Névtelen vár (2. rész) / Történelmi regény

A győri ütközetben a rendes hadseregnek hétszáz halottja esett és ezerhétszáz sebesültje, az insurgens seregnek száznyolczvan halottja, és ötszáznyolczvan nehéz sebesültje: tehát egy tizedrésze a harczoló seregnek! A francziák maguk a leggyilkosabb harcznak ismerték el ez ütközetet s Dömölktől Pápáig megtelt sebesülteikkel minden város és falu.

Hanem azért a győri ütközet gúny és nevetség tárgya a mai napig. – Az Alvinczy-ezred veszített legtöbb halottat.

S lett érte a jutalma egy csúfos közmondás, a mivel a mai napig is egymást gunyolja a magyar.

«Kend az Alvinczy?»

És Alvinczy se semmiféle vezére nem volt az insurgens seregnek, se puskacsinálója, se fegyverliferánsa; de még csak közelében sem volt a győri csatatérnek, hogy őt akárki e szóval interpellálhatta volna.

Honnan tapadt hát a nevéhez ez a csúf adoma?

Talán kipuhatoljuk most, – hatvannyolcz esztendei megszokás után?

S mikor a két sereg elvonult már a csatatérről, akkor érkezett meg az Abda melleti elsánczolt táborból a pozsonyi insurgens lovasság két csapatja: az egyik Horváth Ferencz, a másik Olgyay Boldizsár vezetése alatt. Nem úgy tévedtek ide: rendelve voltak; parancsot kaptak, hogy jőjjenek, csakhogy későn kapták.

Már akkor az osztrák és magyar hadseregnek csak a halottjai voltak a harczmezőn – és a győztes ellenség.

És ők a maguk két kis csapatjával az egész ellenséges tábortól körülfogva!

Arról szó sem volt, hogy megadják magukat, csak arról, hogy merre vágják magukat keresztül?

– Egyikünk jobbra, másikunk balra! Ez volt a jelszó. S azzal Olgyay délnek, Horváth keletnek vágtatott a maga csapatjával.

Olgyay megindult a pápai uton. Takácsinál utját állta egy túlnyomó számu franczia lovascsapat.

«Győzni kell itt, vagy meghalni!»

Közé vágtak az ellenségnek. Ez a győzelmes had bizakodásával, ők meg a halálraszánt kétségbeesésével verekedtek.

Olgyay mindjárt a tusa elején a franczia vezénylőtiszttel akadt össze; a párharczban a kardjának a vége letörött. Csak egy csonka karddal védhette magát.

– Ohó! ez nem járja! kiáltja ezt látva Radó János s kirántva pisztolyát, rásüti a franczia főtisztre; azaz, hogy sütötte volna, ha csütörtököt nem adott volna: hanem azért áldott jó pisztoly volt! Radó János úgy hajította vele főbe a főtisztet, hogy az menten lefordult a lováról. Lett azután kard is a vezére számára, a mivel tovább verekedjék. S azután olyan szépen verekedtek, hogy nemhogy őket fogták volna el, de még ők hoztak el magukkal harminczegy francziát, meg hét társzekeret tele puskával és eleséggel: el is vitték szépen Komáromba, egy kis kerülővel.

* * *

Horváth Ferencz pedig, a ki keletnek vágtatott, keresztültörte magát az elfoglalt csatamezőn, folyvást harczolva futás közben s elérte a tábort, a hová be volt rendelve. Egy kis akadályverseny volt az egész! E rohamban esett el a soproni lovasság vezére: Hegedűs János, a vakmerő Lendvay György és a herkulesi termetű Péterffy István. Mind golyó által megölve.

* * *

A győztes fél nem üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt törve ez ütközetben, melynek szokatlan harczmodora egészen meglepte a francziákat.

Nem volt az tömegharcz, a hol zárt hadoszlopok taktikai mozdulata, túlnyomó haderők gyors összpontosítása dönti el az ütközet sorsát. Itt egyes emberek, csoportok hősi viadalából állott a harcz, mint a középkori keresztes vitézeknél, a kik nem kérdezték, mekkora a támadó ereje? verekedtek emberszámra: elfutottak, megszorultak, meg visszajöttek ujra kezdeni. Nem látott Európa ilyen harczmodort rég – és soha sem fog többé látni.

Caffarelli, franczia hadügyminiszter, ki történetesen jelen volt ez ütközetnél, Napoleonhoz utaztában, azt mondá Dömölkön házigazdájának Mayer őrnagynak az insurgensekről:

«Ils sons braves, mais ils ne sons pas encore dressèes.»

(Derék vitézek, de nincsenek még idomítva.)

* * *

Hanem azért minden ember csak azt a gúnydalt énekelte utánuk: «retirálj! retirálj! Komáromig meg se állj!»

* * *

Ez volt az epitaphium a nemzet legjobb hőseinek jeltelen sirdombjára.

* * *

Gyermekkoromban sokszor hallottam ezt a gúnymarcheot, a mivel apámat boszantották ifjabb ismerősei; ő is ott volt Győr alatt, mint hadnagy. Csak mosolygott a boszantásokra s nem mondta el senkinek, hogy mi történt Győr alatt. Csak annyit hallottam tőle, mint gyermek, hogy az ütközet tüzében egyszer a kapitánya eléje állt, s azt kérdezte tőle, hogy hány óra? Abban a perczben jött egy golyó s azt mondta neki: utolsó óra! A kapitány halálra sebesülten rogyott össze. Apám akkor épen vőlegény volt. Ez a golyó neki volt szánva. Ha ez a véletlen nem jő közbe, most én sem irom ezt a történetet.

V.
A «névtelenek».

De hát ha csupa hősökből és vitézekből állt az insurrectio, honnan vette magát a szégyenletes adat a magyar történelemben arról a gyalázatos futásról? Nem történt az meg? Nincs abban semmi igaz?

Megtörtént. Egészen igaz.

A tiszántúli insurgens hadcsapatok még útban voltak.

Egy gyalog százlóalj közülök már túlhaladt Budán s vonult az egyenes úton Győr felé.

A történetiró nem nevezi meg a zászlóaljat. Czímere, mint a velenczei dogék arczkép-sorozatában Foscarié, fekete fátyollal van behúzva. Névtelenek maradtak.

Nem szépítjük a dolgot. Feljegyezzük, hogy tiszta, tősgyökeres magyar nemesek voltak. Fegyverzetük – csak olyan, mint a többié: – rossz. Kovátlan, sárkánytalan puskák, rozsdás szuronyok; – de karjaik csak olyan jók, mint a többié. A Győr alatt küzdők megmutatták, hogy nincs rossz puska! Ha nem sül el a likas vége, elsül a puska agya, csak közelebb kell menni az ellenséghez.

Délre eljutottak Bánhidáig: ott a Vérteserdő alja, a szép Tata folyócskával a szélén, kellemetes pihenő helyül ajánlkozott a nagy hegymászás után s nyár volt, a mikor minden bokor szálást ad. Ott letelepedének és hozzá fogtak a falatozáshoz.

Czigányt is hoztak magukkal: azt hogy hagyták volna otthon? s az húzta nekik keservesen a «Sárga csizmás Miskát!»

Egy délczeg csoport kiállt a szép tisztásra s elkezdte a toborzóst tánczolni: annyira nincs a magyar vitéz elfáradva soha, hogy ha a lába alá húzzák a nótát, kész ne legyen a tánczra.

A csapra ütött hordó s a Laczikonyha süstörgő bográcsa körül aztán elfeküdt a tánczoló lassankint, csak egy daliás legény rakta még egymagában, vállára vetve a panyóka mentét s csattogatva térdéhez a rezes kardot.

«Nézd, hogy rúgja a port a Sámsonverő!»

Ezt az egy nevet hallani. S ez is csak adott név. Igy nevezik azt a legényt kegyetlen nagy testi erejéről. Onnan kapta, hogy egyszer hires birkozó komédiás járt a vidéken, a ki Sámsonnak hirdette magát s száz forintokat kinált annak, a ki őt le tudja gyürni. A mi nemes legényünk nem sajnálta tőle a fáradságot s úgy teremtette a Sámsont a földhöz, hogy annak menten kificzamodott a lába. S mikor aztán a levert komédiás ki akarta fizetni a pénzt, azt mondta: nem kell neki, csak úgy barátságból tette. Innen maradt rajta a Sámsonverő.

«No gyere már! biztaták a bográcsban halászók; mert majd nem marad!»

«Az se nekem lesz baj, hanem a francziának; mert két francziával többet eszem meg ma vacsorára!»

S legelébb is, hogy a szomját elverje, felvette két kézzel a gönczi hordót s úgy ivott belőle, mint más ember a kulacsból.

«Csak a puskáink ne volnának ilyen rosszak!» exceptivázott egy perpatvaros atyafi.

«Ejh, kell is puska a francziának! Ha a dohányzacskóm jól meg van tömve, azzal agyonütöm.»

«Hát láttál te már francziát?»

«Hogyne láttam volna? Hát négy év előtt, mikor az első «franczia futás» volt, hozzánk is hoztak egy csoport maródit; én is felfogadtam egyet; de csak olyan volt az, hogy ha nagyot trüsszentettem, hát hasra esett, s mikor legelőször megkóstoltattam vele a paprikás bürgét, le akarta vágni az orrát: azt gondolta: mérget evett, az csapta fel az orrát. Nem kell a francziának töltött puska; meg lehet azt ölni töltött káposztával.»

Ez már igazán odatalált.

«Békával él a, meg heringgel. Akármi legyek, ha nem láttam, mikor a cserebogarat ette a kertben.»

«A cserebogarat!»

Sámsonverő valamennyi fűzfánfütyölő, jégenkopogó, kifordított bundában járó szentekre esküdött, hogy igazat mond.

Rengeteg hahotára buzditá vele az egész társaságot.

S még olyan ellenség mer ide bejönni, a ki cserebogarat eszik!

«Aztán akármit mondtam neki, mindenre azt felelte, hogy keszkövolevú?»

No még csak azt kellett megtanulni.

«Már most legalább tudunk vele beszélni, ha összeakadunk: keszkövolevú.»

Hanem hát danoljunk egyet. «Acsi!» more! Most mi fújjuk. Álljatok karikába!

S fújták a hegyke dalt:

«Hát még a francziából, a ki csak cserebogarat eszik!»

A zászlóalj-parancsnok azonban már úgy találta, hogy jó volna odább sietni, s parancsot adott a századosoknak, hogy állítsák fel a zászlóaljat.

Parancsot? Ilyen szó nincs a Páriz Pápayban.

A százados odalépett a mulatozó körbe s kardját hivatalosan kivonva, odaszólt közéjük:

«Talpra legények! Vége a mulatságnak.»

«A kutyámnak parancsolsz! annak is csak, ha én engedem! Veté neki oda hegykén a Sámsonverő. De nagyra vagy vele, hogy most kapitány vagy! Majd ha eljön a restoráczió, bezzeg a kis ajtóra jösz könyörögni, hogy ne csapjunk le az esküdtségből! Gyere, jobb lesz, igyál velünk egyet.»

S a százados mit tehetett? A Sámsonverő híres választó kortes: nem jó lesz őt megbántani.

«Jobb lesz, ha visszadugod a tokjába azt a dohányvágó kést!»

«Mit? Dohányvágó kés? Ez a legjobb fringia; olyan vas, hogy a te rozsdás kardodat úgy metszi ketté, mint a siflit.»

«Az enyimet? Ide vele!»

Azzal felszökött helyéről a Sámsonverő s kirántva a kardját, kitartá az ég felé emelt hegygyel; rettenetes karján csak úgy vonaglottak az izmok, mintha kigyók tekergőznének egymáson.

«Vágj hozzá!»

A századosnak meg kellett mentenie a fringiája becsületét. Hozzá csapott a feltartott kardhoz; a két vas hatalmas szikrát adott s a Sámsonverőé jókora csorbát kapott. De nem olyan kardok voltak ám azok, mint a mostaniak, hanem hatalmas, tenyérnyi széles pallosok, hogy a lapjukon az egész Miatyánk és a Boldogságos szűz képe is elfért.

«No hát most én próbálom meg a te gyiklesődet! Tartsd ki!» hetvenkedék a Sámsonverő.

A százados mit tehetett. Nagyon kinevetik, ha nem meri a fringiáját kitenni a próbának. Hát csak feltartotta ő is a pallosát.

Sámsonverő odacsapott s bizony lerepült a százados kardjának a hegyéből egy jó arasznyi darab. Most aztán mehetett a csonka kardjával kommandérozni. De nem is ő kommandérozott azoknak, hanem azok ő neki. Nem «sorakozz!» volt a vezényszó, hanem «ez a pohár bujdosik!» meg «három a táncz». A kapitánynak inni kellett, meg tánczolni, ha azt akarta, hogy jó czimborának tartsák.

A zászlóalj-parancsnok kezdett boszankodni. A gyülekezés terén alig volt húsz-huszonöt ember még. Maga indult neki a szerteszét mulatozó csapatokat felköltögetni. Azok összecsókolták, vállaikra vették, megvivátozták; de nem fogadták meg a szavát.

«Csak még egy kvaterkát engedj! Aztán majd kettőt lépünk egy helyett.»

Azután a szomszéd faluból kiváncsi menyecskék kerültek elő a nagy dáridó hangra. Azoknak is csak meg kellett mutatni, hogy járják a Tiszán-túl a kuferczest? E közben bizony szépen bealkonyodott. S ez a győri ütközet napjának az alkonya volt.

«Induljunk! Urak! Induljunk!»

«Hová indulnánk most? Alkonyodik az idő! Huzd rá czigány! Egy cseppet se siessünk! Itt a tábor, pihenjünk!»

«Hol van már a százados úr kompániája?» rivallt az őrnagy mérgesen az előtámolygó csonka fringiás tisztre; mire az nyakába borulva az őrnagyának, szép énekszóval felelt meg:

… Dejszen ki nem mozdítja ezeket innen mai nap semmi emberi hatalom!

Valami aztán mégis kimozdította.

A győri ütközet végeztével egy hatvannyolcz főből álló insurgens lovasság a balszárny felől legszélre előörsül volt felállítva.

Ezeknek a hadnagya még májusban kapta meg az akkor kidolgozott csatarendet, melynek határozata szerint az egész insurgens hadtest, ha az ellenség Győr alul kiszorítja, Budára fog visszavonulni.

Ez a kis csapat az ütközet alatt történt elhatározásról a visszavonulás iránt nem tudott semmit; hanem az elébbi rendelethez híven, a mint azt látta, hogy a sereg Győr alul visszavonul, megindult Buda felé az úgynevezett «mészáros-úton.» – Gyorsított menetében utólérte azokat a szekereket, a mik a megelőző napi csatában megsebesülteket szállították: ezek is Budának tartottak. Most azután a sebesültek szekérvonata is gyorsabb haladáshoz kezdett: azt hitték, hogy az ellenség repülni tud.

E sebesültek között volt az a tüzér is, a ki a mult napi lőpor-fölrobbanásnál összeégett.

Mikor ez a szekérvonat megérkezett Bánhida alá, még javában folyt a víg mulatság.

Hajh, hogy vége lett egyszerre! Hogy kijózanodott minden fő! Milyen másnemű lármahangtól visszhangzott egyszerre az erdő!

«Szétverték a seregünket egészen!» ordítá rémült hangon a Sámsonverő.

Nincs iszonyúbb, mint egy megrémült Herkulesnek az ordítása. Mars, a hadisten akkorát ordított, mint tízezer ember, mikor Trója alatt Ajax hasba hajította kopjájával. A Sámsonverő ordított egy zászlóaljra valót.

A félbeszakadt mulatság közepén ott döczögött végig az a szekér, melyen a megégett tüzér feküdt. Egy rettenetes alak, melyen minden emberi vonás elpusztult: egy kínlódó, jajgató, vonagló hústömeg, lőportól fekete és vértől iszonyú.

«A francziák megégetik a magyar nemeseket!»

Az ujoncz had, melyet a dáridó minden rendből kiforgatott, egyszerre az ittas ember rémületével kezdett neki a futásnak. A gyalog zászlóalj háta mögött hagyta a hatvannyolcz lovast, úgy neki iramodott. Nem volt nagy a sár a sárga csizmának! Futottak pocsétán, bozóton keresztül.

Legelől a Sámsonverő.

Rohantak vak rémülettel, merre utat láttak, felverve a közbeeső helységeket rémkiáltással:

«Vége a nemesi seregnek! Itt jön a franczia! Öl, gyilkol és éget!»

Aztán a falukból is velük szaladt, a kinek csak az élete kedves.

A futó embert hazuggá teszi a rémület. Hogy futását igazolja, rémségeket gondolt ki. Sámsonverő, ki legjobb futó volt, mikor ő maga minden mást megelőzve, végig szaladt a bicskei utczán, azt kiabálta be minden házba, hogy ő maga menekült meg egyes-egyedül a nagy mészárlásból. De a nyomába igyekező sokaság már egész bizonyosan hirdette, hogy az ő zászlóaljuk volt az egyetlen, melyet az ellenség az utolsó emberig le nem kaszabolt.

A felriasztott népek aztán nem kérdezték, hogy ki a nemes, ki a paraszt, hanem indultak a futó zászlóalj nyomában, úgy, hogy mire az Buda alá megérkezett, az már akkor nem zászlóalj volt, hanem tábor. Hogy milyen rémületet költött Budapesten ez a megfutott csapat, tanuskodik róla egy akkori tudósunknak ifjukori naplója, melyben a futók előadásának alapján oly mongol-dúlási rémtettek vannak följegyezve a francziákról Magyarországon, a mik vetekednek a bolgárföldi atrocitásokkal, s a mikből egy szó sem volt igaz. Hanem a megrémült ember képzelete apocalypticus szörnyeket termel.

Ha ez a rémület hógörgetege átszabadulhat a Dunán, ez meg nem áll, hanem felszedi valamennyi szemközt jövő insurgens-csapatot s elviszi magával egész a Kurtel-tóig.

Ezt a szerencsétlenséget akadályozta meg Alvinczy tábornagy.

Hogy a Duna balpartjain gyülekező ötezer főnyi insurgens-hadat magával ne ragadhassa a megrémült «egyetlen» zászlóalj; összeszedte a pesti polgárőrséget, s a hajóhídnál útját állta vele a rémület lavinájának.

S ha mondta neki azt a csúfszót Sámsonverő, hát itt mondhatta.

De a ki a budai hídfőnél megszólította Alvinczyt, az olyan vitéz volt, a ki még az ellenség kokárdáját sem látta lobogni, a ki elfutott, a nélkül, hogy a csatából egy ágyúdörgést hallott volna s annak ugyan nem volt miért panaszt emelni a rossz puska miatt. Piszkafa kellett volna annak!

Senki sem jelentkezett azóta, hogy az adoma szerzőségét magának, vagy familiájának követelje.

Ezt az egy «Lázár-vitézek» legióját «Névtelen»-nek hagyta a krónikaíró.

De annál nagyobb öröme volt benne annak a bizonyos «akadályozónak».

Ah, milyen sietséggel iparkodott tudósítani a koronás uralkodót a magyar hadsereg szégyenteljes futásáról. Az összes teljes insurrectió elfutott gyalázatosan! Elfutott úgy, hogy meg sem mérkőzött az ellenséggel. Annyira futott, hogy egy nap alatt Győr alól Budáig rohant gyalog! Megmondták azt előre.

E gyászhír költötte haragot tolmácsolja az a királyi levél, melyet három nap mulva kapott az insurrectió alkotója: a nádor.

A kapott sebek között ez volt a legfájdalmasabb.

És e három nap alatt az insurrectió hősei a diadalmas ellenséget saját főhadiszállása közepett támadták meg; kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát s babérral takarták homlokaik égő sebeit…

* * *

Egy héttel később az insurgens lovasság negyvennégy escadronja a Csallóközben állt összpontosítva, az ellenséget fölkeresni készen.

Délben fölvonult a böösi rónán az egész dandár: nyolczezer lovas férfi.

József nádor rangja teljes pompájában jelent meg, s a dandár élére állva, azt mondá vitézeinek:

«Ma visszanyerjük zászlóink csorbított jó hírét.»

Azok vivátot kiáltottak rá: azt hitték, az ellenség elé fognak menni.

De nem az ellenséggel találkoztak.

Hanem előjött a faluból egy fényes lovagcsoport. Tábornagyok és hadvezérek, lobogó tollas kalapokkal. A csoport élén egy férfi; rendcsillagokkal halmozott melle. – «A király!»

A meglepett insurgens lovasság háromszoros vivátrivallása harsogott végig a rónán, a mint az uralkodót meglátták, s aztán a nádor hadmozdulatokra vezette a lovas tömegeket a táborkar előtt.

Itt következik a krónika kéziratában egy lap, melynek sorait a censura irala eltemette ugyan; de a mi azért «kitör a koporsóból és eget kér.»

Ez van meghagyva belőle:

«A császár és király a felvonulás gyorsaságán, a tömegek alakulásán, a fennálló renden elbámult s benső megelégedését nyilvánítá».

Ezek meg a kitörült sorok:

«S azt mondá, hogy a nemesi felkelő sereget egészen másformának találta, mint a milyennek azt előtte lefestették; s most már megtudta azt is, hogy Győr alatt a fiak atyáik példája szerint harczoltak.»

Öröm és diadal napja volt ez. A király az egyes hősfiakat, kik a csatában kitüntek, bemutattatá magának s a hadsor előtt megdicsérte, megajándékozá. S aztán az egész nemesi hadsereget megvendégelé s napi parancsában az insurrectiót a legdicsőségesebb magasztalásokkal halmozta el.

A király maga tépte le zászlóikról a szégyen fátyolát s maga tűzte fel helyébe a babérkoszorút.

Hanem ez mind feledésbe ment. – Soha köztudomásra se jött. – A kik jelen voltak, megvénültek, elhaltak, nem szóltak. – Hirlap nem volt, mely közzétegye. – Fenmaradt csak az a gúnydal, hogy «retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj!»

VI.
Az ácsi nap.

Tegyük próbára még egy kissé az olvasó türelmét, ki regényt vár s krónikát kap helyette. De egyik regényhősünk történetéhez tartozik ez a nap is.

