VI.
Ez a kis változás nem zavarta meg a családi ünnepet. Katalin kedélye ismét egészen felderült. Ő maga sietett azt tréfával helyreütni.
– Az én jó barátom ma nem csak vőlegény, hanem hadvezér is. Nem éri be egy haditervvel. Ég a föld a lába alatt. Szeretne már a másik mátkájáról beszélni: a banderiumáról – a násznagyával. Felszabadítjuk: nem vagyunk féltékenyek. Majd azt a kisebb haditervet elkészítjük mi ketten.
– Úgy? A menyegzői előkészületeket az én szép Katalinom haditervnek nevezi?
– A mi nem is olyan könnyű és sok egyéb összefügg vele. Először is Mariet még ma elviszem magamhoz.
– Még ma?
– Tán csak nem féltékeny ön miatta? Hát nem az én leányom-e? Hát nincs-e nekem irásban adva, hogy ő Lajosnak senkije és semmije? De komolyan szólva, ő itt nem maradhat, midőn Vavel grófhoz, a Fertő vidéki banderium alakítójához, attól a percztől fogva, a mikor ön a hadfogadó zászlót felhuzza a vártornyára, éjjel-nappal járni fog a vidék minden híres verekedő népe, a kik igen derék embernek lehetnek az ellenség előtt; de Marienak semmi szüksége sincs a velük megismerkedés szerencséjében részesülni. Önök a banderialis vendégekkel töltsék meg a Névtelen várat s bajlódjanak a maguk harczias vállalatával: mi azalatt elkészítjük az önök zászló-szalagját. Aztán Marie is hadd érezze már egyszer azt az örömöt, hogy futkoshat járszalag nélkül! az egész park és kert az övé lesz!
– Oh be jó lesz! monda Marie.
Hát azt hogy tagadhatta volna meg tőle Lajos?
– A másik feladatunk pedig a jó Lizettet felkeresni s meghívni őt magunkhoz. Úrnője eltávozta után úgy hiszem ő is örömest fog inkább azzal menni, mint itt maradni.
– Ő nagyon szeretett engem. Monda Marie. S volt idő, a mikor igen nagy, igen nagy dolgokat tudott tenni értem.
– Annyival inkább. Az urak szolgálatára egy pár férfi cselédemet fogom átküldeni. Lizette pedig megérdemelt nyugdíjba lép nálam. – Azután jönnek a menyegzői előkészületek. Rokonaimat nem kell meghívnom, mert azokkal haragban vagyok. Barátaim száma nem sok, de azok annál becsesebbek. Vannak, a kik előtt dicsekedni akarok boldogságommal. (Lajos királynak érezte magát ettől a tekintettől). A dispensatiót ki kell eszközölnöm s aztán a szegény jó Mercatoris előtt még el is kell tagadnom, hogy nyájából kiváltam.
– De hogy lesz az elkerülhető? kérdé csodálkozva Lajos.
– Az én barátom gyönyörködni akar abban a diadalában, hogy engem egészen a lábainál lásson, a midőn megvallom, hogy mily sokat és mily régen foglalkoztam én ezzel a gondolattal? – Hát értsen meg ön: a katholikus részről megadja a dispensatiót a püspök, a protestans részről meg a mi barátunk, az alispán. Akkor elmegyünk Sopronba, ott megesküszünk a templomban: azzal kocsira ülünk, visszatérünk s másodszor újra megesküszünk az én jó Mercatoriusom szertartása mellett a magam házánál. Talán nem ver meg bennünket az Isten azért, ha kétszer megesküszünk arra, a mi igaz.
(Ebben az úrhölgyben egy híres diplomata veszett el! mondá az alispán.)
Ezzel aztán kaczagva futott ki a szobából a szép menyasszony, Lajos utána akart eredni s aligha valami szándéka nem volt ellene; de Marie útját állta s visszatartóztatá.
– No no, csak maradj. Majd hogy megint meggyújtsd az arczát! Csak eredj te a kardjaid és mordályaid közé: azok várnak rád.
Katalint pedig aztán vitte magával, megmutogatni neki a saját szobáit: a csodálatos leánytanyát, a hol hosszú éveit végig játszá gyermekfogságában. Bemutatta neki kutyáit, macskáit. És aztán az ágyfülkéjét elzáró aczélgörgénynyel is megismerteté, a minek a czélját ő maga is csak most tudta meg.
Mikor odavezette Katalint karöltve, hogy megmutogassa neki ruhatárát, phantasticus, drága kelméjű öltönyeivel, alattomban megrántotta az ágya mellett lefüggő zsinórt. Arra az aczélgörgöny leereszkedett és zárbacsappant.
– Most az én foglyom vagy, szólt a meglepetten rábámuló Katalinnak. Ha én most ellenséged volnék, ha vágytársnéd volnék, nem kellene egyebet tennem, mint nem mondanom meg, hogy mi módon lehet e függönyt megint felgördíteni s te itt halnál meg velem együtt.
– Istenem! ne ijeszsz meg!
– Haha! Te bohó! Hát még tőlem is meg tudsz ijedni? Ne félj. Most mindjárt jön ide valaki, a ki bennünket nem enged elveszni.
Abban a nyomban lépett be a szobába Lajos sietve.
– Hívtál engemet Marie? kérdezé, a mint az érczfüggönyt leeresztve látta.
– Hívtalak. Felelt neki azon keresztül Marie.
– Mit óhajtasz?
– A mit mindennap megszoktál adni. Egy jóéjszakakivánást a függönyön keresztül.
– De hiszen még nincs éjszaka.
– De te nem fogsz minket ma már többé látni s így mégis csak kell jó éjt kivánnod.
Azzal Lajos odalépett s ajkát az aczélrács hézagaihoz tartva suttogá, mire a két hölgy hallgatva figyelt:
«Adjon Isten neked jó éjszakát… őrködjenek fölötted angyalok… Imáid előtt nyiljon meg az ég… Légy álmaidban boldog és szabad… Jó éjszakát!»
Azzal eltávozott.
– Látod: így volt ez mindennap, monda Marie; s azzal megnyomva lábával a rejtett gép rugóját, felgördíté az érczfüggönyt megint.
VII.
A kövér Lizette már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfa széken ült, a mi egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem birta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszögletű lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, a minőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, treffle és pique, hanem peroquet, lièvre, oeilles és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.
Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.
– Kedves Lizette, szólt hozzá Katalin nyájasan: ön nem ismeri tán a szomszédasszonyát?
– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.
– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?
– Az természetes. Egy derék ifjú férfi, meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz, vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.
– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy banderiumot, a mit személyesen fog az ütközetbe vezetni.
A kövér Lizettenél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.
