A nevetés helyt ád a felháborodó elszörnyedésnek.
Most már Diodora is felállt a helyéről s Semiramishoz illő mozdulattal nyujtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fenhangú mondást:
– Ki mondta azt önnek, hogy itt ennél a háznál van egy Klára kisasszony?
Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva. Valamelyikünknek el kell esni.
Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy daczos fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő ördögidézésére.
– Flamma grófnő.
Diodora villámló szemekkel tekinte Flammára.
Flamma nyugodtan felállt a helyéről s azt mondá:
– Igen, én mondtam.
– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te conspiráltál ellenünk! Te rontottad el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.
Diodora ámult és bámult.
– Miféle tervről beszélsz te itt? Micsoda conspiratióról?
– Ezért meg fogsz lakolni! Kiabált Szigfrid s egy lépést tett Flamma felé.
Én eléje álltam.
– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az én védelmem alatt áll.
– «Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból.» Henczegett Szigfrid pöffeszkedve.
– Szigfrid! Szólítá meg őt keményen Diodora. Kikérem, hogy az én szobámban az én vendégemet megsértse. Ehez önnek semmi szava.
Bennem is felforrt a vér.
– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én ősapám már akkor harczolt a magyar zászlók alatt a Thábor hegyén, a mikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.
Megbántam rögtön, a mint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész uri család egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphaticus kedélyét.
– Flamma! szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?
– Igen. Felelt Flamma, elég hangosan.
Diodora vállat vont. S aztán egész noble souplessel fordult felém.
– Akkor nekem semmi ellenvetésem nem lehet.
S intett a kezével.
Én elértettem az intést. Kezemet nyujtám Flammának.
Flamma elfogadta a kezemet, s meghagyta általam csókolni a kezét.
Ezzel meg volt a kézfogó.
Szigfrid elővette a szivartárczáját. Leharapta egy szivarnak a végét, azt kiköpte, rágyujtott, összefonta a karjait s felfujta a füstöt a csillárra.
– Én nekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt, monda fagyosan Diodora; de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentől rövidebb határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.
(Helgolandba? Nekem kellett volna oda mennem.)
– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni a dispensátiót, s a mint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.
– Azt is óhajtanám, monda Diodora, hogy az esküvő mentől egyszerűbben menne végbe.
– A grófnő óhajtása az enyém is.
– Itt a kápolnában volna a szertartás.
Én erős lélekzetet szívtam, meghökkenve.
– Az erdei kápolnában?
Eszembe jutott pater Paphnutius! Oda én nem megyek esküdni.
Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet s tudva annak az okát.
Erre Diodora is elmosolyodott.
Még Flamma ajkai is mosolyra huzódtak.
Utoljára magam is nevettem.
A nevetésben van valami kibékítő.
– Nem! Nem az erdei eremitageban, mondá Diodora. Itt a kastélyban van egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.
– Én nem hozok mást, mint a násznagyomat.
– Hanem engemet ne híjj násznagynak – szólt közbe Szigfrid, mert engem Volhyniába hittak bölényvadászatra, holnap elutazom.
– Gondoskodni fogok Flamma grófnő számára is násznagyról.
– Még egyet. Szólt Diodora. Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma hozományát, a mit nagyatyjától kapott örökbe. Egy millió forint jó értékpapirokban.
Én némán hajtám meg magamat s kezemmel Flammára mutattam.
– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy a ki a családból a római katholikus hitet eltalálná hagyni, attól az oldalrokonok az örökséget elvehetik.
– Noh…
Itt egy hosszú pauza következett.
Én idejét láttam a búcsuvevésnek.
Legelőször is Flammától búcsuztam el, ki mind a két kezét kezembe tette, s halkan mondá, hogy jőjjek vissza minél előbb.
Akkor Diodora is kezet nyujtott, hideg, lágymatag, erélytelen kezet. Én csókot nyomtam rá; olyant, a milyen a kéz volt.
Végül Szigfrid is jónak látta jobbot nyujtani.
– No hát: Isten neki, fakereszt! Grüss dich Gott Schwager.
Kezet szorítottunk. Azt mégis megállhattuk, hogy össze ne csókolózzunk.
Egy hét mulva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.
Délután esküdtünk s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a menyasszonyomat.
A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.
Szigfrid ott volt már a bölényei között Volhyniában.
*
Már most te barátom azt hiszed, hogy vége van a regénynek s te mehetsz aludni.
Dehogy mehetsz! Még csak most kezdődik az én történetem.
Hanem előbb igyuk meg ezt a punchot.
Furcsa történet lesz ebből nagyon.
