IV.
Ez a csoda meg is történt.
Valóságos Istencsodája. Minő a bibliai legenda az üldöző Faraónak útját álló veres tengerről. A kételkedőket utasítjuk a Fertő tóról irt monographiára, melyben e természeti tünemény fel van jegyezve.
A mult években lecsapolták a Fertőt, s a hol az a Hanság tavaival legfőbb összeköttetésben volt, ott erős czölöptöltést húztak keresztbe. Az idén, hogy a Hanság vizei újra megáradtak, az alul feszítő dágvány itt-amott egész feldudorodó halmokat kezdett emelni a tőzegtalajban, a mik úgy duzzadtak elő, mint valami nagy daganatok a beteg föld testén. Egy ilyen földdaganat fölrepedt s annak az örvényéből a kiömlő fekete iszap messze elönté a körülfekvő lapályt.
Már Szent-András táján, a mint a buja útifűvel benőtt lapályon végig ment a dæmonok csapatja: lehetett látni azt a tüneményt, hogy néhol a nagy tömeg lovasság terhe alatt meghajlik a zöld lapály; tovább haladva meglepő volt az az iszonyú békasereg, mely szemközt jött a lovasokra, mintha az akarna legalább is megütközni az ellenséggel, a ló lába előtt hármasával ugráltak fel az ingovány zöld ballettánczosai.
«Az ördög küldi ezt a békát ellenünk!»
Azután meg felriadt vízimadár sereg kezdett elkóvályogni a levegőben nagy zsivajjal: azokat is a terjedő sár zavarta fel éjnek idején nyugodalmas fészkeikből.
Lármahangzó éj volt. A darvak úgy kiabáltak, mint az emberek, mikor nagy tüzet oltanak, kevés vízzel, sok lármával.
Valla helységen túl aztán egyszerre elveszett az a valami, a mi nem szégyenli magát országútnak neveztetni. Bele volt veszve egy széles, messze elterülő sártóba, mely mint egy fekete tükör terült el egy nagy messzeségbe.
A posvány, mely az útat elállta, nem lehetett szélesebb egy jó kőhajításnyinál. De Fervlans azt hitte, hogy keresztül lehet azt gázolni.
Egy dæmont felszólított, hogy menjen bele a pocsétába s tudja meg, hogy milyen mély.
A kettévágott út tulsó folytatását jól lehetett látni a holdvilágnál a sártükrön túl.
A dæmon alig hatolt előre húsz lépésnyit, a mint egyszerre elbukott a lova, hogy csak a feje látszott ki.
– Segítsetek! ordítá a dæmon, lova sörényébe kapaszkodva.
– Uszszál ki! szólt oda De Fervlans.
– Ördög vagyok: de olvadt szurokban még nem tanultam úszni! kiálta vissza akasztófa humorral a dæmon. Aztán egy darab ideig vergődött a sürű nyulós sár közepén, míg egyszer társai szemeláttára eltünt lovastul a fekete iszaptükör alá, mely sok ideig mély tölcsért képezett azon a helyen, a hol áldozatát elnyelte.
De Fervlans ekkor egy lovast elküldött jobbra, másikat balra, kitudni, hogy mely oldalról jön ide ez a deget-ár? melyik felén lehet azt megkerülni?
Mind a két lovas azzal a hírrel jött vissza, hogy az iszapláva abban az irányban folyik, a melyen ő haladt. Tehát mind a két felé terjed: itt a közepe, a hol a föld alul kitört.
– Ez baj, monda De Fervlans; akkor ez egy tőzegfeltörés, a mi útunkat állja. Ezzel nem futhatunk versenyt. Más útat kell választanunk. Azért se baj. Nehány órai késedelem támad belőle csupán. Azt majd helyrehozzuk. Elég hosszu az éjszaka. Van ennek más útja is.
Igaz. A Hanság lakóinak a kenyere a mocsárban terem. Ők füvet, nádat aratnak, halat fognak, vadásznak, abból élnek; egyes szekérutak oly keskenyek, hogy csak egy mély szekérkerékbevágás jelöli őket, keresztül-kasul járják az ingoványt s nincs a bozótban olyan hely, a mit lóháton meg ne lehessen járni; a kinek egy tökéletes térkép van a kezében, annak még kalauz sem kell hozzá, hogy kitaláljon e tömkelegből. De Fervlans azonfölül személyes tapasztalat után is jól ismerte e bozót minden zegezugát.
A nádasi mellékútakon Valla és Bánfalva közt meg lehetett kerülni az iszaplávát s eljutni Eszterháza pompás sétánysoros országútjára. Fervlans még az egyes leskunyhókkal is ismerős itt.
Itt kezdődik aztán az igazi tőzegvidék. A róna vereslik a lábnyi magas mohától, mely a rohadó talajt fedi, a mi már megszilárdult; embermagasságu kutyatej-bokrok emelkednek fel csoportonkint. Kunkorgó levelű óriási páfránok legyezői, kékszáru bürökkórók, méregszagu ernyős virágok, bozóttá elhatalmasodva, mikkel ölrekapott a folyondár szulák, az iszalagbérzse és a vadkomló s együtt mindannyian összegubanczolódva ostromra látszanak emelkedni egy-egy magányosan álló cembrafenyő ellen, mely vigályos ágait a végeiken csomósult levélbozóttal, mintegy segélykiáltva terjeszti szét a kietlenben, távoleső társát már lefogta a felülkerült fojtogató növényhad. A vizenyősebb róna zsombikokkal van beszórva; rengeteg tömegekké felnőtt sásnemű növényzet, felmagasló kalászokkal, mint egy virágkád, a környéke csupa nefelejts és piros csengetyűvirágu nadálytő.
Néhol a mélyebb bozót még nem vedlette le téli gubanczait, ez még fakó és száraz; a nádasokban sok helyütt ott maradtak a levágott nádkupaczok s a halomra rohadt szénaboglyák, tetejükön már kizöldülve.
Az ingovány süppedékes tőzegtalajából egy-egy magasabb domb emelkedik elő, hol ezüstlevelű fűzfák szorultak össze sötétzöld lombozatu égerfákkal, másutt meg nyilt tavak szakítják meg a végtelen nádbirodalmat, körülszegélyezve rozsdás törzsökű fenyőfáktól; az egyik halom neve «Földvár», a másiké «Rókadomb», a harmadiké «Földsziget». Azt a hegedűalaku tavat ottan «Királytó»-nak hívják. Egyik dombtól a másikig olyan útak vezetnek, a miket kavics helyett náddal, meg fűzfadorongokkal makadámoznak embertelen idők óta.
Mikor a dæmoncsapat a Rókadombot elérte, De Fervlans jónak látta pihenőt parancsolni. A lovak ki voltak fáradva. A hansági utak nagyon vendégmarasztók: néhol csülökig dagaszt bennük a ló. A dombtetőn voltak nádkupaczok, azokból lehetett hevenyén tüzet rakni. Az éjszaka nyirkos és hideg e vidéken. Attól, hogy valaki figyelmessé legyen a tábori tűzre, nem lehetett tartani. Három mérföldnyi kerületben nincs itten emberlakta hely s éjszakára a Hanság bozótjában nem marad künn se ember, se barom.
A bozótban csak a vadmacska nyervákolása s a bölömbika búgása vált ki a milliók zajából; néha egy-egy csikasz farkas szerelmes üvöltését hozta át a berekből a szellő.
A Rókadombról, (kivált egy nagy nádpyramid tetejére felkapaszkodva) nagy messzeségre ellehetett látni. A holdvilágnál kivehetők voltak kelet felé a nagy jegenyefasorok, a mik Eszterházára vezettek s magának a «magyar Versaillesnek» is meglátszott egy aranyozástól ragyogó tornya. Két óra alatt el lehetett már odáig jutni.
A kiállított előörs «qui vive?» szava hangzott fel egyszerre élesen, a mire valami fél ember, fél állathang felelt; a «qui vive?» másodszor is hangzott, s azt egy lövés követte az előörs részéről, a mire valami vad hahota, röfögés inkább, volt a válasz, mely perczek mulva nagy távolból ismétlődött.