– Már kezdődik? dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt? Boszús volt. Csak «cavall» volt, nem «király».
– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló s holnap megkezdődik az önkéntes lovagok beirása. Már irják a felhivásokat.
– Isten segítse őket!
– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.
– Úgy?
– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között ugy-e bár?
– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.
– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.
– Nagyon nehéz leszek!
– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, a ki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Úgy-e, eljön velünk?
– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.
– Miért?
– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztül harsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, a kit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, a mit más csinál, ő csak a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehér cselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, hunczutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki én velem senki. Én csak egy magamban vagyok jó.
– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?
– Hát a mit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst, meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, a kiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontul is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megigérte, hogy a míg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő igérete szent irás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.
– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyes egyedül ebben a magányos Várban; a hol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?
– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: a mióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotin körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszant, nem nézhetem annak az öt tünek a mozgását, a nélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még soha se jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér és kijő. Hát mi kellene még nekem?
– De nem fog önnek a szive fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?
– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről-színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, a mikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Úgy-e kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem «kis fiam» volt, s aztán nekem mondta: «chère maman!» s én önnek: «mon petit garçon!»
S e közben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászon köténye fölé.
– No de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, madame, folytatá fölemelt hangon s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihuzott ancolie fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi? – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni? kinevettek volna vele, azt mondták volna: «hogy mórikál a vén bolond!» Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, a hol az én szegény Henrym halva feküdt.
– Önnek lám minő érzékeny szive van.
– Nekem? Érzékeny szivem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, a ki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő világon, a kinek a szive legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.
– Lizette! könyörge neki Marie.
– Látott ön engemet sírni valaha?
– Sohasem.
– Sohajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?
– Nem. Soha.
Katalin közbeszólt.
– És Henryja szobáját még sem tudja ön elhagyni.
– Mert már meghalt.
Lizette, a nélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá s annak egy oldalfiókjából előhuzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt ez becsavargatva. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. S. betűkkel virágos himzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.
– Mi hiányzik ebből? kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.
– Egy kedves kis baba.
– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.
– Hová lett?
– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szivem van. Bele telik esztendő, hogy ki nem bontottam ezt a csomagot. Hová lett, a mi hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, a mit akarok. Árát adták s én úgy találtam, hogy a mit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, a hogy jól fog vele bánni! – Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én bizony nagyon rossz leszek valamikor kisértetnek. Ha én elkezdek lidércz lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, a kinek álmában a mellére ülök. – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.
Marie odament s megcsókolta Lizette kövér arczát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.
Ettől földerült a kövér asszony kedélye. Most márfelállt.
– Még mindig a régi… dörmögé elégülten. Őrködjék fölötte az Isten!… Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre; madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végig jártam minden szobát, tornáczot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, butor közét, nem bujt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudatja ön madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, a miben még ott van a «valaki», a ki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy «találj ki valami olyan nagy kincset a világon, a miért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!»
… Katalin arcza elsápadt.
Lizette pedig folytatá:
– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: «ezért odaadom!» – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettenek.
– Jerünk innen! rebegé Katalin Mariehoz. Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít…
VIII.
Az udvarra kiérve, a szabad légtől elmult a szívnyomás.
– Csináljunk egy tréfát Lajosnak, monda Katalin; vigyük el a csónakját. Menjünk át hozzám a tóöblön keresztül.
Hogyne kapott volna az ilyen ajánlaton Marie?
Lajosnak úgy sincs ma szüksége a csónakra: aztán meg vissza is lehet azt neki küldeni.
Katalin nehány szót suttogott az inasával, – Marienak azt mondta, hogy a hintajáról és lováról rendelkezik; aztán karjára vette a leányt és vitte magával. Az meg hagyta magát.
A könnyelmű! Hát annyira el volt telve attól az örömtől, hogy mától fogva övé az egész világ, az a nagy – nagy világ: hogy arról a maga kicsiny kis világáról el is felejtkezett?
Hát semmi mondani valója sincs már a régi jó barátokhoz? A magától muzsikáló kintornához, a festékekhez, a tánczoló bubákhoz? a képes könyveire semmi szüksége már? Hát a Hicz, Micz, Panni és Miura hová lesznek? No azok csak megélnek valahogy, majd megfogják az egereket, meg azokat a madarakat, a mik reggel odasereglenek az ablak-erkélyre, a magok morzsailletményére várva. De hát a két szegény mopsz? A Phryxus és Helle már csakugyan nem tudják maguk megkeresni a kenyerüket, mert nagyon el vannak hízva. Hogy fognak azok majd bámulni, ha holnap reggel senki se lesz, a ki megterítse számukra a reggeliző asztalt s mondogatják egymásnak, hogy «bolond világ ez nagyon!»
Nem lehet csodálni, ha szegény leány elfelejtette ez órában a gyermekjátékait. Hisz ez a napfordító volt az életében. Ma kezdett el először «leány» lenni.
Mekkora gyönyörűségét találta abban, hogy maga evezhetett. Ezt is Lajostól tanulta. Sok természetes erő volt finom testalkatában; Katalin kormányozta a csónakot. Marie nem látta közelíteni a kastélyt, mert az evezős háttal van fordulva a czélnak, csak akkor pillantotta meg, mikor Katalin a kikötő padhoz oldalogtatta a csónakot. Ott átvette azt valami cseléd s ők ketten siettek be a parkba.
Oh mennyi látnivaló, mennyi élvezni való volt itten!
Egy csoport dámvad hosszú sorban futott végig előttük, a miket a vadász etetésre hivott sipjával. – Olyan szelidek voltak, hogy egy nőstény dám megállt az ünőjét szoptatni a két hölgy előtt s megengedte a homlokát vakargatni Marienak, sőt még a nyakát is odatartotta neki, hogy no még ezt is. Marie a kis dámünőt ölébe akarta venni s kergetőzött vele a gyepen. Azt képzelte, hogy azt el lehet fogni.
Oh mennyi kaczagni való volt ezen!
Katalin alig birt vele lépést tartani. Egyszerre be akarta járni az egész parkot, az pedig kétszáz hold területet töltött be: jó szerencse, hogy minden nyomban meg kellett állania, megkérdezni valami nagy csodát, hogy hát az mi? S milyen nagyot bámult, mikor Katalin megmondta neki, hogy azok tyukok, kakasok és pulykák. – Hát ilyen szépek azok? – Ő persze soha se látott belőlük még sülve sem egészet, csak a fehér husát, a mit Lizette leszelt a számára.