Sátán Laczi a komáromi kórodában annyira kiépült már abból a két sebből, a mit a hansági tusában a fejére kapott, hogy ott hagyhatta a drága jó ispitály-levest, s aztán beadhatta magát kosztra egy derék komáromi szekeres gazdához, s ott helyre épülheté, a mit elvesztett – nem a hansági vérzésben, mint inkább a kórházi koplalásban.

Mikor a győri visszavonulás volt, azt már ő a sziget farkáról nézte.

Az ütközet utáni napon legszebb rendben vonult át a szigeten és a két hídon a hadsereg, minden ágyújával és podgyász-szekerével.

Csak a hídfőnél maradt hátra egy utócsapat.

Maig is ott vannak még ezek a kezdetleges hídfő sáncznégyszögei a komáromi rengeteg várerődítések között.

A következő napon meg arra ugráltak fel a komáromiak az ebéd mellől, hogy valaki zörget az ajtón. Ágyuzták a várat.

Az olasz alkirály jött el az újszőnyi homokdombokig s ott két (!) nyolczfontos ágyuval elkezdte Komáromot lövetni. Az ágyú tekéi a régi vár sánczai közt hullottak le.

Ez nyilván csak bekoczogtatásnak járta, hogy ki lakik odabenn?

Azok aztán megmondták neki, a mit tudni kivánt.

Még az nap délután megtudta Sátán Laczi, kinek mindenütt voltak ismerősei, hogy egy kis meglepetést fognak szerezni a francziáknak. János főherczeg a vasmegyei felkelő lovassággal kirohanást intéz a Dunán túlra.

Nosza a házigazdájának az egyik lovát elkérte kölcsön, kardja magának is volt. Összecsinosította magát, s csatlakozott önkénytesül a kivonuló lovassághoz.

Emlékezünk arra a fokossal fölfegyverezett lovasezredre, mely a tegnapelőtti csatában egy századosát elveszté, de a József-huszárságot és két elfogott ágyút kiszabadította a visszavonulásnál: – ennek adatott meg az alkalom megadni ma a visszatorlást.

A lovas-ezred az újszőnyi homokpartok s az ácsi erdők oltalma alatt csendesen vonult föl Ácsig. Ott volt az alkirály főhadiszállása.

Egyszerre, mint a saskeselyü az égből, rohant rá a lovas-ezred a francziáktól megszállt falura. Egy szakasz a főúton, Szapáry Vincze gróf alezredes vezetése alatt, a másik a jobb szárnyon Horváth Kristóf századossal, a harmadik a baloldalon Zichy Ferencz gróf századossal.

A meglepett ellenfél csapatjait tökéletes zűrzavarba hozta e meglepő támadás.

Az igaz, hogy úgy verekedtek a vasiak, mint igazi vasemberek.

A mit ezek itt elkövettek, az már nem hősköltemény, az tündérmese. Így csak a sérthetlenné tevő varázsingek lovagai harczoltak. Ezeken pedig nem volt varázsing. Ezeket nem mártogatták sarkaiknál fogva a Lethe vizébe. Mégis úgy küzdöttek, mint a kinek tréfa a kardcsapás.

Egy vitézük, Ányos Elek, az első rohammal elvesztette paripáját. Gyalog harczolt tovább: megölt egy ellenfélt s lett másik paripája. Akkor azt is lelőtték. Addig verekedett, míg harmadik lovat is szerzett magának, s így folytatta a harczot.

Imre Mihálynak is lelőtték a lovát, mégis kivágta magát tizenhét sebbel s a maga lábán ment vissza az ezredéhez.

Egy közvitéz: Melegh János, egyedül magában bevágtatott a főhadiszállásig; a lovagokat, kik körülfogták, szétverte magáról. Az ellenség a lovasság rohama elől futva menekült a Czonczó patak hídjához; a vasvitéz oda is utána nyomult. A dandárvezér Lamarque franczia tábornok személyes viadalba keveredett vele. Azt levágta. Elszedte a kalapját, táskáját s a legion d’honneur rend csillagát, úgy tért vissza a diadalmas exuviákkal.

Itt azonban a franczia lovasság összeszedte magát s a kapott kudarczot visszaadni készült. – Szapáry Vinczét három felül szorították közbe a piacz táján.

Ott harczolt a közelében Sátán Laczi. A feje még akkor is be volt kötve. Valóságos ördög volt, nem ember. A két sebéhez még tizenötöt kapott; de ugyanannyi halálsebet adott. S még akkor sem hátrált. Míg végre egy pisztolygolyó átfúrta a karját s harczképtelenné tette.

E pillanatban harsogtak a templom mellől a közelgő Horváth Kristóf szakaszának trombitái.

A jó barát jött az elesett Foky Ferenczért boszut állni s a hősiesen küzdő Szapáry Vinczét kiszabadítani.

E jókor érkezett oldalroham kényszeríté az ellenfélt sietve kitakarodni a faluból s aztán a falun kívül egész dandárát csatarendbe állítani s haderejét kifejteni.

Hát hiszen épen csak ez volt a «fogadj Isten» czélja.

A főherczeg visszavonulót fuvatott a vitéz vasi lovasezrednek.

Sátán Laczit is úgy szállíták vissza Komáromba hordszekéren.

Aligha el nem érte azt, a mi után olyan nagyon vágyott. Helyrehozni egy elhibázott életet egy jól eltalált kimenetellel.

VII.
Meskó útja.

Az abdai elsánczolt tábor arra a czélra volt alakítva, hogy a Lajtha felől betörő francziákat feltartóztassa, s annak a védelme alatt az egész országból összevont nemesi fölkelő hadak begyakoroltassanak és szerveztessenek. Arra senki sem gondolt, hogy egy másik franczia hadsereg Horvátország felől fog bejönni s a Rába sánczolatait megkerülve, hátulról támadhat Győr ellen, a honnan az egészen védetlenül van hagyva.

Győr akkor még vár számba ment. Nevezetesebb védelmi pontnak tartották Komáromnál. Volt belső vára s abban volt tizenkét vaságyú. A rendelet szerint ugyan harmincznak kellett lenni; de úgy látszik, «schein»-ban volt értve.

Az abdai elsánczolt táborban állt Meskó, insurgens tábornok a bácskai lovassággal, a pozsonyi lovas-ezred két osztagával, és Vavel gróf halálfejes volonjaival. Azonkívül volt nála mintegy négyezer gyalog insurgens, a kik mind a legrosszabbul voltak fölfegyverezve, puskája csak minden másodiknak volt; és az igen czélszerűen volt, mert annak az egy puskának az elsütéséhez két ember kellett, az egyik czélzott vele, a másik rátartotta a tüzes taplót. Volt azonkívül Meskónak három ágyuja és két haubiczcza.

Mikor a győri ütközetnek vége volt, ez a külön szakított dandár el lett vágva a hadsereg zömétől, és Győr városától is, hol Pécsy ezredes maradt hátra, védelemre készen.

Az ellenség minden oldalról körülkerítve tartá Meskó dandárát s az ütközet estéjén megjelent a franczia parlamentair a sánczok előtt, ki által az alkirály arra szólítá fel az insurgenseket, hogy rakják le a fegyvert.

A válasz az volt, hogy «jőjj ide, vedd el!»

A dandár főtisztei összegyültek haditanácsra. A vezéren kívül ott volt Eszterházy János gróf a pozsonyi lovasok ezredese, Keglevich gróf a bácskaiaké, Széchenyi Pál gróf, Voith Ferdinánd táborkari őrnagy, Zirchich mérnökkari főtiszt és Vavel Lajos gróf.

Ez a sok mágnás nem mint felsőtáblai tag került a tekintetes Karok és Rendek élére, hanem annál az érdeménél fogva, hogy fiatal korában vagy a gárdánál, vagy a hadseregnél szolgált s fogalommal bírt a csapatvezetésről s katonai szolgálatról.

A haditanácsban egyhangúlag elhatározták, hogy keresztül fogják magukat vágni az ellenségen.

Vakmerő terv volt. Előttük egy harminczezernyi győztes franczia sereg; hátuk mögött egy ellenséges dandár, lovas gránátosok és gyalogokból, kikkel eddig is minden napi dolog volt harczolniok.

Az volt a tervük, hogy keresztültörnek a körülzárolási vonalon, s aztán körülkerülve az egész ellenségtől megszállt tért, egy óriási vargabetűvel jutnak vissza a komáromi hadsereghez.

Valami gyönge reménységük ahoz is lehetett, hogy talán Chasteler tábornokot valahol feltalálják, a kinek léteznie kellett valamerre a földszinén, egy egész hadtesttel, melyet Tyrolból hozott ki, ott hagyva a fellázadt tyroliakat a bajorok és francziák boszujának.

A terv merész volt; de nem kivihetetlen.

Győr vára el volt látva két hétre (!) a bennlevő őrség számára elégséges élelemmel; lőszerrel is, a mennyi a tizenkét ágyúnak kellett. E két hét több, mint elég arra, hogy Meskó dandára Chastelerrel egyesülve Komáromhoz felkerüljön s akkor a két főherczeg seregéhez csatlakozva, túlnyomó erővel vesse magát az alkirály seregére.

Ezt a tervet azután még a nádor kezébe is el kellett juttatni.

Széchenyi Pál gróf vállalkozott e feladatra.

Abdától Komáromig minden út meg volt már szállva az ellenségtől, kivéve a vízi útat, a Dunát. Ezen át kellett Komáromba eljutni.

Széchenyi egy kétevezős sandolinra ült, s elindult egyes-egyedül a Rábczán, onnan a keskeny győri Duna-ágon; mire besötétedett, már ott sikamlott végig keskeny lélekvesztője a franczia tábor közepett. Innen is, Győr felől, túlnan is, a Szigetközben, a francziák őrtüzeivel volt ellepve a mező. Mind a két partról hangzott feléje a sürű «qui vive?» jeléül, hogy a francziák ébren vannak: egyet villant, a golyó ott fütyült el feje fölött, vagy lecsapott a vízbe. A lélekvesztő suhant tovább. – Egyszer egy jól czélzott golyó lyukat ütött a csónakon a vízszín alatt, Széchenyinek most azzal is kellett vesződni, hogy elébb ezt a veszedelmes léket betömje; s míg azzal bajlódott, a francziák egy dunai malomról utána eredtek csónakkal s messze elüldözték. Csak izmos, edzett karjainak s könnyű sandolinjának köszönheté, hogy el tudott előlük menekülni. – Egyszer aztán a nagy Duna-ágba eljutva, könnyebben lélekzett. A sűrű fűzfás szigetek között könnyebb volt az ellenfél figyelmét kikerülni. Másnap reggel már ott volt Komáromban s átadta a nádornak a keresztültörési tervet.

Nagyon jó volt a terv; csak a hozzávaló anyagtól függött, hogy sikerüljön.

De azzal az insurgens gyalogsággal nyilt síkon csatát állni, tiszta lehetetlenség. Meskó dandárának nem lehet egyébre számítani, mint a lovasságra és az ágyúira.

Úgy is volt az elrendelve. A gyalogságnak nem számítottak a karjaira, csak a lábaira.

Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta Napoleon és a francziák.

De most az egyszer embereikre akadtak, a kik még őket is le tudták gyalogolni. – Nem futni: az nem virtus, hanem gyalogolni!

Elől az úttörők, az ágyúk és a pozsonyi lovasság; hátul a többi lovas csapatok; közbül pedig az egész oszloprendben vonuló gyalogság. A harcz dolga a két végsőé lesz, a középé csak a sietés.

Az éj beálltával Zirchich őrnagy tutajokból összeállíttatá a hídat a Rábczán keresztül s azon átvonult nesztelenül az egész dandár. Mikor a túlparton voltak, akkor a náddal megrakott hídat felgyujtották a hátuk mögött.

Csak akkor vette észre az ellenség, hogy a körülfogott dandár elmenekült. Nem erre várták a kitörést, hanem a Szigetköz felé. Onnan legrövidebb út lett volna a Csallóközbe átjutni dereglyéken, dunai malmokon. Ott vártak rájuk erős készülettel. Azt hitték: a Rábcza felé nem mehetnek. S ha mehetnek, hová jutnak arra? A Dunától a Balatonig az egész környék a francziák által van megszállva.

Igen is, az volt a szándékuk: a Dunától a Balatonig lemenni, s onnan megint felkerülni a Dunához. Egy óriási üstököspálya!

A Rábczán átkeléssel egy éjszakai egérutat nyertek. Az alkirály serege nem üldözhette őket új hídverés nélkül; hanem annál inkább Marullas tábornok összes lovassága, mely a Szigetközből üldözésükre elindult; míg az alkirálynak egy hadcsapatja a Marczal mentében sietett eléjük kerülni.

Majd az előhad, majd az utóhad keveredett harczba, a mint az ellenséggel érintkezésbe jött. Amaz utat tört, emez feltartóztatott.

Pordánynál már utolérték őket Marullas lovasai. Azokat Garnika ezredes és Szucsics őrnagy a bácskaiakkal, meg Vavel volonjai úgy szétverték, hogy arra a napra elment a kedvük a további üldözéstől.

Másnap újra kezdődött a hajsza. Hátul tűz, elül víz.

A gyalogság lábáról már leszakadt a csizma a gyorsmenet miatt; a nemesi felkelő seregnek rongyos lábbeliben, mezítláb kellett folytatni a vonulást. Rozsdás fegyver, rongyos csizma! de összeillettek!

Kis-Czellnél ismét utolérte őket Marullas lovassága. Ez túlnyomó erejü volt, de a talaj az insurgenseknek kedvezett. A Marczal semlyékein nem lehetett a lovassággal másutt harczolni, mint a rendes út hosszában s ott egy Horatius Cocles sokat ér. És minden bácskai vitéz «az» volt most.

A hősök között, kiknek neveit a harczok aranykönyvében kiemelve találjuk, sok szláv hangzásu van: Stipcsics, Antunovics, Baics, Radivojev, Knezy, Popovics; de az is a kor erős vonásaihoz tartozik, hogy a magyar nemesség csak hazát ismert és nem népfajt.

A mocsári ereken, a levezető csatornákon kisebb-nagyobb hidak vezetnek keresztül. Minden híd előtt megujult a harcz, s az insurgens lovasok mindaddig feltartóztaták az ellenfél rohamát, míg Zirchich lerontotta a hidakat. Ezzel ugyan a lovasság üldözését fel nem tartóztaták, mert a mely vizen a magyar lovas átgázolt, azon a franczia is átmehetett; hanem azt megakadályozták, hogy a francziák ágyuikkal vehessék üldözőbe, míg ők a hidon túl felállított ágyuikkal távol tarthatták maguktól az üldözőket.

A kis-czelli híd körül elkeseredett csata fejlődött ki.

Ezt minden áron meg kellett tartani az utóhadnak, hogy a hosszú, fárasztó utban elcsigázott gyalogzászlóaljak az alatt az erdős vidéket elérhessék, a hol azután az ellenfél lovasságának meg lehet nehezíteni az üldözést, puskatüzeléssel.

A míg Meskó tábornok a hidon állva vezényelte a csatát, a bácskaiak Keglevics alatt elbúsultan verekedtek a lovasokkal, az alatt Vavel leszállítá volonjai egy részét a lóról s a mit az ellenféltől tanult, most elővette, a vízárkok fedezete alatt a támadók oldalába került s karabélytüzeléssel üdvözölte tömött hadsoraikat.

A dandár ez alatt átvonult Kis-Czell helységén. Elől egy gyönge lovas szakasz: thurócziak, vagy hontiak, utánuk a gyalog zászlóaljak, azután az ágyúk, azután ismét gyalogok, azután a pozsonyi lovasezred Esterházyval.

A forró juniusi nap kegyetlenül égette az izzadó arczokat. Egy szellő nem akart lengeni. A kutakból már minden víz ki volt merítve a keresztül-kasul járó seregek által. Az erdő közellétét bögölysereg hirdeté, mely megrohanta a lovakat, a mezőkön bogározó gulyák nyargaltak végig, feltartott farkkal. S a hogy az a szivós agyag az uton, felvágva terhes szekerek kerekeitől, feltaposva lovak, vágó marhák ezreitől, egyszerre kemény cseréppé száradt az afrikai hőségben; azon végig ballagni mezítláb, talpatlanná vált gavalléros csizmákban, a mik nyalka verbunkos tánczra, de nem három hetes masirozásra voltak készítve: ez a pokolbeli mulatságok közé tartozott.

Volt is áldás, de czifra!

«Inkább ellenségen törnénk keresztül!»

A rosszat pedig csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.

Alig érték el az első lovasok az erdő szélét, a mint egyszerre egy egész szemközt jövő dandár bontakozik ki rájuk az erdei mély útból: lovasok és gyalogok.

Ez volt az a dandár, melynek őket az abdai sánczok között kellett volna elfogni, mely elől akkor elmenekültek; hanem az az egyenesebb úton, a Marczal jobb partján eléjük került. Egyenesen belementek annak a torkába.

Az előhad nem volt a meglepetésre készen. A kis lovascsapat a túlnyomó erő előtt meghátrált, a gyalogság nem bírt a rögtöni támadás előtt hirtelen csatarendbe felállni, a legelső zászlóaljak rendetlenül futottak vissza s zavarba hozták a többit is. A tüzérségnek alig volt ideje az ágyúkat lekapcsolni; három-négy kartácslövés után már körülfogta őket a franczia lovasság.

Ebben a válságos pillanatban hangzott a pozsonymegyei lovasság trombita-recsegése.

Vágtatva jöttek Kis-Czell felől, élükön Eszterházy János gróffal.

És ez a roham volt az insurrectiót jellemző hőstettek legfényesebbike. Itt már zárt tömeg szabályos támadását látjuk. Nem egyes vitézek válnak ki, az egész csapat egyesített súlyával csap le az ellenfélre.

S minő lecsapás volt!

Egy huzamban, megállapodás nélkül, szétverve, lekaszabolva a támadó franczia lovasság; az ágyúk visszafoglalva, s újra az ellenségnek fordítva; – kétszáz lovas chasseur tizenkét tiszttel fogolylyá ejtve! Azzal neki a hátul jövő franczia gyalogságnak! Az perczek alatt szét van szórva az erdőben s menekül a bokrok és vetések közé. – Még ez sem elég! – A pozsonyi ezred most már vágtat előre a kinyitott úton. Utoléri a franczia kiséretet, mely a Győrnél foglyul ejtetteket szállítja lefelé. Szétver minden ellenállót; kiszabadítja a fogoly insurgenseket, a steyer honvédeket, három gyalog sorezred katonáit, a Strassoldo, Eszterházy, Saint Julien ezredekéit, azok közt harminczhat osztrák s magyar törzstisztet. Ez sem elég neki! Tovább vágtat az ellenség-uralta téren; meglep egy társzekérvonatot, mely puskát, kenyeret és a mi legbecsesebb: csizmát szállít a franczia hadsereg számára. Azt is elfoglalja egy «hajrá» kiáltás alatt!

Derekabb hősi rohamot, mint Eszterházy pozsonyi lovas-ezredéé volt, nem mutat fel a hadak krónikája: még pedig a világ első katonáival, a francziákkal szemben!

Van tehát már most puska is; jó franczia fegyver! van csizma, a mennyi az egész dandárnak elég! van kenyér és bor! Van megszaporodott haderő, kiszabadult vitéz bajtársakból! És a mi legtöbb: van becsület! Az ellenség megtanulta a leczkéből, hogy nem gyáva himpellérekkel van dolga, meg fogja őket ezentúl becsülni.

Senki se merte többé Meskó dandárának útját állni. Az utóhad is visszaverte a támadókat keményen s most már aztán kényelmesen kipihenve magukat, s bőségesen felcsizmázva, folytatták az útat; a kiszabadult foglyok kisérték elfogóikat a saját puskáikkal. Ez volt a felfordult világ!

Harmadnapra ott voltak Keszthelyen: a Balaton mellett.

A ki nem sajnálja a térképen megnézni, mennyire van Győr Keszthelytől? az meg fogja érteni, minő utazás volt ez három nap alatt?

És itt – véletlenül rábukkantak Chasteler tábornok előhadára.

Azaz, hogy tulajdonképen arra senki sem tehetett volna le jó lélekkel tanúbizonyságot, hogy a tábornoknál melyik az előhad, melyik az utóhad? mert ő maga sem tudta, hogy merre van előre, merre hátra? S minthogy az ellenség nem tette meg neki azt a barátságot, hogy üldözőbe vegye: hát csak olyan plátói ellenségeskedést folytatott vele.

Marullas tábornok pedig, ki eddig Meskó dandárát üldözte, megfordult szépen s elment a maga dolgára másfelé. Most már tiszta volt az út az egyesült magyar és osztrák hadsereg előtt Komáromig.

A Balaton keleti partján végig Fehérvárnak, onnan a Bakonyon keresztül Tatának. Ha idáig eljöhettek három nap alatt: négy elég lesz az óriási V betű másik vonalán végigmenni. Chasteler hadteste és Meskó dandára most már tekintélyes haderő volt együtt. Ha az gyors menetekben egyesül most János főherczeg seregével s József főherczeg insurgens táborával, lezúzó erővel támadhatja meg az alkirály seregét; ki már annyira meg volt hökkenve, hogy minden podgyászát visszafelé rendelte Magyarországról.

Meskó tábornok Keszthelyről rögtön futárt küldött a nádorhoz Komáromba, jelentve, hogy szerencsésen keresztülvágta magát, s útban van a nádor serege felé.

Az ország főkapitánya e tudósítást az egész hadsereggel közölte, magasztaló elismeréssel halmozva el a derék insurgens dandárt, vezéreitől kezdve minden közkatonájáig. A királynak is megküldte ezt a jelentést.

Meskónak pedig azt a parancsot küldte, hogy a leggyorsabban és a legegyenesebb úton siessen Komáromba. Innen lovas-ezredek fognak eléje küldetni, a mik dandárja előtt nyitva tartják az utat.

Erre a szóra mindenki elfeledte a fáradságát, s Meskó dandára megindult előhadnak.

Chasteler hadteste jöhetett utána bátran.

Chasteler tábornok, miután a felkelő tyroliakat ott hagyta a francziák és bajorok kényére, Magyarországba átvonulva, bámulatra méltó hadvezéri talentumot fejtett ki annak a feladatnak a megoldásában, hogy az előre-hátra őgyelgő franczia hadseregek közül egyikbe se ütközzék bele; ha pedig egy insurgens csoportot megkapott, azt különös előszeretettel igyekezett maga és a francziák közé odatolni, mely hadműveletének korántsem az volt az indoka, a mit a rosszakaratú historicusok állítanak, hogy a franczia születésű tábornok Napoleon proclamatióját tartotta volna erős respectusban (mely minden francziát, a ki az ellenség mellett harczol, ha kézre kerül, főbelövetéssel fenyeget), hanem mint az eredeti napiparancsokból kiderül, sajátszerű kiformált terve volt: az ellenségnek a hátába kerülni s azt egy combinált támadással megsemmisíteni.

Mikor már Meskóék dandára útban volt a Balaton mellékén, akkor a hadvezér parancsot küldött utána, hogy jőjjön vissza egy szóra, valami fennakadás van!

Chasteler tábornoknak igen széles látköre volt. Ő egyenes összeköttetésben állt Bianchival, a generalissimus tábornokával, ki Pozsonyt védelmezte, János és József főherczegekkel, és azonkívül a horvátországi bánnal. Ime most három helyről kapott parancsot egyszerre. Bianchi azt kivánja tőle, hogy siessen Pozsonyt felmenteni; a főherczegek idézik Komárom alá, a bánus pedig lelkére köti, hogy találja meg vele az összeköttetést. Mit tegyen ily esetben egy ügyes hadvezér?

Meskó véleménye az volt, hogy egyiket a három közül választani kell, s minthogy Bianchi parancsa kivihetetlen, a bánusé szükségtelen, a nádorét kell választani.

Ilyen a tanulatlan, együgyű insurgens tábornok!

Az igazi tapasztalt hadvezér ilyenkor azt teszi, hogy mikor háromféle indulásra kap három külön parancsot, hát az első nap tesz egy utat észak felé, a második nap nyugot felé s miután mind a három parancsolatnak megpróbált engedelmeskedni, a negyedik nap visszakerül oda, a honnan elindult, s megveti a lábát Zalabéren.

Ez a Zalabér igen kellemes kis mezőváros a Zala folyónak egy félszigetet képező kanyarulatában; s annak, ki a világtól félrevonulva, csendes szemlélődő életet akar folytatni, megbecsülhetetlen rejtek. S ha a világ minden nemzetei itt adnának egymásnak harczi találkozót a Dunán túl, egy is azok közül bele nem botlanék Zalabérbe.

Itt vesztegelt a sereg jó egy hétig; a mi ez izgalmas időkben egy örökkévalóságnak tetszett.

De már itt elszakadt az insurgensek türelmének az idege. Mind felzúdultak, hogy nem azért jöttek ők ilyen nagy sereggel, hogy a Zalában rákászszanak! A tisztek kijelenték, hogy ők nem fogadnak el mástól parancsot, mint a nádortól. S azzal felkerekedtek, ott hagyták a nagy strategát seregestül, ki hasztalan marasztalván a nyughatatlan embereket, végtére is kénytelen volt őket áldás nélkül elereszteni; de legalább két ágyújokat, meg egy haubiczokat ott fogta, miket azután a nádor külön parancsban követelt vissza tőle, mint az insurrectió tulajdonát.

Most azután a Meskó dandára, Vavel csapatjával együtt, ismét magára hagyatva indult neki, másodszor is megtenni az útat a Balatontól a Dunáig: ezúttal a Bakonyon és Vértesen keresztül.

Azt az egész területet a francziák tartották megszállva.

Neki vágtak.

De a visszamenetel nem ment olyan gyorsan, mint az idejövetel.

Verekedniök kellett minden falunál, minden városnál a keresztülvonulásért. Verekedniök kellett minden hídért, a mi egy folyón, patakon átvezetett. Verekedniök kellett a mindennapi kenyérért, a kutakért, mikből megitattak, verekedniök kellett az éjszakai pihenésért. Útjokban mindenütt franczia sebesültekkel találták telve a helységeket, kik a győri ütközetből kerültek oda. Minthogy még akkor a genfi conventió nem létezett, a magyar insurgensek nem verték a franczia sebesülteket agyon, hanem becsületszavukat vették, hogy egy esztendeig a magyar király seregei ellen nem fognak harczolni, s aztán a lelkészeknek és a népnek szivére kötötték, hogy a sebesültekkel bánjanak emberségesen. – Narbonne tábornoknak egy elfogott levelében olvasható az elismerő magasztalás, azon szíves bánásmód fölött, melylyel a magyar nép a sebesült ellenséget ápolta.

A nagybaráti lelkészt különösen megnevezi, kinek a sebesültekre fordított gondért a franczia vezér háromezer frank jutalmat küldött; s a plébános még hozzátette a maga kétszázötven forintocskáját is s kiosztotta mind a szegények között.

Két hét került bele, a míg az elszakadt insurgens dandár száz apró boszantó csetepatén keresztül a komáromi útra keresztülverte magát.

De senki sem volt annyira megverve, mint az elővigyázatos stratega hadvezér, Chasteler tábornok, ki most már az insurgensek által tört úton előre akarván hatolni, nagy boszúságára úgy találta, hogy azok minden hídat elpusztítottak maguk mögött. Most azután csakugyan nem lehetett a legjobb akarat mellett is semmiféle mozdulatot elkövetnie.

Tele is van minden bulletinje Meskóval; a historicus valamikor azt fogja kiolvasni az adataiból, hogy Meskó volt az ellenség, azt kergette Chasteler tábornok; de nem tudta ütközetre bírni.

A komáromi egyenes úton aztán szemközt jött a visszatérő dandárra – Gosztonyi, a két veterán ezreddel; a pesti és a veszprémivel. Most már nem állhatta az utjokat senki.

Csengő zenével, pergő dobszóval, lobogó zászlókkal haladtak előre; a városokból eléjük jöttek az asszonyok, a leányok, s virágokkal halmozták el a várva-vártakat.

Maga az ország főkapitánya a nádor, az összes tábornoki kar, az egész főszállásmesteri törzs kiséretében kivonult eléjük Új-Szőnyig.

Ott üdvözölte őket a hős vezér, s a vén, tapasztalt tábornokok mind, forró szavakkal s ragyogó könyekkel.

S aztán maga a nádor állt a dandár élére s ő vezette a hídon keresztül táborhelyükre, ágyúk üdvlövése, harangok zúgása között.

Az volt az örömnap!

Elrongyosodva, összetépve, portól, sártól belepve, de felbokrétázott süveggel és diadalragyogással az arczon. Még a paripák nyakába is koszorúkat aggattak a bohó asszonyok, s nyujtogatták a hadsorokon keresztül a kezeiket, nemcsak szorításra, de kulacskinálásra s tömték a tarsolyokat tele puha czipóval s czigánypecsenyével.

A Szent-András templom előtt maga az ország primása fogadta a dandárt főpásztori áldásával.

Hát még kinn a táborban, mikor a többi bajtársak közt elfoglalták a visszatért hősök a számukra fennhagyott helyet. Mikor az ismerősök, jó barátok, rokonok, testvérek az elveszettnek hitt, a diadalmasan visszatért vitézek ölelésére rohantak: az olyan színjáték volt, a minőt csak istenek rendeznek a saját gyönyörűségükre!

* * *

Kár, hogy az örömnap – olyan későn jött – és olyan rövid volt!

TIZENKETTEDIK RÉSZ.
ASSZONYOK DOLGA.

I.

És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.

Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, a hol az már a Komáromból eléje siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.

Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.

Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa. Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezte el őket s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől körülfogott városba vannak bezárva, a honnan lehetetlen valamerre kiszabadulniok.

Négy hét mult el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy olyan hét, a melyikben nem volt se «tegnap», se «holnap», – egyetlen folytonos utazás, harczolás, előre-hátra nyomulás, boszuság, veszedelem, öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, a miből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, a miket el kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, a miknek közeledtére ki kellett húzni a kardot, s a mikből nem lehetett inni a vér miatt, melylyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretetteivel?

Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a várost is? Mit kellett az alatt szenvedni Marienak, a ki a Névtelen Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy kakasszót halljon, ha az érczkutyák s a tűzkakasok kezdtek el szólni? ha egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni s bombák és tűzgolyók hullottak a házak közé, a mik elől nem volt hová menekülni?

Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig menő erejük van a szenvedések elhordozására.

De hátha elfoglalták a francziák a várost s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?

Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás, vagy csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha megszabadulhattak onnan, hova mentek? merre fordultak? Kitől fogja megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?

E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.

Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.

– Mi hír, Mátyás mester?

– Hát bizony mindenféle hír van.

– Rossz? vagy jó?

– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz. – A jót utoljára hagyom.

– Kezdjen hozzá.

– Hát biz a szegény Sátán Laczit tegnap temettük el. Isten legyen kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.

– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?

– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette volna porrá, a mit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták kivenni belőle s az elvitte a másvilágra. No de igen szép temetése volt. Háromszor lőttek a sírjába s a primás maga szentelte be. Ez bizony olyan nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laczi, ha csak személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a kegyes pártfogóját köszöntette.

– Jó vég volt; – rátalált, a mit kivánt. – Hát azon túl mi hír van?

– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg azt állítja, hogy a francziák még többet vesztettek.

– Hol? mikor? kérdé Vavel elbámulva.

– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napoleon, csak egy paraszthajszálon mult, hogy megnyerte az ütközetet.

– Tehát megnyerte?

– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy épen nem nyertük meg. Azért nincs ám semmi baj, Károly főherczeg több foglyot ejtett a francziák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük, mint azok ő tőle. Az insurrectió készen áll, van már ötvenezer emberünk együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: «előre!» – megyünk.

– Hát Oudetról mit tud ön?

– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És vele együtt mindazok, a kik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.

– A philadelphok?

– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve, pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön, mint franczia kurir.

Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.

Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:

– Mit tud ön Győrből?

– Mindent. Onnan jövök.

– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?

– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a herczegasszony bizony bennrekedtek.

– Ki mondta önnek, hogy ő herczegasszony? kiálta Vavel indulatosan.

Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.

– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta? De hadd tartsak rendet. Pécsy ezredes tíz napig védelmezte a várat a francziák ellen.

– S azok tíz napig lövették a várost?

– Bizony azt tették, még pedig olyan bombákkal, a mikbe egész csoport apró golyóbis volt dugva, hogy a hol szétpukkant, száz embert is megölt, – ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették; hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a puskaporos raktárába. A mint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok generális hetvenhét felé kommandirozta a sereget: hát nem tehetett mást a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestől együtt békeségben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba, tegnapelőtt itélt fölötte a haditörvényszék s azt mondta ki, hogy nem tehetett máskép.

– De mi lett Katalinból? Mi lett Marieból?

– Előadom egymás után. Tőlük jövök.

– Nem történt velük semmi veszedelem?

– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magánházba voltak elrejtőzve, a hol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját hugait.

– Az alispán ott van?

– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedveért ott maradt a városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.

– Derék ember! Ki lett a francziák részéről várkormányzó Győrben?

– Guillaume tábornok.

– Guillaume! szólt Vavel megrettenve.

– Guillaume biz az. Annak hiják. Igen fain, modális ember; nem mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása után bált adott a nagy vendéglőben, s arra minden előkelő urat, polgárt a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr drágái is kaptak ilyen meghivást.

– Mint Görömbölyi alispán hugai?

– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt irva: madame la Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.

– «Princesse Marie!»

– A bizony. Innen tudom a titulát, a mit az elébb mondék.

Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében az álom.

– Nem használt semmit a viczispán protestatiója, folytatá tovább nyugodt phlegmával az ezermester: a franczia generális azt felelte, hogy ő jobban ismeri azokat a dámákat s utasításai vannak, hogy hogyan kell velük bánni s attól a naptól fogva éjjel-nappal két franczia granatiros áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének ottan.

Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Mariet elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: «szereted-e ezt a nőt?» azt kell neki felelnie: «gyülölöm!»

– Miért hagytam őt el? vádolá magát Vavel. Miért nem tettem azt, a mit kivánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!

– Hja biz az úgy van, mondogatá Mátyás mester. A generális adjutánsa mindennap kétszer látogat el a házhoz s raportot visz róla, hogy vannak, mint vannak?

Vavel nem hallott már semmit.

– Csak Cambray meg ne halt volna!

– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik tudni, hogy meghalt.

– Igen. Megirták.

S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leirta a Névtelen Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasvi. De a könyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy gyermek, a kit mostohája megvert. – Az ő mostohája: a sors.

– A bizony; eltemettem szépen, odairta a testamentomát a bugyillárisba; azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi irást a sirjához, csak épen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.

Vavel letörlé könyeit. Restelte, hogy nem birt magán uralkodni. Hogy idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.

– S hogy tudott ön hozzá jutni a halott rejtekéhez, a mit az magára zárt?

– Igen egyszerüen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr szobájában levő csengetyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengetyű megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengetyű drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt rögtön felgördült.

– Igen egyszerű mesterség. – Hajh Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, a mi az én drágaságaimat most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!

– Már pedig én tudok olyan mesterséget.

– Tud?

– Hiszen lám mondtam, hogy a jó hirt a legvégére hagyom.

– Szóljon, szóljon!

– Hanem azt már csak sugva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az ágy alatt, vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.

Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy sugja hát meg.

Igen rövid közlemény volt az.

De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a nehány szó.

A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.

– Remek ember ön!

Azután kivette a kebléből Marie arczképét, megcsókolta: – aztán Mátyás mestert is megcsókolta. Nevetett.

Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás mester markába nyomta.

– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit kell beszerezni? Rögtön hozzáfogunk!

Mátyás mester átvette a pénzt s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha lopott volna.

Lajos pedig sietett a tábornokához.

– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek: engedj elmennem.

– Mit akarsz? kérdé a tábornok.

– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.

– Értesültem róla; de nem akartam e hirrel elcsüggeszteni barátainkat.

– Jegyesem és védenczem az ellenség kezébe került.

– Azt is tudom. Sajnállak érte.

– De én ki fogom őket szabadítani onnan.

– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát, hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.

– Én magam fogom őket kiszabadítani!

– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? vagy éjszaka akarod a volonjaiddal Győrt megrohanni, a mit egy egész franczia hadtest megszállva tart s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?

– Hogy mit teszek? az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang. Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel és még is bizonyos. Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség nem fogja őket egy bucsu kézcsóknál a keztyüs kezükre egyébbel érinteni.

– Ez a fiu meg van bolondulva; monda a tábornok. De nem csoda. No hát eredj és vidd magaddal a volonjaidat.

– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.

– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az összeköttetést Chasteler tábornokkal s keresd fel a horvát bánust.

Még nevettek is, mikor elváltak.