Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom nevetésemet.
Ezért az öreg egy kissé megorrolt s aztán nem is mutogatott több szobát; pedig volt még egy pár, a miben lehetett még nézni való.
Visszavezetett a szobájába; gondosan bezárva maga után minden ajtót.
Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál, mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: «vagyok olyan csontváz, mint te!»
– Hát csak nevettél az előbb öcsém ugy-e, mikor azt mondtam, hogy majd mikor a beiktatási lakomára meghivod a szomszéd bárókat és grófokat, tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájától, üres pinczéjétől ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára nincs egy szál széna az istállóban, ha csak a fűre ki nem csapják. – De hát segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!
S azzal az öreg még azt is megtette, a mit igazán még álmában sem tett meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol minden Wertheimcassát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a három kulcsot egymásután elforgatni a három zárban, hogy azok összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert egyik zár ütközője a másikat akadályozza.
– Nézz ide, öcsécském. Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüst tallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind te rád néz. Most el van hanyagolva az egész uri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban. – Itt a görbe felföldön ezt már uri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén van, a ki rablógazdaságot űz. De ha te átveszed, pénz lesz hozzá elég, hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a maguk tizenkétezer holdjából, a minek fele vadaskert. Valamelyik gróf kisasszonyukat elveheted: – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba, még nem mondtam el mindent. – Az előbb, hogy a szobámon keresztül mentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre költsem a pénzt! – Az ott az én bankó-pénztáram. Mert hát ha a bérlők nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne. Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak azt a kis szobámat tartom meg. Addig az «egy» esztendeig jól akarok még élni. – Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, a hogy akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, a mit tanácsolok. – Könyvből ne gazdálkodj; – nagy urral jót ne tégy, – asszonyra meg ne haragudj.
Az öreg egészen úgy tett, mint ha ő volna a doktor s én volnék a patiens.
– Kedves urambátyám: mondám az öregnek; most beszéljünk önről, mert hisz azért jöttem ide. Magamról majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide híva.
– Tudsz valamit az öregség ellen?
– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, a mit bátyám eddig következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztiz éves kort, mint ama juhász gazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el ne térjen. Ha most egyszerre el kezdene szokatlan táplálékokkal élni, az önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilenczvenöt esztendős férfit, a ki a mellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbbé, mivel hogy ezt már szent Nepomuk meg is izente, a kinek jól értesültségét nem vonom kétségbe; de van a halálnak egy neme, a mitől urambátyám mégis megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli, vagy valami alkoholfélét talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog kapni. Ez ellen nem biztosíthatja önt szent Nepomuk.
– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a «nagy kaszás» elé, s mikor ő a kezét nyujtja, csak a balkezemet tudjam neki adni. Ettől rettegtem teljes életemben.
– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. A mi pedig engemet illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapitom. Ha kedves bátyám gyülöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni: örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti czélokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, a melyek a gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az emlékezetén.
A jó öreg erre össze-vissza ölelgetett, meg is csókolt.
– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit. Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy ujabb kéréssel terhellek meg. Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, utba kell ejtened a megye székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, a mit nem merek a postára bizni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos okiratok vannak benne.
Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül összevissza pecsételt csomagot, az alispán nevére czimezve.
Megigértem, hogy megállok a székvárosban s magam viszem el az alispánhoz.
– De reversalist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha megint meglátogatsz, akkor elhozhatod.
Megigértem, hogy ismét eljövök ide.
Az öreg kikisért a kertjébe, a hol a remontant rózsák másodszori virágzásban voltak.
S megajándékozott egy nyilott rózsával.
Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen virága volt. Csaknem fekete rózsa.
– Ez a «marokkói szultán». A legfeketébb rózsa, a milyen még senkinek sincs az országban. Egy Napoleon aranyat adtam egy szemző ágért. Most nyilik az első virágja. Nesze.
S levágta azt a kedvemért.
S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma is megvan még.
Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa. – Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a «Deuil d’Alsace» (Elszász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelenczéjében pihent s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a zsebe, hogy vesztette volna el.
«MEGHÓTT.»
Alig mult el három hónap, midőn a hirlapi tudósitásokból olvasám, hogy a hirhedett fösvény tót király meghalt. Igy czimezték az én Dienes bátyámat. Az történt vele, a mit előre megmondtam neki: a lakomázó életmódtól indigestiót kapott, s egy szélhüdés bevégezte az életét. Nem fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.