De Fervlans oda lovagolt az előörshöz.
– Mi volt az? kérdezé.
– Nem tudom én. Vadállat, vagy ördög emberi torzalakban. Egy nagyfejű szörny, hegyes fülekkel, rongyos öltözetmaradvány volt rajta, a miből azt kellene hinnem, hogy ember volt; hanem négykézláb futott, mint a farkas, tehát mégis állat.
– Ah, az bizonyosan az én megszökött halemberem.
– Mikor először rákiáltottam, felállt két lábra és ugatott, vagy mi? A másodszori kiáltásomra meg az volt a felelete, hogy elővett valahonnan tűzszerszámot s elkezdett kicsiholni. A szikrafénynél még rettenetesebb volt a pofája. Nem állhattam meg, hogy rá ne lőjek, de nem birtam eltalálni, mert egyszerre hasrafeküdt s aztán elfutott a bozótba.
– Kár lett volna meglőnöd. Az csakugyan az én elveszett szörnyetegem. Én tanítottam meg kicsiholni. A rakott tűzre jött bizonyosan elé.
Pedig nem olyan kicsiny baj volt az, hogy az előörs a vízlakó törpét meg nem lőtte: De Fervlans alig tért vissza a Rókadombra, midőn a hadsegéde figyelmessé tette valami gyanus verességre az előttük elterülő bozót között, mely pillanatok mulva fellobbanó lángoszloppá vált, a mely süstörögve emelkedett fel az égnek. Öt-hat percz mulva tíz helyen gyulladt ki a bozót.
– Ördög és pokol! kiálta De Fervlans, a szörnyeteg ránk gyujtja a bozótot. És én magam tanítottam rá a sátánfattyut, hogyan kell kicsiholni, meg feketeürömből taplót csinálni. Vadászszatok rá!
Késő volt a hajtás!
A fenevadnak nagy előnye volt a vadászok fölött. Közöttük volt az égő bozót, s abból ő folyvást új csóvákat hajigált jobbra-balra, s jobban tudott a zsombikok között szaladni, mint a lovasok. Egy kis keleti szellő is jött a munkájához segíteni neki. Tíz percz alatt lángban állt a Rókadomb körüli bozót, s a szörnyeteg egy nádkupacz tetejére felülve, nézte röhögve, hogy terjed a pompás lángtenger mind beljebb a berkek közé; a két öklét a csipőjére tette, úgy röhögött és sikongatott a pompás tüzijátéknak, a mit ezúttal ő rendezett a hajdani patronusa tiszteletére. Valószinüleg ő maga is bele fog égni.
Hanem a nevelőatyjának a tervét egészen dugába döntötte ezzel a tréfával.
A dæmon uraknak le kellett tenni arról az ambitióról, hogy ők akármiféle atyafiságban legyenek a pokolbeli excellentiákkal; mert íme azon a lángbaborult bozóton nemcsak hogy nem tudtak keresztül törni, hanem ugyancsak sarkantyuba kellett kapniok a lovaikat, hogy kimeneküljenek a veszedelemből. A hol nagy tűz van, ott mindjárt megjelenik a forgószelek boszorkánytáncza; a tűzforgatag végig orsózott a lángbaborult mezőn, melyben még a moha is tüzet fogott mint a tapló, s a zsombikok, a mik jövet oly csöndesen fogadták a lappangókat, most ezer tűznyelvvel kiáltottak rájuk: «szaladj!»
De Fervlans csak a vallai síkon tudta összeszedni szétzavart csapatját.
Pedig ez még csak a torzképe volt az insurgensnek, a ki így megriasztá őket.
– No ez a dolog csakugyan hasonlít ahoz, a mit fiasconak nevezünk! háborgott De Fervlans. Előbb a sár állja az útunkat, most meg a tűz. Quis quid peccat, in eo punitur. Ki mit vét, abban bünhödik. Az én vétkem, hogy ezt a szörnyeteget megtanítottam tüzet csinálni. Most ezzel elvesztettünk négy órai időt.
Oh erre a négy órára nagy szüksége volt a menekülő leánynak és az elősiető Vavel Lajosnak.
Ne féljenek! Még pihenni is marad idejük. De Fervlans megint ott volt csapatjával, a hol a mórdágvány elnyelte a szekérútat. A közepéből, a hol a kémlelő lovag elveszett, még most is merültek fel óriási buborékok, miket a gáztömeg nagy püffenéssel pukkantott szét.
Most a dágvány tulsó felén kellett megkisérteni a megkerülést.
Ott szikes fehér síkság terült el nagy messzeségre. Ott a vidék népe seprűvel szerzi össze a maga kenyerét: szódát gyűjt; a síkon alig van valami fű, bokor. Hanem a felfakadt sár, mint egy fekete kigyó kanyarog rajta végig, a völgyeket keresve, s csalogatja maga után a lovagokat, kik sehol sem tudnak rajta keresztül gázolni, s átkoznak minden láthatót és láthatatlant e bujósdi játszás alatt. Az égő bozótból seregei a menekvő vadaknak nyargalnak a lovakkal egy úton, szarvas, hiúz, vadkan, farkas és róka; egy konda vaddisznó meg-megkisérti áttörni az iszapfolyamon, de az is visszariad tőle, pedig a disznó csak szereti a sarat s úszni is tud. A fekete iszapból kábító gáz párolog ki. Az égés egyre terjed s viszfénye izzóvá teszi az égboltozatot; s az izzó mennyezet aztán uj színt ad az egész tájnak, a szikes avart rózsaszinűre festi, s a kanyargó fekete iszapfolyót vérveresre.
Végre a sárfolyam megreked egy dombcsoportozat között, s a kiszabadult dæmonok zajongva kapnak fel a partra, mely az utat ismét megnyitja előttük.
De már akkor hajnalodik, s ők eltarisznyázták a drága éjszakát. Igazán drága időt!
Most azután a Hanság túlsó fele van előttük. Egy nagy földterület, melybe, mint a tengerbe, három folyam szakad bele. Elnyeli mind a hármat s zöldül fölöttük. Egy negyedik keresztül vág rajta, s elvezet a Dunáig, s ez aztán tetszés szerint, a hogy vagy a Duna, vagy a Fertő magasabb, hol lefelé, hol felfelé folyik. Most épen felfelé tetszik neki folyni. Ilyenkor aztán a Hanságban elszórt tavacskák is mélyebbek, mint máskor, s az útnak körül kell őket kerülgetni, a mi sok időt elrabol.
De Fervlans rövidíteni akarta az útat. Egy olyan ötven-hatvan lépésnyi tó nem akadály lovas ember előtt, hogy miatta ezer lépésnyi kerülőt tegyen. Neki kell vágni. Vadászaton akárhányszor úsztatott e tavacskákon keresztül, a szarvast üldözve.
Csakhogy az őszszel volt: most pedig tavasz van. S a tófenék flórájának több olyan faja van, a mi szépen elrejtőzik a víz alá, ott él egész éven át, hanem mikor eljön a tavasz, a szerelem ideje, akkor mind fölereszti hosszú indáit, rojtjait, levélfüzéreit, spirálformán tekeredett húrjait, azoknak a végén vannak a virág bimbói; a virágnak napvilág kell és szabad lég. Két hétig az egész tó egy virágágy lesz: rózsa, tulipán, szegfű, csengetyűke van elszórva a felszinén, fehér, kék, sárga, testszinű; azután valamennyi mind lehuzódik a víz alá megint, az indák összekunkorodnak s ott várnak elbujva a jövő tavaszig.
De Fervlansnak még azt is meg kellett tudni, hogy a virág is lehet ellenség. Első lovasai, kik a tóba belegázoltak, rögtön elkezdtek segítségért kiabálni. A virágzó tóban se embernek, se állatnak nem lehet úszni.
A hinár, a tórongy, az úszszakál, a kolokánt mind belecsimpajkózik a lábába; ezer fonál, zsineg fogja meg minden mozdulatánál, belebonyolódik a szivós, elszakíthatlan szövevénybe, s az eviczkélő állat a vízfenéké.
