Este felé aztán más látogatója jött.
A nagy csörömpöléssel felnyiló ajtón keresztül egy szép, hódító tekintetű férfi lépett be hozzá: a kedves de Fervlans marquis. Ezúttal azonban nem volt leereszkedő, sőt inkább büszke tekintettel sietett egyenesen a fogolyhoz, s azt mondá rideg, megriasztó hangon:
– Minden el van árulva. Valljon meg ön mindent őszintén. Ez az egyedüli menekülés.
A fogoly gúnyosan féloldalra vonta száját mosolyogva.
– Az ám, szólt nyugodtan. Ezen szokás kezdeni, mikor valami nagy házfeltörés után gyanús egyéniségeket összefogdosnak. Hát csak mondja ön, uram, kinek a gyémántjait lopták el, s hogy kerülök én a bűnrészesség gyanujába?
Erre a parancsoló tekintetű férfi elnevette magát, s egyszerre alább eresztette a fejét.
– Úgy látom, hogy önnek helyén van a szíve, Cambray úr. Önnel nem lehet a megkezdett hangon folytatni. Én sem bánom hát, kezdjük más modorban. Hiszen lehet, hogy mint igen jó barátok fogunk elválni. Mit mondok: elválni? egyesülten haladni. Tehát kezdjünk egy kis kedélyes beszélgetéshez. Tetszik önnek egy szippanat burnót? Igen jó spanyol rapée.
– Köszönöm, szólt Cambray, belecsippentve a burnótba s csöndesen szippantva belőle. A rendőrségnél csempészett burnótot szívnak?
– Ördöge van, hogy kitalálja, nevetett de Fervlans. Tehát egyezzünk meg abban, hogy nem veszszük a dolgot vallatásnak, hanem csak kedélyes beszélgetésnek, s akármit fogunk egymásnak mondani, semmiért indulatba nem jövünk. Áll az egyezség?
Cambray úr vállat vont.
– Tehát, hogy az elején kezdjem. Önnek volt egy jó barátja, ki önnel egy szálláson lakott. Ez a mult éjjel elhagyta önt.
– A háládatlan! szólt Cambray úr ironikusan.
– Kérem. Önök szállásán egy leány is volt elrejtve, a kit senki se látott.
– Bocsánat, uram: franczia lovag nem szokott se kérdezősködni, se fecsegni olyan titkokról, a mik hölgyeket érdekelnek.
– Ez azonban nem volt a czélzott categoriába eshető hölgy, hanem egy gyermekded leányka, mintegy tizenkét éves.
– De hogy lehet egy hölgynek az életkorát meghatározni, a kit senki se látott?
– Vannak rá igazoló gyanús körülmények, mondá de Fervlans. Mi oka volt önnek a szállásán játékbubát tartani?
– Játékbubát? Oh azzal én magam szoktam játszani. Különcz vagyok. Öreg uraknak szoktak ilyen bolondságaik lenni.
– Jól van. Eltűröm ezt a sakkhúzást is, ámbár elég szabályellenes. Ön a királynéját rochiroztatja. De hát ahoz mit szól ön, hogy a mult este önök ketten egy eltévedt leánykát szedtek fel az utczán, s azt felvitték a szállásukra, az emberszeretet ürügye alatt, nehogy megfagyjon szegényke; voltaképen azzal az utógondolattal, hogy ezáltal tévutra vezessék az önökre figyelő rendőrközegeket. Önnek a barátja fölvitte az ölében a vörös kendőbe takart eltévedt leánykát s egy óra mulva visszahozott ugyanazon vörös kendőbe burkoltan egy másik lánykát, azzal a neszszel, hogy annak eszébe jutott az anyja lakása s most viszi hozzá haza.
– Elfogták őket? kérdé az önfeledés hevével Cambray úr.
– Dehogy fogták! Hiszen ha elfogták volna, most nem kinálnám önt spanyol rapéeval, hanem valami más spanyol találmánynyal. De épen ez a hiba. Először is a rendőrkém volt ügyetlen, hogy a tíz órakor felvitt nyolcz esztendős leány, s a tizenegykor lehozott tizenkét esztendős közötti termetkülönbséget észre nem tudta venni; hanem azután az ön barátjáé a kivitel minden érdeme: hogy a rendőrség szolgálatában álló bérkocsist először impertinens ravaszsággal, azután meg brutális erőszakkal nem csak ártalmatlanná tette, hanem még menekülése eszközéül is felhasználta; úgy, hogy most oly nagy egérútat nyert előttünk, hogy utolérnünk lehetetlen! De nem is tudjuk, hogy merre felé szöktek?
Cambray úr visszatartá a sóhajt, melylyel keblének terhe meg akart szabadulni. Nem árulta el megnyugvását.
– Nekem se a leányhoz, se az ifjuhoz semmi közöm, szólt nyugalmát visszanyerve. Az ő családi titkuk ez, a mibe én nem tolakodtam soha.
– Ezt a sakkhúzást nem tűröm, Cambray úr! Tanúk és adatok vannak rá, hogy ön a titokba be volt avatva.
Cambray gúnyosan mosolygott.
– Önök valószínűleg felkutatták azóta a lakásomat s találtak ottan adatokat?
– Mindent megtettünk, a mi kötelességünk volt; felszakíttattuk önnek a parkettjeit is, szétszedettük a butorait, még a majolica szobrait is összetörettük (a miért nem mulasztjuk el bocsánatot kérni) és semmi terhelő iratot, vagy egyéb jelt nem tudtunk feltalálni; hanem azért mégis tudjuk jól, hogy ön tegnap barátjától egy czédulát kapott, melyben az önt a kitört veszélyre fenyegeti. Tudjuk jól, hogy önök az éjjel ketten egy szökési tervet dolgoztak ki. Tanunk van rá, a ki e tervet kihallgatta, a ki e levélke széttépett rongyait összeillesztette és elolvasta.
– Ki ez a tanú?
– Ugyanaz a gyermek, a kit önök az utczáról fölvittek.
– Hogyan? kiálta fel Cambray, nem birva fölgerjedésének ura lenni, s ököllel ütve az asztalra. Az a kis leány, a ki dideregve kuczorgott a hófuvat között kapunk szögletében; a ki azt beszélte el, hogy őt a cseléd kirabolta s itthagyta; a ki nem tudta az anyja nevét, meg a szállását, a ki azt állította, hogy most tanulja az alfabetet ismerni; a ki engem hálatelten ölelt, csókolt, Alfréd papának nevezett!
– Az a mi legügyesebb detectivünk, a ki nem egy gonosz összeesküvőt kerített már horogra! egészíté ki diadalmas hangon de Fervlans.
– De az rettenetes! szólt kezeit összecsapva indulatosan Cambray, hogy egy nyolcz éves leánygyermek, egy főnemes leánya, magát kémkedésre, árulásra engedje használni!
– Mondja ön inkább: bámulatos és lesujtó tudat minden ellenségére nézve az államnak, hogy már a nyolcz esztendős gyermekben annyira ki van fejlődve a franczia állameszme iránti hűség öntudatos működése!
– E szerint való az, a mit csak mesének tartottam, szólt Cambray, két összetett kezét térdei közé szorítva, hogy a hatalom egy egész szövetséget tart fenn, szép hölgyekből, deli ifjakból, és ártatlan gyermekekből; a kiknek feladatuk gyöngéd érzelmek álarcza alatt belopózni a családok szentélyébe; behálózni a hozzájárulhatlan embereket; hizelegve csalni ki azoknak titkait; – s ezeket együtt a «Cythere dandárának» nevezik!
– Ma volt szerencséje önnek színről-színre láthatni e tündéri társaságot, szólt keztyűjével veregetve tenyerét de Fervlans.
– Hát azok, a kik ott körülem csoportosultak, könnyekkel szemeikben, hálálkodással ajkaikon, a deli szép hölgyek…
– Az volt a Cythere dandára.
– S az a házi úrnő, azzal az isteni megjelenéssel, a ki visszahozott gyermeke látására elájult…
– Az maga Cythere helytartónője; a ki maga tanította be kis gyermekének azt a szerepet, a mit az önök előtt eljátszott.
Cambray magánkívül ragadta elő zsebéből az ajándékba kapott elefántcsont medaillont, s azon volt, hogy azt a sarkával összezúzza. – Hanem aztán magához tért.