Néhány nap mulva a gyászhir vétele után, két levelet kapok a megyénk alispánjától: egy folió nagyságút, hivatalból, a megye pecsétjével s ugyanazon kézirással egy magánlevelet.
A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai «vitézlett» Dumányi Dienes táblabiró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé, azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.
Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám, szálljon minden világi birtoka a «Maticzára».
Ez volt az a csomag, a mit saját magam által küldött el az öreg az alispánnak.
A magánlevélben erről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam; mert akkor azt a Maticza fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság ügyére nézve.
Én félvállról vettem az egészet.
Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahoz a tervéhez, hogy belőlem földbirtokost csináljon: én hasonló szívóssággal tartottam magam ahoz az elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorból táblabiróvá átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s a mi a nemzeti féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden fogékonyság.
Mi bajom nekem a Maticzával?
Annyit tudtam, hogy ez egy tót irodalmat gyámolító társulat, s az én felfogásom szerint akárminő nyelven terjeszszék is a közművelődést, annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.
Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen hajlottam a cosmopolitaság felé.
Azonban ha én nekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.
Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista, mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya ellen fertőzetlenítő szer?
Odahaza kezdették a megyéket újra alakítani.
Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen szavazata a nagy zöldasztalnál?
Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom, miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a terhes föltétel miatt visszautasítom.
Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.
Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek részt a mai alakuló közgyülésben.
– Micsoda jogon menjek én oda?
– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen a jogon mehetünk a gyülekezetbe.
Ráhagytam magam beszélni, hogy oda menjek.
A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában, különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.
A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy «éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző kihuzta a nevét.
A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven ezt a magánhangzó nélküli szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak: csupa csontból van.
S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte mindenki olyan nyakerőltetéssel.
– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki, hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»
– Hát ezek a hazaárulók, a kik a németek alatt hivatalt vállaltak.
Ezzel a magyarázattal még kevésbbé voltam felvilágosítva.
Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.
Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes, barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny ezeken a barázdákon a szürke szakállába.
– Ez hát a jutalmam, a mért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.
Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a gyülésteremből.
– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt; magyarázá a szomszédom.
Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél szolgált. Ergo «meghótt».
Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.
A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:
– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.
Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.
A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem akart észrevenni.
A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstrom olvasást.
Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.
«Dumány Kornél.»
Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.
«Meghótt.»
S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.
«Szmrt!»
«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres öves.
S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára kaczagni.
Valaki megtaszított a könyökével.
– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!
Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita. Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.
– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én vagyok Dumány Kornél!
Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kisérte. Az alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes kérdésben kiván felszólalni».
«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot kiabálnak neki.)
A veres öves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.
– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?
Nagy derültség.
Visszavágtam rögtön.
– Elment a tisztelendő urét keresni.
Még nagyobb derültség.
– Hja. Én pap vagyok! védekezék az ellenfelem.
Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a szappantól!»
Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.
A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja ez ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot, politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban. Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat, vagy a vállaikra vesznek.
Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével, visszavették a lajstromba.
Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét gyermekes hazafinak.
Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni.
Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy daliás termetű fiatal úr:
– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried gróf.
Az alispán meghítt magához ebédre.
Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy «meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.
– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget nekünk: a Maticzának.
– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett belőle Bécsben?
– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is csak ökör marad.
Igaza volt a tisztelendőnek.
Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a metropolisban: – hazajöttem Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az apám elhagyta.
Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak azt tenném.
AZ ÉN SZIGFRIDEM.
Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.
De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve; lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.
A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni, hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.
– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most rögtön jösz oda hozzá: plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.
– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell valahogy látnom.
– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz, akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla medicamina in hortis.
Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.
– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az alispánnál.
Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)
– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per tu vannak.
Ezt is magunkra hagytuk octroyálni. Lettünk «urambátyám, uramöcsém».
Az alispán informálva volt.
– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe adjuk a kulcsokat.
– A vasláda kulcsait is? szólt közbe Szigfrid.
– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett bejelentve.
– Tranca franca! Hazugság az egész.
– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben: kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.
– Hol van most az a láda?
– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.
– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.
– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy házbontás nélkül el nem emelhető.
– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába szállítani.
– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.
Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.
– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.
Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.
– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett, hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.
Szigfrid türelmetlenül zakatolt.
– No hát csak prestissimo el kell döntetni a törvényszékkel a kérdést.
– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni. Abba beletelik jó egy «magyar hónap».
– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne ki?
– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság: minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.
Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum inventariuma.
Kiváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a muzeumát?
Sokat vártam; de a valóság meglepett.
A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.
Valjon mi lehetett az a 45 krajczáros? Bizonyosan egy kopott gobelin-szőnyeg.
– No ez nevetséges. Mondám az alispánnak.
Ő is nevetett rajta.
Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is folytatta a nevetést.
Szép elnevezések fordultak benne elő.
A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».
– No ezek remekeltek! mondhatom. Szólt Szigfrid.
Csak én voltam boszus.
Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal felfogás ellen.
– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy melyiknek mi volt az ára.
– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor sehol. Mondá az alispán.
– No látod! nyugtatott meg Szigfrid barátom.
– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.
Én felbontám a lepecsételt csomagot.
– No hát itt van a muzeum tárgyjegyzéke.
– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled senki. Szólt az alispán.
– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.
A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke kétszázezer forintra felrug.
Szigfrid kegyetlenül oldalba taszitott a könyökével.
– Kérem. Az az én oldalbordám volt.
– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz te ehhez. Du Quacksalber.
– Már hogy ne értenék?
– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád elenchusa után pedig kilenczezeret.
– Van erre törvényünk?
– Van.
– Akkor fizetem, a mire a törvény kötelez.
Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.
– Óh te! Te! – Te doktor!
Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.
Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte a tenyerére s ujra rátöltött.
Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.
Már most csak kiváncsi voltam végig nézni az egész hivatalos felbecslést.
Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.
Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár. Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.
– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.
A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat szorította össze:
– Nem hallgatsz? Te szerencsétlen Aesculap!
Hát ezt mi lelte most?
Az alispán azonban segélyemre jött s kiszabadított a körme közül.
– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a pipaszárak tele vannak bankóval?
– Százasokkal, meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.
– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.
Szigfrid magánkivül volt.
– Hat ihm schon! Reingefallen! oh te imbecile!
Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából egy irnok megjelent.
– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s vegye fel a jegyzőkönyvet.
Aztán diktált neki.
Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam. Azt nekem alá kellett irnom.
– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő összeget is mint a Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó flegmával az alispán.
– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle keserves nagy illetéket.
– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.
– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy följelentsem.
Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes fogatán.
A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem téve földesúrnak.
Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához. Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.
Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz darab százas.
Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték. Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator, reversalis mellett, átvette.
– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva Szigfrid.
– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.
– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben, vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni, marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele egészen.
– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.
S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott is egy coupéeban utaztunk.
S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák császárvárosban.
Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam, annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s röpített a pompás országúton tovább.
Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget, hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.
Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben igen jó izlése volt.
– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.
– S mennyi az a te megtakarított pénzed?
Mondám neki, hogy valami négyezer forint.
– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot, gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned, egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.
– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám készpénzhagyatékát a zár alól.
– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.
Megdöbbentett ez az ajánlat.
Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.
– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk. A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen nélkülözhetek húszezer forintot belőle.
S azzal kivette a tárczáját s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.
Olyan hűséges arczczal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.
Kötelezvényt akartam róla adni.
– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»
S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.
Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.
Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált; takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.
– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel, feljárhatsz a székvárosi casinóba.
A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.
Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait, én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.
A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak megyei kaliberüek.
Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen szívesen fogadtak.
Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.
– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején. Barátom, te elsőrendű debatter vagy!
Kezdtek bennűnket a két Dioscurnak nevezni.
A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koczintani. Tíz czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét is megtartottam az emlékezetemben.
A «Szilvánszky Muki» meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.
A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei ekeversenyre és sajtkiállításra.
Báró «Strinx Odoáker» a halastavaival kivánt megismertetni.
A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.
Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.
– Menjünk ezúttal a te kocsidon; mondá Szigfrid. Hadd hajtson a kocsisod.
Ez is okos beszéd volt.
Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.
– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra, se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól, elveszszük a kastélyoddal együtt.
Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.
Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való ban rendkívüli volt: ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam, egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs abban, hogy hozzám jó legyen.
Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.
– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist. Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled. Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda rémdolgokat beszélek otthon felőled.
– Erős lesz a kiábrándulás! mondám én.
– No no! Ki tudja? Az ördög nem alszik.
Intermezzo.
(Ördög?
Hát «van» ördög?
Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak, hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.
No hát már most asszony van: három is.
De melyik lesz ezek közűl az ördög?
Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a species!
Vagy talán a negyedik? az én kedves barátom Szigfrid maga!
Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.
