókkal hajtva meg magát a gróf előtt, mondá:

– Gróf úr, ime fogadja részemről a legünnepélyesebb bocsánatkérésemet. E hölgy nem Barthelmy Ange. Ezek az urak itt tanúim, hogy én önt minden lovagias forma és szabály szerint megkövettem.

A két kisérő is közelebb lépett most s azok is furcsa kiváncsisággal bámultak a Vavel gróf oldalán álló hölgyre, a kinek a házánál még tegnap szindarabot játszottak és punchot ittak. – Barthelmy Leon még a közben is, a midőn Vavel gróf előtt meghajtá magát, a bárónőre vetett egy oldalpillantást, s e tekintet tele volt sértő gúnynyal.

E fordulat oly gyorsan történt, mint mikor a villám megvilágítja az éjjeli tájat. E pillanat alatt Lajosnak egész szívén keresztül kellett villámlani annak a mennyországian édes érzésnek, hogy e nő az ő megkiméléseért ily önfeledten áldozza fel magát és annak a pokoli keserűségnek, hogy ez őt védő, miatta szenvedő hölgyet ily meggyalázó gúnytekintet éri.

Nem volt indulatainak ura többé. Kirántotta köpenye alól pisztolyát, s annak a csövét az ezredes gúnymosolygó arczának irányozva, épen a két szeme közé, hörgé szenvedélytől rekedt hangon:

– És én követelem öntől, hogy kövesse meg ezt a hölgyet! és kérjen ő tőle bocsánatot!

– «Ön» követeli azt? kérdezé Barthelmy ezredes, folyvást gúnyosan mosolyogva s belenézve a pisztoly csövébe, a hol farkasszemet nézett a felé mosolygó golyóval.

– Vagy szétzúzom önnek az agyát.

A két kisérő kardjához kapott. Katalin sikoltva veté magát Vavel keblére, két kezét esdeklően emelve felé.

– Szabad lesz előbb öntől megkérdeznem, gróf úr, szólt csendes, kimért hangon Barthelmy Leon, micsoda önre nézve ez úrhölgy?

Vavel gróf egy perczig sem gondolkozott a feleleten.

– Ez a hölgy: jegyesem…

A gúnymosoly egyszerre eltűnt az ezredes arczáról, kisérőinek kardjai visszazörrentek hüvelyeikbe.

– Akkor sietek a megkövetéssel, mondá Barthelmy Leon. Madame! Fogadja legmélyebb tiszteletemet, s ne tagadja meg bocsánatát azon sértésért, a mit tudatlanságomban elkövettem. Engedje legőszintébb hódolatomat e vezeklő kézcsókban kifejeznem.

S minthogy a hölgy mind a két kezét Vavel gróf karja körül összekulcsoltan tartá, s egyiket sem nyujtá oda a bocsánatkérőnek, az hajolt le odáig, hogy ajkaival a hölgy ujjai hegyét érinthesse, s még a sisakot is levette a fejéről, s a hóna alá fogta addig.

Azután kisérőihez fordult s fedetlen fővel így szólt:

– Uraim! Önök tanúi voltak, hogy én egy oktalanul elkövetett sértést őszintén megbánva, azért lovagias készséggel megkövetést és bocsánatkérést teljesítettem. Meg van ön ezzel elégedve, Vavel gróf? szólt aztán sisakját feltéve.

– Meg.

– Akkor nyújtsunk egymásnak kezet. – Semmi ellenségeskedés. – Fogadja ön legőszintébb üdvkivánatomat. – Önnek pedig bárónő, a vett leczkét köszönöm. Rászolgáltam.

Azzal még egyszer meghajtá magát s félreállt, jelezve, hogy tiszta az út.

Egész modora oly őszintén lovagias volt, hogy lehetetlen volt rá neheztelni.

Vavel odanyujtá neki a kezét.

Katalin ismét arcza elé rántá a fátyolát s durczásan készteté Lajost az indulásra. Nők nem bocsátanak meg oly könnyen.

