II.
– Minden megvan. Mondá Mátyás mester Vavelnek, három fedett társzekérre mutatva, melyeket a francziáktól vettek el a fekete volonok Kis-Czellnél. Itt van, a mi szükséges, mind, az eccho alatt.
A halálfejesek csapatja leghátul jött; el lehetett neki maradni a dandártól úgy, hogy senki se vette észre.
A dandár ment a palotai úton, a voloncsapat pedig Zircznek.
De már a Zircz előtti erdőkben úgy elveszett, hogy hírt se lehetett felőle hallani, mintha elnyelte volna a Bakonyerdő.
Még a rátótiak dicsekedve beszélték, hogy milyen szép huszárcsapat ment végig trombitaszóval a falujokon, tiszta magyar fiuk voltak, köszöngettek a menyecskéknek s a korcsma előtt, a hol egy pohár borra megálltak, fizettek szép csengő pénzzel, banknótával s danolták, hogy «Valamennyi rongyos bankó, Mind a korcsmárosnak való!» De már a zircziek panaszkodtak, hogy ő hozzájuk egy csoport ellenséges lovas vonult be, abból a fajtából, a miről azt énekli a népdal, hogy «… Nem is Isten madara, Kinek fején a farka!» Kakastollbokrétás süvegü, kék köpönyeges francziák, a kiknek a vezére igen kegyetlen hangon parancsolgatott a biróval, egy kukkot se tudott másképen, csak francziául. Szerencsére a fehér barátok perjele értette ezt a nyelvet s az tolmácsolt. Nagyon gyanakodók voltak: a lovaikról le nem szálltak, hanem mind a kezében tartotta a karabélyát, a bámészkodó asszony-, gyerek-népet a kapitányuk mérgesen kergette szélylyel s a mi bort hozattak, azt elébb meg kellett kóstolni a birónak, hogy nincs-e benne méreg? A még csak hagyján; hanem azután még a kútból kimerített vizet is meg kellett neki kóstolnia, hogy nincs-e abban is méreg? Szegény birónak ez volt az első víz, a mit legény kora óta a torkán leszalasztott. Aztán a vezérük keményen megtolmácsoltatta a lakosságnak, hogy ha valaki utánuk mer sompolyogni, hogy kikémlelje, merre mennek, azt a két lábánál fogva két lehajtott fához kötik s úgy hasíttatják ketté, ha pedig valaki a magyar huszárokat a nyomukba igazítja, akkor mind a négy végén felgyujtják a várost s kardra hánynak minden élő teremtést. Örült is minden ember, mikor odébb mentek.
Ezek Vavel volonjai voltak. A sűrű erdőben lerakták a veres csákókat, a társzekerekből előszedték a francziáktól elvett tollas kalpagokat, s a kék köpönyeget felölték a fekete egyenruha fölé: senki sem mondta volna, hogy nem franczia chasseurök. Még a trombitásuk is úgy fujta az indulót, a hogy a francziák szokták.
Mátyás mester mindenütt előre sietett, kikémlelni, nincs-e az útban valahol akár franczia, akár magyar csapat? Bármelyikkel is veszedelem lett volna most találkozni.
Nem jártak az országúton. Neki vágtak a magas hegyi útnak, a hol egy falvat Fenyőfának hínak (annak a csodájára, hogy ott a Bakony tölgyesei között fenyőerdők szigetelték el magukat). Arról a fenyvesről olyan keveset tudnak a világban, mint az alattuk megpihenő csapatról. Aztán másnap tovább vitt az út a Bakonyér mentében; a közbeeső falucskák lakói bámulva nézték az átvonuló csapatot s találgatták magukban, hogy vajjon talyigát vásárolni jöttek-e azok ide? vagy mészre van szüksége a franczia seregnek, avagy pedig szénre? vagy pedig azt nézik, hogy lesz-e az idén elég gubics az erdőn? Nem tudtak velük beszélni, nem kérdezhették meg.
Egész naphosszant tartott a felvonulás, csinálatlan rossz utakon, a hol a társzekerek alig haladhattak, Koronczónál el is kellett azokat hagyni, mert ott útjokat állta a Marczal és a Rába, a mik itt már csaknem egyenközűen futnak egymás mellett. Itt a csapat magához szedte a társzekerekről az eldugott süvegeit: a több napra kitartó élelmi szereket, s a csillagvilágnál átusztatott a két folyam közötti szigetbe. Ott megvonult éjszakára. S azt nagyon jól tette, mert akkor már Koronczónál volt a magyar insurrectió egyik dandára s az, ha megkapja a kakastollas süvegeit az álfrancziáknak, késő lesz aztán megmagyarázni, hogy miféle ravaszságban járnak. Nekik a magyarokat még jobban kellett kerülni, mint a francziákat.
Mátyás mester azonban nem maradt ott pihenni, hanem átvitette magát még éjjel a Rábán egy halász lélekvesztőn s reggelre vissza is tért a tudnivalókkal.
Hajnalban a csapat átkelt a Tóközbe, s reggelire a Rábczán is átusztatott s elérte Börcs helységét.
Kicsiny falu az a Rábcza partján, de van egy nevezetes régészeti emléke. Egy tágas kerek sáncz, melynek a közepén áll a templom. A hajdani török-kurucz-labancz világban ide szokott menekülni a falu népsége s védte magát a száguldozó csapatok ellen. Ezért hiják tán németül Rundenthurmnak.
Vavel csapatja ezt a kerek sánczot foglalta el, a hol észrevétlenül meghúzódhatott. Köröskörül nagy messzeségre franczia seregtől volt megszállva az egész vidék.
A Győrbe vivő országút már meglátszik e templom tornyából.
Vavel maga felment a toronyba, s onnan kémlelte az országutat tábori távcsövével.
Egyszer aztán meglátta, a mire várt.
Öttevény (németül Hochstrass) felől erős porfelleg jelölte a közeledtét.
Egy osztály vértes közeledett, mellvértjeik messze ragyogtak a napsugárban, a kétfelé szakított csapat közepén haladt egy sárga utazó hintó, négyes fogattal; a postakocsisok a nyeregből hajtottak.
A hintóban ült egy éltesebb úrhölgy, arczát nagyon őrizve a sűrűre húzott fátyollal a nagy portól, míg a fiatalabb hölgy nem tűrte halvány arcza előtt a fátyolt, s legyezője mögül igyekezett a leeresztett hintó-ablakokon át nézegetni a tájat, a tarka rónát, melyen az aratatlan, érett vetés a zöld kaszálókkal czifra szőnyeget vont végig.
A hintó mellett egy fiatal tiszt lovagolt, az éltesebb hölgyet mulattatva folyékony elbeszéléseivel, s néha-néha egyetértő pillantásokat váltva a szép halaványarczu kisasszonynyal.
Ez a két hölgy: Guillaume tábornok neje és leánya.
Most jönnek Mariet átvenni. Ők lesznek a kisérői Párisig. Ez a hintó fogja őt elszállítani, s ugyanez a vértes csapat lesz a végső fedezete a hintónak.
«A mi kezeink messze elérnek!» – monda De Fervlans.
Ime már meg is fogták martalékukat.
Hanem… még hátra van valaki, a ki a hatalmas kézre rá mer ütni.
A szép zöld rónán, melyen az országút átvonul, egy erős lovas csapat közeledik. A fiatal vértes tiszt azt mondja a kiváncsi hölgyeknek:
«Lovas chasseurök. Szénázni jártak.»
Az igaz, hogy a csalódás kedvéért több szénás szekeret hajtottak maguk előtt, a mik már fölkaptak az országútra.
A postakocsis messziről elkezdett trombitálni, hogy a szénás szekerek térjenek ki előle a tört útról a töretlenre; a minek az lett a következése, hogy az egyik szénás szekér feldült, a másik meg melléje hajtatott, a tengelye beleakadt amannak a ferhéczébe; most aztán tökéletesen elzárták az utat.
Ekkor egészen közel ért Vavel csapatja.
Egy jelszóra hirtelen ledobta minden lovas a kék köpenyét, meg a tollas kalapját, felcsapta helyette a halálfejes csákót s azzal megrohanta a hintó kiséretét.
A meglepett vértesek, a kik e támadásra nem voltak készen, az első taszításra le voltak szorítva az országútról s a vizenyős réten nehéz lovaikkal igen egyenlőtlen harczot fogadtak el Vavel könnyü lovasai ellen, kik számra is túlnyomók voltak. Vezérük, a fiatal százados ugyan egész lovagi elszántsággal foglalt helyet a hintó előtt, a viadalt elfogadni készen, s Vavel Lajosnak egész fölényét fel kellett használnia, hogy a derék lovagot lefegyverezze.
Abban a perczben, a midőn a kard az ifju franczia vitéz kezéből kirepült, az ifju hölgy, elfeledkezve minden etiquetteről, rémülten sikolta fel.
«Ah, mon Dieu! Ne tuez pas Arthur!»
Vavel Lajos udvariasan üdvözlé a hölgyeket, meghajtotta előttük a kardját s Talma legékesebb franczia nyelvén biztosítá őket:
– Ne féljenek úrhölgyeim. Jó kézbe jutottak. Mi magyarok vagyunk.
A vértesek teljes visszavonulásban voltak Öttevény felé, üldöztetve a volon csapat által.
Vavel maga is leszállt a lóról, hogy a nyergéből leemelt fiatal tiszttel beszéljen.
– Legelőször is, engedje ön, hogy gratuláljak önnek ahhoz a szerencséhez, a mit egy gyöngéd fölkiáltás önkénytelenül elárult előttem az imént. Nagy örömömre fog szolgálni, ha önnek az ügyét ez episod által előmozdíthattam.
Erre a halavány arczu ifjú hölgy gyöngéden elpirult, a másik hölgy azonban egészen elvörösödött s elkezdett veszekedni.
– Mit akar ön velünk? Mit avatkozik ön a mi dolgainkba? Mi nem vagyunk combattans felek!
– Hogy mit akarok? azt majd megmagyarázom ennek a fiatal lovagnak. Legelőször is vegye ön vissza a kardját. Igen jól forgatta, csak azt tanácsolom önnek, hogy a quinteket ne vegye olyan mélyen, mert akkor mindig igen könnyen kiüthetik a fegyvert a kezéből. Aztán arra fogom kérni, hogy üljön föl a lovára. Derék paripa. Kár, hogy szügyben kissé keskeny. Azután harmadszor arra kérem önt, hogy vágtasson azonnal Győrbe. Egészen egyenes országút vezet oda. És vigye meg szives izenetemet de Guillaume tábornok úrnak. Az izenet így szól: «Én Vavel de Versay Lajos gróf, a mai napon foglyul ejtettem Guillaume tábornok úr feleségét és leányát. Guillaume tábornok úr foglyul tartja magánál az én jegyesemet: Dealba Themire grófnét és fogadott leányomat, kinek neve Botta Sofia, vagy ha úgy tetszik, Marie herczegasszony. Én kérem vissza cserébe az én hölgyeimet az ő hölgyeiért. Egyéb kivánságom nincsen. Mentül elébb visszatér ön, annál jobb. Ott abban a kerek sánczban fogom önt várni, a honnan az a templomtorony kilátszik. Adieu!»
Az ifju hölgy némán, összetett kezekkel könyörgött az ifju tisztnek, a mit annak nem volt szükség a szivére kötni. Az úgy is minden lehetőt el fog követni, hogy a tábornokot a cserére rábirja.
A szabadon bocsátott lovag tova robogott az országúton. Vavel Lajos pedig az utazó-hintót a böresi út felé fordíttatá s a kocsi-ajtó mellett lovagolva, társalgott a hölgyekkel.
Guillaume tábornokné asszony eleinte keserű kifakadásokkal halmozta el Vavel grófot.
– Ez népjogsértés! Ez brigantaggio! Elfogni előkelő hölgyeket.
– Hát az én hölgyeimet nem tartja-e fogva az ön férje?
– Az én leányom oly rettegős, olyan ideges.
– Nincs a föld kerekén olyan félénk teremtés, mint az én szegény Mariem!
– De ön elvégre is franczia, s tudni fogja, mivel tartozik a nők iránti udvariasságnak?
– E tekintetben mintaképül fogom választani Guillaume tábornok urat.
– Ön iránt nincs semmi kétségem; de ezek az ön kisérői, ezek rettenetes emberek! Nem centaurok ezek?
– De – azoknak az ivadékai.
– Igaz, hogy még most is emberhúst esznek?
– Úgy tudom, hogy nehány év óta ezt a szokást elhagyták. De nem lehetetlen, hogy most, mikor ez a czikk olyan olcsó, megint visszaesnek bele.
– Ah! És hogy vadkan agyaraik vannak?
– Az igen valószínű. Azt takargatják el azokkal a hosszú bajuszaikkal; úgy gondolom.
– Hát az igaz-e? szólt suttogva az úrhölgy (úgy olvastam valahol), hogy az itteni úrasszonyok fiatal rabnők vérét bocsáttatják ki s abban fürödnek?
– Az igen kellemes lehet; hagyta rá Vavel. Csodálom, hogy ezt a divatot Párisban még fel nem kapták.
– Mit gondol ön? Az Istenért.
– Hát hisz önöknek olyan szép vérkiontó masinájuk van hozzá.
– Csitt. Hazaáruló! Az egészen más.
E közben az történt, hogy egyik volon egy elfogott vértest vitt magával: a vértes gyalog volt, a volon lóháton. Meg volt sebesítve mind a kettő. Az insurgens a homlokán, a vértes a karján.
A volon fel sem vette a kapott sebet, bekötötte azt a zsebkendővel, hanem a fogoly franczia egészen el volt bágyadva; nem tudott odább menni.
Ekkor a volon leszállt a lováról s az oldaláról leakasztva a csutorát, odanyujtá azt a foglyának s negédesen biztatgatá:
«No húzz belőle egyet kamerád, ne busulj semmit. Látod, minek vágtál olyan nagyon a fejemre? megerőtetted vele magadat. No se baj. Gyere, majd fölteszlek a lovamra.»
Azzal fölsegíté a sebesült foglyot a saját lovára s maga gyalog vezette a lovat.
– Ah! Ah! kiálta föl a tábornokné, elbámulva azon, hogy a centaur nincs hozzá nőve a lóhoz s talán másodsorban még azon is, hogy a centaurnak emberszive van.
A centaur észrevette a felkiáltást s azt gondolta, hogy legjobban fogja azt értelmezni, ha az úrhölgyet is megkinálja a csutorával. Ilyen melegben, nagy porban s arra a nagy ijedségre nem árt egy korty abból a badacsonyiból.
Az úrhölgy nem merte a kinálást visszautasítani, s aztán nem is bánta azt meg.
– Ah, hisz ez bor! mondá meglepetetten az izlelés után Vavelnek.
– Ön azt hitte, hogy lótej?
A volon pedig azt mondá az úrnőnek, a kulacsát visszavéve, latinul, hogy:
– Conducat sanitati… domicella…
– Hiszen ez római nyelven beszél! szólt összecsapva a kezeit a párisi nő.
Vavel nem állhatta meg, hogy ne nevessen.
– Ön nagy bohó! szidta a tábornokné aztán. Hiszen ezek csinos emberek s egynek sincs vadkan agyara. Az sem lesz már most igaz, hogy az úrnőik leányvért használnak a fürdőhöz. Vannak ott házak, a hová visz bennünket?
– Nem épen oly nagyszerűek, mint az ön palotája a chaussée d’Antinon, de azért házak.
– S mivel fogom én ott a hosszú időt tölteni, a míg monsieur Descourselles visszajön? Tud ön pikétezni? Én szenvedélyes pikétező vagyok!
– Majd megmondom önnek, madame, hogy mivel fogja ön az időt tölteni, ha odaérünk a faluba? S hiszem, hogy meg lesz vele elégedve.
A közben el is érték a kertek alját, a hol érőben levő megygyel és cseresznyével rakott fák mosolyogtak ki a magas sövény mögül, s onnan a szép diófákkal szegélyezett utczába bekanyarodva, a templom elé hajtattak.
Az egész faluban nincs több úri lak a lelkészénél. A tisztelendő úr künn állt a kapujában, a hol Vavel megállíttatá a hintót s aztán lesegíté a hölgyeket az ülésből s fölkérte a lelkészt, hogy fogadja őket vendégszeretettel, a miben nem is volt legkisebb hiány sem. A lelkész konyhája előadta, a mi csak izletes volt, s a hölgyeknek el kellett ismerni, hogy a centaurok országában ebédelni tudnak.
Ebéd után a kisasszony kimerültségről panaszkodott, annak megengedték, hogy lepihenjen, akkor aztán így szólt Vavel a tábornoknénak:
– Akarja ön a helység nevezetességeit megtekinteni, madame? van itt egy igen régi templom.
– S van benne valami igen szép kép?
– Megható szép kép. A «Samaritanusok».
– Antik, vagy modern?
– Antik modor. A kereszténység előéveire emlékeztető, hanem a kivitele modern.
– Valami híres festő műve?
– Nem. Csak naturalistaé. A tisztelendő úr munkája.
A tábornoknő csodálkozva rázta a fejét s már most nem tudta, hogy ő vele tréfál-e Vavel gróf, vagy a lelkészszel?
Mindjárt megértette pedig a dolgot, a mint a templom ajtaján belépett.
Az Isten tiszteletére szánt hely ezuttal a legmagasabb istentisztelet szertartásához volt berendezve: szenvedő emberek ápolásához. Az egész templom egy kórház volt, melyben tiszta ágyakra elhelyezve feküdtek, szép kettős sorban, sebesült franczia katonák, kik a győri csatatér körül szerteszét fekvő falvakba úgy voltak szétosztva. A kis falu asszonyai maguk ápolták, gyógyítgatták őket, a maguk házi szereivel, a maguk jó szavával, mintha mindannyi sebesültnek a tulajdon édes anyja volna az ágya fejénél. És a lelkész keresgélt a számukra mindenféle gyógyító írokat, a maga kopott «házi orvos»-ában: tábori orvos nem került ide, mikor Aspernnél húszezer, Wagramnál huszonkétezer franczia feküdt sebesülten. Hanem ezek a nyomorult emberek ápolgatták, építgették a náluknál még nyomorultabbakat: az ellenséget.
– Úgy-e szép tableau, asszonyom? – mondá Vavel gróf. Beillenék a Notre Dameba oltárképnek! Méltó megörökíteni a szerzője nevét. – Ilyenek azok a kannibálok, a kik ezt az országot lakják! – És bizony, mondom önnek, hogy végig mehet ön kisasszonyával együtt ezen az egész országon és nem fogja önöket egy bántó tekintet se megsérteni sehol. Csak egyetlen egy ember van ebben az országban, a kiben kannibali szenvedélyek laknak, a ki vaddisznó-agyarat visel a szájában, a ki asszonyok vérében megfürödni képes: – az én vagyok! És bizony mondom önnek, hogy nem töltheti ön el az időt jobban addig, a míg monsieur Descourselles visszatér, mintha itt marad a templomban s a sebesülteket ápolni segít, és az alatt imádkozik a védszenteihez, hogy Guillaume úr az én szeretteimet szabadon bocsássa!
A tábornoknőnek lehetetlen volt nagyot nem nevetnie ezen a patheticus fenyegetésen.