A NÁSZÉJ.
Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt gondoltam, hogy csak álom.
Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm mindazt a kényelmet megtalálja benne, a mit nagynénjénél megszokott.
A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint s aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az izlése szerint van.
Aztán az első estebéd, a mit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van, mint az étvágy.
Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: «meglátják» – cselédek jártak, keltek.
A mint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át az én dolgozószobámba.
Én egészen más szobába szerettem volna menni.
– Át akarom adni a hozományomat.
– Maradhat az holnapra, vagy holnaputánra.
– Nem! Én ma akarom átadni.
No hát az első kivánságát az asszonynak nem szabad megtagadni.
– Nem bánom, hát kezdjük ezen.
Én előre mentem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az aczélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karpereczére volt akasztva.
A szekrényt az asztalra tette; a kulcsot a kezembe adta, hogy nyissam fel.
Láttam, hogy értékpapirok vannak benne.
A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt 5000 forintról szóló.
– Ennek összesen egy milliónak kell lenni; mondá a nőm.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy annyi.
– De én is meg akarok felőle győződni. Szedjük ki és számláljuk meg.
Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát, meg a griflit és irnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapirokat s diktálta a czimeket, meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények? Az egyik értékpapirnak a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én irtam.
Hiszen úgy in abstracto egy millió forintnyi értékpapirt, a mely mától fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeirogatni nem is nevezhető rossz mulatságnak; de concret esetben, épen az első menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtól kölcsönzött időt, mégis csak abstrusus gondolat!
Egyszer csak vége lett.
– Már most számítsuk össze.
Kétszáznál több tétel volt. Mikor összeadtam, egy millió százhetvenöt ezer forint jött ki belőle.
– Hát hogy lehet ez több, mint egy millió? kérdezé a nőm.
– Úgy, hogy mi a névszerinti értéket vettük fel: a tényleges értéket pedig a börzeárfolyam szabja meg.
– Hát milyen most ezeknek a börzeára?
Szent Pythagoras! Ez most ki akarja velem számíttatni az igazi árkeletét az értékpapiroknak.
Azt mondtam, hogy «nem tudom én».
– Dehogy nem! Majd mindjárt tudni fogja.
Azzal felvett az asztalomról egy ujságot, mely még fel sem volt bontva; leszakította róla a keresztborítékot, (Pester Lloyd volt) kikereste belőle az illető tételt: magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó ausztriai 88, erdélyi 82.
S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255,000 forintnyi magyarországi 85 cursussal hány igazi osztrák forint? és utána a többit, végre összeadni a resultatumot.
Ekkor megint valami 30 ezer forintnál kevesebbre ütött ki az összeg egy milliónál.
– Hát már ez hogy lehet megint? szólt Flamma.
Ajh, de szivesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a differencziát, ha elengedte volna a magyarázatot.
– Én nem tudom.
Csakhogy Flammát ezzel a szóval «nem tudom» nem lehet kifizetni.
– De én nekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt? mert én nekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.
– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam különbözet lesz. A mikor az értékpapirokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban állt az értékük.
– Ahá! Itt van a szekrény fenekén az akkori börzeárfolyam.
Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az édes szemei. Valósággal a tavalyi árfolyam volt.
Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát s kiszámítanom az értékét az akkori árfolyam szerint.
Most már csakugyan kiütött a kerek egy millió.
Nem hitt ám: hanem utánam calculált. Nagy itt a pontosság.
Nagyot fohászkodtam. Csakhogy végre átestünk ezen a millión.
Dehogy estünk át.
Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat kért.
– Minek az a toll?
– Irni.
Mit bizony?
Minden egyes értékpapirt ellátni a névaláirásával.
– Minek az, kedveském?
– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll. Addig ezek nem az én tulajdonom, a míg az én nevem nincs rájuk jegyezve. Addig nem értékesíthetjük.
– De hiszen nem akarjuk mi ezeket értékesíteni.
– Azt ön nem tudhatja.
– De hát nem lehetne ezt holnap reggel elvégezni? Egész kényelemmel.
– Édes barátom! Ne legyen ön olyan ideges. Ennek ma kell megtörténni.
Nem birtam kitalálni az okát. Hiszen nincsen executió a hátunkon.
De hát a mit az asszony egyszer a fejébe vett, az hajthatlanabb a fátumnál.
És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a feleségem a nevét, szép férfias fraktur betükkel, még pedig az egész nevét: «Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy Flamma Mária», kétszáz darab államkötvénynek a hátára.
Megadtam magamat. Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben. Majd üt aztán a bosszuállás órája!
Egyszer csak vége lett ennek is.
Hála az égnek, az utolsó is alá volt irva.
– Vigyázzon ön! még nedves az irás.
Felszárítottam itatós papirral.
Akkor aztán visszarakta az értékpapirokat a szekrénykébe, s ezt, a benne lévő kulcscsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a Wertheim-pénztáramba.
Megfogadtam a szót.
Végre valahára hozzájutok hát a boldogságomhoz.
– Még van valami közleni valóm; mondá Flamma s azzal előhuzott a zsebéből egy összehajtott iratot, mely nemzeti színü zsinórral volt átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.
Hát ez vajjon mi lesz?
Kezembe adta: olvassam el.
Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben Vraniczai Vernőczy Flamma Mária grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egy millió értéket képviselő államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse, azoknak jövedelmét s magát a tőkét is oda fordíthassa, a hova akarja.
Meg voltam ütődve.
– De kedves Flamma! minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozzá?
Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az északfénytől bevilágítva.
– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.
Rábámultam.
– Hogy értsem ezt Flamma?
Arra ő a legnagyobb nyugalommal ezt mondá:
– Én már a más neje vagyok.
Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, a kit a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.
– Ki az az ember? kérdezém tőle.
– Szigfrid.
– S miért nem vette önt el, ha nejévé tette?
– Mert már van neki törvényes neje – Egyptomban s attól nem válhat el.
– S miért jött ön én hozzám?
– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy distingvált férfihoz, a kinek jó neve és állása van, hogy a házasság ne kivánjon magyarázatot.
– Mikor volt az?
– Három hónapja.
– A mikor én Bécsből ide kerültem?
– Igen.
– Azért kötött velem rögtön barátságot?
– Azért.
– Ez volt az oka, hogy fölléptetett képviselőjelöltnek?
– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A tanut ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen s az alatt ön velünk megismerkedjék.
– Az egész előre elkészített terv volt?
– Igen.
– A Cenni házassági komédiája. S annak az ön által elárultatása?
– Azért volt, hogy önnek a bizalmát megnyerjem.
– Tehát mindenki összejátszott?
– Mindenki.
– Diodora is?
– Ő csinálta az egész tervet.
Ez az egész vallatásszerü párbeszéd hasonlított ahhoz, a midőn egy hypnotizált medium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélküli feleleteket ád.
Én a halált éreztem minden idegeimben. Meg volt bénulva testem lelkem.
Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az átszellemült szeráf arczczal, a mire esküdni lehetett, hogy az az ártatlanság égi mintaképe.
S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, a ki megöli testem, lelkem, a ki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik! Mikor odajött hozzám, szemrehányást tenni, hogy miért nem futottam el ő vele, hisz ő szegény leány nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta, hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni és átkozni fogom a sorsot, ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít, – óh ezek úgy ismertek engem, mint a hegedüvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, a hogy akartak!
Egy mentő gondolatom támadt.
Nevetni kezdtem.
– Te most engem próbára tettél? Tréfa volt az egész! Flamma.
S azzal a keze után nyultam.
– Valót mondtam. Szólt ő, s visszatiltó mozdulatot tett a kezével.
Meg voltam dermedve. Megszüntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy holdkóros bámultam magam elé. Az iróasztalomon volt egy kétélü kalábriai tőr, a mit papirvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az aczél patinájába arany betükkel voltak bevésve e szavak: «buona notte».
«Buona notte. Buona notte» suttogám magamban.
Ő szakítá félbe a hallgatást.
– Akar ön még valamit kérdezni tőlem?
Én a kezemmel inték neki, hogy távozzék.
Erre ő, mint egy gép-báb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó felé.
Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen, lelkemen. Egy perczig úr volt bennem az az őrület, hogy utána ugorjam egy szökéssel, s azt a kétélü kést hátulról a szivébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők megöltek engem.
Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten kezében van.
Kinyilt az ajtó, ő kiment rajta s betette maga után.
S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, a midőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: «megöltem az asszonyomat, – mert más asszonya volt». – Ez a pillanat nem tér vissza többé soha. Elszalasztottam.
Ő megmenekült. Ő élni fog, és folytatja a természet útját.
Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Épen úgy, mint az a jó barátom, a kinek a történetét a két leány előtt (leány előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Óh én okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, épen mint az; magamra hagyva egy «good bye» nélkül. – No de nem egy shilling nélkül. Nekem legalább ide adták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.
Megfizetve én? Egy millióval kifizetve, azért, hogy meggyaláztak!
Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek ma tanácsot!
Azt mondta az a márványszivü nő: «ha az Istent megtagadod, az Isten megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az boszut áll!»
És én tartottam nekik egy dissertatiót arról, hogy nincsen ördög, nincs lény, sem test, sem szellem, a ki tegye a rosszat, csak azért, mert rossz; a ki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak, csak azért, hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott felém a dæmon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, a ki rám les!
No hát én bennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglátjuk, hogy melyikünké tud czudarabbul harapni?
Mindenekelőtt hideg vér!
Ne áruljuk el, hogy mi lakik bennem?
Elég hosszu az éjszaka tanácsot tartani.
Lássuk mit lehet tenni?
Utána menjek Volhyniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő kitünően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem s aztán kinevetnek.
Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony egy napig ájuldozni fog, egy hétig kisértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe, – s akkor duplán kinevetnek.
Válópört indítsak? a «si fuerit dolus» alapján. Hát kell nekem az eddigi hirességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd tárgya legyek az országban?
Akár merre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum gunyhahotájával találkozom.
Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arczoknak, a nevető szemeknek a lángja.
Ne hagyj el édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, a mi nekem egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, a mi nekem megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig, a kik idefenn maradnak, elvegye a nyugalmát örökre.
Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De szabad a halálnemekben válogatnom.
Reggelre megszületett a terv az agyamban.
Mondhatom, hogy ez a terv becsületére vált az én ördögömnek.
Meghalok; de nem fog kinevetni, megátkozni, elitélni senki. Becsület, jó hirnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog elfelejteni, a míg csak él; s a míg rám visszaemlékezik, addig nem lesz boldog. Keresni fog, hívni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni minden nap azt, a mit velem elkövetett.
Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, a mivel ő neki megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. – Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kivánni.
AZ ÉN TERVEM.
Másnap azt mondtam a nőmnek:
– Mi itt nem maradhatunk. Egy esztendeig külföldön kell lennünk. Párisba fogunk menni.
– A hogy ön kivánja.
Még ki sem voltak bontva az úti bőröndjei.
Akkor elmentem a megye székvárosában lakó ügyvédemhez, s azt megbiztam, hogy vegyen fel a birtokomra annyi kölcsönt, a mennyit csak lehet kapni a földhitelintézettől. Azt adtam okul, hogy birtokot akarok vásárolni. Erre az ügyvédem megsugta, hogy ne siessek nagyon a birtokvásárlással, mert a hogy be van avatva a viszonyokba, úgy tudja, hogy Szigfrid gróf vernőczi birtoka egy év lefolyása alatt eladó lesz; másfél millió forintért. Nagyon uszik már. Akkor a feleségem hozományát is hozzátéve az örökölt és kölcsönvett összeghez, megszerezhetem magamnak ezt a birtokot.
Ez egy kis villanyszikra volt. Egy perczig világított és melegített. Hát még azt a vernőczi kastély homlokzatára kifaragott vízi tündért is birtokomba keríthetném? Hogy egészen «otthon» legyek!
Jól van, mondám neki. Várni fogok rá. Addig küldje utánam a pénzt Párisba, mind a kölcsönt, mind az örökséget, utasítsa azt Hirsch párisi bankárhoz.
A nőm hozományát tartalmazó szekrényt pedig feltettem a postára s szabályszerü biztosítás mellett elküldtem Brüszszelbe egy elsőrendü bankházhoz letéteménybe.
Pár nap mulva útban voltunk Páris felé.
Én az egész úton azt a gyöngéd figyelmet tanusítottam a nőm iránt, a mivel a fiatal férj tartozik a feleségének a nászutazáson.
A schweiczi útvonalat választottam. Ez által kikerültem mind azt az alkalmatlanságot, mely ezekben a napokban, a Németországon keresztül Francziaországba utazókra bőségesen várakozott.
A háború a levegőben függött: – a világ két legnagyobb nemzetének háborúja. Minő zürzavar van ilyenkor a vasútakon és pályaházakban, az elképzelhető. A Schweicz azonban semleges volt. Dél-Francziaország nyugodt. Csak Párisba megérkezve sejteté velünk a boulevardok néptömegét ellenőrző mouchardok nagy serege, hogy itt valami rendkivüli izgalom van.
Egyelőre nagyon békességes tüntetés volt.
Kék blouseos munkások nagy tömegekben vonultak fel a Concorde-térre, fehér zászlókkal és rúdra szegzett táblákkal, a mikre e szavak voltak irva: «A bas la guerre.» – «Vive la paix.» (Le a háboruval! Éljen a béke.) Népszónokok tartottak beszédeket a háboru iszonyai felől; tiltakoztak a dicsszomjas zsarnokok ellen, a kik Francziaországot veszedelembe viszik.
Beszélhettek már!
«Bellona» is szép asszony. Mentül jobban rágalmazzák az irigyei, a szeretői annál őrültebben imádják.
A föld szomjazta a vért már.
Én már értesülve voltam az egész politikai helyzetről. Erre volt alapítva a tervem.
Épen Párisba érkezésünk utáni napon lett közzétéve Napoleon hadizenete Poroszország ellen.
A lelkesedés általános volt. «A Berlin!» hangzott minden utczán. A tömegek a Marseillaiset énekelték, fölváltva a «le depart»-tal.
Én a nőm számára egy hotelt béreltem ki, melyet egy a hadizenet következtében hirtelen elköltözött diplomata hagyott el. Butort, kocsit, lovat, cselédeket mind átvettem. Jutányosan lehetett hozzájutni.
Nőm meg volt lepetve e nagy gyöngédség által.
Láttam az arczából, hogy szeretne valami megjegyzést tenni, hogy ez mégis túlságos fényüzés. Ez a pompa, kényelem nem áll arányban a mi vagyoni tehetségünkkel. De ő is talán leolvashatta az én arczomról az adandó választ: «Kedvesem: Ön rám bizta, hogy tegyek önnek a milliójával, a mit akarok, hát én azt elpazarlom – önre».
Mikor aztán az asszonyom jól el volt helyezve, akkor azt mondám neki:
– Én felajánlottam a franczia kormánynak a szolgálatomat, mint tábori orvos a háboru tartamára. El lett fogadva. Megkaptam Palikao herczegtől a kinevezést. Ma este indulok a rajnai hadsereghez.
– Ha ön úgy kivánja, én nem mondhatok ellent.
Jó, engedelmes feleség!
Elég hosszu idő mult már el a menyegzőnk óta; két hetes házasok voltunk. Hajh, nekem úgy tetszett, mintha hét tél, hét nyár mult volna el azóta!
– Ne tagadjon ön meg magától az alatt semmi élvezetet, folytatám; itt hagyok önnek visszatértemig negyvenezer frankot.
– Takarékosan fogok vele bánni.
Több szót nem váltottunk.
Én még azon nap fölvettem a Hirsch bankházánál az ügyvédem által utánam küldött pénzt, a mint annak megérkezéséről értesítve lettem.
Ott azt kérdezték tőlem, hogy váltókban akarom-e fölvenni, vagy cheeck-ekben? – Én azt mondtam, hogy cheeck-eket kérek. Háborus időben a váltót nem szeretem, mert megeshetik, hogy a kormány behozza a moratoriumot.
Mit? Moratoriumot? Napoleon kormánya? – Hogy a szemem közé nevettek! «Tête quarrée» (szögletesfejü: – idegenek czime.)
Én ezzel a legközelebbi gyorsvonatot fölhasználva, elpályáztam Brüszszelbe. Ott legelőször fölkerestem azt a bankárt, a kinek a czimére a szekrénykét elküldtem. A szekrényt felnyitottam előtte s constatáltam, hogy abban egy millió százhuszonötezer forint névértékü osztrák és magyar állampapirok vannak. Kértem azokat honoráltatni. A bankár 75 perczentjét a névértéknek bocsátá rendelkezésemre: 3 havi lejárattal, 15% provisió mellett. Én átadtam neki a nőmtől kapott meghatalmazást, közjegyző által hitelesített másolatával együtt s aláirtam a kötvényt, melyben felhatalmazom, hogy a letéteményezett értékpapirokat, a határidőre meg nem történt beváltás esetén, értesítés nélkül eladhatja.
Az eként fölvett összeget a saját pénzemből kiegészítettem két millió frankra.
Akkor ezzel az összeggel elmentem a legelső legjobb hitelü börzeügynökhöz: átadtam neki az egészet, s azt mondtam neki, hogy játszszék az egész összeggel franczia értékpapirokban «baisse»-re.
Az ember végignézett rajtam.
– El akarja ön veszteni ezt az összeget?
– Az az én gondom.
– Játszott ön már valaha a börzén?
– Soha sem.
– Ismeri ön a pénzpiacz helyzetét?
– Nem ismerem.
– Hát szolgálok egy pár adattal. Minden franczia értékpapir emelkedőben van. Páris lelkesül a háboruért. A finánczkörök pénztárai a kormány rendelkezésére állnak. A franczia hadsereg csatakészen áll a Rajna mellett; a poroszok még most készülődnek. Bajorország semleges marad. Dánia készül Schleswig-Holsteinba betörni. A burkusok veresége biztos. Annyira biztos a háboru kimenetele, hogy egy párisi financièr 200 ezer frankot ajánl fogadásul 100 ellen arra, hogy augusztus 15-én a francziák Berlinben lesznek.
– Hát még azt a pénzt is tartsa meg nevemben.
Az ügynök vállat vont, s elfogadta a megbizásomat, hogy játszani fog az átadott összeggel baissere. Megállapodtunk egy titkos irásban, melynek chiffreivel terminusonként értesíteni fogjuk egymást. Sürgönyeim a Hirsch-házba utasítandók.
Én aztán Brüsselből visszatértem Párisba. Ott beszereztem a tábori szolgálathoz szükséges sebészeti eszközöket; felvásároltam három szekeret, jó erős trakéhni lovakkal, magam és szerszámaim számára, esetleg sebesültek szállítására s ezzel a készülékkel, a genfi egyezmény védjegye mellett, mint önkéntes tábori orvos, csatlakoztam a számomra kijelölt hadtesthez.
Már most aztán világosan látható a tervem, melyet amaz átkozott éjszaka megszült.
Halott vagyok; keresem a halált. Öngyilkos nem akarok lenni, mert azt megvetik, elitélik, elfelejtik. De ebben a titánok harczában lehetetlen, hogy meg ne találja a halált az, a ki keresi! A gyútűs puskák, a Krupp-gránátok, a mitrailleusök rettentő tűz-záporában csak lehetetlen, hogy meg ne találja valaki azt a megváltó vasdarabot, a melyért imádkozik. Ott fogok meghalni a becsület, a dicsőség mezején. Nevemről lemos minden szennyet a vér. – És az az átkozott pénz, melylyel kifizették a gyalázatomat, el fog repülni a levegőbe. – Mikor az az asszony meg fogja hallani dicső halálom hirét, keresni fogja, hová lett a saját vagyona, meg az enyém? Nem hagytam róla semmi nyomot hátra. – És akkor kénytelen lesz leszállani az uri pompából, fényüzésből és meghuzni magát az én kis szegény tót kastélyomban: és küzdeni a létfentartás nehéz munkájában; törleszteni keserves termesztményeiből a terhelő adósságokat, és mindennap rólam álmodni és álmában kérdezni, hova tettem az elveszett kincseket? és eljárni kártyavetőnőkhöz, asztalkopogtatókhoz, azok által tudakolni a halott titkát és kiáltani fog utánam kétségbeesetten! Én pedig ravasz leszek, s nem fogom elárulni, hogy hallom a hivását! – Nem jövök másodszor elő! Akár csókot igérjenek, akár kutyaharapcsókot! Nem kell hinni, hogy a holtak haza járnak! Okos emberek azok!
TALÁLKOZÁS.
Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem terjedt a klinikán és a boncztermen túl.
Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.
Azt kérdezte tőlem az öreg úr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?
Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást, mint az uralkodónak születésnapján.
Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s kezdődik a munka.»
Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget. Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen.
Itt az orvos lőtávolon kívül esik.
De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor közül kell a sebesülteinket elhordanunk?
Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.
Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.
A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német szolgálatban levő tisztek.
Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában, fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak, feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi, az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.
Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.
Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay tábornok hadtestét Weissenburgnál.
Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel megtámadni a poroszokat.
A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között foglaltak állást, tovább harczolva. Halottakkal és sebesültekkel volt fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.
– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére az ambulanceokkal.
– Próbálja ön meg, ha van kedve.
– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.
Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.
S volt alkalmam ezeknek a granátoknak a működését megfigyelni.
Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna, kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.
A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött süvöltöttek el.
Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását akadályozza.
Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki először kerül derék ütközetbe.
Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át kell esni mindenkinek.
Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.
A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.
Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az oldalunkban.
A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.
– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön.
– Ellenséges lovasság?
– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál utban, legázol bennünket.
Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a harczvonal mögé jutni.
Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»
Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors koczogásban.
Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról, lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.
Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a porosznak mögötte járt.
Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas dechargeal üdvözölte a chasseuröket.
A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg, huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük, diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.
A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.
Siessünk menteni.
Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott, magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.
A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is.
Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.
– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó sebet.
– Ne sirj! hörgé a tábornok. Kiáltsd helyettem: «en avant!»
Nem jó vezényszó volt.
A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.
A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.
A gyönyörű lovas vadász-ezred ott pusztult el.
A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.
A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg turcok, nem igazi francziák.
Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.
Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában: még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!
De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől. Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei közé, Strassburgot ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.
A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a csatatéren.
Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg győzött.
A párisi hirlapok és a börze is megtették a magukét e részben.
Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott, nagy győzelemhirek!»
No akkor az én két millió francom lángot vetett!
Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.
Hát így csinálják a börzén a hausset?
De valjon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?
Meddig? Mindig!
A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a szekereimet.
Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által. Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk, melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?
A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a lovamra s siettem a futók után.
Egy patak hidjánál megtorlódott a futó katonaság.
Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének, hogy a sekélyen átgázoltassak.
Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal hadnagy volt a vezetőjük.
«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a homlokomnak szegezve.
Ahán! Itt jön az «én emberem!» Hiszen tégedet kereslek már régen!…
Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem neki.
– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a sebesülteimet.
Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak szegzett pisztolyát.
– Elszászi vagy? kérdé tőlem.
– Nem. Magyarországi vagyok.
– No hát eredj Isten hirével!
S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.
Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!
Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta, golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.
Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.
Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az öreg úr:
– No már most én is adok neked valamit. S a kabátzsebébe nyult.
Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog megkinálni.
Ezuttal nem szivar volt.
– Átadom neked az elbocsátási leveledet.
Majd hanyatt estem.
– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?
– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.
– Hát megérdemlettem én ezt?
– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet, holott te nem vagy franczia?
Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.
Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga van árulásról álmodni.
És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele? Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»
Duval úr csak akkor vett rajtam észre valamit.
– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.
Eddig nem is gondoltam rá.
– Valami kartács-szilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.
Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind katonaszállításra voltak lefoglalva.
Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete kávénak neveztek.
Lenn a völgyben vakító fény támadt.
A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és aztán futni ki tudja merre.
A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok hirdették nagy fennen:
«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»
Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam életben maradtam.
A «SVEET HOME» (ÉDES OTTHON.)
Csunya locs-pocs időben érkeztem meg Párisba.
Már előtte való napon folyvást vert bennünket az eső. A nagy ütközetekre rendesen meg szokott jönni a zivatar. A poeták azt mondják, hogy az ég leakarja mosni könyeivel a földről az emberek által kiontott vért; a természettudósok pedig azt mondják, hogy a tömérdek felrobbant lőpor gáza idézi elő az esőt. Tény, hogy minden nagy ütközet után bőrig ázunk.
Mikor az egylovas bérkocsiból kiszálltam a hotelem előtt, azt kérdezé a portásom, hogy kit keresek? «Magamat». Nagy mesterségembe került megértetni vele, hogy én vagyok a gazdája. Arra kinyitotta előttem a lépcsőajtót s beeresztett. Aztán meghúzta a csengetyüt háromszor. Ez azt jelenti, hogy az «úr» érkezett meg.
A komornyik az előszobába jött ki elém. Szemet, szájat tátott, mikor megpillantott. Szép figura lehettem. Fejemen egy kopott veres keppi, átlyukasztott ellenzővel, a homlokom piszkos, véres kendővel átkötve, arczom feketére égve s három hónapos bozonttal benőve, egyenruhám piszkos, foltos, a fölött egy gummi köpenyeg csuklyával, lábaimon czombig érő csizmával, felkötős sarkantyúval, piszkosan, sárosan, oldalamon kard és revolver és szalonnás tarisznya.
– Itthon madame? kérdém tőle.
– A boudoirjában van.
– Mondja ön neki, hogy megjött «monsieur», aztán csináljon tüzet a szobámban, át vagyok ázva.
A komornyik emberszerető férfiú volt; azt mondta, hogy sétáljak be csak a salonba, ott már ég a tüz a kandallóban.
Aztán mondja még valaki, hogy nincsen democratia! mikor egy ilyen ágról szakadt marodeurt bebocsátanak a salonba; a saját felesége salonjába.
Csakugyan égett már a tüz a kandallóban. Oda álltam eléje, hogy egy kicsit átjárjon a meleg.
Pár percz mulva a komornyik eltávozása után bejött az asszony. Sietve lépett be, hanem aztán megállt az ajtóban.
No bizony volt oka rá, hogy megijedjen tőlem.
De ha az én alakom ijesztő volt ő rá nézve, az ő alakja meg épen gyülöletes volt nekem.
Három hónap óta nem láttam. Azóta nagyot változott.
Más férj előtt ilyenkor a nő gyönyörüséges, nekem utálatos volt.
– Ön eljött a táborból? Rebegé halkan.
– Igen. Elcsaptak.
– Önt? Hogy lehet az?
– Azt hitték, hogy az ellenség kéme vagyok.
– Esztelenség! Hisz önről annyi dicséretet irtak a lapok. Hányszor veszélyeztette az életét a sebesültek miatt.
– Épen azzal lettem gyanus. Tisztességes feltser nem őgyeleg az ütközetben.
E közben letettem a sipkát a fejemről.
– Ön meg van sebesülve? hebegé az asszony.
– Bagatelle! Egy kis horzsolás. Már behegedt.
A gummi köpenyeget is levetettem magamról.
– Hiszen ön érdemrendet is kapott.
Ott fityegett a legion d’honneur a mellemen.
Dühös voltam, leszakítottam onnan; a kandallóba akartam dobni.
Az asszony megkapta a kezemet.
– Nem, nem! Ne tegye azt! Hagyja a mellén!
S ő maga tüzte azt fel ujból a kabátomra.
– Igaza van. Hadd legyen ott. Legalább van rajtam egy «folt», a melyik becsületes. Beszéljünk másról.
S ugyan minek is volna ezt a tárgyat tovább üzni-füzni?
Egy csatákból megjött katonának a kapott sebéről vagy a kapott érdemrendéről beszélni a felesége előtt? Mikor én nem vagyok igazi katona, a sebem nem igazi seb s a feleségem nem igazi feleség. S még az érdemrendem sem az én érdemem.
– Hogy van ön? Beszéljünk arról.
S aztán kikérdeztem, mint egy lelkiismeretes házi orvos, hogy érzi magát? Egész szakszerüleg. Ő felelt, a hogy patiens szokott nyilatkozni az ordináriusa előtt, adtam neki tanácsokat, hogy minő életrendet kövessen.
Mikor az megvolt, akkor azt kérdeztem, hogy nem jöttek-e leveleim?
Csak egy jött a napokban; de az is felbontva érkezett.
– Ki bontotta fel?
– A rendőrségnél bontották fel, az idegenek külföldről érkezett leveleit egy idő óta mind felbontják.
– Bele nézett ön is a levélbe?
– Hogyne? De nem tanultam belőle semmit; mert chiffreekben van irva.
(Aha! Ez a brüsseli börzeügynököm tudósítása.)
Én úgy tettem, mintha nem volna rám nézve sürgetős a levél elolvasása. Beszéltettem magamnak az asszonnyal a párisi élményeiről. Tarka világ volt itt az alatt!
Csak akkor hagytam el a salont, mikor a komornyik jött jelenten, hogy már ég a kandallóban a tűz.
Akkor azt kérdezte tőlem az asszony, hogy nem akarok-e vele vacsorálni?
– Elszoktam én már attól; majd sütök magamnak egy darab szalonnát a tűznél.
Azt gondoltam, még mindig a bivouacon vagyok.
A szobámba átmenve, ott találtam az iróasztalomon a levelet, lenyomtatva egy bronz súlyzóval.
Az ügynökömtől jött a levél. A titkos irás kulcsa a zsebemben volt, egy cigaretta hüvelybe felirva. Ha véletlenül elestem volna a vérmezőn, azt is elszivta volna valami Krankenwärter.
A levélben ez állt:
– Önnek a rámbizott összege megkétszereződött. Most van nálam négy millió frankja. A baisse folyvást tart A párisi börzén pár napig roppant hausset idéztek elő hamis győzelmi hirekkel. Annál nagyobb lett a visszaesés. A francziák mindenütt vesztenek. Ha ön beleegyezik: én tovább dolgozom a pénzével baissere.
A táborban megtanultam káromkodni.
– Sapristi! Én nem így alkudtam! A sors ironiázik velem. Én elakarom veszíteni azt az elátkozott pénzt, melyért életem, lelkem üdve, becsületem lett becserélve, s a vak szerencse a helyett megkettőzteti azt. Megduplázva sem kell!
Rögtön megirtam a választ az ügynökömnek, azt a határozott utasítást adva neki, hogy rögtön forduljon át az egész összegemmel a haussera. A levelet átdolgoztam chiffrekre s elküldtem a póstára a komornyik által.
S aztán elővettem az iszákomból a szalonnát, profontot s a kandalló tüzénél elkezdtem azokat megpirítani.
A ki négy millió frankot kidob az ablakon, az csak megengedhet magának ilyen fényüzést.
Hanem a cognac már nem izlett rá. Három hónapig egyebet sem ittam, mint cognacot Az jó hideg és meleg ellen, éhség és szomjuság ellen; jó az influenza ellen, a váltóláz ellen, aztán meg a félelem ellen.
Most már itthon vagyok; nem kell több cognac.
A helyett jól esik egy pohár tiszta víz.
Ah, milyen régen nem ittam már tiszta vizet. Beh jól esett! Még is csak nagy boldogság az az édes otthon! Kap az ember friss vizet inynya.
Drága sveet home!