Teljes elragadtatását nyerték meg aztán a pávák, kivált a fehérek, mik a mulatólak párkányzatán büszkélkedtek. Különösen tetszett neki, mikor a pávák kiabáltak. Ezt Katalin nem volt képes megérteni. Míg aztán Marie meg nem magyarázta neki, hogy mikor a katonák itt voltak a helységben, sokszor hallott ő valami emberjajszó forma hangokat s Lajos azt mondta neki, hogy a pávák tesznek úgy. Ő azt nem akarta neki elhinni. És ime lám csakugyan a pávák kiabálnak úgy. Ezután nem fog e kiáltásoktól úgy félni. (A szegény svalizsérek nem igen köszönik meg azokat a pávatollakat, a miket ily alkalommal kapogattak.)
Oh de a mi mindennél nagyobb gyönyör volt: találkozhatni emberekkel, – a kik szembenéznek, jó napot kivánnak. Nem fordulni vissza előlük; nem húzni sűrűbbre a fátyolt arcza előtt: hanem már messziről mosolyogni eléjűk, biztatóan, hogy no csak köszönjetek! Szabad már. Én viszonozhatom. Adjon Isten jó napot! Megállítani az asszonyokat, a kis leánykákat, a kik egyetmást visznek a fejükön, vagy a karjukon: megkérdezni, mi van a kosarukban? Odahíni a dallos parasztleányt s kivallatni, hol tanulta azt a szép nótát? S megpróbálni, hogy utána tudja e dudolni? «Sárga csizmás Miska sárban jár!» Milyen furcsa nóta. A végén azt dalolja a leány: «Rágalmazó nyelvek irigysége – Régi szerelmünknek lett vége?» – Hát ez vajjon mit jelenthet? Ő nem érti. Hanem azért csak utána danolja. Majd meg kiveszi a leányok kezéből a kis kapát, a mivel azok a virágágyakat felporhanyítják s megmutatja, hogy ő is ért hozzá: «oh én egész nap szeretnék itt a kertben kapálni!»
A fák alja tele van már ibolyával. Most senki se mondja neki, hogy nem szabad belőle egy szálat is leszakítani. Duskálkodhatik benne. Tele szedheti a kalapját, a mellkendőjét; nem fogja senki a járszalagját hátul. Katalin el-elmaradoz tőle, cselédjeivel beszélgetni, rendeleteket adni, s el is veszti néha magától; úgy kell Marienak visszatalálni hozzá.
A míg csak a nap lemegy, be nem csalható a parkból. S minő naplement az! Egy hosszú jegenyefa sétány nyilásán a Fertő tükre látszik meg, bearanyozva az alkonysugártól s a hulló virágbarkák himporából arany köd támad végtől végig, a miben kevélyen áll egy rigyető hímszarvas fekete árnyképe tizenhatágú koronájával.
Marie odaborul Katalin vállára, átfűzve őt karjával.
– Oh milyen boldog fogok én itten lenni!
– Holnap megnézzük a gazdaságot; mond neki Katalin. Tudsz te lovagolni?
– Én? szól tréfásan elbámulva Marie. Ha csak hintalovon nem.
– No majd meg fogsz tanulni rövid idő alatt.
– Igazán! Kapott rajta a leány nagy örömmel.
– Nekem van egy igen jó szelid lovam. Neked való.
– Igen. Igen. Olyan kicsiny kis paripa, a miről nem lehet leesni. Láttam a képes könyvben.
– Ne félj. Megülöd te az igazi lovat is. Aztán majd együtt járunk el vadászni.
– Nem, nem; azt nem szeretem. Nem akarom látni, a hogy az állatokat megölik.
(Állatokat! Pedig hiszen azoknak nincs lelkük, a mi az Istené: csak husuk, és az a mienk!)
– Azt pedig meg kell szoknod, kedvesem. Lovaglás, vadászat szükséges a nőknek, hogy idegeik megedződjenek.
– Azt hiszem, a parasztnőknek elég erős idegeik vannak.
– Azok ruhát mosnak a patakban.
– No hát mossunk mi is ruhát a patakban.
– De már ettől a mulatságtól ne foszszunk meg másokat.
Marie még azt is meg akarta látni, hogyan fejik a teheneket? Katalinnak el kellett őt vezetni a majorba. A fejés annyira megtetszett neki, hogy azt mondta, hogy ő azt is megtanulja. Az udvaron a juhászbojtár tilinkózott: Marie arra is vállalkozott, hogy ő azt is megtanulja. A konyhában a béresek számára épen akkor tálalták ki a hajdukását: Marie megkóstolta azt s azt mondta, hogy ő minden nap hajdukását kivánna enni, és semmi mást.
Katalinnak egész anyai tenkintélyét fel kellett használnia, hogy őt, késő estére válván az idő, haza csalja. A majorból az utczára kerülve, tértek vissza a kastélyhoz, s útközben egyre szólongatnia kellett őt Katalinnak, hogy ne köszöngessen előre a szemközt jövő embereknek, várja meg, míg azok köszönnek.
– Itthon vagyunk! Mondá Katalin, a mint Mariet fölvezette a kastély lépcsőin az előtornáczba.
Egy öreg komornyik meg egy igen csinos fiatal szobaleány jöttek eléjük, shawljaikat, napernyőiket átvenni; mind a két cseléd sietett kezet csókolni Marienak, a min ő felette nagyon csodálkozott. A szobaleánytól megkérdezte, kinek hiják?
A teremben a társalgónő jött eléjük, a kit Fräulein Lottinak neveztek. Az is mély reverentiát fejezett ki Marie iránt a legtökéletesebb pukedliben.
A társalgó teremben könyvek hevertek az asztalon. Ez volt, a mi Marie figyelmét legelébb megragadta. Uj könyvek, a minőket ő még soha se látott. Versek, történetek: Göthe, Schiller, azután Wieland regényei, ott meg Pál és Virginia, Atalanta, Kisfaludy Sándor magyar regéi. Egyszerre mind valamennyit el akarta olvasni! Oh hogy fog ő ezekbe holnap beleülni és élni bennük, mint a hal, mely folyvást iszsza a tavat, s még sem birja elfogyasztani.
De az ujdonság csodái nem hagyták őt megpihenni egy tárgynál; szemébe ötlött egy festő-állvány, rajta készülőben levő olajfestmény: valami tanulmányfő. – «Hát ezt ki festi?» – Katalin mondta, hogy ez az ő saját műve. «Hát te így tudsz festeni?» Milyen magas bámulat tárgya lett előtte ez a másik hölgy. – «Csak úgy szabad kézből? Csak ránézesz valakire, aztán ide lefested, a mit láttál? Senki sem segít? – Le tudnál tán engemet is festeni?»
– Oh igen. Holnap mindjárt megkisérlem.