– Nem! A gyermek nem hibás. Azok a vétkesek, a kik őt ily szörnyeteggé nevelik. S azzal visszacsúsztatá zsebébe a medaillont. «Ez nekem jó talizmán lesz jövőre!» dörmögé keserű gúnynyal.
– Figyelmeztetem önt a szerződésünkre, uram, szólt a marquis; hogy akármit mondunk egymásnak, a fölött indulatba nem jövünk.
– Már lecsöndesültem, szólt Cambray, s úgy hiszem, hogy ön sem fog ezért megneheztelni, ha kimondom, hogy önök ilyen módon tönkre teszik a társadalmat.
– De megalkotjuk az államot.
– Az nem igaz! Az állam alapja a gyermekek erkölcse.
– Azonban hát mi nem azért jöttünk össze ezen a helyen, hogy itt akadémiai értekezést folytassunk a nevelésügy és az államérdekek theoriái fölött. Maradjunk csak a tényeknél. Ön ellen be van bizonyítva, hogy ön egy szövevényben részes, mely a jelen állami rend megdöntésére készült s a minek főfonalai épen ma és tegnap tépettek szét Enghien herczeg, Cadoudal, Pichegru és mások életfonalával együtt.
– Tépjék el az én fonalamat is.
– Azt nem fogjuk tenni, Cambray úr; ellenkezőleg nagy gonddal fogjuk őrizni önnek az életét. Ha egyszer meg talál ön betegülni, meglássa, hogy micsoda kitünő orvosi ápolásban részesül majd. Nekünk arra az elmenekült jó barátra van szükségünk, a ki láthatatlan kötelékekkel most is önhöz van kötve. Nekünk azt kell megtudnunk, hogy hova lett az az ember? s ezt csak ön által tudhatjuk meg.
– Azt én magam sem tudom.
– Azt ön jól tudja. Tanúnk tudósítása így szól: «van egy ország, a hol nincs rendőrség, mégis van rend, eredj féltett kincsünkkel oda!» Hol van ez az ország?
– Talán a holdban.
– Tanúnk e szót hallotta az ön szájából, s ön megmutatta a helyet a térképről barátjának.
– Álmodta ezt az önök tanúja.
– Cambray úr. Beszéljünk okosan. Ön bankár. Legalább annak van a rendőrségnél bejegyezve. Az államnak érdekében van e titkot fölfedezni. Ha megmondja ön, hogy hol van az a hely, a hova az ön barátjának ajánlva van elrejtőzni, ön oly magas érdemeket szerez magának az által, hogy követelésekkel léphet fel, a mik a mesével határosak. Akar ön a kormány pénzműveleteinek ügyvitelével megbízatni? vagy általános bérlethez jutni, mely csodajövedelemmel van egybekötve? Akarja, hogy a hadseregi szállítás fővállalatát Hoingerlot bankártól elvegyék s önnek adják által? Akarja ön a hadsereg egyenruha-szállítását megkapni, a min Barchut szabómester már eddig annyit nyert, hogy a hotel Thelussont megvehette hét millió frankon, csak azért, hogy lerontassa? – Vagy ha rögtön és egyszerre akar kielégíttetni, szóljon: beszélhet milliókban! Az állam nem fillérkedik. Kezében van önnek a szerencséje!
– Sajnálom, uram! hogy ilyen szép alkalmat el kell szalasztanom a meggazdagodásra; de kalmár vagyok ugyan, hanem szédelgő nem vagyok. Azt, a mi birtokomban nincs, nem adhatom el.
– Jól van, önnek nem kell pénz. – Ön nem is bankár. Ez csak mese. – Ön sértett ellenfél. Mellőzött tehetség. Mondja meg ön, mi a nagyravágyása? Kormányzó akar lenni? Mondjon ön bármi nagy hivatalt! holnap a kezében lesz a kinevezési okmány.
– Azt is igen szépen megköszönöm, uram; de nem nyúlhatok utána. Nincs tudomásom az elmenekült úr leendő lakhelyéről.
– S ha azt mondom önnek Cambray úr, hogy ön vonakodása által a fejét koczkáztatja…
– Azt felelem rá, szólt Cambray, nyugodt mosolylyal emelve fel az asztalon hagyott kenyérszeletet, Fervlans úr, hogy tökéletesen mindegy reám nézve, hogy ezt a nyolcz lat kenyeret, a mit naponkint el kell fogyasztanom, holnap más valaki fogja-e helyettem elkölteni? De a mit nem tudok, azt nem tudom.
– No hát már most azt mondom önnek Cambray úr, szólt kemény hangon de Fervlans, hogy Cambray, a bankár, mondhat valamit, a mi nem igaz: de a nemes ember nem hazudhatik! – Marquis d’Avoncourt! Tudja-e ön, mely országba szökött önnek a barátja?
Az öreg ember e szóra büszkén felállt helyéről; termete kiegyenesedett, feje felmagasult, még a homloka is mintha magasabb lett volna egyszerre, egész arcza megnyúlt; – szemei merészen néztek a megszólító szemeibe.
– Tudom…
Erre a szóra csupa finom nyájasság lett de Fervlans, fejét lehúzta a vállai közé; bókokat vágott, kezeit dörzsölte, s a rangegyenlőség bizalmasságával ölté karját az öreg férfi hóna alá, hizelgőn suttogva.
– És mi módon tudnók azt meg öntől?
Az agg férfi hihúzta a karját de Fervlanséból s nyugodt sarcasmussal felelt.
– Megmondom önnek. Vágassák le a fejemet. Aztán küldjék el Bichet úrhoz, a híres boncztanárhoz, az majd talán fölfedezi a koponyámban azt a titkot, ha benne van. S most kérem önt, hogy hagyjon magamra.
– Marquis úr! szólt de Fervlans, kalapja után nyúlva. Mi itt fogjuk önt felejteni, mindaddig, a míg önnek tetszeni fog, hogy hallgatását megtartsa. Azt pedig, hogy hová lettek az ön szökevényei? majd kitudja Cythere dandára. – A viszontlátásig uram.
– A mikor felfogjuk egymást váltani a börtönben!
Az öreget még azon éjjel elszállították a hami várbörtönbe. Ott aztán álmodhatott eltüntjei sorsáról, vagy kivethette kártyán, hogy mi lett belőlük, mert egyéb úton ugyan nem kaphatott felőlük tudósítást.
IV.
A míg Páris egyik utczájában törvényszéket tartottak a hurokra került összeesküvők felett, kiknek főnökét a saint-denisi temetőből húzták elő, a hol három napig rejtőzött a Mi Urunk kápolnájának kriptaboltjában; de úgy látszik, hogy már a csontemberek sem titoktartók, azok is elárulták; a míg a Vendome-téren szomorúan lobogtatta a szél azt az olajlámpást, a mi az imént felállított guillotin két oszlopa közé volt akasztva; a míg a szétriasztott bűntársak a Szajna partjain a nád között elrejtett csónakjaikat keresték föl, a miknek jó búvhelyük volt akkor még, mielőtt a hatalmas kőpartok és diadalmas nevű hidak építésére ki nem volt adva a teremtő parancs – az alatt Páris másik részében mulattak.
Páris soha se gyászol egészen. Páris olyan, mint a földteke, egyik oldalát mindig süti a nap.
A palais des Narcissesban csak úgy mulattak ezen az éjszakán is az incroyablek és merveilleusesök.
Cythere dandárának pedig tüntetőleg kellett azt mutatni, hogy az életnek azzal az árnyékoldalával, a minek politika a neve, nem törődik. A bájos Dealba Themire grófnő salonjaiban soha egy szót nem lehetett hallani az államügyekbe, a kormányzatba vágó kérdésekből. Ezek a veszedelmes szépségek, a kiknek hivatásuk az volt, hogy csak azért cseréljenek szivet szivért, hogy az elcserélt szivben megtalálhassák az államrend ellen tervezett titkokat: csak észrevétlenül dolgoztak.
