Az ilyen beszéd egészen felizgatta a kiváncsiságomat.
Mennyire külömböznek ezek a mágnásnők a mi gentryleányainktól! Mintha csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai vezérszerepet visz, az unokahug, ki dúvadra les és fényképez. Nekem még is legjobban tetszett az a harmadik, a ki csak a rózsákért rajong. – A neveik is milyen különösek, szokatlanok.
«Diodora.»
«Cenni.»
«Flamma.»
Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: «Flamma», láng! Talán a lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.
Az utolsó pohár bornál már a pénzes ládámra sem volt gondom; az inasomra bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha elmegyek.
Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyilt rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. Ott fogom őket szemzésre felhasználni a vernőczi kastély vadrózsafáin.
Bizonyosan megerednek. Legény koromban sokat ojtogattam odahaza.
S majd mikor nyilni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt fogja kérdeni, hogy jött ez ide a Dumányfalvy kertből?
Az egész úton az én házamtól a vernőczi kastélyig a kezemben tartottam a rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép holdvilágos éjszaka volt.
És így csakugyan a walkürök vittek el engemet, szegény csatában elesett viadort, magukkal a Walhallába.
De mi az a Walhalla?
Ha valaki visszajöhetne és elmondhatná, mi volt ott?
No hát én visszajöhettem és elmondom.
A TENGERI GERLICZE.
Dumányfalváról az országut két órai kerülővel visz Vernőczre. Mi azonban ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztül vágva Szigfrid vadaskertjén, mely lehetett valami tizezer hold. Egészen be volt kerítve sodronynyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt husz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény ránk, két puskával, a ki a kaput ismét bezárva, felkapott a kocsis mellé hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.
Gyönyörü erdő volt, a melyen keresztül robogtunk: csupa százados veres fenyő, melynek ámbra illatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy granát szemeikkel bámulva néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a bozóton áttörve: a felébredt fáczánok a fejünk felett huztak végig a lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos hangok törtek elő, a mikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be. A süketfajd kurrog kerepelve, az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög repedt kürthangon; mély mormogás jelenti a maczkót; éles kiáltások árulják el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez, mint az én kis husz holdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim, meg szürke mókusaim, a mik ott ugrálnak, jongleuröznek a fákon, hajigálóznak makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim, és fekete rigóim, fülemüléim és czinegéim. Nekem ez a vadállományom.
Hiába akarjuk a főuri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni, elválaszt bennünket a vadaskert. A gentry ott csak vendég lehet. Szivesen látott: de mindig vendég. Revanchet ő nem adhat.
Én csak abban az érzésben erősödtem meg mind jobban: hogy bizony véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!
Éjfél után volt, mikor megérkeztünk a vadászlak elé.
Szép nagy schweiczi stylben épült ház volt az: a keleti oldalán verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben terült egy széles tó, melyet füzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás fehérlevelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen ellenkezve a kettőjük közül kimagasló vereslevelü bükkel. A tavon fehér és fekete hattyuk uszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kuszó rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú szines üvegekből voltak, kivül fatáblákkal elzárhatók, a miken szivalaku lyukak vannak vágva.
Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vad hajtásoktól. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő működési terepet.
A vadászlak harmincz vendég kényelmes befogadására volt berendezve: a legnagyobb uri comforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva; a butorzat is mind az épület styljével összeegyező. A folyosó végig diszítve vadász diadaljelekkel.
Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely törekvésem sikerült is. Még harmatos volt minden levél, mikor én már oda lenn voltam a rózsák között, s hozzá kezdtem legelébb is a kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, a minél szükséges a melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztitása. Egy vizes pohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, a miket be akartam szemezni.
Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a balkezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ójtó kés, a fogam között tartottam az ójtó háncsot.
E perczben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.
Közeledtüket eddig a kinyuló veranda miatt nem vehettem észre.
Fiatal teremtés volt mind a kettő.
Az egyik szőke, csigákba omló haju szépség, eleven, fehér-piros arczszinnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy lencseszemölcs; a két szemöldöke sürü és kérdőjelként kigyózó; alatta két kökényszinü villogó szem; félig nyitott korállpiros szájának a szegletei nevetősen huzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.