– Haha! Uram! Ezért egészen fölösleges volna a védszenteimnél alkalmatlankodnom, különben is csak minden héten pénteken szoktam vezekleni, akkor is csak éhomra, nem ebéd után s ma még csak szerda van. Ha már a többi centauroktól nem kell félnem, hogy megesznek, öntől legkevésbbé félek. Legyen ön a felől megnyugodva, hogy Guillaume úr nem fog késni az ön szeretteinek kiadásával, mihelyt megtudja, hogy az miértünk lesz cserébe. Én ismerem Guillaume urat. Ha milliókkal jött volna ön eléje, hogy megvegye tőle kedveseit, nem hallgatta volna önt meg; ha hadsereggel jött volna ön rá, hogy kivívja őket tőle, nem kapta volna meg; de hogy az az ördögi jó ötlete támadt önnek, hogy elfogja a feleségét, meg a leányát: ez schach matt neki! Menjünk innen. Nem imádkozhatnám.
– De hátha Napoleon parancsa nyomatékosabb lesz előtte?
– No már azt higyje ön el, hogy jobban fél Guillaume úr én tőlem, mint Napoleon császártól. – Jerünk innen! – Sebesülteket sem akarok ápolni. Az Isten őrizzen meg minden szenvedőt attól a szerencsétlenségtől, hogy valami bajában én ápoljam, mert azt nem állja ki! – Menjünk pikétezni, uram!
III.
Descourselles kapitány úrnak kitünő paripája lehetett, ő maga nevezetes távlovagló és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Győrből.
A parlamentair zászlóval jött, egy trombitás kiséretében s a volonok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.
A vértes kapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.
Szerencsés véletlen, hogy épen egy kilenczvenes math volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felirt számadás.
– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! mondá a kapitány sietségtől és örömtől elfulladt hangon. A hölgyeket szabadon bocsátja.
Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.
Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.
– Hogy vannak önök?
– Pompásan! A «messieurs les cannibales» igen udvariasak, s «leur catzique» kitünően pikétezik.
– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?
– Arról nem szükség kérdezősködni. Ő toilettjét csinálja, uram!
– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak az iránt, hogy a rám bizott hölgyeknek egy haja szála se görbüljön meg.
– Ne legyen önnek gondja az én leányom haja szálaira! Intézze el a monsieur le catziqueal a capitulatió föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toilettejét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk?
A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz egyedűl maradt.
– Ime itt van önök számára a «Sauf conduit» monda a kapitány, átadva az oltalomlevelet Vavelnek.
Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával, a császári nagy pecséttel s Guillaume tábornok aláirásával hitelesítve; maga a papir is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatu sasos czímerrel.
Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált franczia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kiséretében utaznak Dealba Themire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya Botta Sófia, állítólag Capet Maria Charlotte herczegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden franczia csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.
Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.
– Kételkedik ön tán egy franczia katonatiszt adott szavában? kérdé a kapitány.
– Nem, szólt Vavel, kezét nyujtva neki. Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? – Én hálára vagyok önnek kötelezve.
– Oh, kérem önt igen szépen; szólt a kapitány hátra lépve. Legyen olyan jó és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetet akkorra, a mikor madame is itt lesz.
– Értem! szólt Vavel elmosolyodva.
– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Épen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomtatott proclamátió.
Vavel összevonta homlokát s kedvetlenül mondá:
– Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.
– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk táborának a megállapított demarcationalis vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére, mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy hölgyeit elhozza?
– S azt még ma szándékozom tenni.
– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsughatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mind ketten mézes hetekké alakítanók, az nem volna kárbaveszett idő.
– Kivánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.
Kezet szorítottak.
Ez alatt a hölgyek elkészültek s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arcza elevenebb volt, mint azelőtt.
Vavel nagy pathossal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.
– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, a mit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térdenállva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szivét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, a mi rá volt bizva, s inkább elhagyta volna magát Győr romjai alá Maria herczegnővel együtt temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, oda dobta az egész gothai almanachot: «tessék belőle kiválasztani, hány fejedelemnőt adjak értük cserébe?» – Ebben monsieur Descoursellesnek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntől s csak a centaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume urnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarissenek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játsza a catzique a pikétet! Ah önök letörűlték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban? Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!
Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett bucsut venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, a kik a templomban feküdtek sebesülten.
TIZENHARMADIK RÉSZ.
MARIE.
I.
A vértes osztag, melyet a halálfejesek Öttevényig elűztek, értesítve volt már, hogy a két úrhölgyet megint fedezete alá veheti. A győri uton vonultak Börcs felé.
Vavel fekete lovagiai azt hitték, újabb összemérkőzésre jönnek, s nagy harczi kedvvel szándékoztak őket elfogadni. Ott álltak már egész hadirendben.
– Hüvelybe a kardot! vezényelt Vavel gróf. Négy hétig nem verekszünk. Fegyverszünet van. Önök a hadsegédem vezénylete alatt Fertőszegre fognak visszavonulni s ott megvárják míg újabb rendelettel megérkezem.
Azzal intézkedéseket tett, hogy a Névtelen Várat hogy alakítsák át kaszárnyává, gondoskodott a legénység napi dijáról és élelmezéséről, megköszönte a vitézeknek eddigi hűségüket, hősi bátorságukat; maga is könyezett, azok is: olyan nagyon megszerették egymást. S aztán, mikor a vértes csapat a falu egyik végén bejött, ugyanakkor az insurgens voloncsapat a falu másik végén kivonult. Csak Vavel maradt egyedül hátra, Mátyás mesterrel, ki volon egyenruhában kisérte őt e kalandban, mint trombitás.
Descourselles kapitány lóra ült s csapatja elhelyezéséről gondoskodott, melynek egy része itt a faluban fog maradni; más része Győrbe vonul a hölgyeket kisérve, most már csak díszőrségül, nem oltalom végett.
Vavelre maradt a lovagias kötelesség a hölgyeknek kezét nyujtani, mikor azok a hintóba felültek.
Mikor már biztos helyen érezte magát a tábornokné, kihajolt a hintó ablakán s azt mondá Vavelnek:
– De most mégis boszut fogok önön állni, azért a furfangért, a mivel minket rászedett. «Desden con desden.» Megfosztom önt diadala gyümölcseitől. Én egy éjszakával hamarább ott leszek Győrött, mint ön, s a mint megérkezem, rögtön megirom az ön jegyesének a velünk történteket; – mire ön megérkezik, már akkor tudni fognak mindent, és ön meg lesz fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy maga adhassa nekik hirül, hogy meg vannak szabadítva. Ez édes boszu lesz.
– Nagyon édes, monda Vavel, megcsókolva a delnő kezét. Áldja meg önt az ég azért, hogy szegényeknek egy nyugodalmas éjt fog szerezni ez izenet által.
– De már most még egy dolgot nem értek s azt is szeretném felvilágosítva látni. Véletlenül botlott ön mi belénk? vagy valami abracadabra által?
– Számot adhatok róla. Marquis de Fervlansnak egy levelét portyázóim elfogták, a mit Guillaume tábornok úrhoz irt; ebből én megtudtam, hogy a tábornokné asszony minő hivatásban jön Magyarországra s azóta mindig nyomában voltak a kémeim s engem tudósítottak az ellenfél minden mozdulatairól.