Ők nem voltak a közönséges kémek osztályosai, kik apró, elrejtett mondatkákat szedegetnek össze, kihivó ügynökökként maguk hozzák elő a kényes napikérdést s sietnek rögtön besúgni, a mit megtudtak. Oh ezek nem tesznek mást, mint kedélyesen mulatnak. Víg czimborák, hű barátnék. Előkelő társaságban élnek. Rendőrbiztossal szóba se látja őket senki állni. Pasquier urat nem is ismerik. Ha valaki a társaságban magától elkezd nagy botorul politikai tartalmú tárgyakról beszélni, ők maguk sietnek rögtön más fordulatot adni a beszédnek. S ha az ügyetlen idegen nyilt társaságban elkezd valami kényes tárgyat megpendíteni; például, hogy tegnap, épen egy császári unokaöcs a rue Rivoliban Vérynél oly lakomát adott, a mi 75 ezer frankba került, a míg 40 ezer munkásnak nincs mit enni; hát ebből a szép házi asszony mindenféle, a Very és Legacque gyönyörházakból eredő adomák útján olyan szépen levezeti a beszélgetést a «paphosi kert» titkaiba, meg madame Tallien és madame Recamier toilleteversenyére, hogy a veszedelmes diskuráló egyszer csak a «velenczei éjek» közepett találja magát a Casino Paganiniban, s kinn felejtve hazafias elkeseredését, maga is kaczag a Café Procop élczjátékain, s együtt járja Musard «őrült galoppját» a többiekkel.
Dealba grófnő termeiben csak a finom emberszólásnak, s a szellemes társalgásnak van uralkodó joga.
Hanem azután kerüljön egy czélba vett alak a hálóba! Az aztán meg nem menekül.
Egy ilyen napon pedig, a mikor Enghien herczegre mondják ki a halálitéletet egy veszedelmes összeesküvés miatt, mely egy hajszálon mult, hogy az államrendet fel nem fordította, nehéz azt megőrizni, hogy a társalgás még a legközönyösebb tárgyról is át ne vitorlázzon a politika áramlatába.
Egy szép merveilleuse el kezd beszélni a panorámáról, a mi a Chaussée d’Antinon látható. Ez volt az első panoráma Európában. Elég érdekes tárgy.
De a második már hozzá teszi, hogy ezt egy amerikai ember találta fel és hozta ide; valami Foulton.
A harmadik már többet tud Foultonról. Ez egy gépet talált fel, melyet gőz hoz mozgásba, s azt állítja, hogy ezzel hajókat is lehetne hajtani.
A negyedik már azt is tudja, hogy Foulton e találmányát felajánlotta a császárnak, s vállalkozott rá, hogy minden hadihajót átalakít vitorlásból kerekekkel hajtottá; a mikor aztán tréfa lesz a franczia hadseregnek kiszállni a britt szigeten. Egy ötödik már értette is egészen a dolgot; megmagyarázta neki Foulton úr, s ő azt egy legyező, egy kereplő, meg egy theás kanna segélyével vállalkozott egészen felfoghatóvá tenni.
Míg végre az egész társaság azon veszi észre magát, hogy a chaussé d’antini panorámán kezdte, s állig-sarkig benne van az angolországi invasióban s a fölött vitatkozik, hogy lehet-e az, vagy nem lehet? A mi már veszedelmes tárgy.
Themire már azon gondolkozott, hogy mademoiselle Clotildeot felkérje, hogy énekelje szét egy szép áriával ezt az új armada invincibilét; a midőn de Fervlans odahajolt hozzá s ezt súgta fülébe:
– Hagyja el ön egy perczre a társaságot; most nem veszik észre. A téli kertben fogom várni.
Dealba grófnőnek előbb ki kellett találni valamit, hogy feltünés nélkül elhagyhassa a termeit.
Mint már említők, azon éveknek a divatja szerint a kis gyermekeket is ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, a minőben a felnőttek pompáztak, úgy, hogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan volt, mintha liliputi merveilleuseöcskék és incroyableocskák jöttek volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe, szinházakba; a hol részt vettek a társalgásban, tánczoltak a mamáikkal vis à vis, tanultak egymásnak udvarolni és calembourgokat mondani, megbirálták a divathölgyek toilettjeit és Talma játékát; véleményt mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudevilleje megnézhető-e? megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, a mit a császár rendelt a szerzők számára, a miért úgy megnevettették? Hardy conditoriejában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Richeé-ban? s hogy lehet-e Sándor czár barátságára tartósan számítani?
Ez ifju sarjadék között, természetesen a kis Amelie grófnő legfölül tündökölt.
Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatur delnőt Themire grófnő odaülteté a saját helyére s azt mondta neki, hogy távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi «honneurs»-t. Az a méltóságos applomb, a mivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçuekkel fűszerezni a társalgást, piquant adomácskákat nagy grácziával előadni; utánozni a persiflált egyéniségek modorát, és a közben azzal a legyezővel, mit az anyja, mint uralkodói jelvényt engedett át neki a helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik sennorita, s ha fölkérték rá, még a zongorához is odaült s el tudta játszani piczi kezeivel Laporte legújabb diadalcouplettjét. Oh ez valóságos csodagyermek volt.
– Uraim és hölgyeim, mondá a gyermek, mikor a mamája helyét elfoglalta; – ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, a mikhez nem értünk. Foulton úrnak semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.
Minthogy pedig «vapeur» a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain kívül még azt a könnyű lenge, öltönydarabot is jelenté, a mit az úrhölgyek a báltoilette alkalmával kebleik eltakarására használtak, a kis Amelie észrevétele általános furorét idézett elő.
Themire grófnő ez alatt fölkereshette de Fervlanst.
Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan, mosolyogva fecsegő alakot látott volna egy jazminbokrozat lugasában s nem talált volna ezen semmi megjegyzésre méltót.
A mosolygó, hizelgő arczok suttogó párbeszéde pedig ez volt:
– Kudarczot vallottunk; szólt Fervlans. Ők tizenkét órával hamarább eltüntek, mint titkukat fölfedeztük.
A grófnő vállait vonogatta és fejét rázta szeszélyesen.
– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, a mi kézre tudjon keríteni valakit, a ki az országon keresztül akar szökni?
– Rendőrségünk van és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal ügyesebbek. Magukat úgy tudták álczázni, hogy semmi személyleirás nem illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot ragasztottak, úgy mentek ki a barrieren, s azután a legelső állomásról visszaküdték valami megbizott czinkostársuk által: az a kocsiról megint levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet följegyeztek s aztán magára hagyta azt a rue Mouffetardban.
– Akkor igen egyszerű a feladat, szólt Themire, a hajából kihúzott arany nyillal lyukakat szurkálva a kerevet kasmirján. Össze kell hivatni mindazokat a bérkocsisokat Párisban, a kiknek a számaik a barrieren átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, a melyik azt mondja, hogy ő nem volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító.
– Köszönöm, szólt de Fervlans, breloqueja jouxjouxival játszva. Ez már megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt és kit vitt magával? A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a szökevényeknek s előre elkészítve, hogy mit valljon? s míg mi a nyomukra akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájczi határon, s ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elől kell kezdeni megint, még pedig nagyon messziről. Már most csak egy mód van. A szökevényeket önnek kell fölkeresni és visszahozni.
– Fölkeresni? És visszahozni? rezzent fel Themire.
– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz, szólt a marquis lába hegyével csíszolva a mozaikot. Az elfogott marquis ugyan nem vallott semmit; de a szeretetre méltó kis Amelie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan országban szándékoznak letelepedni, a hol «rend van és rendőrség még sincs». A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez Svájcz. Ámbár ott úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön magára ölti a világot s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat legbizonyosabban. Semmi kétségem a felől, hogy ön egy év alatt közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, a mi meg van számára irva a fatumok könyvében. Ha a férfit birni fogja, akkor azután a leány sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis aczél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt még többet. Minket tudósítani fog ön mindenről, a mi történik. Kezére fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső szögletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is elmenni oda, a hol az ön művére fel kell tenni a koszorút. Tehát induljon ön rögtön. Egy veszteni való percz sincs.
– De Istenem! Ameliet hogy vigyem magammal?
– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Ameliet már ismeri az az ember, s azzal rögtön elárulná önmagát.
– De hát itt hagyjam a leányomat? Csak nem kivánja ön?
– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem alatt hagyja? szólt de Fervlans oly mosolylyal, hogy a távolról néző azt hitte volna, hogy most szerelmet vall. Először történik-e, hogy elhagyja őt magától?
– Igaz, igaz! szólt felsóhajtva a grófnő. Én már megszokhattam, hogy a leányomnak hasznát ne vegyem. A kit elszoktam hagyogatni a kapuk alatt, egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának véletlenére! Oh mi szomorú mesterségbe avattam be őt magammal együtt.
– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, madame. Valljuk meg az igazat. Hisz annak nem a «regime» az oka, hogy ön tizenöt éves korában férjhez ment egy fiatal rouéhoz, a ki önnek négy esztendő alatt minden vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltánczosné miatt párbajban agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kis leányt, meg félmilliónyi adósságot. Mit tehetett ön?
– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelenczházba, s magam beálljak a gobelin-gyárba munkásnőnek; s tán jobban tettem volna.
– Alig hiszem grófnő. Az erény útja csak azoknak való, a kiknek – nagy lábaik vannak. Faczipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelenczház. Ezek mind egy utczában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a másikba. A Mouffetard negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök körutazók a La Pitie, La Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte Pelagiet meg nem látogatják; mert az is útban esik: a börtön. Ezek a «koplaló erény» utczájának az állomásai. Az ilyen piczi lábak, mint az önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni el. Mit akar ön? Hát a katona, a ki embert öl – a hazája érdekében – nem tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a szive, mikor haldokolni lát egy embertársat, a kit ő megölt, a nélkül, hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden tettnek szentesítést ád.
– De az, a mit mi teszünk, erkölcstelenség!
– Hát az, a mit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy országot köröskörül megtámad minden ellensége, a kinek csak századokról eltett vereségei vannak, megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja; – mikor annak az országnak minden férfia ott hagy családot, tűzhelyt, iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan, mezitláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal a másikban, hazáját védelmezni: ugyanakkor belopózni az ország szivébe s itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép asszonyaik, hát az ő sima udvaronczaik nem sikamlanak-e a mi termeinken keresztül, mosolygó kémei a küludvaroknak? Mi az ő saját fegyvereiket fordítjuk ellenük.
– Jól van. Tegyük mi azt, a kik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e halálos játékhoz!
– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e ő tőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött, egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg soha a béke és hatalom ide benn? Hogy mind az a fényes diadal, a mit seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott jelszóra köddé oszoljon szét! s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, madame, ez nem szégyelni való, a mit mi cselekszünk. A mi férfiaink harczolnak az ő férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harczolnak az ő szép asszonyaikkal; s a mi kis leányaink harczolnak az ő kis leányaikkal. Az ön kis Amelieja historiai alak, s emlékszobrot érdemel!
A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító sophismákkal: – nem is volt szükséges a pénzkérdést fölemlegetni előtte.
– Aztán, lássa ön, madame; folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket irogatva az újjahegyével; ha untatja önt ez a szerep, a mit ily fényes sikerrel folytat ön és a leánykája: épen a legjobb alkalom kinálkozik most rá, attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank. Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: «nem játszom tovább!» ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül önnek az a feladat, a mi rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az összegnek, a mit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre megkapni. Öt millió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet, s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kis gyermek korában a Cythere dandárához tartozott.
Themire elgondolkozott.
– Egy csókot sem szabad neki adnom, mielőtt eltávoznám?
– Adja át nekem s majd én elviszem neki.
– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani távollétem?
– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt se tudathassam vele, hogy élek-e? mi bajom, mi örömem van?
– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A kis Amelie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen irt levelet az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig annyiszor, a mennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szivének, írhat a kis comtessenek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó czélzást ír ön benne, akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt lehet.
– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt; monda rá Themire keserű öngúnynyal.
– Az első levelet most mindjárt megírhatja ön hozzá bucsú fejében.
Themire átment a boudoirjába s ezt írta egy virágkoszorús levelkére:
«Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet s rábízom a pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája, Themire.»
A levelet lezárta vizahólyag-pecséttel s czímezte.
– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról, monda de Fervlans, átvéve a levelkét. És most küldje el ön Jocrisset, hogy hozzon az ön számára egy bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen magával. Jocrisset majd maga után rendelheti, ha a czél közelében lesz. Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a palotát; a chaussé d’Antinban vannak olyan jó csöndes kis boltok, a hol a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis. Ott útnak való ruhákat vehet magának, csak épen annyit, a mennyi az útra szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban telepedik le, azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül talpig, mert a passage de l’operai készítmény elárulja kilétét. Mindenütt németül beszéljen s francziául ne értsen. De minő bohóság! Én adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem legjobb lesz önnek legelőször is Svájczot átkutatni a szökevények után. Adieu, madame, a viszontlátásig.
– Csak legalább még egyszer láthatnám a kis lányomat, könyörgött Themire; csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.
– Themire! ön érzelegni kezd. Ez nem katonának való.
– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amelie arczképét Cambraynak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?
– Nem adja ide; azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még messze van. Majd lefestetem Ameliet önnek újra s utána küldöm.
– Ah, de ez az arczképe még három éves korából való, a mikor még ártatlan volt!
Rettenetes szó.
– Becsületemre! asszonyom. Ön érzeleg, mint egy német professor leánya. Én kezdek tőle tartani, hogy rosszúl végzi el a missióját s még belé szeret abba az emberbe, a kit el kellene csábítania s még majd minket árul el annak.
Themire többet nem szólt, hanem elsietett öltöző szobájába.
De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat kivánt neki s visszatért a terembe.
A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat volt a jó társaságban akkor mindenféle orvosságokat inni, jeges rhebarbarát és keserű mandulafejetet; mely szokást kiegészített egy legújabb vívmánya az inyenczségnek. Abban az évben hatolt be a párisi magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az Inkák fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták s olasz nevéről tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros inasok, ezüst tálczára tett sevresi porczellán tálakban, s kinálták vele az úri vendégeket.
A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a csodálatos lisztízű exoticus csemegét; elfecsegve, hogy az Josefine kedvencz nyalánksága; a császárné téli kertjében egy egész osztály van berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari tánczestélyen az a csokor, a mit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból volt. A kis Amelie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában, miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett áldott emléküvé: «én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint tyúk főjjön a fazekában»: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.
A fiatal csalán, hogy tud már csípni!
Jocrisse úr de Fervlans urat is megkinálta a ritka csemegével; mosolygón dörmögve:
«Tartuffoli?»
De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán oda adta Jocrisse úrnak a levelkét, a mit Themire bízott rá.
Jocrisse úr ezüst tálczára tette azt s úgy hozta vissza, oda prezentálva a kis háziasszonynak.
– Megengedik uraim és hölgyeim! szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a levelet; hogy elolvassam? ámbár csak most tanulok betűzni.
Voltak, a kik tudták, hogy mit kell ezen nevetni?
A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét s úgy olvasta el a levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját s nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.
– Uraim és hölgyeim! monda. Egy kis meglepetés. A mama hirtelen elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, a mi rövid időn bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a háziasszonyi tiszttel. Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan oda szólt de Fervlans úrnak: a többek között a pénztárát is rám hagyta. S rögtön hozzátevé naiv sarcasmussal: «De vajjon a hitelezőit is rám hagyta-e?»
De Fervlans úr megnyugtatá, hogy azokkal ő fog elbánni.
– Nos hát, uraim és hölgyeim, folytassuk a medisancet.
* * *
Themire pedig ez alatt már kocsin ült uti ruhában.
Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az ország, a hova a menekülők igyekeztek, nem Svájcz, hanem valami más.
MÁSODIK RÉSZ.
AZ ADOMÁK HAZÁJA.
I.