A másik halavány, alig rózsázó arczszin tiszta derült homlokkal, melyről a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen rajzolt szemöldökei úgy illettek a hosszu pilláktól árnyalt nagy zöld tüzü szemekhez, s valami kimondhatatlan piczi szája volt, a minek a hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.
Mind a ketten faluhoz való reggeli toilettben voltak. A szőke lány ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és madarak voltak festve. A halavány hölgy niluskék egyszerü öltönyt viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.
A mint engem megpillantottak, egyenesen oda siettek felém, úgy a hogy egy régi ismerőshöz szokás sietni, vagy egy házi cselédhez.
Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák? A tegnapi fényképező amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.
Ők azonban a tegnapi malentendura ma még rádupláztak.
– Hallja maga! kiáltott rám már husz lépésnyiről a szőke.
Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.
– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonból egyet; a melyik még nincs kinyilva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.
Egy perczig tétováztam, hogy mit csináljak? Ez engem kertészlegénynek néz. Pedig egész correct vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől talpig. Touristaczipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam inggallér, Bismarken-colere szinü nyakkendő, panamaháncs kalap: szivecském, mit kivánhatsz egyebet? Még is kertésznek néz.
Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha szobalány az, a ki félreismer: annak mutassam be magamat?
Levágtam neki a kivánt rózsát, s a késemmel leszedtem róla a töviseket.
Arra elkezdett mérgesen toppogni és hadonázni.
– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!
Aztán odanyujtá a társnéjának a megvetett rózsabimbót.
– Tiens! C’a m’embét!
Ahoz francziául beszélt, én hozzám németül.
A másik leány elvette a rózsát; annak jó volt tövis nélkül is.
Én aztán hozzá fogtam, hogy másikat vágjak a capriciosa számára.
– Hát az micsoda rózsa ott a maga szájában?
A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész szokás szerint a fogam között tartottam.
– Ez? A marokkói szultán.
– Adja azt ide.
– De erről én szemezni akarok.
– Szemezzen ön másról! Nekem ez a rózsa kell!
Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a marokkói szultánt.
Egy perczre a kebelfodrai közé tüzte, aztán megint kivette onnan s az ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.
Aztán megint hozzám fordult.
– Hazajött a gróf az éjjel?
– Haza.
– Vendég is jött vele?
– Az is jött.
– Még alusznak?
– Ugy gondolom.
– Melyik az ő ablaka?
– A grófé?
– Ah dehogy! Azt tudom. A másiké?
– Ez, a melyik nyitva van.
Erre fürkésző tekintetet vetett ide is amoda is.
– Aha! ott van a kettős lajtorja. Hozza ide.
Még azt is elhozzam? Megteszem.
– Állítsa oda az ablak alá.
Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.
– Ne tartsam a létrát?
– Fölösleges! Menjen vissza rózsát ójtani.
Én visszamentem rózsát ójtani, a hol a másik hölgy azalatt ott maradt a rabatt előtt.
A szőke felhágott a lábtón odáig, a hol az ablak párkányt elérhette a kezével s oda tette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arcza folyvást felém volt fordítva, haragosan villogó szemekkel: hogy merek ránézni, mikor ő a létrán felmászik? Pedig hát azt megteszi az ember.
Mielőtt az ójtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik kinyilt rózsa kelyhében van egy zöld «cetonia», némelyikben kettő-három is. Ez a pompás aranyzöld zománczú bogár a leggonoszabb ellensége a rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztitja el; erről vette a népies elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyülölettel viseltetem e gonosz ellenség iránt. Hatlábu ördög, a ki a paradicsomot megfertőzteti! A hol egyet megkaphatok, menten eltaposom.
Az ott maradt hölgy rám kiáltott:
– Mit csinál ön azzal a bogárral?
– Eltaposom.
– Miért bántja szegényt?
– Mert a rózsát pusztitja.
– Hát a rózsáért nem kár. Hagyja élni!
S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarább elrepült, mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kaczagott fel, s a kezében tartott szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.
Ez is különös! Egy lányka, a ki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a pusztitóját! «A rózsáért nem kár.»
A szőke lányka leszállt a létráról s oda sietett: láttam az arczáról, a lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.
Nevetni való volt! Felmászik az «én» ablakomba, megajándékoz «engem» a tőlem elvett rózsával s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép karcsú bokáit azokban a rózsaszinü harisnyákban.
A barna lány panaszhangon mondá a szőkének, rám mutatva.