A lovakat úgy kellett farkaiknál fogva kihúzgálni a tóból a parton állóknak. De Fervlans nem akarta hinni ezt a csodát s maga is majd beleveszett a hinárba az erőszakolt kísérletnél.
Ime tehát történnek még csodák az új időkben is. Ugyanaz a rendkívüliség: a Duna áradása, mely az asperni ütközetnél oly végzetes befolyással birt az eldöntésre, kicsiben itt is megmutatta hatalmát, s De Fervlans marquist megtanította arra, hogy a hadjáratnál az embereken kívül még van valaki, a kit számításból nem kell kifeledni. Nevezzük «időjárásnak».
Igy azután, ha minden útbaeső tavat körül kell lépdelni, alig van kilátás, hogy a pomogyi rendes útra fényes nappalnál hamarább kilehessen vergődni.
Még azután más baj is támad. A bozótégés tűzfénye fellármázta az egész vidéket s a hansági falvak lakosai most mind talpon vannak, rudakkal készülve a terjedő lángoknak útját állni, mik tavaszi kaszálásuk eredményét fenyegetik. Ezek a lakosok svábok. S a sváb a milyen nyugodalmas nép a vízben és a szárazon, olyan dühös, ha a tűzbe kerül. Mikor vésztűz üt ki, mely a vagyonát fenyegeti, akkor neki megy az ördögnek is.
De Fervlans csapatjának most nem volt tanácsos a falvakon keresztül menni, hanem el kellett kerülnie a berken át a dülő útakon, a mi keserves munka volt. A lovak elbukdácsoltak a hepe-hupás talajon; néhol az ingó bürön át úgy kellett a leszállt lovasnak kantáron vezetni a paripáját maga után. Útbaeső mocsárereken koczkáztatni kellett az átugratást, s egész tüske-sánczokat kellett megostromolni, hol a galagonya a vadszeder-indával összekeveredett, s összevissza tépte a keresztül gázolót.
– No ezen az úton nem jövünk vissza! monda De Fervlans, mikor késő délre kivergődött a csapatjával a rendes útra Pomogyon alól. Itt a rendes útat meg kellett tartania, mert az egyetlen dobogó híd, mely a Fertőt a Dunával összekötő Rábán keresztül visz, itt van a falutól félórányira, s keresztül úsztatni a Rábán nem lehet, mert a partjai czölöpökkel és rőzsekötegekkel vannak burkolva, a miken a ló nem tud kikapaszkodni.
A hidon túl van a révház, mely egyúttal vendégfogadó is.
– Itt pihenőt kell tartanunk, monda De Fervlans, a lovaink kidőlnek.
Tizennyolcz óra hosszat voltak útban, és még milyen útban!
Mikor a hidon megjelentek a lovasok, a révházból két férfit láttak kiszaladni. Az egyik Eszterházának, a másik a Fertő irányában futott. A mint a semlyékbe értek, hosszú gólyalábakat kötöttek lábaikra, s ezek segélyével lépegettek az ingoványos talajon zsombikról-zsombikra. Lóval nem lehetett volna őket utolérni.
De Fervlans hadsegédét nyugtalanította ennek a két embernek az elfutása, de főnöke megnyugtatá: a gólyalábakat használják itt a pásztorok, kik a süppedékes helyeken legeltetik marháikat.
A révi fogadónál aztán összevárták a szétzilált csoportot s előkérték a csaplártól, a mi enni, inni való volt. Az nem szolgálhatott nekik egyébbel, mint savanyú almaborral, méhserrel (itt pinczét nem lehet ásni, hol a bort el lehetne tartani), meg vadréczetojással. Az ördög, ha megéhezik, azt is megeszi.
Itt azután De Fervlans kiteríté a térképet, s a vállalat sikerültét kétségen fölül helyezve, tovább fonta az útitervet. Guillaume tábornok ezóta megkapta a levelek valamelyikét, miket ő két küldöncz által két különböző irányban küldött eléje; egyik okvetlenül rátalált s az Friedbergen fogja várni a marquist és drága zsákmányát; tehát az odavezető legkönnyebb útat kellett kiczirkalmazni, a minél semmi se volt könnyebb; az útközben őgyelgő ínsurgens csapat nem vétetvén semmiféle számba. Egyéb magyar és osztrák haderő pedig nem eshetik közbe.
V.
Az egyik férfi, a ki gólyalábakkal utazott tovább, Mátyás mester volt; a kinek a távgyaloglásai e hadjárat alatt a mesével határosak voltak.
Vavel Lajos csapatját már Eszterházán találta Mátyás mester. A vezérrel tudatá, hogy az ellenség már megérkezett a pomogyi Rába-hidhoz, s a révcsárdánál rostokolni készül.
Vavel lovasai sem pihenhették még ki magukat, de ők legalább rendes útakon jöttek idáig; nem voltak elcsigázva: vezérük rögtön indulót fuvatott, kiosztotta altisztei között a rendeleteket.
A mint meglátta, hogy Katalin is felült az öszvérére és csatlakozni készül hozzá, megfogta a kezét s megkisérté ott marasztani.
– Ne jőjj velem tovább. Maradj itt biztos helyen. Valami baj érhet.
De a nő nem hagyta rábeszélni magát. Nevetett.
– No már kedves barátom, én igen nagy belépti díjat fizettem azért a látványért, a mikor te megölöd Barthelmy Fervlanst. Ha nem volt elég, még a fejemet is odateszem ráadásul: mert hogy te megölöd Fervlanst, arról olyan bizonyos vagyok, mint az egy Istenről az égben.
Vavel értette őt egészen. A nő, a ki oly nagyon tud szeretni, egy mindennapias asszonyi gyöngeség mögé akarja elrejteni igazi érzelmét s kegyetlen kiváncsiságot szenveleg. Hősét akarja látni, hogyan győz? Pedig nem igaz. Együtt akar vele meghalni, ha elvész!
– Pedig lásd: a te jelenléted engem csak gátolni fog a rendelkezéseimben; mert fél szemem mindig te rád fog ügyelni, s lesz valami okom a félelemre, a mikor azt nem volna szabad ismernem.
– Ne féltsd te magadat! Jobban ismerlek én! Mikor meglátod az ellenséget, elfelejtesz engem s ott hagysz. Nem maradok el tőled.
És nevetett.
Nevető asszonyt pedig nem lehet lebeszélni arról, a minek olyan nagyon jól nevet. Vavel Lajosnak meg kellett azt tudni, hogy ez az asszony mennyire megy a szerelmében? Egész a puskaropogásig, a kardcsattogásig, a piros vér kiontásáig.
Meg kell neki azt tudni az utolsó próbáig, hogy Themire-e, vagy Katalin? Az élvhajhászó divathölgy-e; vagy a halálig hű ara?
Trombitaszó nélkül indult ki a csapat az eszterházi fasorok közül, s a mint a pomogyi berkekhez közelített, ott Vavel csapatjának egy részét csatárlánczra osztotta fel s úgy küldé előre portyázva, míg más részét egy tömegben tartva, vezette az országúton. A Hanság bozótját elérték: a portyázók előre nyomultak a berekbe.
A sűrű berekkel benőtt rónán csak egyetlen halom volt. Az is emberkéz munkája. Egy sziksógyárnak a salakjából összehordott kráter, mely a mélyen fekvő épületet három oldalról fogta körül. Ezt a helyet foglalta el Vavel tartalékjával, lovasait elrejtve a hordott sáncz mögé.
Maga, Katalinnal együtt, fölhágott e domb tetejére s onnan nézte körül a tért.
Tábori távcsövével kiveheté a Rába hidját s a mellette fehérlő csárdát; az egész tér csupa bozót volt; az országút déli vonalától vonult egy vízárok a Fertőig, melynek mértani vonalait elevenzöld rekettyés jelölte.