De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)
*
Ezalatt utólért bennünket Szigfrid sandlauferje.
Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt és megcsókolta az arczomat.
Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal, hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a helyét!
A LÓLÁB.
Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy: «kedves barátom, a tegnapi párt-conferentián elhatároztuk, hogy a küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt jelöltjét.»
Megijedtem.
– Semmi tréfa. Ez a szomorú valóság, neked ebbe bele kell harapnod.
Én nevetéssel akartam maszkolni a rémületemet.
– Hiszen nem értek én a törvényhozáshoz.
– Én sem értek: mégis ott vagyok a felső házban.
– De én sohasem tanultam a magyar köz- és magánjogot.
– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy a midőn az esztergomi primás a «pisetarius regni,» a tárnokmester pedig az «ország kincstárnoka», tehát melyikhez a kettő közűl kell nekem folyamodnom dohánytermelési engedélyért?
– Hisz én doktor medicinae vagyok.
– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált oly hangosan a radicalis reform után, mint a közegészségi ügy. De hát nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános nagy principiumokról van szó: az elvhűség a programm. Ebben a mi kerületünkben erős campagnera készűl a demagógia, a haeresis, a panszláv velleitások. Ezeknek a parallelizálására kell minden erőfeszítést elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotismust és vallásosságot s a józan conserváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló tulajdonokat ismerte fel te benned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod a megtisztelést, a melylyel egy egész kerület többségének bizalma feléd fordul. Hát nem szereted-e a hazádat? mi? Engeded-e, hogy a kifelé gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A Hussziták ivadékai uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e buzgó catholicus? A nazarenismusnak engeded-e a győzelmet? Te nálad van bátor szív, éles elme, erős convictió. Ez a képviselő criteriuma.
– Mind szép, mind igaz; de beszéljünk prózában.
– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt győz: az agrarius mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztsociálisták földfelosztást hirdetnek, a regálet követelik az úraktól maguknak, s a congrua eltörlését pengetik. Barátom! Ez a próza!
– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a választási campagnera való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy zár alá vannak vetve.
– Infámia az alispántól! «Ich wittere Tendenz!»
– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a múlatságra. Láttam az apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem az én kedélyemnek való.
– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, a mi a «nervus rerum gerendarum»-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy petákot sem kér. Nekünk van pártcassánk, a mi a választási költségeket fedezi. Téged nem vonunk a condolentiába. Azután semmi dolgod a választást megelőző actióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a választóinak, az «díszlakoma»; azt a hirlapba is kiírják; de ha csapra üttet egy hordó «karczost» s egy tányér birgetokányt ád a választóknak: az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te mi ránk. Én már minden kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A tisztelt választó polgárok lakomázhatnak. De a «saját pénzükért». Két krajczár az ebéd, három krajczár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint adhatja ezen az áron? az az én gondom. Neked még csak egy körútat sem kell tenned a kerületben. Majd elvégzi azt más. Neked legfeljebb az lesz a kötelességed, hogy a kinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt beflastromozod. A választás napjáig elő sem jösz az odúdból. Csak akkor jelensz meg, a mikor muzsikaszóval, banderiummal és zászlóerdővel érted jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi mondani valód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első toasztot a királyra, s azzal punctum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.
Daczára ennek a nagyon kecsegtető prospectusnak, még sem éreztem hajlandóságot kötélnek állni.
– Nem nekem való dicsőség az! Új gazda vagyok. A jószágom után kell látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.
– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegrafoz, hogy «nagy szavazás van!» Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz; megvárod, míg a nevedet felolvassák: elkiáltod, hogy «igen». S aztán jösz haza Tótországba s csinálod a brinzát.
– No de már szavazógépnek meg épen nem akarok beállni.
– No hát nem úgy lesz. Odamégy; részt veszesz a debatteokban. A maidenspeechedre tele lesz a casinoi karzat. Furorét fogsz csinálni. Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngni fognak ellened. S te akkor fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Te neked kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele egy gyönyörű szép úri bírtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis áldozatot.
Ennek nem is mondhattam ellen.
– És végül is kedves barátom: minket már nem compromittálhatsz. Itt van a conferentia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.
S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, a mire valami határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, s annak mindenféle kaligrafiával ákombákolt nevek alá firkantva. Legfelül megláttam közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, a kiknek az intentiójától eleve óvott az én Szigfridem.
– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek valahogy kártyázni.
– Kártyázni nem; de korteskedni.