– Nézd, eltapossa a mi cetonáinkat.
Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői poseba helyezve magát, adá ki a parancsot.
– Én megtiltom önnek, hogy a cetoniákat eltapossa!
Igaza van, ezek nem az én bogaraim.
– Megadom magam! Igy jár az, a ki tilalmasban vadászik.
Rám nézett! Nézd, nézd! Ez még mókázik is!
– Lásson ön a szemzés után!
Ebben megint igaza van. «Ezért» vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy napra két forintot.
Hozzá láttam a dologhoz. Ők azonban az alatt valamennyi rózsabogarat mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attól tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen boszút fogok állani a védenczeiken s magukkal viszik őket.
A mellett félszemmel mindig engemet néztek s suttogtak egymás közt. Kezdtek valami gyanut fogni.
A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi carniol pecsétnyomó gyűrű, meg egy solitaire: egyik patiensemnek az ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám s ezzel a kérdéssel támadott meg.
– Nemes ön? (Németül furcsábban hangzik ez: «Sind Sie von Adel?»)
Én épen sietős munkában voltam: a beójtott galyat csavartam körül a háncscsal; nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.
«Volt egyszer egy német ujságiró, a kinek angolból kellett lefordítani egy czikket a tengeri teknőczről: ennek a neve angolul «turtle». Az iró sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta «turteltaube» lesz az; s irt a tengeri gerliczéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti homokba lerakni: a gerlicze! Következett, hogy a homokba tett tojásokat a «hátulsó lábaival» bekaparja a homokba a tengeri gerlicze. A hátulsó lábakról kezdett gyanut fogni, hogy hátha még sem gerlicze? Ugy látszik, hogy vannak állatok, a miket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy nem gerliczék.
– Hein? Monda a szőke, kedvesen bamba arczkifejezéssel: a milyet csak egy iskolás leány tud csinálni, a ki nem tudja a katechismusát.
Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leczkéjét.
Akkor aztán a szőke nekem fordult fenyegető ujjal.
– Hallja! Aztán senkinek se mondja el, hogy kik jártak itten.
– Lovagias szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.
De már akkor nem állhattam meg, hogy el ne kaczagjam magamat.
Ettől a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csint tett gyermek, a ki fél, hogy tetten kapják.
Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a vendégszobámba, Szigfrid is elé került.
Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez: a grottánál.
– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt. Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.
Nem mondtam meg neki, hogy szaladgáltak.
Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, a mi kétszer is az enyém volt, s odatüztem a gomblyukamba.
– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? kérdé Szigfrid. Az én komornyikom jól borotvál.
– Köszönöm. Igy maradok.
– Az is jó.
Azzal karon fogott s vitt a reggeliző hely felé.
A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előre tolt nyujtványa a messze felmagasló bércznek: a homlokán girbe-gurba nyirfák, sürü moha közül kivirító lángszinü parlagrózsák, a lábánál pedig egy nagy körönd ültetett fenyőfákból, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai befuttatva rézszintobozos alkekengivel, s nagyvirágu iszalaggal; az aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely tovafutva a nefelejtses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.
A reggeli itt volt felterítve a köröndben.
Falusian urias nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal s azokon ragyogó ezüst edények, porczellánok és velenczei poharak.
Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangját hallottuk a grottában: ők ott a jeges kávét készítették – állításuk szerint.
A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatu alak, fiatal ruganyossággal. Creol arczszine teljes összhangzásban volt nagy mandulametszésü szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és csigavonásu piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltüzött sürü fekete hajfonadék, a minek a vége el volt a tekercs alól szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános divat.)
Szigfrid odavezetett a grófnő elé s ezekkel a szavakkal mutatott be.
– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél meg rajta, hogy most ilyen pavián képe van. Fogadása tartja, hogy jövőre szakállt bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza ez áldozatot. Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.
A grófnő mind a két kezét nyujtá elém, megszorítva erősen a kezemet: a mivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szivélyesen mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!
– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép aczélcsengésü alt hangja volt.)
– Én már voltam olyan szerencsés.
– Mikor? és hol?
– Ha nem csalódom: a grófnő volt az, és két kedves unokahuga, a kik kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni.
– Ah! ön volt az? A taplósapkás? A kapával a kezében! Hahaha.
Nagyot kaczagott rá.