Ők elől mentek az ösvényen, a három férfi tiszteletteljes távolban kiséré őket.

De e távol még sem volt elég nagy arra, hogy az elől menők valami beszédet kezdhessenek egymás között.

Mikor a hintajukhoz értek, ott találták az erdő szélében a három tiszt csatlósait, uraik lovaival együtt.

Vavel grófnak itt kellett várni az utána jövőket, hogy üdvözleteiket kicserélhessék egymás között. A négy szolgának látni kellett azt, hogy ők nem kergetik egymást, hanem mint jó barátok válnak el.

Mikor Katalin és Lajos ismét fennültek a hintóban, ott szintén nem lehetett semmi beszédet kezdeniök. Az a harmadik ember ott a bakon meghallhatta.

Mennyivel más érzések voltak azok, a mik visszatérett Vavel szívében egymást űzték. Az álmodó valamit kiáltott, a miből a nem alvók is megtudhatták, mit álmodott; kényszeríté az álomképet, hogy a felébredés után is itt maradjon. Érzé, hogy a mit tett, azt joga volt tenni. Ez a nő úgy szereti őt, a hogy csak valaha asszony szerethetett. – És a mit Vavel tett, kötelessége is volt tenni. – Ő is szereti azt a nőt.

Nem volt hazugság, a mit mondott, csak rhetoricai szabadság. «Hysteron proteron.»

Az nem csupán kényszerítő körülmények által kisajtolt rehabilitatiója volt a megsértett női becsületnek: – az igazság volt, mert érezve volt.

Vavel gróf ismét a park hátulsó kapujánál állítá meg a fogatát, s ott leemelve a hölgyet, elbocsátotta Henryt a lovakkal a főkapuhoz; ő maga bevezette a parkba a bárónőt.

– Mit cselekedett ön? szólt hevesen a bárónő, a mint egyedül maradtak.

– Kimondtam azt, a mit a szívem érzett.

– Tudja ön, hogy mit tett ez által?

– Mit?

– Lehetetlenné tette azt, hogy mi egymással valaha még találkozzunk, hogy egymással beszéljünk, hogy egymással levelezzünk.

– Nem értem ezt.

– Ha csak egy pillanatig gondolkoznék ön rajta, megértené. Én nem kérdem, hogy e rejtélyes nő önre nézve mi? De azt tudom, hogy ön e nőre nézve minden. Ne higyje ön, hogy elég rossz szívű tudnék lenni, e nőtől, a kit nem is ismerek, elrabolni az ő egész világát. Nem tudok hazudni. Nem tudom a tettetést. Mélyebben a szívembe engedtem látni, hogy sem eltagadhassam, a mit érzek. De még van a szívem fenekén valami, a mit ön nem látott. Büszkeség, Én nem fogom önt elszakítani egy hölgytől, a kihez ön hozzá van lánczolva. Mi ebben az életben bevégeztük egymással való találkozásunkat. Talán egy másikban ujra kezdhetjük azt. Kérem, maradjon itt. Eltalálok csónakomig egyedül is. Senki sem tudja a kastélyban eltávozásomat; sietnem kell, míg észre nem veszik. És most arra kérem, ne kisértse meg hozzám közelíteni; mert a mint ön meg akar látogatni, én rögtön elköltözöm erről a tájról. És még egyet. Ne mondja ön el annak a hölgynek, a kit az érdekel, hogy egy rossz órában ki foglalta el a helyét? – Adieu!

Azzal a fátyolát még sűrübbre vonva arcza előtt, kilebbent a park ajtaján, s léptekkel, mik a föld felett repülni látszának, eltünt a fűzfák között.

Vavel Lajos sokáig ott állt a kapuban és bámúlt a semmibe – és még mindig ott látta őt.

IV.

No iszen lett azután ebből «heczcz»; de hatalmas! Ha Katalin bárónőnek csak az kellett, azt megkapta.

Tromfszky doktor napról-napra újabb versióit hordta hozzá a pletykáknak, a mik a bárónő felől circulatióba hozattak. Persze a katonatisztek kibeszéltek mindent. Mi okuk is lett volna azt titokban tartani?