Egész Fertőszeg kinn volt az országúton az új földesasszonyt fogadni. Nagy ünnepély készült. Az országúton keresztül diadalív volt felállítva zöld lombokból s azon sárga kassai rózsákból kirakva ez a szó: «VIVAT»; két oldalt tizenkét fehérbe öltözött leányka, virágkosárkák a kezeikben, a kántor felügyelete alatt, ki igen szép zengeményt szándékozik az ártatlanokkal elénekeltetni. Egy emelvényen piros pozsgás parasztleányok vannak felállítva, kik egy óriási fonott kast fognak az érkező lábai elé tenni, melyen érett dinnyék, szőlőfürtők s csodaformáju ostyepka-sajtok vannak felhalmozva. A dombtetőn mozsarak vannak kiszegezve. Egy terebély bükkfa árnyékában bivuacoznak a statutio hivatalos tagjai egy csoportban: az alispán, a megyei mérnök, a falu lelkésze, a járás physicusa, a tiszttartó s a hozzájuk tartozó mellékszemélyzet, megyei és tiszttartói hajdu, sáfár és irnok; az alispán patvaristájának is ott kellene lenni, hanem az most nagyon sok buzgólkodni valót talál a gyümölcshordó falusi canephorák informálásában. A jelenlevő uraknak feleségeik és leányasszonyaik is vannak («kisasszony» azon időben sértő czím volt) s azok kinn csoportosultak az árokparton: nem keresik az árnyékot; azért, hogy bemutathassák, hogy nekik napernyőik is vannak, a mi akkor nem volt tréfa dolog. Benn a vásártéren előkészületek vannak téve az ökörsütéshez: a nagy kerekes nyársra már fel van húzva a kövér tulok, s az alája rakott máglya csak felgyújtásra vár. Mellette magas állványra föltéve a tíz akós hordó tele borral; a csapszék leveles színjében egy banda czigány pengeti hangszereit, a toronyablakból pedig gyerekfők kandikálnak elő, lesve a földesuraság közeledtét, hogy jókor meghúzhassák a harangot.
A falunak csak egy tornya van, azon kereszt; hanem azért az nem a katholikus templom. A helység lakosai Luther-követők, svábok, keverve magyarral, a kiknek a kedvéért minden harmadik héten egyszer magyar prédikácziót is tart a lelkész.
A falu előljárói a helységháza előtt vannak csoportosulva, ünnepi kék posztó öltözetekben: az öregek hosszú haja hátrasimítva nagy görbe fésüvel; az ifjak ellenben tarka csináltvirágbokrétákat viselnek báránybőr süvegeik mellett, s dugaszban tartott pisztolyaikkal nagyszerű üdvlövéseket szándékoznak elkövetni.
Azok az urak ott a terebély bükkfa alatt e körben sem unják magukat. A nagy melegben jól esik az appetitoriumnak fogadott borvizes ruszti, a mit a tiszttartó hajdúja hordozgat fel a hűtőből. Három egymásnak szögellő lócza képezi a sessio helyét; mint elnök, közepén ül az alispán, hatalmas faragott tajtékpipából szopogatva az édes véki dohányfüstöt. Termete eleven illustratiója az «extra Hungariam non est vita» örök igazságának, melyet pirosra hízott arcza sem czáfol meg, s a keményen kifent hatalmas bajusz hozzá teszi, hogy «ne bántsd a magyart!»
Viselete egészen ős magyaros, t. i. a század elejéből való, s hogy alulról kezdjük: sárga szattyán sarkantyús csizma, paszomántos violaszín lábszárhüvely, hosszú, czombig érő virágos mellény, a fölött kajszi baraczkszín kancza-mente, quekker szabású, de körülprémes és sújtásos. Nyakán feszesre csavart patyolatkendő, hátul csomóra kötve, s abba beleszorítva a hátulsó varkocs. Mert a czopfot már elhagyták, mely még a burkusháboruban oly nagy szerepet játszott a magyar daliáknál; de a régi emberek, a kik szokva voltak hozzá, azért csak megőrizték apáiktól öröklött kincsüket, s inkább belekötötték a nyakravalóba, hogy legyen, de látható még se legyen; elől a fül mellett két hurkányi csigába van csavarítva a hunczutka, s takarja a főt egy hatalmas nyestkalpag, kifityegő piros bársony csákóval. Az egyik padot ő foglalja el a lelkészszel, a kit egyházi tisztsége erre a szomszédságra qualifikál. Ez pedig egy tudománytól összegörnyedt és megaszalt alázatos férfiu, a kinek az egyik válla lejebb áll, mint a másik, az egyik szemöldöke följebb huzódik, mint a másik, s mikor beszél, a szájának csak az egyik felét nyitja ki, azon ereszti a szót. Hivatalának egyenruháját viseli, fekete kabátot, bársony pulidert, gyapot harisnyát, csattos czipőt, háromszögletű kalapot; kiegészíti a jelmezt az ünnepélyhez felöltött Luther Márton-féle bő újju ránczos köpönyeg, a minek a zsebéből a tudós férfiu előelő huzogat egy bőrkötésü könyvet, s nagyokat sóhajtva, ismét visszacsúsztatja azt. Ő rá néz a beneventatio nehéz feladata, s ámbár a derék úr úgy tudja a szónoklatát, mint a karikacsapás, azért mégis remeg. Örök trémája van, még mikor prédikálni kell is. Ha pedig hozzákezdett, akkor egy Demosthenes.
– Aztán úgy ne járjon tiszteletes úr, tréfálkozik vele az alispán, mint nem régiben Csokonai; a kinek a parochián elcserélték a prédikácziós könyvét egy szakácskönyvvel, s csak mikor a cathedrában el kezdte olvasni a textust: «az eczetes…» akkor vette észre, hogy eczetes ugorka becsinálásáról van szó. De hamar föltalálta ám magát; ex tripode folytatá tovább: «az eczetes vízzel megkinált Jézus pedig mondá: elvégeztetett!» S erről a textusról stante pede olyan prédikácziót improvisált, hogy bámult rajta a presbyterium!
– Én csak megleszek a magam dikcziójával valahogy, felelt a lelkész, csak a spektabilist el ne ragadják Phaëton paripái, mikor a statutio alkalmával ki kell mondani a domina nevét.
– Már az igaz, hogy perversus egy név! Eleget utaztam Soprontól Nezsiderig olyankor, mikor a sár hirtelen megfagyott; de úgy szekér még meg nem rázta bennem a lelket, mint mikor végig kell mondanom: hogy is van csak tiszteletes úr?
– Catharina…
– No azt még tudom.
– Catharina de Landsknechtsschild.
A két hegyes bajusz megpróbálta ezt a nevet felöklelni.
– Lantz–k–nek–htsz–sild! – Ez sok egy embernek.
– Pedig magyar nemes familia az. A legközelebbi diætán indigenálták az ősét.
Ezt egy harmadik úr mondta, a ki a diagonalis padon ült, egészen tubákszínű öltözetben, himlőhelyes ábrázattal, szanaszét kúszált sárga hajjal s vörös karikájú szürke szemekkel.
– Hát maga ismeri azt a familiát, doktor? kérdé a spectabilis.
– Hogyne ismerném, felelt a doktor; báró Landsknechtsschild örökölte ezt a birtokot anyjáról, a ki Markóczy leány volt, s Mária Terézia idejében ment férjhez egy morva kapitányhoz; ez most zálogba adta a birtokot az unokahugának, Katalinnak. Hiszen láthatta a bárót, indzsellér úr, mikor a «Névtelen vár» környékét kihasították a bolond gróf számára.
A hivatkozott úr ott ült az orvos mellett, s mint előre nyújtott nyakáról látni lehetett, mérnök volt. Kezéből le nem tette volna egy világért azt a nagy bádog tokot, a mi az uradalom térképét rejté. Igen tudós és a maga szakmáját értő férfiú volt; de a beszélgetés nem volt kenyere; a mihez hozzáfogott, az nem ment ezen túl:
– Én azt mondom, hogy mit is mondjak?…
Aztán nem vártak rá, hanem beszéltek tovább.
– Százezer schein forintért vette meg a jószágot a baronesse, minden regaléval és úrbériséggel együtt, mondá a doktor.
– Az bizony elég szép ár, szólt az alispán. De még szebb az, hogy még itt is akar lakni a baronesse. Tiszttartó úr tudhatja legjobban.
A tiszttartónak az a szokása volt, hogy mikor mondani akart valamit, sebesen összedörzsölte a tenyereit, mintha apró gölödinyecskéket gömbölyítene ki.
– Megvallom, megvallom (mindig benevolumon kezdte), a mi igaz, az igaz. A baronesse pompás mobiliákat hozatott le Bécsből; még clavicordiumot is küldött le, egy stimmelő meisterrel; s a szobákat mind kitapeczéroztatta és lusztereket akasztatott fel, a glazhaust is egészen renováltatta.