– De én nem kivánom ilyen nagyban; csak olyan kicsi-piczi kis képecskét szeretnék, a mi egy medaillonban elfér. Tudod, hogy minek?
– Tudom: Lajos számára. Meglátod, hogy milyen jól el foglak találni.
Marie azt szerette volna, ha ahoz is most mindjárt hozzá fogtak volna. Katalin megmagyarázta neki, hogy gyertyavilágnál nehéz a színkeverést eltalálni.
Abban aztán egészen megnyugodott, hogy majd Fräulein Lotti őtet be fogja vezetni a szabad kézzel rajzolás titkaiba. Fräulein Lotti e szótól kezdve nevezetes személy kezdett előtte lenni.
Pedig még hátra volt a legnagyobb mirákulum.
– Mi lehet ez a százfogu szörnyeteg?
Mondták neki, hogy az a «fortepiano».
Hozzányult s ijedten kapta vissza kezét, mikor az ujjai alatt megszólaltak a billentyűk: persze goromba zürhangot adtak.
Nézte alul is fölül is, hol van ezen az a csavargató, a mi kihozza belőle a rendes nótát?
Katalin aztán leült a zongora elé s Mariet maga elé ültetve, megmutatta neki, hogy mit lehet azzal a hangszerrel elkövetni. Tökéletes művésznő volt. – Marie egészen oda lett a bámulattól. – Ez oly megfoghatatlan volt előtte, mint a bűvészet. Az embernek a tíz ujját ide meg oda rakni. És a két szemével egyik kezére se nézni, hanem egy vonalozott papiron apró buzogányok sorozatát kisérni figyelemmel; ez maga is emberfölötti vállalat! De hát az eredmény? A csodaszép dallam, mely a szivet eltölti, s a menyország örömei közé ragadja. Oh a jó Isten egy részét a paradicsomnak előlegezte az embereknek akkor, a mikor a zenét le hagyta szállni közéjük az égből.
Marie nagyot sohajtott szomorun.
– Milyen boldog lehetsz te, hogy ezt tudod.
– Hát hiszen te is meg fogod tanulni. Fräulein Lotti lesz olyan jó, hogy mindennap leczkét fog neked a zongorából adni.
Marie ezért az igéretért megölelte Fräulein Lottit.
– És mennyi idő kell arra, hogy én ezt megtanuljam?
– Az egészen a te szorgalmadtól függ. A zongorát a gyakorlat hódítja meg.
– Oh én egész nap a zongora mellett fogok ülni.
– Hahaha! – kaczagott fel Katalin, – kedves kis leánykám! Te egész nap kapálni akarsz a kertben, egész nap olvasni, naphosszant rajzolni, s éjjel-nappal zongorázni: így nem marad időd én velem beszélni. Hát még a házi gond! Pedig azt is meg kell tőlem tanulnod. Csak bízd ránk: majd mi Fräulein Lottival kidolgozunk a számodra egy napirendet, hogy minden órára ki lesz szabva a rendes dolgod.
– Oh az nagyon jó lesz! Igazán jó lesz. Csak parancsoljatok velem. Én úgy szeretek – engedelmeskedni… Hozzá tette kis vártatva: – azoknak, kiket szeretek. – Aztán – tudod – addig Lajosnak nem szólunk erről semmit, a míg nem tudok valamit. – Csak akkor, ha egyszer valami szép képet tudtam már rajzolni magamtól; meg ha valami dalt el tudok verni, akkor lepjük meg vele Lajost.
Mindig csak Lajoshoz tért vissza a lelke!
A vacsoránál csak hárman voltak egyedül. Marie mindent rendkivül jó izünek talált. Természetesen: egész délután a szabad légen szaladgált.
Valamit kiváncsi volt megtudni.
– Hová lett az a kis vízi szörnyeteg, a kit itt tartottál a kastélyodban?
– Visszaszökött tőlem a halai országába, a háládatlan. Nem is nagyon bánom; mert elkezdte kedvét találni a tűzzel játszásban: még felgyujtotta volna a kastélyomat. De hol láttad te a torz-csodát?
A szív benszülött gyöngédség-ösztöne elhallgattatá Marieval a közvetlen találkozást a kis uszó szörnynyel a tóban. Érezte, hogy Lajos menyasszonya előtt neki nem illik arról beszélni, hogy Lajos őt valaha úszni tanította s kisérte csónakon az ő aranyhabok közt uszó nereidaalakját. A másik igazságot választotta. Azért nem hazudott.
– Láttalak a parkban sétálni vele, a távcsövön keresztül.
– Ah, te is leskelődtél utánam.
– Hát hiszen különben hogyan tudtam volna, hogy olyan szép vagy?
– Várj! A távcsőről jut eszembe. Az most nálam van. Vavel a mérnöknek ajándékozta azt, az pedig, miután nem volt rá több szüksége, nagyon lekötelezni vélt általa, ha nekem adja annak az emlékét, a kivel olyan keservesen elrágalmaztak a jó barátaim: kivéve a jó alispánt, meg a lelkészt; azok védelmeztek mindig. – Hát most az a távcső itt van. – Most jer, toroljuk vissza a kölcsönt: lássuk meg mi, mit csinálnak a Névtelen Várban hagyott urak odaát?
Hogyne tetszett volna ez az inditvány Marienak?
Kisiettek a fedett tornáczra; annak egyik boltive alatt volt fölállítva az ismerős távcső, a mivel Marie jobban tudott bánni, mint Katalin.
– Én nem értek hozzá: én csak zöldet, meg kéket látok rajta.
Ő aztán megmutatta, hogy tud hozzá.
A Névtelen Várnak két erre felé nyiló ablaka meg volt világítva. Az ott az étterem! mondá Marie; az urak bizonyosan vacsoránál ülnek épen, vagy már végezték. A mint a távcsővel megtalálta a kivilágított ablakot, egyszerre átadta a helyét Katalinnak. Érezte, hogy annak több joga van Lajost meglesni, mint neki. Ő aztán csak Katalin arczán vizsgálta, hogy az mit lát? – Ki is találhatta; mert az elkezdett egyszerre kedvesen mosolyogni.
– Nos? Látod őket?
– Igen. Mind a ketten ott könyökölnek egymás mellett, az ablakon kihajolva.
– És mit csinálnak?
– Pipáznak hatalmasan.
– Pipáznak? Ah Lajos nem pipázik soha.
– Jer ide; nézd meg.