Erre a két leány egyszerre kidugta a fejét a grottából.
– Mi történt? Diodora kaczag!
– Gyere csak Cenni! monda a grófnő. Itt van a tegnapi kapás, a kit lefényképeztél: kéri a borravalóját.
De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok? Meglátta a rózsáját (rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durczás kedvvel, mint egy kis furia, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s megczibálta.
– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem mondta, hogy kicsoda?
Szigfrid segélyemre jött.
– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett benneteket.
Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta a tenyerkéit összeütögetni.
– De ugye bár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megigéri, adok önnek egy igen szép csókot.
A grófnő elszörnyedve szólt közbe.
– De Cenni! Micsoda kifejezések ezek!
Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint a ki nem érti, hogy miért feddik meg?
– Hisz ő a mi jó barátunk…
– De te már nem vagy tizenkét éves kis leány.
Szigfridnek tetszett ez a kis zürzavar.
– No drága barátom! Hires debatter! Erre adj választ ex tripode!
Ki kellett vágnom magamat.
– Grófnő. Én uzsorás adósságokat nem szoktam felvenni.
– Bravó! Dreimal hoch! applaudált Szigfrid. Uzsorás adósságnak nevezi a csókot.
A grófnő akademiai discussiónak declarálta a vitát s berekeszté azzal, hogy a reggeliző asztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma grófnők mellé jutottam.
– De úgy-e, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlicze? Monda Flamma grófnő.
– Mit beszéltek tengeri gerliczékről? Hisz ti nektek már egész titkaitok vannak egymással: kérdé Diodora grófnő.
Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a szájam felé tartá a tenyerét: (azt a rózsaszínű tenyeret) s röptiben elkapott.
– Hohó! Hát a lovagias adott szó!
– Igaz. Holtszájú vagyok.
– Ah! Lovagias adott szó, és kertészlegény? szólt fejcsóválva Diodora grófnő. Hogy lesz ebből rim? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti magatok mondtátok el nagy panaszszal.
– Igen. A rózsabogarakról! vágott eléje Cenni. Arra majd rá jön a sor. De nem szabad szólni erről a háromról: «lajtorja», «marokkói szultán», «tengeri gerlicze».
Diodora grófnő bámulva csapta össze a kezeit.
– Ez aztán az œdipusi talány! Nem ismerik ezt az urat s már complottot csináltak vele!
MILYEN IS HÁT AZ AZ ÖRDÖG?
– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron arcz.
– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.
– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút, hanem szép.
– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.
Diodora ajkpittyesztő fitymálással mondá:
– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratu lényt, az embert megalkotá.
– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.
– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.
Szigfrid kétségbeestében tele tömte a száját egy darab sandwichcsel.
– Barátom Kornél segíts! Ez a tudós hölgy a pandecták alá temet.
Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém.
– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?
Szép kis kérdés.
Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.
Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutralis maradok.
– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.
No! Ebből lett aztán csak igazi «ordalia»: a perdöntő párbaj!
A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.
– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?
Veszedelmes positioba jutottam!
Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!
Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.
Én utoljára a legkiméletlenebb harczmódhoz folyamodtam.
– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, a minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.
Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg ez a zsibbatag mélaság tartott.
Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.
Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.
Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg sugár.
Eh bolondság!
Vegyük tréfára a dolgot.
– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.
– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.
Nevetni kezdtem s azt mondám:
– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.
– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.
– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.
– De azokra az én hugaimnak szükségük van.
– Szükségük? (Nem birtam kitalálni.)
– Mutasd meg Cenni, hogy mit csináltok?
Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen egy chinai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.
Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javit is, ront is rajta.
– Tehát maguk3) azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.
– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.
Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.
– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.
– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)
– Az, a melyik a Bánkbán tragœdiának a fő motivumát képezi.
Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között insultusnak vettem volna.
A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s félretolja maga elől a madarat.
Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:
– Nemde ez azonos rovar az ó-egyptomiak szent scarabæusával?
– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak a szent, scarabæus rögtön eltünik.
Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.
– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút áll!
E szóknál a szemembe nézett merőn.
Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!
Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.
A mi kortesvezéreink jöttek meg.
Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.
Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől.
Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert komoly a dolog.
De mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.
Szegény pára!
Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!
Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az eszközöket!
A NÉGYLEVELÜ LÓHERE.
Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.
Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.
A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya; a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a tapissiérnél.
Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a kelengyében.
Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.
A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?
Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.
El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.
No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan: egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.
Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.
Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a «consortium» felé.
A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.
S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.
Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a legrészletesebben.
Erre ő nagyot bámult s azt mondta, hogy igazam van.
Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a concessioban.
Honnan tudom én ezt?
Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.
Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?
Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg itatás nélkül: czélszerű massage által.
– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem fogadok el.
– Ez is kórtünet; – sőt alap oka a bajnak.
Nem akarta elérteni.
– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?
– Ismét igaza van önnek…
… Egy nap kétszer adott igazat.
Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.
E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.
Ez volt a «végrehajtó bizottság.»
Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.
– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.
S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.
Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.
A «leánykák» a park mezején járkáltak: kerestek négylevelü lóherét.
A melyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.
Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.
– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.
– Mit csináljak én ezzel a szerencsével?
– Ön fog megházasodni még az idén.
– Hirem és tudtom nélkül?
– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?
– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.
– S micsoda tulajdonságokkal kell birni az ön ideáljának?
– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy szeretetből jőjjön hozzám.
– Én tudok egy nőt, a ki mind ezeknek megfelel.
– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?
– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?
Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.
– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.
– Nem értem a hasonlatot.
– Ismeri «Turandot» történetét?
– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.
(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)
– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.
– Meglehet.
– Meglehet? Olyan drága ön?
– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.
AZ ÉN KEDVES BARÁTOMNAK A TÖRTÉNETE.
Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten letelepedett a fűbe.
Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A méhdöngés képezte a chorust.
S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni; magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.
Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»
Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból nyaklánczot dugdosott öszsze.
– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak. A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette. Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig adott.
– Ah? Meg van még ez az ön kedves barátja? szólt bele Cenni.
– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt, hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a mit tőle kaptam.
A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget, ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra itélték s az arczképét a bitófára szegezték.
– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van akasztva! szólt közbe Cenni.
– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak egy követ, még keresztül utazni sem engedé.
Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket, különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni, s a maga emberségéből megélni.
Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták, volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.
– Ezt nem is találom valami rendkivüliségnek, mondá Cenni.
– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz illő pár!
Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után, a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után.
Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:
(Cenni megint közbe csevegett: «most már feleség a férjnek»)
– Tessék elvárni a végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:
«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul Calaisba.»
«És aztán?»
«Aztán Párisba, ott akarok lakni.»
Az én barátom elbámult.
«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem nem lehet önt Párisba kisérnem.»
«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»
S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.
Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette, kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell; Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva; Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak; elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? – Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt; repülhetett, a merre akart.
(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)
– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze, mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!
Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.
– Nem! Nem! Ön nem fog igy járni! Ön nem ismeri a saját értékét.
Ekkor a jazmin bokor mögül egy férfihang szólalt meg.
– Szabad megzavarnom a pásztorórát?
Szigfrid volt ott.
Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre közeledését.
Erre mind felugrottunk a fűből.
Szigfrid sarcasticus hangon mondá:
– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.
– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.
A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.
– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém Szigfridtől.
– Annak nincs, de nekem van.
– Úgy látszik – sürgős?
– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni. Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?
– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.
– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.
– Biztosítlak róla, hogy eszemben sincs ilyen merénylet.
– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.
– Abban még jobban csalódol.
– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.
– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről beszéltünk?
– Nem kerestél négylevelű lóherét s nem adtad azt Cenninek?
– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te Cennit.
– Vigyázz, mert szavadon foglak.
– Leszek kérő násznagyod.
– Szavadon foglak!
– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?
– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.
– Első leszek, a ki gratulálni fog hozzá.
– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol, csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.
– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.
– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. Aztán más is van a dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember elüti a kezemről? Pardon!
– Én nem veszem magamra a «gazembert». Csak üssed bátran.
– No hát akkor segítsd elő tervemet. Megigéred?
– Föltétlenül.
– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz. Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát. Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga techtl-mechtlez Cennivel?
– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán én futhatok innen, a hogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.
– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három milliója van s nem akar férjhez menni.
Már ettől fáztam egy kicsit.
Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem rimánkodni.
– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet Kornélnak kereszteltetem.
Utoljára is nem tudtam neki ellenállani.
– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered! S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.
– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem zsebkendőjével eltakarta szemeit.
Sirt? – Vagy talán nevetett?