– Tehát légy hadsegédem, szólt Lajos enyelgő szóval Katalinhoz. Én leszállok e dombról; mert ha meglátnak, megtudják, mi van a hátam mögött; te paraszt asszony vagy: nem tünsz fel. Nézz a távcsövemmel a hid felé s értesíts arról, a mit látni fogsz.
De Fervlanst a hadsegéde e szóval költé fel a méhser mellől:
– A bozótban veres süveges lovasok mutatkoznak!
De Fervlans rögtön kisietett a csárda elé s lovasainak felülésre trombitáltatott, s azonnal megindított ő is egy portyázó csapatlánczot a szemközt jövők ellen.
A sűrű bozótban csak a lovasok fövegeit lehetett látni, a mint a folyondáros bokrok szövevénye közül kibukkantak. Itt a dæmonok fekete sisakjai, veres tollprémes tarajokkal, amott a volónok veres csákói halálfejekkel.
Egy-egy lövés hangzott innen is, túl is, a mi nem sok kárt tett.
Azután hangos összeszólalkozások, a mint a bozótban két ellen egymásra bukkant s összecsapott. A sűrűben nem lehetett az ellenfél számerejét kitudni. Ha egy lovasra kettő-három csapott rá, percz mulva annak is két-három társa akadt. Hol egy insurgenst, hol egy dæmont fogtak körül s vitték már fogolynak, a mint két-három társa összeszólalkozott, utána eredtek, kivágták az ellenfél kezéből. A bozótban nem lehetett máskép, csak apró csapatokban küzdeni, mert a zsombikok gátolták a tömeges támadást, a lovak lába beszakadt a süppedő talajba, s a hancsikok között lovagjaikkal együtt elbuktak; minden lovasnak az ellenségen kívül még a földdel is kellett harczolni.
De Fervlanshoz néhány sebesült érkezett vissza, a ki keservesen mutogatta neki a beütött fejét, a mit a sisakon keresztül belyukasztottak.
«Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!»
Azt a görbét bizony fokosnak hivják. Azért veszedelmes fegyver, mert a ki azt a kezébe veszi, az nem számít arra, hogy védelmezze magát, az csak támadni készül; aztán az alakja is gonosz praktikával van kifundálva. Egy szivós csáti tölgybot végére kalapács alakú vas van húzva, melynek az egyik vége olyan, mint a sasnak a csőre. A sisaknak nagy ellensége, mely a kardvágást könnyen kiállja, de a fokos kampója lyukat üt rajta és csúffá teszi.
– Ezek Vavel volónjai; monda De Fervlans, távcsövén át nézve az ellenfél lovasait. Ismerem a fölszerelésüket Jocrisse leirásából. A fokosaikra is ráismerek. Épen ilyen «kezükszennyét» hagyták a dragonyosaim sisakjain, mikor néha napján együtt mulattak a fertőszegi korcsmában. Themire asszony árulása tehát tökéletes. Ő magát Vavelt hozta a nyakamra. – No hát majd ennek is megmutassuk, hogy a háború nem csillagvizsgálás. – Valamikor ez az úr katona volt s nagyon rosszul végezte volna a hadi iskolát, ha elmulasztotta volna annak a dombnak a megszállását, a hol egy paraszt asszony áll, piros kendővel a fején. Az ott egy szódafőző. Jól ismerem a helyet. Vavel úr főcsapatjának ott kell tartalékban lenni. Ha azt nem tette, megérdemli, hogy degradálják közlegénynek. Az lesz a mesterség, őt most onnan kicsalni és kelepczébe keríteni.
Szétnézett altisztei között.
– Signore «Trentatrante!»
A megszólított előléptetett. Marczona tekintetű egy alak volt, a mellén három érdemrend, a pofáján négy sebhely; sűrű összenőtt szemöldei alól kivillogó fekete szemek, merész sasorr, fekete bajusz és körszakáll: igazi romagnai mintakép, termete a vaticáni viadoré.
– Te harminczad magaddal leszállsz a lóról s puskáitokra szuronyt tűzve, megkerülitek a bozótot. A vízárokhoz érve, a sűrű rekettye oltalma alatt előre lopóztok és lesben maradtok, a míg én az országúton előre török s a szódafőzőnél elrejtett volónokra ráütök. Azok akkor előjönnek a vízárokból s ti hátul támadtok rájuk puskával, szuronynyal. Mikor helyben lesztek, akkor ezt nekem hírül adjátok azzal, hogy azt a nádkúpot ott a füzes közepén felgyújtjátok.
– Úgy lesz; szólt az altiszt s kiválasztva harmincz legényt, azokat leszállítá a lóról s elvitte magával gyalog a bozótba.
A francziák már akkor gyakorolták ezt a veszedelmes harczi módot: a lovasság egy részét leszállítani s mint gyalogságot használni puska és szuronytámadáshoz.
A berekben ezalatt folyt az apró csatározás: egyes vitézek párviadala kardtávolban, biztató lövöldözés puskából, pisztolyból, bizonytalan eredménynyel.
A dombtetőn álló hölgy hátrafordult s csendes hangon mondá Lajosnak:
– De Fervlans jön csapatja élén az országúton. Ráismertem.
– Akkor hát siessünk mi is az üdvözlésére!
Azzal riadót fuvatott s elővezette tartalékcsapatját.
Annyi katonai ismeretet ő is föltett ellenfeléről, hogy az ezt a reduit-alaku dombot itt a róna közepén megtámadatlan nem hagyja.
Nem csak lovagias büszkesége, de a katonai lélektan is azt tanácsolta neki, hogy ne várja be a támadást. Olyan csapatot, mely először kerül csatába, jobb rohammal vinni a tűzkeresztségbe, mint védelmi állásban várni azt be vele.
A szemközt jövő két csapat meglehetősen egyenlő volt számerőre.
Mind a kettő à cheval véve az országútat, kettős zárt sorban haladt, eleintén lassú, majd gyors ügetéssel előre, két szárnyára szedve előretolt csatározóit.
«Rajta magyar, rajta!» rivallt a nemesi felkelő csapat, kardját villogtatva öklében; – a dæmonok, – régi csataedzett vitézek – nevetve biztatták egymást a gúnyos jelszóval: «avanti, avanti, signori briganti! Cavallieri ladri! Avanti!»
Most egyszerre füstoszlop emelkedett a bozótból. A füzes közepén álló nádkúp föl lett gyújtva.
Ez volt a De Fervlans által várt jeladás.
E jeladásra a dæmon csapat megállt s karabélyait vállról levéve, úgy tett, mint a ki ellenfelét nyugodtan akarja bevárni, hogy sortüzet adjon rá.
Ennek is tudta Vavel az ellenfogását. Egyszerre csatár-rajjá bontotta fel a csapatját s utasításul adta nekik, hogy ne sokat lövöldözzenek, nem ér a lóhátról puskázás semmit, csak a hangja nagy; igyekezzék kiki a maga emberét megkapni s aztán karddal, fokossal vágjon közé.
A dæmonok karabélytüze ropogott. – A hölgy a dombtetőn eltakarta irtózva az arczát. A halál postái most repkedik kedvesét körül. – Nem ártottak meg annak. A régi harczokban különös, válogatott szerencsétlenség kellett hozzá, hogy valaki egy kósza puskagolyóba beleüsse a fejét.
Vavel sértetlenül közelített ellenfeléhez s egyenesen felé tartott.
Már messziről megismerték egymást s egymásra nevettek.
Mintha csak két tornahős találkoznék egymással a carroussel-téren egy pár ví-rohamra.
Még tréfálózni is ráértek.
– Holla hó! Marquis de fer blanc! (bádogmarquis), kiálta Vavel gróf. Leányt vártál, legényt hoztam!
– Hohó! csillagvizsgáló uram! kiálta vissza a marquis. A lábad alá vigyázz: gödörbe ne essél!
Azonban De Fervlans nem követte el azon hibát, hogy mindjárt a csata kezdetén személyes viadallal foglalja el a figyelmét. Vavel grófot egyik hadnagya fogadta: zömök, napbarnította arczu siciliai.
Az összecsapásnál Vavel úgy kicsapta a kardot ellenfele kezéből, hogy az búgva repült fel a levegőbe, s arra balkezével letaszította a lovagot a nyeregből, ki még a pisztolyához kapkodott.
– Nem úgy verik a czigányt! kiálta nevetve.
A hölgy ott a dombtetőn hogy tombolt örömében a lábával!
Az első rohamnak sikere volt. A volónok megállták a csetepatét. S De Fervlans hátrálót trombitáltatott a csapatjának, melyet a csatár-rajjá felosztott ellenfél túlszárnyalt.
A halálfejesek ezt győzelmi sikernek vették s nagy «rajta magyar, rajta!» kiáltással nyomultak a hátráló ellenfél nyomába.
Hanem az a szemlélő a dombtetőn már vette észre, hogy ez csak cselfogás.
Katalin látta jól, hogy bukdácsolnak a rekettyés vízárokban előre a lappangó dæmonok; piros sisaktaréjaik fel-felcsillámlanak a sás közül. De Fervlans hátráló mozdulata csak arravaló, hogy Vavelt két tűz közé kerítsék.
– Vavel! vigyázz! kiálta teljes erejéből a nő. Azt hitte, hogy a csatazajban meghallhatja azt a kedvese. Messze volt az, nem hallotta a kiáltást. Csak ellenfelével volt elfoglalva, nem gondolt a szeretőjére. Megmondta azt előre Katalin: ha azt meglátod, engemet fogsz feledni.
S Vavel egyre közeledett a kelepcze felé. Már benne volt. A vízárkot elhagyta, mire a veres sisak-taréjok gyorsan kezdtek a sás közt előre nyomulni. Hasmánt kúsztak a sás között, mint az indiánok.
Katalin nem tarthatta vissza magát többé. Nem volt asszony, hanem furia. Lerohant a dombról, felszökött az öszvérére s utána vágtatott a kedvesének. A szijostorral vágta az öszvért, hogy az nyargalt vele eszeveszetten. Nem gondolt rá, hogy ha meglátják a dæmonok, bizonyosan agyonlövik.
De Fervlans hátrálása igen szép rendben ment végbe. A zsombikos, bozótos csatatér nem volt vágtató rohammal elfoglalható. Bokorról bokorra lehetett azt védelmezni. Eközben előtörhetett a szuronyos csapat.
Ekkor Katalinnal az a baj történt, hogy az öszvére az út közepén megcsökönösödött, a mi szokása az öszvérnek, ha nagyon ütik: egy tappot sem akart tovább menni.
A hölgy utoljára leugrott róla s most már gyalog igyekezett Vavel közelébe jutni. Futni is jól tudott.
A vízárok egy nagy kerek nádas mellett vitt el, melynek a közepéből egy vén terepély fűzfa nőtt elő.
Mikor e nádas elé értek a megkerülő csapat dæmonai, akkor kiugráltak az árokból a partra s feltüzték a szuronyaikat a puskáikra. S azzal egy sortüzet küldtek Vavel fekete volónjainak a hátába.
S aztán «avanti!»
Hanem a nádas azt mondta nekik: «piano!»
Egyszerre oly kettős sortüzelés fogadta őket az eddig oly csöndes nádas mélyéből, hogy fele a csapatnak holtan, sebesülten elhullt, a megmaradt rész pedig szemközt találta Sátán Laczi czimboráit, a kik iszaptól feketén, mint igazi ördögök, ugráltak eléjük a nádasból, s kiki a maga emberét kiválasztva, kivont karddal rohantak reájuk.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! ordítá Sátán Laczi a vezényszót.
A megrémült dæmon csapat a kétségbeesés hősiességével védte magát; de ezúttal magához hasonlóra talált. Ezek is a társadalom számkivetettei. Ezek is azért jöttek erre a mezőre, hogy egy elátkozott életet elveszítsenek rajta: ezeknek is «rabló» a nevük, a míg «hős»-sel fel nem váltják. Itt két olyan vadállat harapta egymásba magát, mely el nem ereszti egymást élve.
A dæmonok vezetője gyönyörű szép fehér fogsorait megmutatva fekete bajusza, szakálla bozontja közül, kegyetlen mosolygással szemelte ki a maga emberét. Kitalálhatá, hogy melyik az? Az volt a legcsúfabb.
Az is megbecsülte őt és felé tartott.
A dæmonok decuriója kihúzta széles pallosát, s kérkedve kiállta, mellére ütve:
– Io sono il brigante Trentatrante! Harminczhárom embert öltem már meg! Jer! Hadd legyen ma a nevem Trentaquarante!
A rablóvezér értett belőle annyit, hogy ez most a nevével dicsekedik s ő is kicserélte vele ez udvariasságot.
– No hát az én nevem meg Sátán Laczi! S már most hát «cseréljünk aczélt!»
Azzal nekirontott betyárosan, nem engedve másnak az első vágást.
Hanem biz az ő aczélja rosszabb volt amazénál. A kardja markolatjában tört ketté a dæmon kardján.
Trentatrante ördögien nevetett.
– Most én jövök!
Melyik ördög eszi meg hát a másikat?
Ámde Sátán Laczi puszta kézzel sem volt rest rárohanni az ellenfelére, azt az egy vágást, a mit a fejére kapott, számba se vette. Katonadolog az! s a másik vágás már nem az ő számára volt rendelve. Kicsavarta a kardot ellenfele kezéből s a harminczhárom-emberölőt saját kardjával döfte keresztül.
Sátán Laczi legényei többségben voltak, a dæmon csapatot alig került-fordult, levágták, vagy leteperték s farkasguzsban hagyták: s aztán azon véres arczczal, maguk is összevissza vagdalva, rohantak De Fervlans lovasságára.
De Fervlans, a mint a vízárok táján a puskaropogást meghallotta, saját megkerülő csapatjának tüzelését vélve hallani, egyszerre támadót fuvatott s erre a hátrálni látszott dæmon lovasok megfordultak s összecsaptak ellenfeleikkel.
A dsindsásban veszedelem volt a harczolás: süppedék, zsombik, tüskebozót gátolta a lovast mozdulataiban, puskának, pisztolynak nem vehette hasznát, attól tartva, hogy a bokrok közt saját bajtársát lövi meg; a lovak vészt nyerítettek, a mint lábaik alatt beszakadt a talaj; néhol a két összecsapó lovag egyszerre szakadt bele nyeregkápáig a dágványba, s feledve a harczot, ketten kétfelé igyekeztek kimenekülni a feneketlen degetből.
A sűrűségben egyik vezér sem láthatta a csapatja két végét, csak a kiáltozásokról hallá, hogy hol verekesznek? S a tusába mind a két fél úgy belemelegedett, hogy nem hallgatott már semmi trombita-jelszóra.
Vavel is hallotta a háta mögött hangzó puskalövéseket s ő is azt vette ki abból, hogy az ellenfél egy csapatja megkerülte őt. Erre felhagyott azzal a hősregei babonával, hogy az ellenfél vezérét neki kell megölni. A modern vezérnek más feladata van. Közelebb inté magához a trombitását, hogy parancsot adjon neki a visszavonulási jeladásra.
Az odaugrató kornétás azonban oly szerencsétlen volt, hogy a lovával egy zsombikban elbukott, s aztán a lába alája szorult a hanyatt fekvő lónak.
Három ellenséges lovas De Fervlans kiséretéből odavágtatott egyszerre, hogy a kornétást elfogja.
Vavel Lajos, látva a veszedelmet, melyben legszükségesebb vitéze forog, maga ugratott elő annak a védelmezésére s egyszerre három támadó ellen fogadta el a harczot.
De Fervlans bámulva szemlélte e tusát. A remek viadal még az ellenfél csodálatát is felkölti s Vavel lovag ezúttal remekelt. Hidegvérrel vagdalkozott. Nem jött hevélybe, nem osztott lesujtó csapásokat; hanem mind a három ellenfélnek a keze fejét, könyökét, alkarját vagdalta össze, a mi harczképtelenné tesz. De Fervlans látta, hogy oldalognak vissza egyenkint legdühösebb dæmonai, mi alatt Vavel volónjai kisegítik a kornétást a lova alól, s a lovát is négy lábára állítva, ismét felültetik rá. – Hanem a trombita tele lett iszappal, azzal nem lehet jelt adni a visszavonulásra.
A csatamező keleti oldalát sűrű, összegubanczolt vad komlóbozót zárta el. De Fervlans türelmetlenül nézegetett e bozót felé. Az a puskás csapat, mely innen elő fog törni, dönti el a viadal sorsát.
Végre megnyilt a komlóberek s előrohant belőle, nem Trentatrante, a kit De Fervlans várt, hanem Sátán Laczi.
A véres, sáros had szuronynyal rohant a dæmon lovasokra.
A roham oly véletlen volt, annyira ellentéte a várt sikernek, hogy De Fervlans kétségbeesett a további küzdelem fölött.
Hogy az oldaltámadás okozta zavar egész csapatját magával ne sodorja, ő maga vágtatott kisérőivel együtt a Sátán-csapat leverésére.
Vavel Lajos pedig a nyomába.
Most már a kornétásnak is megnyilt a trombitája: de nem a visszavonulásra, hanem: «előre! előre!»
Sátán Laczi véres fejjel s ellenfele véres kardját forgatva kezében jött De Fervlansra szembe.
De Fervlans megismerte a czimborát.
– Hát tégedet mégsem akasztottak fel? kiálta rá.
A betyár fenekedve felelt neki oda.
– Nálunk csak az árulókat akasztják fel most.
S azzal egy bámulatos szökéssel, mely paripának is becsületére vált volna, ott termett De Fervlans lova előtt s megragadva a ló zabláját, hogy az ágaskodva emelkedett fel, odakiáltott a lovagra igazi zsiványhumorral:
– Add meg magad, czimbora!
De Fervlans dühösen vágott a kardjával Sátán Laczi fejére, ágaskodó lova kengyelében fölemelkedve. Ez volt Sátán Laczinak mai nap már a második csapás s ez úgy látszik, hogy «erre a napra» elég volt neki, mert szédülten eloldalgott és összeesett; hanem a kardját ott hagyta: markolatig döfve De Fervlans lova szügyébe.
A marquisnak alig volt ideje kiugrani a kengyelből, hogy összeroskadó paripája maga alá ne szorítsa.
Úgy tetszett, mintha el volna veszve!
Csapatja teljes felbomlásban, s ellenfelének kócsagos csákója már közeledik a bokrok mögül.
Szép vadrózsa bokrok voltak: – tele piros és testszín virágok csillagaival. Oly magasak, hogy a lovasnak csak a feje látszott ki közülök.
De Fervlans kirántotta elhullt lova nyeregkápájából azt a pisztolyt, a melyik szabadon maradt.
A zsebéből kivett egy levelet: Themire levelét.
Eszébe jutott, hogy ha őt élve elfogják: ez a levél jogot ád Vavel Lajosnak, hogy őt arra az egyetlen fűzfára itt a dsindsásban fölköttesse. Ő nem ellenség volt, hanem átszökő «pribék».
Azt a levelet összegyűrte és a pisztolyába tömte.
Csak a rózsabozót választotta el még ellenfelétől, alig húsz lépésnyi tér; – s De Fervlans remek lövő volt.
Vavel Lajos látta ellenfele előkészületét. Ő is kihúzta hát nyeregkápájából az egyik Lazarino Comenazót. Neki is volt egy széttépni való levele, – a miben De Fervlans ír «Themire» felől. Ő is fojtást gyúrt abból s azt a pisztolyába tömte.
– Jó éjszakát, Vavel lovag! kiálta De Fervlans. Itt küldöm a kedvesed levelét.
A pisztoly eldördült s a csákó megránduló álszijja tudatá Lajossal, hogy a golyó a csákóján ment keresztül. Talán épen a halálfőt találta. De nem csinált halálfőt! – A lövés jó volt, csakhogy a töltés volt igen erős.
– No hát fogadd te a magad levelét retour, marquis de fer blanc! monda Vavel Lajos, s minden czélozgatás nélkül rásütötte a pisztolyt.
A levél égő rongyai, mint éjlepkék szállongtak alá a nagy rózsabokorra, melynek tövét egy halálra sebzett lovag piros vére áztatá.
De Fervlans marquis tragædiája be volt fejezve.
És a császári princessek salonjai nem fogják őt többé elfogadni; és Josefine ölebei nem fogják őt megugatni, se az új császárné ölebei nem fognak farkat csóválni előtte; és a grand père tánczát elfogják végezni nála nélkül; és a szép, illatos öltönyű herczegnők nem fogják lesni ajkairól a mulattató élményeket, és a császár nem fogja őt «kedves herczegem»-nek nevezni, – és Grassini nem fogja az ő kedvéért da capo elénekelni az «ombra chiará!»-t; se Isabey nem fogja őt megnevettetni majom parodiájával; – hanem majd eljőnek hozzá azok a sötétkék érczfényű bogarak, a mik úgy szeretnek tanácsot tartani olyan helyen, a hol valami állati élet átalakul növényi életté, s esztendő mulva már a mohától nem fog látszani a sülyesztő, a melyen át marquis De Fervlans a nagy színpadról eltünt.
VI.
A dæmonok vezérük eleste után igyekeztek visszavonulási útjokat megtalálni.
Vavel Lajos volónjai egész a hidig üldözték őket. Ott a menekülők egy csapatja leszállt lovairól s fegyvertüzeléssel tartóztatá vissza az üldözőket, míg társaik a dobogóról lehányták a padlókat a vízbe, akkor aztán az utolsó védelmezők a pusztán maradt mestergerendákon futottak végig. Ezt a mesterséget lóháton nem lehetett utánuk csinálni.
A tér, hol a csatározás leghevesebben folyt, üresen maradt már, mire Katalin oda megérkezett.
Csak akkor, mikor a vérmezőn széttekintett, borzadt össze.
Minő Istentől elátkozott hely ez!
Itt egy mozdulatlan alak fekszik hanyatt a zsombikokon keresztül, hátra szegzett fejét a földre csüggesztve s megdermedt kezének égremeredő öt újjával a semmibe markolva. Mit akar ott? Láthatatlan ellenséget fojtogatni, vagy láthatatlan nemtő segélyét kérni, hogy emelje fel?…
A pocsolyában még lubiczkol valami. Haldokló, a ki nem akarja elhinni, hogy itt van a túlvilágnak a kapuja, s mellére szorítva tenyerét, még csukogatni próbálja az ajtót, melyen keresztül a lélek elillan…
A legázolt sás közül föl-fölemeli a fejét egy vergődő paripa s rémült szemeiben a leáldozó nap tűzfényével, félelmesen nyerít végig a pusztaságban…
Egy rekettye-bokorban alig hallható hangon, mintha távolból jönne az, énekli valaki: «Ave Maria… ave Marie…»
A nagy, széleslevelű mozsárvirágokon, mint korán reggel, ott ragyog a harmat; csakhogy piros a gyöngye: piros vér.
Katalin, mint az álomjáró, ődöngött e kietlen téren.
Egyedüli eszméje, mely idehozta, az volt, hogy fölkeresse azt a helyet, a hol Lajost De Fervlans-nal összetalálkozni látta. Bizott a szivében, hogy az, mint a delejtű, oda fogja őt vezetni abban a bozót-tömkelegben.
A nagy fűzfát, mely oly magányosan állt ott a dsindsás közepén, már egész serege ülte el a hollóknak, varjuknak. – Arra gondolt, hogy nem fogja nekik prédára ott hagyni a kedvesét.
Egyszer egy nagy virágzó vadrózsacsalit állta el útját. Túl rajta egy paripa hevert elnyúlva, szügyében egy kard markolatával. A mohos tér közepén ragyogott egy érczsisak, elején az aranyozott császári sassal. Egy magasra kiemelkedő zsombik mellett feküdt egy sáros, véres fejű alak, fekete daróczöltözetben, ökölre szorított balkezével a mögötte levő sás közé markolva. Halottnak látszott.