– Én úgy tudom, hogy az még veszedelmesebb hazardjáték.
– Nézd; a prépost is alá van írva.
Még az sem hatott rám.
Ekkor aztán elővette az öreg ágyut.
Egy cseppnyi kis levélke volt; heliotrop parfűm illatú.
– A nagynéném küldi neked.
– Én nekem?
Ez már sok.
Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristol papir volt benne, Vernőczy Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:
«Nagyon kérem Önt, fogadja el a jelöltséget.»
Diodora.
Hah de melegem lett egyszerre!
Még hozzá magyarul is volt írva!
Óh férfi hiuság!
A mit minden argumentatio, capacitatio, minden hivatkozás hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt megtette egy szép asszony szava.
Pedig még nem is tudom, hogy szép-e hát?
Elég, hogy ő kivánja!
Meg voltam hódítva.
Csak azután, a mint szavamat adám, kezdék elgondolkozni rajta, hogy tulajdonképen «ezért» kellett hát énnekem olyan «okos» embernek lennem eleitől fogva!
A WALKÜRÖK.
Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek. Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok, se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kiváncsi vagy rá, hogy olvasd el az akkori hirlapokból az én történetemet. Ott apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressiók, kriminalitások egész bűnlajstroma, a mi mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes journalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.
Ezzel magam is meg voltam semmisítve.
Nincs rettenetesebb halál, mint az agyongúnyoltatás.
Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnestiát kaphat, még rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet sem a király, sem a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.
Hová legyek már most? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. A ki ellenségem, az kigúnyol, a ki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem mehetek vissza többé, hogy folytassam a hol elhagytam, az orvosi pályát. Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nymbusznak kell körülvenni, mint a papot.
Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! senki sem is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim azt hiszem a «kertek alatt» kerülték meg a falut; ha ezen volt az útjok.
Ott jártam aztán végtül-végig a kastély régi kertjének begyepesedett útjait.
Az egész kert el volt hagyatva nagybátyám halála óta.
A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többet dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajczihő alatt. Minden növény úgy nőtt, a hogy neki tetszett. A nagy gonddal meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép rózsarabattokat felverték a fattyuhajtások, az amerikai liliomot eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az óriáshangyák egész pyramisokat építettek az út közepén, s a töviskes disznók ott cziczáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, a mit régen láttam az anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti opium-mákot, egy árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkés, az ásósbot, a kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős virágokat a gaz közűl, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vad hajtásaikat lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán már akkor terebély volt: lehetett róla ójtani.
Ott voltam a kezdetén.
Kertész vagyok már.
S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a muzeumomban s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyító üveggel a régi pénzek feliratait.
Leszek archaeolog.
Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam legalkalmasabb hálószobának.
Miért?
Mert ott volt a nagy vasláda: tele aranynyal, ezüsttel.
Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy itt van.
Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az ágyam mellé tettem. Féltettem a pénzem. Zsugori vagyok már!
Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S megszerettem a sült burgonyát, meg az aludt tejet.
Féltem az inasomtól, hogy megmérgez, vagy éjszaka megfojt.
Megittam már azt a mérget, a mitől az ember kilenczven esztendőn túl él!
Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, a míg övig ér, aztán szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldes-fehér lesz: mint a Diogenes bátyámé volt.
Benne vagyok már!
Hosszú idő múlt el. Egy egész hét. Én azt hittem, hogy hét esztendő.
Egy szép délután épen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat össze-vissza turkálta.
Érdekes figura lehettem.
Arczom hét napos szakáll tarlójától felverve, fejemen egy taplósipka, a blouseom panyókára vetve, lábaimon hosszúszárú csizma, bokáig sáros.
Egyszer csak lódobogást hallok az országúton.
A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon keresztűl ki és be lehetett látni.
Három amazon robogott a kastélyom felé.
Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas czilinderkalap. Arczaikat a kalapra kötött kék selyem fátyol takarta.
Csak a termeteik szerint lehetett őket megkülömböztetnem.
Az egyik valódi Zenobia-alak: magas, délczeg, telt idomu; a másik karcsú, nyulánk, páva-mozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges, izgékony.
Csendes trappban jöttek, a mit a házam elé érve léptetéssé lassítottak. Átellenben a kastélyom verandájával félbeszakították a lovaglást. A délczeg hölgy megállítá a paripáját s csak úgy félrefordított fejjel nézett be az udvaromba.
A nyulánk néhány lépést tett a rácskapum irányában s egyszerre felém fordult.