Katalin odaereszté Mariet a távcsőhöz. És a leány világosan látta azt a megfoghatatlan csodát, hogy Lajos egy hosszúszárú pipából, a mit messze leeresztett az ablakból, milyen szivesen eregeti föl a légbe a bodor füstöket, versenyt pipázva a mellette könyöklő alispánnal. Vitatkoznak valamin, de a pipa csutoráját a legnagyobb beszédroham alatt sem eresztik ki a fogaik közül. Lajos egyszer-egyszer egész füstfellegbe burkolja magát. Milyen jól eshetik az neki!
– És ő hat esztendeig soha se dohányzott én előttem! – – Milyen rab volt én miattam, szegény Lajos! – – De te eltűröd a dohányfüstöt, úgy-e?
Katalin biztosítá őt róla, hogy az ő feje attól meg nem fájdul.
Marie most már nem tudott megválni a távcsőtől. Gyönyörködni akart abban, hogy milyen boldog lett Lajos az által, hogy ő tőle megszabadult.
Katalin figyelmezteté rá, hogy már késő az idő, nem akar-e aludni?
– Oh olyan szép este van: s én egy cseppet sem vagyok álmos, maradjunk még, kicsi mama.
Egyszer aztán elsötétült a Névtelen Vár két ablaka: az urak aludni mentek.
– Oh milyen álmos vagyok már; menjünk aludni, kicsi mama.
– No jer; majd elvezetlek a hálószobádba.
Katalin vitte magával a leányt.
– Ez itt az én hálószobám: mindjárt mellette van a tied. Jó lesz ez így?
– Nagyon jó lesz; szólt Marie megnyugtatva.
És aztán a mint belépett a hálószobájába, felsikoltott a bámulattól.
A Névtelen Várbeli hálószobája jött eléje. Az ismerős butorok a maguk helyén: a megszokott menyezetes nyoszolya a fülkében. Kis könyvtár, régi játékszerek, kártya-asztal a szokott rendben. A Hicz, Micz, Panni és Miura ott ültek sorban a pamlagon, s a Phryxus és Helle farkcsóválva tötyögtek úrnőjük elé két hátulsó lábaikra felállva. Míg a hölgyek a parkban sétáltak, az alatt Katalin cselédjei mindent áthordtak a Névtelen Várból, a mi Marieé volt.
«Oh Istenem!» rebegé a leány és elkezdtek a könnyei hullani.
– Találd magadat itthon, és aludjál édesen! sugá neki Katalin, és megcsókolva a homlokát, magára hagyta őt – régi játszótársaival.
IX.
Katalin még sokáig nem tudott elaludni, hogy lefekűdt. Ellenmondó érzelmek és gondolatok küzdöttek lelkében. A nőszívben annyi jó van, a mennyi rossz. Győzhet az egyik; de a kűzdelem meg nem szünik soha, mint a férfinál, ki vagy jónak vagy rossznak, de egyszer megállapodik: a nőszívben a vesztes fél mindig ujra kezdi. Reszketett a mai nap élményeinek benyomásai alatt. Nem tudott magának számot adni arról, hogy mit érez igazán? Az izgalom elfojtotta az okoskodást.
Csak nagy későre tudta úgy elcsillapítani heves szívdobogását, hogy lezárhatta szemeit az álom. Az éji lámpát is kénytelen volt eloltani, hogy sötét legyen.
Valamit álmodott is már.
Ekkor egy érintés fölébreszté.
Valaki oda feküdt hozzá, lábtól.
«Te vagy itt, leánykám?» kiálta fel félálomban.
«Igen. Én vagyok itt, kis mama; – nem tudok odabenn elaludni; engedd meg, hogy itt feküdjem a lábadnál.»
«Nem! Nem! Jer ide mellém. Tedd a fejedet a fejemhez, s ölelj meg.»
S helyet adott neki maga mellett a vánkoson és betakargatá.
«Szeretsz engem igazán?»
«Nagyon szeretlek.»
«Én is téged. – Imádkoztál már? Nem még? No hát add ide a kezedet.»
S a két hölgy két keze ujjait egymásba kulcsolta.
Katalin suttogá:
«Az Isten őrizzen meg tégedet – és engemet – és mindkettőnket együtt – és azokat, a kik minket szeretnek, – minden gonosztól.»
«Amen.»
Akkor aztán egymás mellé téve fejeiket, elaludtak szépen mind a ketten.
NYOLCZADIK RÉSZ.
A MAGYAR INSURRECTIÓ.
I.
A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálczájától, saját nemzetének gúnykorbácsától. Lerongyolva, lepiszkolva, kinevetve; a csatadombon hagyva, nem mint tisztességes halott, a kit, ha atyafiai el nem temetnek, eltemeti vad állat, vad madár; hanem mint madárijesztő váz, ott feledve a tarló közepén s szélre, viharra, esőre bízva, hogy tépje szét, mállaszsza el, míg magától széthull.
Ezt a nevet használta két ivadék gúnyszónak egymás ellen, mint gyermek, döntő érvnek, mint embernyi ember. Ez volt a czéltábla a katonáknak, lábtörlő a politikusoknak, gyászfátyol minden czimereknek.
Midőn a győri ütközet után harminczöt nap mulva József nádor ismét megjelent Győr alatt negyvennégy escadron insurgens lovasság élén, hogy lobogó zászlóival letörülje ezt a foltot az ország czímeréről, ugyanazt a csatatért választva az Isten-itélet sorompójául, mely veszteségének tanuja volt, a már kivont kardot megfogta a kezében az épen a megérkezés napján kihirdetett fegyverszünet; hanem arra elég jókor érkezett a magyar fővezér, hogy az elmult csatában elesett halottakat eltemesse. – Ott hevertek azok harminczöt napig a szabadhegyi halmokon, a major és kápolna romjai körül az Isten ege alatt: halva is kiáltó tanúi, hogy az ellenség egy napig sem volt ura a csatatérnek, melyen győzött, mert akkor saját halottjait csak eltemette volna. Kilenczszáznyolczvanöt magyar férfi várt ott a maga hűs ágyára, s mikor eltemették őket, a franczia temető nagyobb volt, mint a magyar.
Most már a szántóvas jár el mind a kettő fölött s nincs síremlék az útjában, a mit kikerülgessen.
Ez a harminczöt napig temetetlen maradt dandára a hűség vértanúinak talán megérdemel hatvanhét esztendő mulva (1876) egy darab papirost, melyre föl legyen írva, hogy ők a becsület mezején estek el! S megérdemlik, hogy a nevüket betakaró fátyolt letépjük meggyalázott hírükről, s porrá lett csontjaikra dobjuk szemfödélnek…
* * *
A két nemes úr, mikor a Névtelen vár kivilágított ablakából eltünt, épen nem ment fejét nyugalomra hajtani, hanem újra megtöltötte a pipáit s rágyujtott Lajos szobájában a félbenhagyott munka mellett. Lehetett már telefüstölni a házat azzal, a mit az orosz duchoborczik «az ördög tömjéné»-nek neveznek. Holnap már minden folyosón pipázni fognak. A nélkül nem esik meg a háború.