– Rettenetes! Igazam volt, mikor azt mondám, hogy jó szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet ellenünk. Kérem, adja át bucsúüdvözletemet házigazdánknak, nem látom őt sehol.
– A kórodába hívták, egy haldokló sebesültet meggyóntatni.
– Kóroda! – Hajts postillon!
S azzal eau de Cologne-os zsebkendőjét arcza elé kapta, s ott tartotta addig, a míg csak az utolsó házat is el nem hagyták.
Vavel gróf azonban nem várt a másnap reggelre, hanem ő is felkapott a lovára s Mátyás mesterrel együtt igyekezett kifelé a faluból.
A falu végén az őrszem rájuk kiáltott és megállította őket. Mátyás mester előhuzta a csizmaszár mellől a fehér lobogót, s trombitaszóval felelt. Vavel Lajos előmutatta az oltalomlevelet s a míg azt a káplár olvasá, észrevette, hogy annak is, meg a közlegénynek is, friss kardvágás sebe van az arczán: a mai utolsó kardcsattogások emléke.
Milyen gunyoros a sors! A «piquet-partienak» a veszteségét ezek a szegény katonák fizették meg.
Alkonyat után érkezett meg Vavel Győr alá.
A nyolcz órát épen akkor harangozták s a franczia helyőrség takarodót fuvó trombitaszava hangzott minden kapunál. Azokon most holnap reggelig Vavel grófot be nem bocsátják. Hanem hiszen arra való Mátyás mester komájának, Tajkos uramnak, a cserző vargának a kis kertje, hogy azon keresztül ki- s bejárhasson az ember, a kinek épen nincs kedve a kapura kerülni. Mátyás mester soha se szokta kérdezni, hogy merre az egyenes út? Ilyenkor a görbe út a rövidebb. Egy kis kerülővel a cserző állások között bejutottak a városba.
Hiszen látott Vavel már bombáktól összezúzott falakat, leégett várost máskor is, de az a gondolat, hogy e kormos romhalmaz közt kell neki felkeresni azokat, a kiket szeretett, mégis elszorítá a szívét.
A háborúban lerombolt város képe nagyon különbözik más leégett városokétól. A kárvallott lakosok nem jajveszékelnek a romok között. Még dicsekesznek vele, hogy kinek a házába ütött be több bomba? A milliókra menő veszteséget nem számítgatja senki: csak a csodákat jegyzi föl, a mik között maga és háza népe megmenekült, s ha az ellenség kegyetlen nagy sarczot vetett a városra, az élelmes népkedély megragadja a kinálkozó alkalmat, hogy visszaszerezze a veszett fejsze nyelét. A belső városban már oly élénk a piacz késő alkonyat is, hogy alig lehet lóháton is keresztül törtetni a sokaság közt. A közel Győrszigetből, Révfaluból, Pataházáról beözönlött a nép, a mint a fegyverszünet ki lett hirdetve s a közlekedés felszabadult, s hozta szekér-számra az eladni való eleséget. A francziának sok pénze volt, vett mindent, mesés árakon. Nem volt olyan képtelen követelés, a mit meg ne adott volna. Egy földszinti ház tulajdonosának, kinek porig égett minden vagyona, megmaradt a pinczéje s abban a borai; de kidugott egy rúdat azon a lyukon, a mit a golyó ütött a falán, arra felakasztott egy fagyöngybokrot, a mi azt jelenti, hogy ott bort mérnek, s özönlött a házához a sok szomjas katona: szakajtókosárral szedte össze a pénzt, úgy, hogy esténkint, mivelhogy az érczpénzt a bankótól külön válogatni nagy munka lett volna, kiállt az udvarra, s a kiterített ponyva fölött «megszelelte» a pénzhalmazt: ezüst, arany, réz aláhullott, a rongyos papirost félrehordta a szél; aztán összesöpörték mind a kettőt, s külön a magot, külön a polyvát rakták zsákra!
Vavel grófnak és trombitásának a megjelenése nem is keltett senkiben csodálkozást, az utóbbi napokban sokat jártak-keltek itt keresztül az insurgensek küldöttei, kik a határvonalakat megállapítani segítettek. Azt is tudta minden ember, hogy Győr tőszomszédjában táboroz már az egész insurgens sereg. Vavel, a mint keresztül bírt hatolni a szénatér szekérvárán – hol most a szép sétánysor vonul végig, – minden kérdezősködés nélkül mehetett kedveseit fölkeresni: Mátyás mester tudta már a járást.
Az ostromágyúk hordtávolán kívül volt egy kis nyári lak, oda vitte ki őket a bölcs alispán.
Mikor ezt a házat messziről meglátták, Mátyás mester dicsekedve mondá:
– Nem áll már a két medvesüveges a kapuban! Az alispán hajduja strázsál ott most.
Vavel sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott ahoz a házhoz.
S e gyors száguldás alatt félistennek érezte magát.
Ime, ki tudta vívni elrabolt drágaságait a diadalmas ellenség kezéből, mikor az már vasmarokkal tartá azokat fogva. Kicsikarta kezéből furfanggal és erőhatalommal, férfiak és asszonyok dolgával. Ha a hadvezérek vesztettek is: ő diadalmaskodott. Azt az óriást, a kit senki le nem bír győzni, ő legyőzte azon a téren, a hol egymásnak találkozót adtak!
Hanem aztán, a mint közelebb ért a házhoz, eszébe jutott, hogy a paripa-robaj megriaszthatná a leány gyönge szívét s inkább megállította a lovát és leszállt róla. Gyalog ment odább; Mátyás mesternek azt hagyva, hogy jártassa meg az alatt az utczán csendesen a nagyon meghajtott lovakat.
Csendesen közeledett a ház felé. A kapuban katonásan tisztelgett előtte az alispán hajduja, kivont karddal. Lajos sietett a házba.
A folyosón találkozott a kis Laczival, annak egy csizma meg egy kefe volt a kezében. Vavel láttára csizmát, kefét kiejtett a kezéből.
A folyosóról betért a konyhába: ott Sátánnéval találkozott, az ijedten csapta földhöz akármi volt a kezében.
Ettől sem kérdezősködött, benyitott a legelső szobába, a honnan férfihangokat hallott, s ott három ismerőst talált: az alispánt, Tromfszky doktort és Doboka mérnök urat.
Mind a három megrettent, a mint Vavel közéjük lépett. Az alispán arcza ugyanazt a furcsa átalakulást mutatta, a min legelső találkozásuk alkalmával keresztül ment, mikor Vavel olyan vadul rápillantott; Doboka úgy mosolygott, a hogy nagyon megijesztett emberek szoktak, a doktor pedig azon a ponton állt, hogy megfutamodjék, mint mikor a Névtelen Várban a komornyik torkának esett a feldühödött gróf.
E három ijedt arcz kifejezéséből egy villámgyors gondolat jött Lajos agyába: gondolat, mely leforrázta képzeletének idáig hozott kedves ábrándjait.
Kettő nem felelt, a harmadik pedig azt hebegte, hogy «én azt mondom, hogy semmit se mondok!»
– Marie beteg? suttogá lenyomott hangon Vavel.
Erre az alispán némán inte a fejével s a mellékszoba ajtajára mutatott.
Lajos nem kérdezett többet, hanem sietett a mellékajtón belépni.
Minő ismerős szobácska ez!
Megint a névtelenvári hajadon tündéri menedéke. Ide hozatták a gyermekjátékszereket, a butorokat, még a négy macska is ott mosdik az ablakpárkányon és a pamlagon, s a két kutya ott fekszik a himzett vánkoson, s a szoba mélyében ott áll a menyezetes ágy, kigyós oszlopaival, chinai selyemvirágos függönyeivel s az ágyon fekszik Marie, és az ágy fejénél ül Katalin.
– Ah! Uram Isten! ordít fel Lajos, két kezével homlokára csapva, s az olyan keserves hangon ejtett kiáltás, hogy a ki azt meghallja, asszony, férfi, gyermek mind egyszerre előveszi a zokogás. Csak ő maga, csak a beteg kaczag.
Neki van oka nevetni, örülni!
Van; mert Lajos nem menyasszonyához siet elébb, hogy azt üdvözölje, ölelje, csókolja; hanem ő hozzá. – Ő az első. – Ő az, a ki előtt térdre veti magát, a kinek orczáját elárasztja csókjaival, könyeivel.
– Oh én drágám. Oh én szentem! Oh én kicsi kis bálványom!
A leány arcza ragyog. Nemcsak azok a vésztjelentő rózsák ragyognak rajta, a miket az a sötét arczú vőlegény szokott menyasszonyai arczára festeni; hanem a legtisztább földi öröm, a mi már az égi üdvnek verőfénye.
Ő is magához ölelte Lajos fejét s forró lélekzettel suttogá fülébe:
– Ne félj tőlem. Nem halok meg. Nem az a rút influenza támadott meg. Nem Cambraytól ragadt rám. Meghűtöttem magam, mikor éjjel futottunk a tűzgolyók elől. De most már meggyógyulok. Hogy te itt vagy. Hogy értem jöttél. Hogy megszabadítottál. Most már akarok élni! Te olyan hatalmas vagy. Ha ki tudtál ragadni az ő kezeikből, ki tudsz ragadni még a haláléból is!
Katalin a homlokára tette a leánynak lágy kezét, suttogva:
– Oh, ne beszélj oly hevesen.
A leány aztán megfogta Katalin kezét s oda vonta azt Lajos ajkaihoz, hogy csókolja meg.
– Csókold meg. – Ő nekem nagyon jó kis anyám. Mennyit sírt miattam! – Oh, ha tudnád, miket végeztünk együtt, ha engem erővel el akarnának innen vinni? De már most nem kell. – Minden jól van. – Olvastuk a levélből, a miben mindent megirtak – Te vagy a mi hősünk, a mi Szent György lovagunk. – Mitől félnénk már? Már meggyógyulok. – Nem is betegség ez az enyim; csak rettegés volt az és kétségbeesés. – Ez elmult, s már most majd a baj is elmulik. – Kérjétek meg szépen a doktort, hogy hadd ne vegyek ma semmi orvosságot. – Szeretnék fölkelni. Erősnek érzem magamat. – Felöltözöm. – Aztán majd a karjaitokba kapaszkodom, s elsétálok veletek az ablakig. – Megnézem, hogy jön fel a hajnal-csillag? Küldjétek be hozzám Sátánnét. – Ő majd felöltöztet; jobban fel bír emelni, mint Katalin – én nehéz vagyok. – Addig menjetek a belső szobába. – Beszéljetek egymással. – Sok mondani való van a világon, – a mit az ember kigondol, – s ha «egy» embernek el nem mondhatta, – soha se mondja el.
Marie Lajos nyakába kapaszkodva ült fel ágyában s még aztán ő kérdezte tőle aggódva:
– Nem sebesültél meg?
A nőcseléd bejött a hívásra, Mariet felöltöztetni; az orvos azt mondá, hogy meg kell tenni a kivánságát.
Lajos azalatt kiment az oldalszobába, Katalin követte őt.
Ott álltak egymással szemközt és aztán sokáig néztek egymás szemébe.
S e tekintetben is sok olyan gondolat volt, a miket, ha «egy» embernek el nem mondhatunk, soha se tudja meg azokat senki.
Nehéz tusakodás volt az: fegyver nélkül, szavak nélkül.
Mégis csak a nő adta meg magát legyőzött félnek.
Térdre roskadt a férfi lábainál s kebléhez szorítva annak karját, arczát odafekteté annak kezére.
– Őrangyalom vagy! suttogá hozzá. (Hangosan nem szólhatott, nehogy Marie meghallja.) Őt megszabadítád ellenségeitől; de engem a kárhozattól. Oh, ha tudnád, mit szenvedtem ez idő alatt? Ennek a leánynak minden sóhajtása, éjszakai álmainak hagymázos szavai mind az én lelkemet sujtó vádak voltak. Egy elárult angyalnak a vádjai egy bűnös ellen, a ki nem áhít egyebet, mint megtérni, vezekleni és vétkét jóvá tenni. Oh, minő rettenetes napok voltak ezek! Válogatni a csapások között; nem hogy hárítsa el azokat Isten; hanem hogy elébb hozza el a szelidebb csapást: a halált! Oh, minden órában rettegni: melyik látogató koczogtat elébb az ajtón: az a csontkoponyájú-e, vagy az a kifestett képű? S aztán kivánni annak, a kit úgy féltünk, hogy haljon meg inkább! És látni azt a martyrszenvedést egy angyal arczán; a ki elárulóját vigasztalja kétségbeesései között, és értte imádkozik, mikor az nem tud! Ha Mariet elragadták volna az én kezeim közül, nekem más választásom nem maradt volna, mint vagy élve vagy halva temetkezni el! – Oh, milyen jól tetted, hogy, mikor hozzánk beléptél, őt ölelted, őt csókoltad, nem engem! – Olyan igazságos voltál, mint egy Isten! – De én is szenvedtem annyit, mint a biblia akármelyik asszonya! – Te most elvetted rólam e szenvedéseket. Kimentettél önszívem pokol tüzéből. Felmentetted lelkemet lánczaiból. Minden rosszat, mit én elkövettem, egy kézfordítással jóvá tettél. Visszaszerezted őt. Oda menekülhetett a karjaid közé, a hol oly boldognak érezte magát, mint az oltár mennyezete alatt. – Most itélj fölöttem. – Dobj el, vagy emelj fel. – Mind a kettőt megérdemeltem; – megköszönöm.
Vavel Lajos karjai közé fogta az asszonyt és ajkait ajkára nyomta, hosszan, végtelenül.
E csókban volt bűnbocsánat, szerelem, megtisztulás, – együtt.
A mellékszobából zongorahang zendült elő. Halk accordokban az insurrectió népdala.
Lajos és Katalin odasiettek.
Marie be akarta mutatni Lajosnak, hogy mennyire ment már, a mióta ő távol van?
Az ő kedvencz kék ruhája volt rajta.
Azok az ő átlátszó finom ujjai csak úgy libegtek végig az elefántcsontokon, kicsalogatva azt a búbánatos melódiát.
S az utolsó accordhoz még a verset is eldanolta, felhők távolából révedező hangon: «Rágalmazó nyelvek irigysége, Régi szerelmünknek lett vége.»
Azután a szék támlányára hullottak karjai. Ez a néhány ütem minden erejét kimeríté.
Fáradságát azzal rejté el, hogy Lajosra és Katalinra mosolygott.
– Ez a dal nem tinektek szól ám, suttogá. Ez csak tréfa. – Ugy-e ti nagyon fogjátok szeretni egymást? – Elmentek innen messze, messze, s itt hagyjátok «Mariet» eltemetve? – No, nem engem: hanem azt a rossz leányt, a ki annyi bajt okozott a világban; a ki miatt annyi jó ember szenvedett, s a kinek a hamvai ott porlanak abban az aczélszekrényben; a kinek annyit fájt az élet, hogy nincs kedve még egyszer feltámadni. – Hanem a «Sofie», az itt marad, az elmegy veletek s látni akarja, milyen boldogok lesztek? – Vigyetek az ablakhoz, hadd lássam meg a hajnali csillagot.
Odagördíték karszékét az ablakhoz s Vavel kinyitá az ablakszárnyat, hogy friss lég jőjjön be a kertből.
Marie megfogta kettőjük kezét s ölébe vonva, egymáshoz szorítá azokat.
Csendesen suttogott hozzájuk:
– Ugy-e? El fogjátok felejteni a tegnapot, – s nem emlékeztek rá többé? Álom volt: rossz álom. – A Névtelen Vár! – Hagyjátok ott. – Ne lépjetek bele többet. A fátyolos nő, a bezárt ajtók, a messzelátó cső, a szótalan férfi, a magányos séták az emberhangtalan kertben. – Álom volt: nem kell rágondolni többet! – A fenyegető férfiak, – a kardcsörgés és ágyúzengés – mind nem voltak, csak álmodtuk. – Nem jártunk közel soha se a trónhoz, se a vérpadhoz. – Ki volt Marie? – A macskák fejedelemnője. S a kis kutyák, meg a kis madarak országában trónörökösnő. – Dajkamese, a mivel rossz gyermekeket elaltatnak. – De itt lesz Botta Sofia holnap is, holnapután is, és örökké, míg az emlékezet tart, az együgyű, bohó leány, a ki nem tud semmit, csak szót fogadni azoknak, a kiket nagyon szeret. – Ne beszéljetek Marieról soha többet. Az haragot, keserűséget támaszthatna közöttetek, a hogy harczot, vérontást támaszthatna a világban; viszálkodást, gyűlöletet a koronás emberek között. – Ha megharagusztok egymásra valaha, hijjátok Botta Sofiát; az kibékít. – Előjön még egy más csillagból is. – Nem! Nem! – Ha ti parancsoljátok neki, hogy meggyógyuljon, meggyógyul, és itt marad köztetek.
Vavel Lajos keze oly erővel szorítá Katalin kezét e szavak alatt, hogy szinte összetörte. Kézszorítás és szívszorítás ki lett állva, a nélkül, hogy egy köny kihullt volna. – Pedig az volt a legerősebb küzdelem.
Nem szabad az élni óhajtó beteg előtt sírni.
S annak oly lángban égett most az arcza.
– Nézzétek, már is mennyire jobban vagyok! Eddig minden este, mikor a hajnal-csillag feltünt, eljött rám a láz. – Ma elmaradt. – Látjátok, az öröm meggyógyított. – Hagyjátok még a kezeiteket a kezemben. – Ezek itt tartanak engem.
II.
Dehogy tartották őtet itten!
Jól mondá az alispán: «nem való ti nektek francziáknak az ilyen teremtés!»
Minek az ilyen lény erre a világra?
A ki nem tud: csak szeretni és lemondani, nemzetét még üldözőiben is imádni; – a kinek nincs más vágya, mint békét szerezni haragvó felek között, s odaadni nekik mindenét, a mije legdrágább, hogy béküljenek ki rajta.
Minek volna ez ti nektek?
Azért, hogy három esztendő mulva elűzzétek? Hogy aláírjátok a halálitéletét? Vagy rosszabbat annál. Hogy minden bűnt, hibát, szerencsétlenséget, országos csapást, szégyent, veszteséget, a mit országnagyok, hadvezérek, elementumok, diplomaták és ellenségek halmoznak egy országra, az ő rovására irjatok fel? hogy minden éhező azzal vádolja, hogy ő eszi meg a kenyerét? minden sebesült, hogy ő fürdik a vérében? minden rab, hogy ő tartja bezárva? s aztán átkozzák a gunyhóktól a palotákig? lefessék a képét torzalaknak? nevét megörökítsék gúnydalokban? s a kínszenvedések koronájául adjanak neki egy férjet is, a ki mellett egy szolgáló lesz az asszonyának az úrnője?
Az Úr máskép gondoskodott az ő választottjáról.
Sötét zivatar fogta el a hansági láthatárt: az égboltozat olyan volt, mint egy gyászszal bevont templom, a távol villanások meg-megemelték a földig érő kárpitot s utánuk hangzott – a távoli orgonaszó.
Az aczélfekete égnek ellenmondó fényben világol a kiterjesztett tó tükre. Kéneső-csilláma élesen kitünteti a távol fekete partok közül, míg a közeledő vihar ő rá is lassankint fátyolt kezd húzni s a sötétzölddé elboruló hullámsíkon hófehér sávok üldözik egymást.
Az eszterházai jegenyesorok zúgása előre hangzik, mintha óriások énekelnének valami kardalt a távolban.
Perczek szünetei között, valami titkos kéz villámfénynyel betűket ír a menny érczlapjára. – Nincsen próféta többé, a ki megmagyarázza Belzázárnak, mit jelentenek ezek a betűk? Pedig azok most is azt irják, hogy «mene mene tekel ufarzin!»
A fertőszegi parton sorakozva, hadrendben áll a halálfejes volonok banderiuma.
Valakit várnak: – a tulsó partról.
Az érczcsillámú tó tükrén egy fekete pont közelít, el-eltünve, meg kiemelkedve a hullámtorkolatok között: egy dereglye. Hat férfi evez, hetedik a kormányos.
A dereglyén van egy koporsó; egyszerű bakacsinnal bevonva.
Nincs rajta semmi dísz, csak egy myrtuskoszorú, fehér virágokkal átfonva. Két véginél ül két asszony: egy úrnő és egy pórnő.
A hat férfi hatalmasan küzd a habokkal, a mik be-becsapnak a dereglyébe, mintha ők is üdvözölni akarnák koporsójában azt, a ki oly sokszor enyelgett velük.
A dereglye hosszú barázdát húz a víz színén s úgy tetszik, mintha e vonal mentén fel-felbuknak néha egy idomtalan gömbölyű fő, s a vihar fütyülésébe s a sirályok sikoltozásába még valami szokatlan jajgató hang vegyülne.
Mikor a dereglye a fertőszegi parton kiköt, a zivatar is megérkezett. A szakadó záport megvilágítja az egyre lobogó villám, s úgy tetszik, mintha égtől földig érő hárfahúrok özönében vinnének feketeruhás alakok egy koporsót egy megásott gödörig a part mentében, nyomukban két síró asszony. Távolról árnyaknak nézi őket, a ki látja.
Egy kiváló árny, a kormányos alakja, feláll a dombtetőre és beszél.
Szavát túlzengi a dörgés.
«Vitézek! Adjátok meg a végtiszteletet a visszatért zászlóanyának… Nincs miért harczolni többé… A béke megköttetett. – «Amaz» – elvett országotokból kétezerötszáz négyszögmértföldnyi tért… «ez itt» nem vesz el többet két négyszögölnyi térnél… Nektek marad a tépett zászló és a kapott sebek… Térjetek családjaitokhoz vissza… Az én kardom bevégezte munkáját örökre, s utána megy annak, a kiért ki volt húzva.»
Ezt mondva, kettétörte kardját s a koporsó után hajítá azt is a sírba.
«Adjon az Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést.»
Ez volt az utolsó szava a fénylő vízsugarak között felfeltünő árnynak.
A vitézek három sorlövéssel üdvözölték a sírgödröt; annak a hangja és villanása is elvegyült a zivataréban.
Azután még hangzott valami dübörgés, minő a távozó paripák robogása, és még halkabb dobogás, minő egy sír betemetése; azután semmi más, csak a zápor zuhogása.
És mikor elvonult a zivatar s feljött a hold; az idő lecsendesült szépen, tündérregei ihlett éjszaka szállt le, csak a felköltött habok beszélgettek még a hazatért kedvenczhez: akkor már üres volt a tér, s a gyepborította parton nem volt más változás, mint hogy az egy égerfa mellett most egy másik is zöldült.
Ő kivánta így, hogy fektessék öreg barátja, D’Avoncourt mellé, a ki atyja helyett atyja volt.
És hogy ne tegyenek sírjához semmi jelt egyebet annál az örök élő fánál, a mi holta után kővé válik.
Mit is írhattak volna sírkövére? Egy nevet, mely nem az övé, egy történetet, mely nem igaz?
Vagy írták volna rá az igazi nevét s éltének való történetét, hogy aztán azok, a kiknek ez nem tetszik, pöröljenek egy sírkővel?
Jobb volt neki semmi jelt nem tenni, hogy senki se tudja, hová lett!
Hanem a mint ég-föld elcsendesült, csak az élő habok beszélgettek még, aranyvilágot vetve a tele hold fényében: a tündöklő smaragd bölcsőből előbukkant egy szörnyeteg.
Nem ember, nem állat, egy kárbaveszett lény.
Feje még rútabb, a mióta az égő bozót leégette a haját, s egykori ruhájából csak rongyok csüggnek még tagjairól. Kijön a partra, óvatosan körülszimatolva, mint a farkas. Keresgél; kezeivel tapogatja a pázsitot. Egy helyen aztán összekuporodik, fejét térdei közé húzva. Megtanulta a hiúztól, a vadmacskától, hogyan sír az, mikor a vadászok elvitték a fiait, s üresen találja fészkét. Nyihog és üvölt.
Majd meg visszamegy a tó medrébe s tele szedi a markait azokkal a fehér kagylókkal, a mik kővé váltan hevernek a tó fenekén.
Mit akar azokkal?
Emlékezik rá, hogy látott ő egyszer egy jelvényt, a mit úrasszonya a nyakában viselt: egy jelvényt, a mi előtt az emberek letérdeltek s könyörögve néztek föl rá; egy jelvényt, a mit a koporsók előtt szoktak vinni. Ezt a jelvényt kirakta ott a pázsit fölé azokból a fehér kagylókból.
Azután megint eltünt a tóba.
* * *
Ha azt kivánta Vavel, hogy adjon Isten nekünk feledékenységet és elfeledtetést: ez bőven beteljesült.
Egy pár esztendeig járt még a híre Botta Sofiának, el is jöttek a névrokonok messze földről azért az ezerötszáz forintért, a mit Vavel gróf, mint a megholt leány hátrahagyott ruháinak vételdíját, a vármegyénél letett a jelentkező örökösök számára; de egy sem tudta a családi összeköttetetést bizonyítani. Aztán jött a devalvátió; a fekete bankó elolvadt a bezárt cassában, s többet senki se jött aztán Botta Sofia felől kérdezősködni.
Vavelről és Katalinról soha sem hallott többé a világ semmit.
A nemes urak is haza mentek a falvaikba szántani, vetni, s befogták a harczi paripát szekér elé. Ez volt az utolsó nemesi insurrectió.
A Névtelen Vár is el tudott tünni. A hogy eltünnek a Fertő partjain falvak, templomok hatvan-hetven év alatt. Elnyelte szépen a föld, lassan, csendesen, egyik falat a másik után, egész a forgó szélvitorláig; mint a hogy elnyelte lassan, csendesen azt az egész korszakot: a nemesség erős várát, egyik bástyáját a másik után, egész a czímeren könyöklő, kardhordozó karig, – lassan, csendesen, észrevétlenül, rombolás nélkül, földindulás nélkül, – örökre.
«Nemes lelkek» még vannak a világon, «urak» is vannak; «vitéz harczosok» is vannak; de «nemes emberek» nincsenek többé!