A virgoncz azt kiáltotta a nyulánknak.
«Tu y serais.» (Ott lész.)
Hol?
Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá s át adott neki egy általam jól ismert ládikát, elől egy gömbölyű üveggel. Ez egy fotografgép.
Ahán! Ezek amateurök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőből ide, az ódon alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökíteni. Érdekes objectum!
Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, a midőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról fényképezni.
– Ne remuez pas, mon cher! (Ne mozogjon!) kiáltá rám a hölgy.
Ezt persze «én szegény tót legény» tartozom megérteni.
S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben, (pedig épen akkor túrt a lábam előtt a vakand) a míg az Istennő fel nem szabadított.
– Merci, mon garçon!
– Dobre nocz, mladi panyicska!
Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyulánk hölgy is odakerült a fényképlapra.
Már most hát elmondhatom, hogy «non omnis moriar». (Nem halok meg egészen.) Ime értem jöttek a walkürök, szegény csatában elesett hősért, s elvittek a Walhallájukba, mely valószinüleg marokinba van kötve ezüst kapcsokkal.
Este felé meg más meglepetés ért.
Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról leugorva, egyenesen a nyakamba borult és megölelt.
– Hát ismersz még? kérdém.
– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldus szakállal. Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egy hetes bajuszszal, szakállal úgy néz ki az ember, mint egy gorilla.
– Darvin szerint családfánk törzsöke.
Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon nekik szénát, abrakot. Éjfél tájon vissza fog menni.
Ohó! Ez itt akar vacsorálni!
Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes nagybátyám; hanem annak a gavallér öcscse, a ki a látogatásra jött czimborákat tartozik megvendégelni.
– Te is velem jösz aztán. Mondá egész kategorikus hangon Szigfrid.
– Hová?
– Hát én hozzám, Vernőczre.
– Minek?
– Minek? Hát nem kaptad meg a levelemet?
– Kaptam biz én egy levelet; most is itt van a blouseom zsebében.
– Fel sem bontottad?
– Azt hittem, hogy a ki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.
– Óh te balek! Hát vedd elő s olvasd el.
Már most hát csakugyan fel kellett bontanom a zsebemben hordott levelet.
Rövid volt, de tartalmas.
«Kedves Nelli. Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új választásnál candidaturádat fenntartja, s minden áron keresztülviszi. Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg szerdán. Szigid.»
Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a czímzést a boritékra az inasával iratta fel. Így olvasható volt.
Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az idegeimen.
Hát még sem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett, tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem!
Ez az elégtétel jól esett; hanem még egy kicsit akartam adni a Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet s visszadugtam a zsebembe.
– Vártunk tegnap egész nap, mondá Szigfrid; de persze, hogy ha fel sem bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De bíz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljőjj egyszer Vernőczre.
– El voltam foglalva. Épen most virít a marchal Niel, meg a maroccoi sultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hirességek.
– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgalyakat magaddal Vernőczre, ott is van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.
– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.
– Szappermán! Hiszen te már egészen bele tapostál a Diogenes bátyád nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje, hogy kibújj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.
Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, a mint másodmagammal voltam s az első pohár bor után mindjárt más szinben láttam a világot.
Szigfrid barátom igen jó hireket hozott. Az új választás határnapja húszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a chinai császár kőhadserege. Az ellenfél le van hangolva. A Maticza nem adhat több pénzt. Most aztán az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antisemita programmal lép fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye miatt, a főhadiszállást Vernőczre teszszük át. Diodóra grófnő elvállalta azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyilt házat tart a korteseink számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.
– Sietni fogok ezért a grófnőnek hódolatomat kifejezni.
(A világfájdalom és a mizantropia nem old fel az udvariasság alól.)
– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetődzött, hogy ide jön a két leánynyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.
Én arra mingyárt elmondtam a három amazon jelenetét Szigfridnek.
Nagyon nevetett rajta.
– Ők voltak azok. Az az amazon termetű a nagynéném. Bámulsz ugy-e? Te azalatt a szó alatt «nagynéne» egy elhizott dámát képzelsz, a ki patiencet játszik s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harmincz esztendős. Classicus szépség! Az a nyulánk hölgy a «Flamma» volt, a ki benézett a kerítéseden. Bizonyosan a maroccoi sultánodat nézte. Bolondja a rózsáknak. Az a fürgencz kobold pedig a «Cenni», a ki lefotografiázott a kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy «ne mozogjon kend!» S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. Ez érdekes kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te megteszed, a milyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjjön meg.