– De ugyan mondja meg spectábilis, kezdé Vavel Lajos, hogyan lehetett az, hogy a mióta a magyar országgyűlés meghozta az insurrectióról szóló törvényt, azóta már félesztendő elmult, s még sem történt benne semmi.
– Dehogy nem történt semmi, szólt az alispán; azt csak a paraszt hiszi, hogy az óramutató, azért, mert nem szalad, tehát áll. Azt ön tudni fogja, hogy az óraműnek három lényeges alkatrésze van: az egyik a rugó, a másik a ketyegő, vagyis nyugtalankodó, a harmadik az akadályozó, végrehajtók a kerekek. A rugó, az a meghozott törvény; a nyugtalankodó, az a nádori hivatal, melynek azt végre kell hajtani; az akadályozó, az pedig a Hofkriegspræsidium, az Obercommando és az Artillerie Direction. A kerekek a vármegyék. Tehát tartsuk meg a technikus terminusokat. A mint a rugó fel van húzva, a «nyugtalankodó» elkezdte a kereket mozgatni; azok megindultak s össze lett írva az ország fegyverfogásra kötelezett nemessége.
– Mennyire mehet az?
– Harminczezer lovasra és negyvenezer gyalogra. Ez nem az összes fegyverfogható nemesség, mert egy családból csak egy férfi köteles hadba menni. A kerék nem állt meg. El lett határozva a felfegyverzés, egyenruházás, vezényszó, betanítás és élelmezés kérdése. Azt csak el fogja ön ismerni, hogy addig az óránál nem kerülhet ütésre a sor, a míg a mutató ezeken a perczeken mind végig nem halad.
– Isten neki! Tehát első percz!
– Igenis. Első percz! Hanem akkor az «akadályozó» beleszól, hogy ő csutoráról nem gondoskodik. Ha kell kulacs az insurgenseknek, hozzanak magukkal.
– Remélem, ezen nem akad fel a dolog?
– Azonkívül azt is tudatta, hogy rézdobokat nem adhat az insurgenseknek, hanem csak fadobokat.
– Hát hisz az is megteszi a magáét.
– Hanem nagyobb baj volt az annál, hogy a vármegyék elhatározták, hogy az insurrectió egyenruhája világoskék dolmány legyen és veres nadrág.
– Az elég szép öltözet.
– A Hofkriegsrath azt írta le arra, hogy annyi világoskék posztó nincs a világon; érjék be az insurgensek sötétkékkel.
– Hát hisz az is igen szép öltözet.
– Végre a vármegyék abban egyeztek meg, hogy legyen hát a Duna-melléki insurgensek dolmánya világoskék, a Tisza-mellékieké pedig sötétkék.
– No hála az Istennek!
– Csak nem kell még hálálkodni. Az «akadályozó» a veres nadrágról hallani sem akart. A continentális zár miatt nem kapni veres festéket; érjék be az insurgensek szűrposztó nadrággal. No elképzelheti ön, hogy micsoda zivatart idézett elő ez a vármegyéknél! Szűrposztó nadrágot ajánlani a magyar nemességnek! Hisz ez Caraffai fenyegetés. Végre ki lett egyenlítve a viharos ellentét: hasonló színű posztóból lesz a nadrág is, mint a dolmány.
– Hisz ez meg épen a legszebb viselet.
– Hát hiszen bele is nyugodtak a vármegyék. Hanem ekkor azt vetette ellen az «akadályozó», hogy neki nincs annyi szabója, hogy azt a sok mondurt megvarrathassa; hanem majd kiszabatja a posztót és úgy küldi szerte az insurgenseknek, hogy varrassák meg otthon feleségeikkel.
– Hát hisz ez által még becsesebbé lett lészen az egyenruhájuk.
– Csak lett «volna». Mert akkor meg azt mondta az «akadályozó», hogy nem lehet ám posztót venni: mert a mióta azon disputálunk, hogy milyen posztó kell? a kereskedők felrugtatták rőfének az árát egy forinttal.
– Teringettét, hát rá kell fizetni azt az egy forintot!
– Csak ne tessék még elkezdeni káromkodni, mert aztán mi marad egy óra mulva? Hát a vármegyék elvállalták az egy forint árfelemelést s kérték a posztót. Ekkor aztán az «akadályozó» azt mondta, hogy elébb a posztónak az árát akarja látni: hitelbe nem ád.
– S van erre a czélra való pénztár?
– Van igenis: a concurrentialis cassa. Annak pedig a magas kincstár ad pénzt, mihelyt az insurrectió felül: addig nem. A Hofkriegsmontur-commissio addig nem ád az insurrectiónak posztót, míg pénzt nem kap s az ærarium addig nem ád az insurrectiónak pénzt, a míg fel nem veszi a posztót.
– E szerint «se pénz, se posztó». Nem tesz semmit. Egyenruha nélkül is lehet verekedni, csak ember legyen és alatta ló, és fegyver a kézben.
– Kettő már van. Hanem az akadályozó Artillerie-Direction ekkor azt jelenti, hogy újabb szerkezetü puskákat nem adhat, mert nincs.
– Tehát el kell fogadni a régieket.
– Minden bizonynyal; hanem ekkor jelentik, hogy kovát nem adhatnak hozzá, mert a tűzkőraktárt a lázadó lengyelek elfoglalták Lembergben.
– Hát vegyen tűzkövet minden ember magának.
– Azonban hát ilyen puska is csak felének jut, a többinek azt ajánlja az «akadályozó», hogy készíttet a számára – alabárdokat.
– Micsodát? Alabárdokat? kiálta fel, türelmét veszítve, Vavel Lajos. Bonaparte ellen alabárdot? A légiók ellen, a mik szuronyaikkal Európa egyik szélétől a másikig törtek maguknak útat; a mik diadalaikat a pyramidok oldalára vésték fel, alabárdokkal akarnak csatára kelni? Ne tartson ön engem bolonddá!
– Irva van. A számát is megmondhatom, ha meg akar felőle győződni.
– De hisz ez olyan, kiálta Vavel, öklével az asztalra ütve, mintha bottal mennének az oroszlánra! A franczia bajonette ellen a rokokó alabárddal.
– No no! csak nem kell az óraművet ránczigálni, mert elszakad a láncza. Hiszen majd mindjárt rákerül a szuronyra is a sor. Csak tessék türelemmel lenni. Hiszen elég időnk van. Gyujtsunk rá elébb. Pompás latakia.