– De ugyan mi történhetett a baronessel, hogy úgy megszerette a mi vidékünket? A mi annyival különösebb, hogy a statutióra senkit se hivatott meg a szomszédságban lakó földesurak közül, mintha előre tudtul akarná adni, hogy senkivel sem szándékozik ismeretséget kötni. Más statutiónál a fél vármegyét összeinvitálják, itt meg csak magunk vagyunk, a kiknek ex offo itt kell lennünk. Ezt az alispán úr kérdezte a pipaszopókán keresztül.
– Én hallottam felőle valamit, szólt közbe a doktor.
– No hiszen, ha a «vármegye harangja» se tudna semmit.
– Már azért, a mit én mondok, mégis mindig igaz. Hát azt mondják, hogy a baronessel az történt, hogy jegyben járt egy bajor majorescoval, a lakodalom napja is ki volt tűzve; a mikor a vőlegény egyszer csak megtudja, hogy a menyasszonya…
– De lassan, az Istenért! szabódott a tiszttartó; a cselédek meg ne hallják.
– Hiszen semmi rossz sem, a mit meghallott felőle; csak azt hallotta meg, hogy lutherana, s minthogy Bécsben és Bajorországban a mixta matrimonia tiltva vannak, annálfogva recedált; ebbeli bújában aztán a repudiált sponsa valét mondott a világnak, s örökös pártában maradásra határozta magát s azért kereste ki e félreeső falut állandó residentiájául.
– No, inzsellér úr, ez jó partie lenne magának. Enyelgett a főbiró. Magától meg a menyasszonyai szoktak megszökni.
A tudós mathematikus megcsóválta a fejét,
– Azt mondom én, hogy mit is mondok?
– Ugyan mondja ki már egyszer! nógatá a doktor.
– Azt mondom én, hogy ez bizonyosan valami vén klepsidra. (A mi nem más, mint egy hajdankori fövényóra.)
Ezért mindannyian rátámadtak: honnan következteti ezt?
Az inzsellér erre a két középső ujja közé csiptetve az orrát, így igazolta véleményét:
– Mert hogyha valami formás személy volna, bizonyosan mindjárt kapott volna másik vőlegényt ott Bécsben.
Ezért aztán kinevették.
– Jaj, inzsellér úr, csak maradjon maga a czirkalom mellett! Nem trigonometria ez!
Úgy látszott, hogy az alispán úr előtt legmegvetettebb tudomány volt a háromszögeléstan, s minden tollatlan kétlábú állatok között legalábbvalónak tartotta azt, a melyik a papiron lépegeti a czirkalmot.
Azonban egyszer csak megkondul a harang a toronyban; erre elpukkannak a mozsarak; a czigányság rákezdi Bihari «negyvenemberes marschát», az országúton porfelleg támad, abból a postakürt szava hangzik elő, s nemsokára jön nyargalva egy kengyelfutó, három struccztollas sipka a fején, könnyű kutyakoczogásban; s utána egy nehéz négy lovas hintó, jágerrel és postillonnal a bakon. Az urak kivonulnak a bükkfa árnyékából a diadalív elé; a tiszteletes utoljára húzza elő zsebéből a fekete könyvet, meggyőződést szerezve felőle, hogy dictiója még mindig benne van. A négy lovas hintó megáll s akkor látják, hogy nem ül abban senki. Csak a levetett wiklerek és schlüpferek bizonyítják, hogy abban asszonyok utaztak.
Az általános hüledezésnek a hátul jövő hintóban érkező bécsi ágens vet véget, felvilágosítva az urakat, hogy a baronesse a vadaskerthez érve, társalkodónéjával együtt kiszállt a hintóból s onnan kedve tartotta az erdőn, parkon keresztül gyalog felsétálni a kastélyba. Ezóta már ott is lehet; mert a postalovak a homokban csak lépést jöhettek.
S ezzel az egész nagy parádé mind kárba veszett.
A mint hogy szaladt is már nagy lelkendezve a faluból a deputatióhoz egy hajdu, félkezével a forgós csákóját fogva a fején, hogy le ne essék róla, s jelenté, hogy már a baronesse ott van a kastélyban s várja az urakat.
Ez már boszuság! A mihez minden ember egy hét óta készült, azt egy asszonyi szeszély mind dugába dönti.
Lett is rá egy általános megjegyzés, nyiltan és elhallgatottan.
«Ez a második bolond a faluban.»
Azzal minden ember kullogott nagy morogva a kastély felé.
A baronesse bizony szépen besétált az egyenes úton, a szép árnyékos erdőn keresztül s nem tette meg a tisztelgők kedvéért, hogy körül-kerülje a saját faluját a poros országúton.
Tökéletes bécsi nő. Jó kedvű és nyilt szívű. Minden szemközt jövővel egyszerre megbarátkozó. Látszott, hogy új volt neki minden, a mi falusi. A kalapját levette fejéről s azt mindenféle útszélen termő virággal teleszedte, s mikor a majorudvaron keresztül ment, az apró kis sárga csirkéket mind összeszedte ölébe: azt gondolta, kanári madarak, a miért nagy vitája támadt a kotlóssal. A vén komondort is megczirogatá s a kis béres gyerekeknek elsimította a hajukat a szemükből, s társalkodónéját, ki nem birt vele bodzás lábaival lépést tartani, kétségbeejté előre szaladásával.
A baronesse szőke szépség volt. Semmi kendőzésre nem szorult eleven arczszín, ragyogó kék szemekkel, örök mosolygó cseresnyepiros ajkakkal; s arczának hódító bűbáját még az unalmas bécsi divat sem volt képes kisebbíteni, mely megkivánta, hogy a hölgyek a hajukat simán a halántékaikhoz lapítsák s a füleiket kereken betakarják vele, s semmiféle fejdíszt nem tűrt el a hajfonadékon kívül, mely lehető sok ágba és mentül keményebbre fonottan, volt a fésűre feltűzve.
A kastélyban az előreküldött hopmester fogadta a földesasszonyt. Azt egy héttel előbb ideküldték, hogy a lakást rendezze el s a beiktatási lakoma vendégeiről gondoskodjék. Itt is első gondja volt a baronessenek konyhát, éléskamrát beszaladgálni s a szakácsot és szakácsnékat bámulatra ragadni a konyhaművészet minden ágaiban való jártasságával. Innen hítták elő, mikor az urak megérkeztek. Még akkor is az ujját szopogatta, a mire valami marmelád ráragadt a linczer tortáról.
– Csak semmi czeremoniát, uraim! kiálta csengő hangjával, a társaság közé toppanva a fiatal hölgy. Szívemből gyűlölök minden szertartást. Idáig laktam vele Bécsben. Természetes levegőt akarok színi falun: tömjén és lőporfüst nélkül. Legfölebb a dohányfüstöt engedem meg. Én rászedtem önöket; de úgy kell önöknek, minek készítettek nekem parádét, mikor megmondtam, hogy nekem nem kell egyéb, mint egy «hozott Isten!» aztán egy kézszorítás. A mi hivatalos formalitás jár a statutióval, azt végezzék el az urak a meghatalmazott ágens urral: s aztán tegyünk úgy, mintha régi ismerősök volnánk s tekintse magát mindenki idehaza.
Erre azt mondta az alispán, hogy:
«Kisztihand.»
– Ah, ön beszél németül?
– Beszélek, felelt a szittya utód; csakhogy rajtam is megeshetik, a mi a vitéz Barkóczyval történt, hogy mikor királynénk Mária Terézia bárányhimlőjéből felépülve, panaszkodott neki a kiállt betegség nyomairól, azzal vigasztalta meg, hogy «ah Euer Majestät haben noch immer sehr schönes Leder».
– Ah haha! Nevetett a baronesse. Ön az az úr, a ki mindenre tud adomát mondani? Már hallottam hírét. Kérem ismertessen meg a többi urakkal.
Az alispán sorba vette a bemutatandókat.
– Tiszteletes Mercatoris Tóbiás úr, helységünk lelkésze; ki egy szép szónoklattal várta méltóságodat, de a mit itt nem mondhat el, mert azon kezdődik, hogy «ím e zöld fáknak kies árnyékában».
– No majd kárpótlást fogok találni a tiszteletes úr vasárnapi prédikáczióiban. Én igen buzgó híve leszek.
Azután a doktort mutatták be.
– Ez itt doktor Tromfszky Fülöp, a járás physicusa, maga is fertőszegi lakos és compossessor, orvos, sebész, és nemcsak e vármegyében, de Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyékben is elismert legnagyobb pletyka és hírharang.
– Ah! hisz ez nagyon szeretetreméltó tulajdonság! Én nagyon szeretem a pletykát! véghetetlenűl szeretem a mendemondákat. Már csak azért is lesz mindennap valami bajom, hogy a doktor urat meghíhassam. Ugy-e bár, a doktor kötelessége azt is megmondani, hogy mit főzzenek ebédre? Mindennap kérni fogom a consultatiót.
Ilyen patiensre volt már a doktornak szüksége régen.
Következett a mérnök.
– Ez pedig Doboka Márton úr, a vármegye inzsellérje, «hites mathematicus,» vagy a hogy a paraszt nevezi: «hityimityimatyi mókus,» földet mér, ködöt szel, vizet szab, s ha valakinek az órája elromlik, azt megigazítja.
– Remélem, szólt a baronesse Doboka úrhoz, hogy sokat fog ön velem foglalkozni, azért, ha nem vagyok is klepsidra.
A szegény inzsellér mosolygó álarcza egyszerre a rémülés facies hippocraticájára nyúlt el e szóra. Csak a kezében levő bádog mappatok tetejét csavargatta, mintha azon gondolkoznék, hogy mint tudná saját magát is úgy összegöngyölíteni, hogy abba beledughassa?
A szép selma pedig hamiskás mosolylyal mondá neki, megfenyegetve őt ujja hegyével:
– Nekünk bécsieknek nagyon jó rendőrségünk van ám.
A patvarista is ott ágaskodott a többiek mögött, s igyekezett a fejét előre tolni a válla közül. Az úrnő azt is észrevette.
– Hát ezt az urat hogy hívják?
– Ez még senki sem, szólt az alispán; csak a patvarista. Ezt még nem hívják, csak kiáltják, hogy «audiat!» Az ilyennek mondta azt Cziráky, hogy «soha se válogasd öcsém, hová ülj az asztalnál? a hová te leülsz, bizonyosan az az utolsó hely».
«Audiat» aztán megint lehúzta a fejét a válla közé s iparkodott magát eccliptizálni.
– A tiszttartóját úgy is meg fogja ismerni méltóságod: Határi Ádám úr, a kinek nem szükség azt mondani, a mit Klobusiczky püspök mondott a tisztjeinek, mikor inaugurálták: «már csak úgy gazdálkodjanak az urak, hogy nekem is maradjon valami.»
– Oh, az én tisztjeimnek nem lesz panaszuk ellenem.
– És most magamat kell bemutatnom, én vagyok ennek a megyének az alispánja, nevem Drávakeresztúri Görömbölyi Bernát.
– Jaj uram! szólt nagyot nevetve az úrhölgy: én ezt három esztendeig sem tudom összerakni.
– No épen így vagyok én méltóságodnak a nevével.
– Hát tudja mit? Inkább, hogy sem egymást kínozzuk a kimondhatatlan neveinkkel, legyünk per tu, s híjuk egymást a keresztnevén.
– Csakhogy én, ha valakivel Bruderschaftot kötök, azzal én össze is csókolózom.
– Hát hiszen az is megtörténhetik, nevetett a baronesse s minden morikálás nélkül megadta a tekintetes úrnak a ceremonialis csókot, s aztán kezet szorított vele. No már most hát «te Bernát bácsi» én pedig «te Katinka!» S miután ezen szépen átestünk, menjenek az urak az irodába a hivatalos functiót az ágens úrral elvégezni; én pedig addig visszavonulok toilettet csinálni. Az ebédnél megint találkozunk.
Azzal gyermeteg hibbanással kilebbent a mellékszobába.
– Ez már aztán kapitális egy menyecske! mondá az uraknak a főszolgabiró. Hát ugy-e nem «klepsidra», Doboka barátunk?
A jámbor mérnök most is azt igyekezett a sinusok és cosinusok segélyével kikalkulálni, hogy ugyan kitől tudhatta meg ezt a baronesse? Csak nem a patvarista fecsegett tán a szobaleány előtt?
– De nagyobb baj lesz abból, szólt közbe a doktor malitiosus arczfintorral, hogyha a tekintetes asszony odahaza megtudja a «csókot»; az lesz ám még a franczia háború.
A szittya hős e szóra komolyan megrettent. Az oroszlánt megrémíti szavával a kakas; Bernát urat pedig – a tyúk. (Ő szokta a feleségét «tyukom»-nak nevezni.)
– Csak lesz annyi becsületérzés doktor úrban, hogy nem pletykázza el.
– Már hiszen én magamról jót állok, mert soha sem szoktam pletykázni; hanem, ha egyszer az inzsellér ki talál rukkolni azzal a szóval, hogy «azt mondom, hogy mit mondok?» akkor nem állok jót a titokról. Kivált ha még azt is megtudja a tekintetes asszony, hogy per «te Katicza, te Bernus!» discurálunk egymással; ezt nehéz lesz egy anecdotával elütni.
Az ágens véget vetett a tréfálkodásnak, átidézve a hivatalos urakat a komolyabb teendők elvégzése végett a cancelláriába.
II.
Az ebédhez megjelenő bárónő a legegyszerűbb elegancziával volt öltözve; fekete selyemruha volt rajta, s a nyakán négy sor igazgyöngy; más ékszert nem viselt; s a fekete ruha gyászt, a gyöngyök könnyeket jelentenek. Modora megczáfolta mind a kettőt. Víg volt és kedélyes. Hanem hiszen a mosoly lehet álarcz is.
Feltünt, hogy a díszlakomához egy hölgy sem volt hivatalos. A baronesse és társalkodónője egyedül képviselték a szép nemet.
– Te ide ülsz mellém, monda a bárónő Bernát úrnak, megemlékezve a kötött Bruderschaftról.
A tekintetes úrnak pedig eszébe jutott a tekintetes asszony odahaza, a kinek a nyelve bezzeg ki tudja mondani az ő nevét, még olyan prædikatumokat is told hozzá, a mik nincsenek az armálisban, s mikor azt neki ereszti, rettenetesebb a királyi commissariusnál; annálfogva igyekezett calmirozni a bizalmas viszonyt.
– Megmondom baronesse, nálunk nem tegeznek senkit, csak a gyereket, meg a czigányt. A kivel bizalmasan vagyunk, annak azt mondjuk, hogy «maga». Hozzá tehetjük, hogy «hugom» és «bácsi».
– Hát a feleségét sem tegezi az ember?
– Annak is azt mondja, hogy «lelkem maga!»
– És a gyermekek sem tegezik a szülőiket?
– Az meg épen botrány volna.
– Csodálatos ország. No hát «Bernát bácsi» maga, tessék magának mellém ülni.
A rögtön támadó családias bizalmasság jellemzé a bécsi nőt, elütőleg a párisi hölgyek finom agaceriájától, a kiket egyébiránt Bernát úr soha se látott.
Katinka bárónő még evés közben is tudott mulattatni, a mi ugyan a jobboldali szomszédjánál tiszteletes Mercatoris úrnál tökéletesen kárba veszett. A tudós úrnak rossz fogai voltak, annálfogva egész penitenczia volt ránézve az evés, s a míg azzal el nem készült, addig ránézve nem létezett semmi discursus.
A mi a nevét illeti a tiszteletes úrnak, az valaha «Kalmár» lehetett; hanem egy időben a tudományos férfiak szerették neveiket latinizálni.
Annál készebb társalgókra talált a bárónő az alispánban és a doktorban.
– Tehát a hivatalos átadás egészen elvégeztetett nálam nélkül, Bernát bácsi?
– Nem végeztetett biz az; sőt inkább úgy jártunk, mint az egyszeri czigány, a ki azt mondta, hogy elveszi a grófkisasszonyt. A beleegyezés az ő részéről már megvan: csak a contesseé hiányzik még. Itt is hiányzik még a beleegyezés a bárónő, – azaz – Katinka hugom – részéről.
– Mihez kell az én beleegyezésem?
– Ahhoz, hogy a «Névtelen Vár» servitusa fentartassék-e?
– «Névtelen Vár?» – «Servitus?» Mik ezek a szavak? Szeretném tudni.
– A Névtelen Várat innen a kastélya erkélyéről majd színről színre megláthatja hugom asszony. Az egy vadászkastély, a mit egy Markóczy ős építtetett a Fertő partjára valami ős korból származott czölöpépítmény fundamentumára: ott tartotta nagyszerű vadászatait, mikor még a lankaság csupa erdő volt. Ezelőtt három évvel egy külföldi úr jött ide, a kinek nagyon megtetszett ez a magános épület s kivette azt bérbe az akkori tulajdonos bárótól, olyan szerződést kötve vele, hogy a várkastélyhoz tartozó parkban, a meddig az körül van palánkolva, senkinek se legyen szabad rajta és a hozzátartozókon kívül járni. Ezt nevezik servitusnak. Az tehát a kérdés, hogy van-e kedve Katinka hugomnak egy ilyen «tilalmast» a birtoka közepén eltűrni? vagy pedig fel akarja azt mondani?
– És ha fel akarnám azt mondani?
– Akkor tetemes vinculumot kellene fizetni a bérlőnek. Akarja-e ezt tenni?
– Attól függ, hogy micsoda ember az a bérlő?
– Mindenesetre különcz. Valami világkerülő.
– Hogy híják?
– Azt nem tudni. Épen azért nevezik ő róla azt a kastélyt Névtelen Várnak.
– De hát hogy lehet az, hogy valakinek egy helyen, a hol három esztendeig lakik, ne tudják meg a nevét?
– Igen egyszerűen. Ő maga nem auffirolja magát sehol, a cselédei nem híják másként, mint a «gróf».
– De levelet tán csak kap a postán?
– Azt gyakran kap a világ minden részéből: néha pénzes leveleket is, azoknak a recepisséit neki kell aláirni. Hanem úgy van vele, mint az egyszeri paraszt, a ki azt mondta, hogy «bárcsak én írni tudnék, ha olvasni nem is; majd találnék én valakit, a ki azt elolvassa». Ennek is kell lenni valakijének, a ki azt, a mit ő irt, el tudja olvasni, de erre mifelénk senki azokhoz a czifrákhoz nem ért, a mi az ő adressén van s az ő keze alól kikerül.
– Hát a hatóság nem vonhatja őt kérdőre?
– Miféle hatóság?
– No – maga, Bernát bácsi.
– Hát spiczli vagyok én?
– De az útlevelét csak elő szabad kérni az idegennek?
– Útlevelét? Hiszen mindjárt kidobnának engem a vármegyeház ablakán, ha valakitől Magyarországon útlevelet kérnék, vagy egy «Salva guardiába» betenném a lábamat a bennelakó engedelme nélkül.
– De hát nem ügyelnek itt fel arra, hogy ki mit cselekszik?
– Minek? Nemes ember azt teszi, a mit neki tetszik; a paraszt pedig azt, a mit muszáj.
– De hátha veszedelmes összeesküvést forral az az ember?
– Az a királyi fiskus gondja, nem az enyim.
– Hátha hamispénzverő?
– Az meg a tárnokmesterre tartozik.
– De a rablók ellen csak kell valami rendőrségnek lenni.
– Arra itt vagyok magam, meg a pandurjaim, s ha rakonczátlankodnak: kihirdetem a statariumot; s akkor vagy kézrekerülnek, vagy átmennek a másik vármegyébe. Egyébiránt a szóban forgó Névtelen Vár lakója ellen egyik indicium sem forog fenn. Az nagyon csöndes ember.
– Egyedül van? Nincs családja?
– Már erre tiszttartó úr jobban meg tudna felelni; mert ő folytonosan szemügygyel kisérhette.
– Nos, tiszttartó úr. Mit tud felőle? Van felesége e rejtélyes úrnak?
– Megvallom, megvallom: úgy látszik, mintha volna; de egész bizonysággal még sem lehet tudni.
– No ez már engem pikiroz! Hát hogyan nem lehet tudni? Láthatatlan?
– Látható, látható. A névtelen úr, meg a dáma együtt szoktak kocsikázni minden nap délelőtt tíz órakor s elkocsiznak a szomszéd városig: ott visszafordulnak és hazatérnek; de a dáma oly sűrű fátyollal van betakarva, hogy nem lehet kivenni, hogy vajjon vén asszony-e, vagy ifju leány?
– De ha kocsikáznak, akkor cselédjüknek is kell lenni, a ki a lovakat hajtja. A cselédektől csak meg lehet tudni, hogy gazdájuk és asszonyuk között micsoda viszony van?
– Valóban, valóban. Cselédjeik vannak. Egy komornyik, a ki egyuttal a lovakkal bánik. Ez a mindenes a háznál. Ez jár ki a faluba is néha, és németül beszél. Rajta kívül van egy kövér szakácsné a kastélyban, a ki nem megy sehova; azt mondják, nem tud járni. Azután van két ember, a ki bejár hozzájuk, a Schmidt meg a Schmidtné. Ezek soha a házba be nem lépnek, hanem rendesen reggel öt órakor, télen úgy mint nyáron, megjelennek a kastély rondellájának az ablaka előtt: akkor ott a salugáderen keresztül kiadja nekik valaki a rendeletet, kilencz órára visszatérnek, akkor már egy kosár van kitéve a rondella alá, abba belerakják, a mit hoztak, azt kötélen felvontatja valaki s megint kiadja nekik a rendeletet. Ez a két ember egy zsellérházban lakik, a mit a névtelen úr vett a számukra. De ezek az asszonyságról soha nem beszéltek; azért, mert soha se látták.
– És a komornyik?
– Azt úgy híják, hogy vas szájú ember. Különben is olyan urias magatartású, hogy alig meri valaki megszólítani. Mindig fehér glacée keztyűt hord, és ezüst zsinóros bérruhát. Azt tartják, hogy a szakácsné az ő felesége. A falubeli leányokra az igaz, hogy rá sem néz. Eljár a szomszéd faluba a katholikus templomba; de meg nem gyónik soha. Nem enged tudakozódni magától: csupán egyszer szalasztott ki annyit a száján, hogy «az ő úrnője egy szegény árva leány, a kinek semmije nincs; de ezért mégis mindennel ő rendelkezik».
– S nem fogadnak el látogatásokat?
– A látogatót maga az úr fogadja, s olyankor, ha idegen érkezik, a dáma a belső szobákba zárkózik és onnan ki nem jön. Ha valaki ebédre is ott marad, akkor az ételek felhordása alkalmával az úr minden ételből szed ki egy tányérra, s azt saját maga viszi be abba a szobába, a hol a dáma van. Az elő nem jön soha. Kérdezősködni senki se mer felőle. Egyszer a feleségem megszánta a magányban élő teremtést, s szép szerével ismeretséget akart vele kötni. Pünkösd vasárnapján egy szép bokrétát formált az üvegházi virágokból, s azt elküldte a szolgálója által a Névtelen Várba. A cseléd fölment a grófhoz s elmondta, hogy köszönteti a tiszttartóné, ezt a bukétot küldi a nagyságos grófnénak. A cseléd visszajövet dicsekedett a komornyiknak, a ki az ajtón kiereszté, hogy ugyan örült a gróf a grófnénak küldött bukéton; egy huszast adott neki s ugrált, mint a bolond, örömében. «Ugrált bizony haragjában!» monda a komornyik; «köszönd, hogy leány vagy; mert ha férfi volnál, pisztolylyal kergetett volna ki.» S a mint kilépett a leány a kastélyból, csak úgy hullott a fejére a széttépett bukét virágja, s a gróf káromkodott odafenn valami idegen nyelven, a mit a cseléd nem értett. Másnap a gróf összetalálkozott a feleségemmel a faluban véletlenül. Az asszony aprehendált s rá se nézett. Délután a gróf a Schmidtné által hat palaczk bort küldött a feleségemnek, azzal az izenettel: azért a szivességért, hogy nem látta őt meg. Haute sauternei borok voltak.