És a ki legjobban tudta azt tódítani, az természetesen maga a doktor volt. Neki csak legjobban kell a dolgokat tudni.

Egy pár tisztelője volt még a bárónőnek, a ki megkisérté az ellene költött mendemondákat lefegyverezni; azok között első helyen az alispán, ki maga is szintén egyenes lelkü, becsületes ember lévén, más embernél is annyira föltételezte a becsületességet, hogy mikor mint biró ítélt gonosztevők felett, ha csak tetten nem kapattak, mind fölmenté őket. – Görömbölyi Bernát a sedriák alatt még össze is veszett a főispán asztalánál az ezredessel, ki szintén hivatalos volt a herczeghez, e szőnyegre hozott tárgy fölött elmondva kereken, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az az úrhölgy, a ki a Névtelen Várban Vavel gróffal együtt lakik, azonos legyen a birtok úrnőjével; hisz az három évvel később származott oda; az alatt a másik hölgy már régen ott rejtőzött. Az meg épen erős felmentő körülmény, hogy a míg az egész falu látta bizonyos órában a fátyolos hölgyet Vavel gróffal kikocsizni és hazatérni a Névtelen Várba, addig a kastély összes cselédsége tapasztalhatá, hogy Katalin bárónő otthon van a kastélyában.

A jóakaratú pártfogó nem is sejté, hogy a míg ekként védelmezi a maga «per tu» barátnéját, a zivatart mennyire felkölti Vavel gróf ellen. Hiszen ha ez a védelem alapos, akkor Barthelmy ezredesnek meg kell tudnia, hogy ő valami módon mégis rá van szedve.

Szerencsére azonban ott volt a közelben egy rosszakaratu pártfogó is: a doktor, a ki saját tanúskodásával sietett az alispán érvelését lerontani.

– Így van a dolog. Katalin bárónő igaz, hogy egész cselédsége láttára otthon volt mindig a kastélyban s igazi apáczai életet folytatott. Az ám, de ki látta a bárónőt déli tizenkét óráig a belső szobáiból kijönni? És meg azután, kinek volt valaha szerencséje a bárónővel éjfél után beszélhetni? Éjfélkor még a tánczestélyeiről is rendesen visszavonult. Mi természetesebb, mint az a következtetés, hogy azt az időt, a mikor mindenkire nézve láthatatlan volt, a Névtelen Várban tölté. Az odamenés és visszatérés igen könnyen végrehajtható volt a tó-öblön keresztül egy maga hajtotta sandolinon, midőn az öblöt mindkét oldalon a kettőjük elzárt parkjai takarják el. Így nagyon kimagyarázható, hogy a bárónő már a jószág megvétele előtt is itt volt, s az a fátyolos hölgy, a ki Vavel gróffal lakott a Névtelen Várban, ő maga volt, nem más. A statutió alkalmával sem jött vissza Bécsből. Mindenki látta, hogy a postakocsi üresen érkezett, a bárónő pedig a park felől jött elő. Akkor is a Névtelen Várból került elő! De legbizonyosabb adat, a mi az egész intrigát napfényre hozza, az én éjszakai látogatásom a Névtelen Várban. A fátyolos hölgy maga jön oda hozzám. Én elmegyek vele a beteghez. Az dühbe jön az inasára, hogy minek engedte a hölgyet hozzám jönni. Félt a fölfedezéstől. Én elszaladtam, de olyan gyorsan, hogy a nyulat elfoghattam volna. A fátyolos hölgyet ott hagytam a beteg mellett. Egyenesen futottam a kastélyba. A komornyiknak azt mondtam, hogy rögtön akarok beszélni a bárónővel: az kijön azzal a szóval, hogy a bárónő nem bocsát be, mert beteg! Hát nem absurdum ez? Nem bocsátja be a háziorvosát; mert beteg! Én visszaizenek, hogy fris pletykát hoztam a Névtelen Várból. Megint azt izenik vissza, hogy jőjjek vele holnap. – Hát van ilyen a világon? A kiben egy szikrája van a psychologiának, ebben az egyben döntő tanúbizonyságot fog találni arra, hogy a bárónőhöz azért nem eresztettek be «engem», mert nem volt otthon.