– Isten neki, hát gyujtsunk rá. Elvégre is az insurrectió ereje nem a gyalogságban fekszik, nem abban, hogy lesz-e mivel lőni? hanem a lovas tömegekben, a mik az ellenfelet elől, hátul, oldalt megtámadják, túlszárnyalják, hadsorait keresztül törik, gyors mozdulataikkal zavarba hozzák.
– Hát hiszen ember és ló van elég: az igaz, hogy nyereg és kantár nincs; hatvan év óta nem járt háborúba a magyar nemes; csak szőrén ülik meg a paripát s kötőfék a szerszám.
– Remélem, hogy azért nem fog az ellenség megneheztelni, hogy ha nyereg nélkül verik meg.
– Tartok tőle, hogy szégyenleni fogja.
– Ejh! A verekedéshez nem kell egyéb, mint ember, ló és kard!
Vavel Lajos nem tűrhette tovább az ülve maradást; felugrott s izgatottan járt alá s fel szobájában, míg vendége mosolygó phlegmával folytatta humoristicus előadását, egy-egy oldalpillantást vetve ragyogó fekete szemeivel házi gazdájára, mint a ki gyönyörködik abban, hogy mást ilyen kegyetlenül megkínozhat.
– Hiszen most akartam rájönni, de elejbém tetszett vágni. A magas Hofkriegspræsidium e közben azt jelenti, hogy kardot pedig a lovasság számára épen nem adhat, – mert nincs. Hanem szívesen szolgáltat ki a számára szuronyokat.
– Micsodákat?
– Szuronyokat.
– Talán kopjákat akar ön mondani? Dzsidákat?
– Nem. Bajonettek vannak ajánlva. Gróf úr az elébb nagyon dicsérte a bajonettet. Hatalmas fegyver az.
– Igen. Gyalogság kezében. De hogy harczoljanak azzal a lovasok?
– Azt én magam sem tudom.
– De már bocsásson meg alispán úr, ön az én hiszékenységemet akarja most kipróbálni, hogy mennyi fér bele? Jelentem, hogy csordultig van.
– Ah, dehogy van. Nincsen az a rakott szénás szekér, a mire még egy villával nem fér. A «nyugtalankodó»-t az mind nem hozta zavarba. A kerekek azért csak forognak, az óramutató megy előre: az insurgenshad minden megyében gyülekezik s már zászlóaljakká alakul és tiszteket választ. Ekkor a magas generalcommando azt tudatja, hogy ő ugyan nem fogja élelmezni az insurgens sereget, mert a nagy seregnek sem győz alig kenyeret süttetni.
– No hát akkor vége van mindennek, mielőtt kezdete lett volna. Egy hadsereg, melyet nem élelmeznek, szét van verve, mielőtt ellenséget látott volna.
– Engedelmet kérek, nincs szétverve. A «nyugtalankodó» erre azt mondta, hogy majd gondoskodik ő vármegyénkint a maga zászlóaljai élelmezéséről.
– Derék emberek.
– Hanem akkor az «akadályozó» azt mondja, hogy azonban semmiféle szereket nem adhat az élelem szállítására, se lovakat az ágyúk vontatására, mert magának sincs.
– Hát azután a «nyugtalankodó» szerzett magának podgyászos szekereket, meg ágyús lovakat is. Ecce! Hanem az ágyúkhoz tüzérek is kellenének.
– Az «akadályozó» azt sem adott.
– No lássa gróf úr, milyen balitélettel van az óraműről, dehogy nem adott. Az insurrectió ágyúihoz ide igérte – az invalidusokat.
– A sántákat? félkezűeket?
– Meg a félszeműeket. Hanem hát jók lesznek azok az insurgenseket betanítani. Vannak fiatal mérnökeink, a kikből azonnal kész pattantyusokat fogunk csinálni.
– Doboka úr, mint tüzér!
– De hamarább elsüti az az ágyút, mint egy oracziót.
– Hát a gyalogságot és a lovasságot is az invalidusok fogják betanítani?
– Az nem lehet. A rendes hadseregben nemes ember nem szolgál, ha csak önként fel nem csapott; tehát a kiszolgált katona mind paraszt. Azt pedig nem lehet kivánni a nemes insurgenstől, hogy ő parasztkáplártól, strázsamestertől engedjen magának parancsolni. Egyéb akadály is van. A rendes katona német commandószavakkal tanult vezényelni. Az 1808-ki II: törvényczikk pedig azt rendeli el, hogy az insurrectió magyar commandószavakkal igazgattassék s magyar hadiszabályzatot tanuljon.
– Hát ilyen nincs?
– De bizony volt. Felfedeztek egyet az ország archivumában 1707-ből valót.
– De az «akadályozó» azt mondta, hogy azt nem szabad használni, mivelhogy ez Rákóczy hadai által volt használva. Hanem erre a «nyugtalankodó» rögtön előhivatta a maga tudósait s hevenyében készíttetett velük egy új hadiszabályzatot, commandószavakat magyar nyelven, s most már e szerint tanítják be az összegyült insurgens sereget.
– Kik tanítják be?
– Hát kik? Minden falunak van iskolamestere. A rectorok, præceptorok.
Erre azután hanyattvágta magát a karszékében Vavel, kétségbeesett lemondással.
– No már most nem kivánok többet tudni. Lovasság szuronynyal, gyalogság alabárddal, élelmezés nélkül, betanítva az iskolamesterektől, vezetve a szolgabiráktól, szemközt a corsicai gárdáival és hadvezéreivel. Most már kivánhatunk egymásnak jó éjszakát.
– Azért se kivánhatunk. Mert szerencsére van az óraműnek egy gazdája, a ki a mint észrevette a mutatórul a késést, egy ujjával odaigazította az utolsó perczre, a hol mindjárt következik az, hogy ütni fog. Az órának a gazdája a mi koronás királyunk, a ki megtudva a bajokat, rögtön adott az insurrectió fővezérének, a mi fenséges nádorunknak a saját pénztárából másfél millió forintot az insurrectio állítására, azonkivül hat ezer jó lovassági kardot, tizenhat ágyút, és ideadta az egész magyar testőrségét, hogy tanítsák be az ezredeket s most már fogadom, hogy harmincz nap alatt ott áll a csatatéren a nemesi felkelő sereg s verekedni fog, a hogy Isten tudnia engedte.
– Ejh, alispán úr, hát miért kínzott össze-vissza? miért nem kezdte ön mindjárt ezen?
– Azért, mert nem szokás az égő taplót tenni alul s a dohányt a tetejébe. Most azután a király példája egyszerre föllelkesíté a főurainkat és birtokos nemességünket is. A kiket a törvény tíz lovas kiállítására kötelez, azok egész banderiumokat ültetnek a lóra s saját maguk állnak az élükre.