A mint a pórnőnek öltözött Katalin a félelmes tudnivágyás tétovázásával vizsgálódott a kis tisztás téren: a rózsabokor aljából lázas nyöszörgés hangja kelt elé. A megszólító magyarul beszélt.
– Ah, jó asszony, az Isten irgalmára… hozz nekem egy ital vizet.
Katalin nem kérdezte ki az? jó barát-e, vagy ellenfél? A sebesült mind felebarát.
– Mindjárt hozok.
Ha markotányosné készülékeit ott nem hagyta volna az öszvéren, könnyen teljesíthette volna a sebesült kivánatát; így azonban még elébb utána kellett annak járni.
Fölvette a tér közepére kigördült aranyos sisakot, hogy abba merítsen vizet.
Hiszen víz volt ott köröskörül mindenütt; de minő víz? Növényrohadéktól zöldülő, ázalagoktól nyüzsgő, undorbűzű pocsétanyirok. Azt enyhítőül nem lehetett embernek adni.
Eszébe jutott Katalinnak az a monda, hogy a hansági pásztorok, mikor megszomjaznak, egy elvágott nádszálat dugnak le mélyen a süppedő talajba, s azon keresztül a föld alatt folyó tiszta víz felbugygyan alulról s türhető italul szolgál.
Megkisérté azt. Leszurt egy hosszú nádszálat a mohos talajba; mikor jó mélyen volt, egyet szítt rajta a szájával; az első szívásra ugyan tele jött a szája mindenféle hinárizű folyadékkal; hanem a következő pillanatban meg volt az az öröme, hogy a nád végén ölnyi magasra látta felszökkenni a kristálytiszta vizet, mint egy szökőkút sugarát. – Lám, milyen könnyen megy itt az artézi kútfurás!
Katalin nőies gyönyörrel tartotta alá e paraszt tudománynyal készített ugrókutnak a sisak öblét. A női kedélyben meg van az, hogy a legsötétebb aggodalmak közepett, ily rémületes helyen, mint ez, körülborzongatva a friss csatatér rémeitől: emberek között, kik most készülnek kisérteteknek, egy ilyen gyermekörvendeztető tünemény még gyönyörűséget szerez neki; s addig a pillanatig, a míg ezt a napsugárban szivárványjátszó kristályvizet nézi, elfelejt mindent, a mi keserű – és gyönyörködik.
Előbb kiöblíté a sisakot, mint rendes asszony szokta tenni vízhordó edénynyel, aztán telecsorogtatá. Maga is szürcsölt belőle. Édes volt a víz és üde.
Azután fogta a sisakot és odavitte a vadrózsabokorhoz, a honnan a nyögés hangját hallá.
A sebesült lovag hanyatt feküdt a fűben, s arczát az ég felé emelte.
Katalin bizony nem ismert rá.
A halál nagy művész: tíz percz alatt más álarczot ád a komédiásnak, mint a minőt életében viselt. E sárga színtelen arczokat, e besüppedt szemeket, ez elferdült ajkakat nem látta ő soha. Ez az egész tekintet nem volt emléke lapjaira lerajzolva. Oda hajolt hozzá, hogy a vízzel telt sisakot ajkaihoz tartsa.
Hanem a lovag ráismert az ő arczára a paraszt fejkötő alatt is.
– Themire! hörgé eliszonyodva, s kezét védelemre emelte elé.
E névre, e hangra valami istennői düh állta el az asszony szivét. Nem a hogy asszonyok dühöngnek, hanem a hogy Juno, a hogy Minerva, a hogy Diana tudott kegyetlenkedni azokon, a kik felséges haragját lángra lobbantották; oly ember fölötti boszú rendíté meg egyszerre minden idegeit.
– Fervlans! kiálta rá, fogait összecsikorgatva s sarkával homokot rugott a haldokló szeme közé. Te fekszel itt! Te átkozott! Megölted a leányomat! – Soha meg ne bocsásson neked érte Isten, a mivé engemet tettél és gyermekemet! Halj meg, azzal a képpel a szemed előtt, a mit most látsz. S rettegj attól a gondolattól, hogy a más világon még rád találok.
S e szóknál, szilaj, féktelen dühvel emelte magasra két kezével a vízzel tölt sisakot, mintha annak tartalmát a haldokló arczába akarná önteni.
Az pedig megfordult, arczát a zöld mohába hajtá és nem mozdult meg többet.
Katalin újra emberi érzések hűs régióiba kezdett alászállni. A kezével magasra emelt tárgy: – vitézi sisak egykor, vízhordóedény most, vízi kigyók tanyája holnap, aláhanyatlott kezében. Magához tért, körültekintett. Akkor észrevette, hogy az a másik alak, a ki a zsombikhoz támasztva a hátát, fekszik panasztalanul a földön, azt a kezét, melylyel az imént a sásba kapaszkodott, most leeresztve tartja. Ez talán még él: ezt még lehet menteni.
Odament hozzá, s a sisakban hozott vízzel lemosta annak arczáról a vért és iszapot. Ah, milyen rút arcz volt! Az iszonyatos eszményképe. Mégis leöblítgeté azt a hideg vízzel. Aztán megmosta sebeit. Ah, mily rettenetes vágások a koponyán! Be mélyen a csontba. Iszonyat rájuk nézni! Mégis kimosta azokat. Volt egy pillanatja, a mikor az iszonyat elfogta érzékeit: kéket, zöldet látott maga előtt; hanem aztán, mikor föltekintett az égre, a hófehér bárányfelhők között úgy tetszett neki, mintha egy hófehér ruhás alakot ismerne meg, a ki biztatóan int le hozzá: «Úgy úgy, anyám! Én is így tettem! Tanuld meg te is!» – Azután fogta patyolatgyolcs nyakkendőjét s bekötözgeté vele a tátongó sebeket. Olvasta valahol, hogy a fekete nadálytő levele jó sebforrasztó. Az a piros csengetyűs virág bőven terem ott a zsombikok alján; azzal takargatta be a sebeket.
Hová lett a kényes úrhölgy, a ki elsápadt, ha vérről beszéltek előtte, s elájult az érvágás láttára? Hová lett a salonok túlfinomult idegzetű komédiásnéja; a ki különbséget tudott tenni, melyik embert kell meglátni, melyiknek az újjahegyét nyújtani, melyiket észre sem venni? – Ott térdelt a rongyos közvitéz mellett, nem sajnálva szép, fehér kezeit annak a szennyétől; s vizsgálta a kezébe vett kezén az üteret, hogy van-e még benne élet.
Egyszer aztán meglátta ennek a kéznek a hüvelykujján azt az aczélgyűrűt, azzal a három liliomos czímerrel.
– Sátán Laczi! sikolta fel a hölgy örömteljes meglepetéssel, s mintha az volna a világ legszebb Adonisa, mintha atyja, bátyja, vőlegénye volna, oly gyöngéden vette a fejét a karjai közé, hogy jobb fekvést adjon a testének; s gyöngéd hangon hivogatá vissza az életre: «ébredj! tekints fel! Kezdj újra élni!»
Oh, hiszen ez volt az az ember, a kire rá volt bízva, hogy Mariet vigye el a veszélyeztetett helyről: ő tudja, hogy hova lett az a leány, a ki ha elvész, Lajos szivét meg nem gyógyítja az ő szerelme soha. Ha ezt a leányt veszedelem érte, akkor ez a balsors, mint egy átokmondás fog ő közötte és Vavel között állni; mert ő volt annak megindítója!
Azért ápolta olyan nagyon az az ijesztő pofájú rablót.
Hisz megfoghatatlan rejtély volt előtte, hogy kerülhetett az most ide, mikor annak útban kellene lenni Marieval Győr felé. Nem találta-e meg a leányt? nem akart-e az vele jönni? Cambray nem eresztette-e? Elfutott-e az másfelé? hátha De Fervlansnak egy csapatja a Fertő tulsó oldalán került Fertőszegnek s elrablá a leányt?
S ez a holt ember itt oly makacsul hallgat, s nem felel meg ezekre a kérdésekre.
– Ébredj fel! Ébredj fel! Nem szabad meghalnod!
S Sátán Laczi csakugyan jó szófogadó ember volt. Ha olyan nagyon hívták, hát megemberelte magát. Felnyitotta szemeit s látott maga előtt egy asszonyt térdepelni. Azután felnyitotta a száját s azt mondta:
– Ihatnám!
Katalin sietett neki friss vizet hozni a sisakban a szökőkútjából.
Odavitte neki, térdére emelte a sebesült fejét, odatartá ajkaihoz a sisak ernyőjét s tartotta ott, a míg az ivott.
– Köszönöm! hugám.
Arra a sebesült megint le akarta tenni a fejét a fűbe s kedve volt megint halottnak lenni egy kicsinyt.
De Katalin nem engedte őt leszédülni, telemarkába meríté a vizet, azzal locsolta Sátán Laczi arczát, míg az újra magához tért s azt dörmögé, hogy «no mi baj?»
– Laczi bácsi! beszélt hozzá szépen Katalin. Nézzen csak rám, nem ismer meg? Én vagyok az úrnő, a ki a feleségét, gyerekét magamhoz vettem. A Laczkó gyerek nevelő anyja.
Erre a szóra a sebesült szája valami idétlen nevetésre nyilt fel. Egy fekete üreg, melyből az hangzik «hahaha».
– Hahá! – A Laczkó gyerek – füge gyerek! Majd meglőtt a kisasszonya miatt.
– Úgy? úgy? Szóljon a kisasszonyáról! Hova tette? Mi lett belőle? Az a lovag, a ki önnek ezt az aczélgyűrűt adta, az én hites mátkám. Annak a kincse volt az a leány! Önre volt az bízva. Hová tette ön? Nézzen rám! Emelje fel a fejét.
A sebesült karikára felnyitotta a szemeit. Gondolatjait látszott keresni. Aztán dadogva adogatta elő.
– A szép kisasszonyt – a Névtelen Várban – nem kell félteni. A Laczkó gyerek – füge gyerek. S az én feleségem becsületes asszony.
– Tudom, tudom! Derék fiu és becsületes asszony. De szóljon, az égre kérem. Laczi bácsi, édes Laczi bácsi, kedves, jó Laczi bácsi! Ne hunyja be a szemeit; csak egy pindurka kis perczig legyen ébren s mondja meg, hova lett az a leány, a kit önnek ezzel kellett megszólítania: Botta Zsófia! Hova lett?
E szóra a sebesült egyszerre felkapta a fejét; s mintha egy világos perczet kapott volna elkábulatából, sietett elmondani: «a Botta Zsófiát a feleségem vitte el Győrbe. – Laczkó fiam kisérte – ezóta ott vannak.»
Oh hogy ápolgatta, dédelgette a sártól, vértől szennyes alakot e vigasztaló szókért a delnő, hogy igazgatta a köteléket sebzett homlokán, s törölgette a vért rettentő arczáról, mint egy gondos anya, a ki a gyermekét találta fel a csatamezőn.
Valaki nézte ezt a közelből, a háta mögül. – Vavel Lajos.
Nézte, hallgatta, csodálta.
Csöndesen, a mohában nem hangzó léptekkel odakerült mellé, s aztán keblére ölelte az örömében felsikoltó hölgyet.
«Oh milyen asszony vagy te!»
* * *
Vavel fekete volónjai becsülettel állták ki az első kisérletet. Nem váltak szégyenére a nagy fennyen feltüzött halálfejnek. Az ellenségnek egyik leghirhedettebb csapatjával mérkőztek össze s azt visszavonulásra kényszeríték, adtak neki emlékül sebeket s itt fogtak tőlük emlékbe halottakat, foglyokat és prédalovakat.
Azonban Sátán Laczi csapatjához sem szabad hálátlanoknak lenniök; aztán meg ahoz a jó földhöz sem, mely velük együtt harczolt. Ez a kettő ütötte helyre az aránytalanságot a két harczoló fél között. Mert bizonyára a dæmon-legió csupa harczedzett kegyetlen vitéz volt, a halálfejes banderium pedig merő ujoncz.
Nem is voltak hálátlanok: Sátán Laczit keresztbe fogott puskákra fektetve vitték el magukkal, s a hű szövetséges földnek átadták a csatatér legdrágább kincseit, a halottakat.
A volónok közül is több ott veszett s Vavel Lajos a csata utáni éjszakát jobbadán azzal töltötte, hogy az elesettek szülőinek, rokonainak vigasztaló leveleket irt. A sebesülteket pedig szekerekre rakatta és elküldte Komáromba. Ott volt a tábori kórház.
Másnap reggel visszatért a csapatjával az insurgens táborhoz. A kapuvári révnél megtudta, hogy tegnap reggel az a szekér, mely Mariet és kisérőit vitte, szerencsésen átkelt a Rábczán. Éjjel érkeztek; akkor nem lehetett a megáradt folyón átmenni a komppal, a hidat pedig elhordta a vízár.
És így, ha a csodák közbe nem jönnek: ég, föld, víz tűz és emberszív csodái, akkor a dæmonok csakugyan ott lepték volna a menekülőt.
Mikor a táborhelyre megérkeztek, olyan diadallal fogadták őket, mintha Napoleon egész táborát levágták volna. Kivált az alispán. Az volt csak nagyra az ő soproni legényeivel! Túltesznek azok valamennyin! Olyan hadvezér sem volt előtte több, mint Vavel Lajos. De még annak a menyasszonya is ritkítja párját a hősnők között. Nagyobb híre lesz ennek, mint a saragossai hősleánynak, vagy Spatár Eudoxiának, a görög szabadságharcz amazonjának.
Lajos pedig épen a megfordított nézeten volt, s mátkáját mindenféle semiramisi hírnévtől megfosztani törekedett; nem is lehetett tőle azt rossz néven venni.
– Te kedvesem, most rögtön Győrbe utazol s Mariet gondod alá veszed. Fertőszegről odahozatsz mindent, a mire szükségetek van. A Dunán túl egyedül Győr a biztosított hely s a nemesi fölkelő had ott fog összeseregleni; ott alakul rendes hadcsapatokká, minélfogva kétségtelen, hogy az nem válik a háború színhelyévé, miután a két hadvezérnek, kik Olaszországból és Tyrolból vonulnak Magyarországra, az a feladatuk, hogy az olaszországi ellenséges hadsereget addig feltartsák, míg a felkelő tábor fölszerelve és hadászatilag beosztva lesz s akkor azzal együtt csatlakozzanak a generalissimus nagy hadseregéhez: a mely esetben viszont Eugen alkirály hadserege Napoleon armadiájához fog sietni. Tiszta képtelenségnek tartom, hogy Győr közelében valami nagyobb csata fejlődhessék ki. Ott tehát egész bátorságban lehettek. Ha élünk egymásé leszünk. – Vedd tőlem jegygyűrűnek ezt az aczélgyűrűt.
Az ugyan Katalinnak minden ujjára nagy volt, de azt igérte, hogy majd kibéllelteti aranynyal, úgy fogja viselni.
– Most már kinyithatod a kulcsával az érczládikát is. Vidd el azt Marienek. Meglátod, milyen örömöt szerzesz neki vele, ha felnyitod azt s ő látni fogja, hogy a mi benne van, – az pernye és hamu. Oh hányszor kért ő engem erre!
Azzal megcsókolgatá szive szerint az ő szerelmes menyasszonyát, s felültetve őt a szekérbe, lelkére köté, hogy mindkettőjük egészségére vigyázzon, aztán – a sok szép osztrák tisztek valamelyikébe ott a főhadiszálláson belé ne szeressen. Aztán utána futott, még valamit elfelejtett. Ezt a csókot meg adja át Marienak; de biz abból az «egy» csókból Győr városa minden árva hajadonát elláthatta volna Katalin izenettel…