Ez a bizonyitás általános tetszésben részesült.

Az alispán még exceptivázni akart, hanem akkor az inzsellér úr mottója hangzott közbe:

– No én csak mondanék valamit.

– Hát mondja el!

– Hát mondok, azt mondom, hogy nekem mindjárt gyanús dolog volt, hogy az a baronesse olyan könnyű szerrel köt Bruderschaftot s osztja a csókokat. Mondok.

Ezzel a mondással aztán Görömbölyi alispánnak egészen vesztett ügye lett.

De annál inkább nyert ügye lett Vavel grófnak. Barthelmy ezredesnek minden gyanúmaradványa eloszlott e felvilágosítás által. Landsknechtsschild bárónő egy kifinomított kaczér nő, s világtól elvonulásának titka is fel van már fedezve.

A jól elrágalmazott asszonynak egyedül csak tiszteletes Mercatoris uram maradt meg védelmezőjéül a nagy úri társaságban, hová esperesi rangjánál fogva ő is hivatalos volt; de az ő védelmében sem volt köszönet: mert a textust a bibliának azon részéből vette, a hol Lukács evangelista szerint egy bűnös asszonyi állatnak sok bűnei megbocsáttatnak azért, mert sokat szeretett.

Ezt is megtudta Katalin, s nagyon jól mulatott rajta.

Azzal állt bosszút, hogy a doktort, az inzsellért, meg a papot meghívta magához ebédre s ott arra kényszeríté őket, hogy mondják el előtte, hogyan történt? Azok előbb ki akarták belőle magukat tagadni: hanem aztán mikor látták, hogy a delnő milyen tréfára veszi az egész rágalmat, csak kirukkoltak vele és jól elmulattatták – a saját rágalmazásával.

Abban hallgatag mind megegyeztek aztán, hogy ennek a nőnek az esze gépezetéből egy kerék hiányzik!

Ritka eset, hogy egy nő, még inkább egy leány, mulatságosnak találja, hogy őt oly kegyetlenül rágalmazzák.

Valjon nem szól-e bele a családja?

Valjon mi oka lehet e titkolozásra?

De miért nem veszi nőül a gróf, ha már ennyire vannak egymással!

E fölfedezés után a rejtély még zavarosabb lett.

S annyival inkább, hogy e napon túl nem lehetett többé a lefátyolozott hölgyet látni Vavel gróf mellett. Nem kocsiztak ki többé együtt.

Mindjárt megtudjuk annak is az okát.

V.

Vavel Lajos csak az ebédnél találkozott ismét össze Marieval. Odáig nem mutatta magát előtte. Azt hitte, hogy az alatt el tudja csillapítani annyira indulatait, hogy azok el ne árulják magukat arczvonásain.

Mégis remegett, mikor összejött a leánynyal. Hűtlenség tudata bántotta lelkiismeretét. Neki nem volt szabad a szívét elajándékoznia. Hogyan mondhatja ezentúl neki: «testestül lelkestül az öné vagyok!»

A leány magaviselete irányában ez órától fogva meglepően nagyot változott. Szerény, figyelmes, szófogadó iparkodott lenni. Ha ő megszólította, arcza felderült; egyébkint komoly, tartózkodó volt.

Sejtene tán valamit?

Meg van-e adva az az erő a magába zárkozott léleknek, hogy a más lelkének titkait ki tudja találni?

De hátha látott valamit?

Nem történhetett-e az meg, hogy a leány, attól a vágytól hajtva, hogy Lajos útját kisérje, fellopózott az observatoriumba s az áruló cső tudatott vele valamit, a mi kezdetet ád a végnélküli gondolatoknak?

Vagy arra sem volt szükség? Elég egy sympathicus léleknek a sugallat, hogy többet tudjon, mint a ki a szemeivel látott.

Ezentúl igyekezett Lajoshoz nyájas, előzékeny lenni; de meglátszott rajta, hogy ez öntudatos igyekezet.

Ez estén nagyon későre adott jelt csengetyűjével, hogy már lefeküdt s az érkező Lajos széttárt könyveket talált az asztalon. A leány tanult.

Másnap a szokott délelőtti órában eljött hozzá Lajos, a sétakocsizásra felkérni a leányt.

– Köszönöm. Nem megyek, modá Marie.

– Miért nem?

– A kocsizás nekem rosszat tesz.

– Mióta veszi ezt észre?

– Már rég ideje.

Lajos rábámult. Mi ez? Sejtené talán Marie, hogy abban a kocsiban tegnap más ült az ő helyén? Valami ösztön (büszkeség talán?) azt sugná neki, hogy az a hely el van foglalva már?

– Holnap sem fog ön velem kikocsizni?

– Ha ön megengedi, hogy itthon maradjak.

– Van önnek valami baja?

– Semmi. Csak nem szeretem a kocsirázást.

– Akkor én eladom a lovakat.

– Azt nagyon jól fogja ön tenni, ha önnek nincs szüksége rájuk. – Én majd annál többet fogok sétálni a kertemben.

– S ha majd tél lesz?

– Akkor járkálok az udvaron s csinálok hóembert, a hogy a parasztgyerekek szoktak.

Lajos gondolkodóba esett. Ha olyan nagyon jól nem őrizte volna a leányt, hajlandó lett volna azt hinni, hogy Henry fecsegett előtte a tegnapi találkozásról az erdőben a három dragonyos tiszttel; de hisz annak még azóta nem volt semmi alkalma Marieval távolról is találkozhatni.

Hanem azért mégis az lett a vége a dolognak, hogy Lajos eladta a lovakat. Potom áron, ajándékképen vesztegette el egy helybeli paraszt gazdának s a két elkényeztetett paripa tanult azontúl szántani.

Marienak pedig minden járása azontúl csak a virágos kertjére szorítkozott. Azonkívül egész nap tanult és írt.

Ha kiment a kertbe, az alatt a kertészlegényt eltávolították onnan s annak a leány visszatértéig más dolgot adtak.

A kertészlegény fiatal ember volt: a Schmidt családnak legidősebb sarjadéka, írni, olvasni tudó fiu. Vavel gróf azért szerette, hogy olyan csendes, szótalan legény volt, nem járt korcsmába.

Meg volt neki parancsolva, hogy az alatt, a míg az úrhölgy a kertben sétál, ő a park útjain és pázsitjain gereblyézze össze a lehullt faleveleket. Ott látta őt Marie mindannyiszor.

Egy késő őszi délután, a mint Marie ismét visszatérőben volt a kertből, József, a kertészlegény, a Vár oldalát takaró vadgesztenyefák lehullt gyümölcsét háritgatta össze kupaczokba, s e közben a szokottnál közelebb esett ahoz az úthoz, a melyen a leány végig szokott haladni.

Schmidtné, mint rendesen, elől ment, s annak rendelete volt, soha hátra nem tekinteni, a mit az nem szegett volna meg egy világért.

Marie, a mint a kertészlegény közelébe ért, egy pillanatra megállt. E pillanat alatt az jutott eszébe, hogy most ő rá senki sem ügyel fel. Lajos, kiről jól tudta, hogy a vizsgáló-toronyból őt folyton kiséri tekintetével, a míg a kertben sétál, – arra a jelre, hogy ő felveti a zsebkendőjét a légbe, lejön a toronyból, kiadni az ablakon át Schmidtnének az ajtókulcsot. Ez alatt, a míg odáig leér, ő rá épen nem vigyázhat. Ez bizonyos.

Hirtelen elhatározta magát.

A míg Schmidtné hátra nem tekintve haladt előre, ő hirtelen a vadgesztenyefák felé irányzá lépteit s sietve ment a kertészlegény felé. Ez ott dolgozott csendesen egymagában, s elbámult, mikor az úrnőt egyenesen maga felé sietni látta; a kivel neki szót váltania szigorúan meg volt tiltva.

Marie tikkadt lélekzettel mondá e szókat a kertészlegénynek:

– Kérem, legyen ön olyan jó: fogja ezt a levelet…

De alig mondhatta idáig, még a levél jó formán a kertészlegény kezében sem volt, a mint a kastély északi oldalán levő kis vasajtó hirtelen fölpattant s azon előrohant Vavel gróf, dühösen, mint egy vadállat. Egyik kezével a megrettent kertészlegény karját ragadta meg s olyat penderített rajta, hogy az orgonabokrok közé kalimpázott, másik kezével a leány kezét fogta meg. A levél mind a kettőjök kezéből leesett a földre. Azt a gróf felkapta és a zsebébe dugá s azzal szótlanul és hevesen elhurczolta magával a leányt.

(Az a jámbor kertészlegény élete fogytáig abban a hitben maradt, hogy ő belé egy elátkozott herczegasszony volt szerelmes, de rajta kapták a félbeszakadt szerelmi vallomásnál s így nem lett e kész szerencséjéből semmi.)

Lajos pedig vitte magával egyenesen a leányt a tanulóterembe. Egy szót sem szólt addig hozzá. Arcza sápadt volt a dühtől és ijedtségtől, hogy félelem volt ránézni.

Mikor aztán egyedül voltak a bezárt négy fal között, akkor eléje állt a leánynak s a szemébe nézett vádterhesen.

– Ön levelet akart küldeni valakinek?…

A leány nyugodtan nézett a haragvó arczába.

– Kinek szólt e levél?

A leány szomorúan mosolygott s csendesen bókolt szép fejével.

Vavel kivette zsebéből az elfogott levelet.

Czíműl ez volt rá írva:

«– A szép, jó, kedves szomszédnőnek.»

– Ön Landsknechtsschild bárónőnek akart írni?

– A nevét nem ismerém, azért írtam így.

A mint a túlsó oldalára fordítá a levelet Vavel, ott meg a pecséten a leány czimerét látta. Azt a czímert, a mit minden ember ismer.

Sietett azt morzsalékká törni.

S aztán elolvashatta, a mi belül volt írva.

«Kedves, szép, jó asszonyom!

Szeresse ön az én Lajosomat. Tegye őt boldoggá; ő nagyon jó ember. – Én nem vagyok rá nézve senki és semmi.

Marie.»

A mint ezt elolvasta, a két öklével a fejéhez és a szívéhez csapott Lajos, s végigesett a kereveten, s elkezdett keservesen zokogni.

A leány most nem ment oda hozzá, hogy megkérlelje. Szánakozó tekintettel nézett le rá, és nagyot sóhajtott.

– Hogy ő nekem senkim és semmim! fuldoklá a férfi.

– Senki és semmi; suttogá utána a leány csendesen.

Erre Vavel felugrott s odament eléje: égő szemei még könyeivel teli.

– Mit akar ön, Marie? Mit akar ön?

Ekkor a leány egész lelki erejével föléje kerülve, megragadá a férfi kezét, s szólt egész szíve teljességéből:

– Mit akarok? Azt akarom, hogy adjon ön nekem anyát! Azt akarom, hogy hozzon nekem asszonyt a házhoz, a kit én szeressek, s a ki engemet szeressen: asszonyt, a ki nekem parancsoljon s a kinek én szót fogadjak, a kinek elmondhassam, ha búsit, ha felvidít valami, s a ki megdorgáljon, ha ostobaságot teszek, s a kinek a kezét megcsókolhassam, ha megfenyített. Adjon ön nekem anyát; én annak engedelmes, szófogadó leánya leszek: soha meg nem szomorítom, ellene nem mondok; – akárhogy bánik velem, eltűröm tőle s megáldom az órát, a melyben e házba belépett! Irtózom már az egyedül léttől.