– Én is azt fogom tenni.
– Férfiak, fiatal emberek, a kik ki vannak véve a nemesi fölkelésről szóló törvények alul, diákok és városi polgárok önként alakítanak szabadcsapatokat, a miket «volon»-oknak hivunk.
– El ne felejtse alispán úr, kérem, amnestiát eszközölni Sátán Lacziéknak: azoknak nagy hasznát akarom vennni az ellenfél kikémlelésénél.
– Csomót kötöttem már a keszkenőmre. – Egy hét alatt Fertőszeghi Lajos gróf bandériuma teljes számban együtt lesz; ha nem lesz, torontáli insurgens legyen belőlem! a mi pedig nem tréfa; mert a torontáli insurrectio azért folyamodott, hogy a felkelés idejére hozassék be a nemesi hadnál is a botbüntetés.
– De miért nevez ön engem Fertőszeghy Lajosnak?
– Azért, mert az önnek a prædicatuma, s magyar név alatt könnyebben fog menni a toborzás, mint ha idegen nevet tűzünk ki a zászlóra. A nép ellenszenve az idegenek ellen nagyon is indokolt. Különösen a franczia emigránsokra, a kik a mi hadseregünknél szolgáltak, elég nagy okaink vannak a panaszra. Kezd kiderülni, hogy azok többnyire Napoleon kiküldött kémei voltak, s még annál is rosszabbak. A megerősített Laibachot Moiselle és Lefebre tábornokok egy puskalövés nélkül adták át az ellenségnek egész dandárukkal együtt. Plunket ezredes maga izent a franczia vezérnek, hogy siessen őt körülkeríteni s eléje küldte a kész capitulatiót. Maga a mi kedves barátunk, a derék Barthelmy ezredes is, a kapufélfától vett búcsút s magával vive a hadvezér ordre du batailleját, átszökött az ellenséghez.
– Mit? Átszökött! kiálta fel Vavel Lajos, felugorva helyéből s kaczagni kezdett örömében.
– A gróf örül annak?
– Tombolok az örömtől! Bántott az a gondolat, hogy egymás mellett fogunk harczolni! Tehát szemközt fogom őt találni! Oh én nekem erős sejtelmeim vannak s azok be szoktak teljesülni. Én bizonyos vagyok felőle, hogy mi ketten találkozni fogunk, s akkor majd az, a ki nem rabolta el Barthelmy Anget, el fogja rabolni Barthelmy Diablet! – Most már nem is hiszem az egész Barthelmy Angeról való mesét. Ha ő a corsicai kéme volt, akkor azért ólálkodott utánam, hogy Marie titkát kitudja. Most már világos előttem. S szegény jó Katalinom, minő áldozatot hozott ő akkor én értem – és Marieért. A mi egy nőnek legdrágább: hírnevének tisztaságát. Érti ön most már alispán úr a rejtélyt? Egy reggel idejött hozzám e hölgy titokban azzal a szóval, hogy engem veszély fenyeget, ha Marieval együtt kocsizom ki s ő engem meg akar attól szabadítani. Az ő önfeláldozása nélkül fel lett volna fedezve Marie titka, mielőtt én képes lettem volna őt erőhatalommal megvédelmezni üldözői elől, a kik nem válogatósak a fegyverekben: orgyilok, méreg, lesbül küldött golyó mind jó eszköz nekik. – Most már kezdem érteni azt a rejtelmes intést is, a mit a rablófőnök itt ebben a szobában mondott nekem. «Lehetnek nálamnál gonoszabb rablók, a kik önnek féltve őrzött kincsét minden áron el akarják rabolni.» Semmi kétség. Sátán Laczit Barthelmy vagy czinkostársai meg akarták fogadni, hogy rabolja el tőlem azt, a mit oly féltve őrzök. S csak azon mult el a merénylet, hogy a rabló apa volt, s a fiának én voltam az ápolója. A felnyitott zárak bizonyíták, hogy a merénylet milyen közel volt a sikerüléshez. Uram! Sátán Laczinak ne felejtsen el ön amnestiát kieszközölni. Nekem erre az emberre most már mulhatlanul szükségem van. – Hej, Barthelmy Leon uram! Most én jövök a fátyolt lerántani! S majd én is megmutatom neked a te jegyesedet. Ha az megcsókol, attól meghalsz! – Hanem ugy-e bár alispán úr, imádásra méltó hölgy az én Katalinom?
– Épen a szájamból vette ki a szót gróf úr.
– Ugy-e, hogy jobb kezekre nem bízhattam volna az én kincsem megőrzését, míg magam a hadban járok.
– Az oltár előtt sem lehetne biztosabb helyen.
– Úgy most már igazán kivánhatunk egymásnak jó éjszakát. Hat év óta ez lesz az első éj, melyet nyugodtan aluszom végig.
Kezet szorítottak s kiki ment a fekhelyét fölkeresni.
Az alispán is, re optime gesta, kiverte pipáját.
Mára elég volt ennyi.
II.
Még csak egy harczra buzdító csatadala sem volt a magyar insurrectiónak. Dal, mely hazáról, ősök dicső példáiról szólna: még csak azt sem adtak nekik. A francziának megvolt a marseillaise-e, a «ça ira» – a «partant pour la Syrie», harczi riadói; az angolnak a «rule Britannia»-ja harsogott vissza rá; a németek lelkesültek a «sie sollen ihn nicht haben, den freien deutschen Rhein!» stropháira, a lengyel vigasztalta magát az «estye Polszka nye zginyela» keserű buzdításaival, a magyar insurgensnek még ezt sem adtak.
A harczok bevégezte után özönlött már a sok buzdító vers az insurrectióhoz, minden megyében támadt egy buzgó poéta, a ki megverte a lantot, de mire a költeménye nyomtatás alól kikerült, már régen meg is volt kötve a béke, s a «Serkentő verseket», – «Atilla szózatát vitéz unokáihoz», – a felhívást a «bozogányos vitéz magyarokhoz», a szegedi ifjak «gagyogását» Szeged felkelő polgáraihoz; az Ászperi ütközetről szóló elégiát, a «Márs piaczára hívó Lármát», a baranyai «Induló Marsot», a szabolcsvármegyei ezrednek «örvendését», a «buzogányos magyar válaszát», a «magyar nemes fölkelőnek búcsúdalát mátkájához» már a hazafelé oszladozó nemes seregek olvashatták, ha ugyan volt kedvük hozzá. Dalra csak az egy induló mars volt téve; a többinek az alakja is olyan, hogy a nép ajkán meg nem honosulhat s magyar melodiára nem tehető; példának csak egyet: