A MAGLÁY-CSALÁD

I.

Egy szép reggelen Magláy Sebestyén úgy találta, hogy a feleségének a szemei ki vannak sirva.

Hisz az egész föld tekintete másforma lesz záporeső után, hát még az asszonyi szemeken hogy ne látszanék meg?

Kivált az olyan szép szemeken, mint Klarindáé, a miknek az örvényébe, ha valaki belenéz, hát beleszédül.

Látni azokban mindent, a mi az égen van: csillagot, szivárványt, villámlást, holdudvart, napfeljövetelét.

Magláy Sebestyén rendesen csak a borulatot szokta benne látni.

– Mért van kisirva a te két szép szemed, te égből lejáró angyal?

A lehunyó szárnyas szempillák még egy ragyogó könycsepppárt zúztak szét. Kész volt a felelet.

– Elszökött tőlem a Lórim!

A Lóri, az a madárfejü ember, a tarka szárnyú, a ki beszélni tud háromféle nyelven, de legszívesebben németül; a ki úgy szerette az asszonyát, hogy annak a szájából ette meg a narancsszeletet s minden embert vérig harapott, a ki az úrnőjéhez közelített, s urat, cselédet egyformán «filounak, spitzbubnak, betyárnak» czímezett; ő neki pedig sorba csókolta mind az öt ujja hegyét, olyan hangos csattogtatással, hogy a ki nem látta, hogy madár, azt hitte: vőlegény, a ki menyasszonyától kérdezősködik; s mikor annak a nevét kimondta: «Liebe Klarinda», azt annyi hízelkedéssel tette, olyan beczés hanglejtéssel, hogy az csupa csoda volt; néha még azt a szót is hozzátette: «Liebst du mich noch?»

És mégis el tudott szökni. Itt áll a szép czifra kalitka üresen a kitárt ablak előtt.

– Nosza minden ember, a ki csak mozoghat: hajdú, szerezsán, vadász, kertész, csősz, erdőkerülő! Jobbágyok! Naplopók! Kenyérpusztítók! Neki az erdőnek! Száz arany üti a markát, a ki a beszélő madarat meghozza! Ne félj bálványom: visszakerűl a madarad.

A maglái uradalom vadas erdősége tesz valami hatvanezer holdat; de ember is van hozzá elég, a ki azt felhajtsa egy madárért.

II.

A Magláy-család történetében valósággal történelmi szerepet játszanak a kajdácsok.

Mint a név maga is sejteti, a család Bosniából vette eredetét; a hol az ősei régi magyar nemesek voltak abból az időből, a mikor Hollós Mátyás volt Bosnia királya, vagy talán még régibb időből, a mikor Nagy Lajos elvette a szép bosnya királyleányt. Egy közülök ott esett el a Rigómezőn Szibinyáni Jankó oldala mellett, a hogy a bosnyák népdal Hunyady Jánost nevezi.

Magláy Sebestyénnek az ősapja unokatestvére volt Karposznak, a ki rövid ideig Albánia királyául szerepelt, míg a törökök a fejét le nem ütötték.

Ez akkor történt, a mikor Piccolomini tábornok nyolczezer emberrel betört az ozman birodalomba s egész Balkánig hatolt győzedelmesen. Számításba vette a török járom alatt nyögő keresztény népeket: szerb, bolgár, bosnyák, macedón nemzetet, hogy azokkal fogja szaporítani a seregét.

Kiáltványokat azonban hiába bocsátott volna hozzájuk, mert azoknak az olvasás nem mindennapi foglalatosságuk; ellenben ott vannak a guszliczárok, a kik a hosszúnyakú hegedűjök mellett a hősballadákat éneklik minden csárdában. Ezeknek a szava ott az oraculum.

A délszláv népballadák legfényesebb hőse a «királyfi», a «Deli Markó»; a ki ott alszik a hármas érczkapuval bezárt barlangban, míg a menyasszonya érte nem jön, fel nem költi: akkor aztán feltámad és felszabadítja a rab népeket és visszahozza a hajdani fényt és boldogságot.

A Deli Markó nem jön ám pusztán emberi erővel; hanem annak kiséretében lesznek olyan lények is, a minőket emberszem soha nem látott, emberhez hasonló ördögfattyak, s emberi nyelven beszélő szárnyasok!

Ezt a népmesét használta fel a furfangos Piccolomini balkáni hadjárata alatt. Nissza elfoglalása után tömérdek majmot és papagájt zsákmányolt a török főurak háremeiben: kapta magát, azokat odakötöztette a dromedárok púpjaihoz s ezeknek a kiséretében vonult a nép elé.

«A Deli Markó jön!» hangzott az üdvkiáltás mindenünnen; s a majmok és papagályok segélyével elfoglalta Piccolomini az egész Balkánhegylánczig minden tartományaikat a török basáknak, a kik úgy látszik, hogy még annyit sem tudtak a hadviseléshez, mint a Deli Markó csodaállatjai.

Már ennél a történelmi emléknél fogva is kedves állatja lehetett a Lóri papagály Magláy Sebestyén úrnak.

III.

De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete miatt.

A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr óriási uradalmaiból kihúzott.

Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték azok; Sebestyén úr dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere volt.

Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál, mellékházakban tanyáz a szolgahad.

Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek, többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e század elején viselt divat szerinti jelmezekben.

A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen; a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.

Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek, ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, akkori divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a ránézőt.

E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.

… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák! Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.

Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre hozott, egy sincs.

Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik. Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az egész vadcsapat keresztül gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.

Erre feni a fogát Sebestyén úr szörnyen.

Most már huszonnégyes agancsa van Sardanapálnak.

Az unicumok közé tartozó!

De nem engedi magát lövésre kapatni a ravasz gonosztevő!

Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne, előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.

Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.

Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság. De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj, akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben úgy úszik, mint a delfin.

– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most ott lehetne lepni.

A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.

– Hát téged mi lelt a pofádon? – kérdé tőle Sebestyén úr.

– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte a szememet.

– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja, felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa ütött meg.

– Igenis. Nem az ütött meg.

– Hát mi lelt?

– A méltóságos asszony végig vágott a pofámon a lovagostorával.

– Az én feleségem? No ez csodadolog. Mit vétettél neki?

– Hát mikor a Cserebere gróffal…

– «Sternberg» gróf, te szajkó! Tanuld meg a nevét.

– Már az én nyelvem csak erre jár rá.

– No hát, mit csinált vele?

– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki szoktak menni együtt…

– Kettecskén?

– Nem. A méltóságos asszony a Lórit is magával szokta vinni.

– Hiszen az madár.

– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a lovagkorbácscsal.

– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!

– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből s ő a földre hibbant, a ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.

– Ugy-e? Igy volt? Hát aztán szép fehér volt a térde?

– Nem az. Inkább szép rózsaszin.

– No, már most igazat mondtál. Ezért megjutalmazlak.

S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.

– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.

A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt mondani meg világos hazugság.

– Hát hiszen nekem is van két kezem, hogy mind a kettőt elfoghassam.

– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. – Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.

De hogy mi az a kivételes eset? azt nem mondta meg neki.

– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott leszek lesben a huszonnégyágúra.

IV.

Sebestyén úr kiment az erdőre, meg is találta, a mit keresett. Ott volt a Sardanapál a sűrűben, a hol a fővadász jelezte. De azért még sem tudta azt meglőni, mert ez a szultánja a szarvasoknak úgy körülvette magát háremhölgyeivel, hogy az egész csorda suta közül épen csak a huszonnégy ágú koronája látszott ki. Ott robogott el a szeme előtt az egész had, a nélkül, hogy magát a vezérgimet czélba vehette volna.

Sebestyén úr pedig fejébe vette, hogy éjszakára is ott marad az erdőben s törik-szakad, elejti a Sardanapált.

Nem volt vele más, csak Mirkó. Ketten együtt meghúzták magukat egy leskunyhóban, s hogy az idő teljék, kézről-kézre adták a nagy tízpintes kulacsot.

A kulacsban jó tengermelléki veres bor volt s minthogy csak ketten voltak hozzá, a fejükbe mehetett.

Mirkó egészen beletalálta magát a pajtásságba s «komámnak» czimezgeté a gazdáját. A főur viszonozta a bizalmat.

Egyszer csak nagy lárma támad az erdőn; mintha hajtóvadászatot tartanának, száz torok kiabálásától zendül meg a liget; a fákat ütögetik.

– Száz milliom ördög! ordít fel a főúr. Ki a bolond hozza ezeket most a nyakamra?

– Hát biz az a bolond te magad vagy, komám; szólt rá Mirkó. Te rendelted el, hogy minden hajdú, vadász, csősz menjen keresni az elszökött Lóri madarat. Hát most azt hajtják fel.

– Megint igazat mondtál; én voltam az a bolond. A huszonnégyes agancsot már elkergették pokollá! No hát igyunk. Csak legalább a madarat megfognák!

De hát azért is hiába hajtották fel az erdőt. A szolgahad a mint rábukkant a lesben ülő gazdájára, nem tudott egyebet felelni, mint hogy hiába fáradtak.

– No, ha elfáradtatok, feküdjetek le. Majd reggel folytassuk. E szerint se madár, se huszonnégyes agancs! Igyál komám!

Mirkó még egy nagyott húzott a kulacsból s azzal még jobban feloldódott a nyelve.

– Hej komám! mondá hamis hunyorítással; tudom én, hol van a te elszökött Lóri madarad; de még azt is, hogy hol van a te huszonnégyes agancsod?

– Az utóbbit szeretném előbb megtudni; hát hol van a huszonnégyes agancsom?

– Mikor otthon vagy, akkor az is ott van a kastélyban; mikor elmégy hazulról, akkor nincs ott.

– Ez annyit tesz, hogy a fejemen hordom.

– De biz ott.

– Nem félsz, hogy felöklellek?

– Nem. Mert akkor nem tudnád meg tőlem, hogy hol van a beszélő madarad. Azt pedig te nagyon szeretnéd tudni.

– No, hát hol van?

– A Cserebere grófnál.

– A Sternberg grófnál? Akkor hát nálunk van.

– Dehogy is van. A gróf még ma délben elutazott.

– Hisz búcsút sem vett tőlem.

– Tőled nem. De a feleségedtől igen.

– Hát akkor szerencsés utat neki!

– Nem úgy, komám! nem úgy, uram. Én hű szolgád és pajtásod, nem vehetem a lelkemre, hogy ezt a gyalázatot elhallgassam előtted. Tudod, hogy dalmata vagyok: morlák nemzetségből. A ki egy morlákot arczul üt korbácscsal, az olyan adósságot vállalt, a mit keservesen fizet vissza s nem viszi a másvilágra. Elmondok mindent, hallgass rám. Hát a mint én a kapott ütés után vérző arczomat eltakartam a tenyeremmel, csak annyit láttam, hogy maga a gróf segítette fel a méltóságos asszonyt a nyeregbe. A madarász-gyerek hozta a kezén utána a Lóri madarat, a mit mindig magával szokott hordani az asszony, mikor kilovagolt; ezüst láncz volt a madárnak a lábán; az felült a vállára s mikor vágtatni kezdett a paripa, a madár is repkedett a szárnyaival, mintha ő is segitene hozzá. Olyan volt az, mint valami tündér, mint maga a «Vila».

«Mikor ketten együtt elrobogtak, én kimentem a vad ménes közé, a mi ott a zsarnói völgyben legelész; kiválasztottam egyet azok közül a mokány lovak közül, a miknek a sörénye a csülkéig omlik le; arra felkaptam; de nem a hátára, hanem az oldalára. A hogy a vad indiánok szoktak lovagolni, mikor meglopják a bölénycsordát. Félkezükkel a mén sörényébe, fél lábukkal a farkába kapaszkodnak; a fejüket lehúzzák a ló nyaka mögé; az egész emberből semmi sem látszik elő. A kiválasztott ló a vezérmén volt; a mint az megindult, egész falka ló indult a nyomába; azok még jobban eltakartak.»

«A Szentkutnál utólértem a lovagló párt. Távolabb, a hol az ut a hegyoldalba felkanyarodik, láttam egy hintót négy lóval befogva. Az a grófé volt.»

«A Szentkutat eltakarják az óriási cserfák, a miket a piros bogyót termő dalmát boróka sűrűje vesz körül. Én a lovammal ebbe a sűrűbe hatoltam be.»

«A lovag és a lovagnő itt leszálltak a nyeregből s odamentek a forráshoz. Itt a hölgy megfogta a lovagnak a kezét a balkezével, a jobbjával a vállára támaszkodott.»

«Francziául beszéltek. Én értem ezt a nyelvet. Sokáig voltak a francziák az uraink Napoleon idejében.»

«Az asszony azt mondá: «Hát el akarsz engem hagyni? Nem emlékezel már az esküre, a mit nekem ezen a helyen tettél?»

«Az úr felelt rá: «De erősebb az eskü, a mit haldokló anyámnak tettem: hogy Isten tizparancsolatját meg fogom tartani!»

«Hiu beszéd! mondá a nő. Megtartottad-e a tizparancsolatot? Nem ejtett ki a szád istenkáromlást soha? Nem imádtál bálványokat? Nem öltél? Nem gyilkoltad meg párbajban a legkedvesebb barátodat? Akkor nem jutott eszedbe az anyádnak tett eskü? Hát igaz ember vagy te?»

«A lovag ujra mentegetődzött. «Hát igazat mondok. A még erősebb eskü, a mi innen távozni késztet, a szent barátságra tett fogadás, a mit mi egymással kötöttünk; én és Magláy Sebestyén, mikor hadczimborák voltunk. Megesküdtünk egymásnak, hogy minden nagy veszélyből kiszabadítjuk egymást, hogy feláldozzuk egymásért még a vérünket is. Látod, ezt fogadtam az én barátomnak.»

«Megint az asszony szólt: «De hát akkor elfeledted a neki tett esküdet, mikor arra biztattad, hogy vegyen engem feleségül? holott jól tudhattad, hogy én leszek rá nézve a nyavalya, én leszek a halál, én leszek a pokol? Üres kifogás ez?»

«A lovag erre figyelmessé kezdett lenni a bozótban közeledő paripára s inté az asszonyt, hogy vigyázzanak.»

«Ejh mit? oktalan barom az. Csak nem félsz, hogy egy ló meglát és kihallgat? Hát nem látott-e bennünket ez a forrásvíz tükre elégszer s a csermely tud csevegni, beszélt-e ki valamit? Nem hallott-e bennünket a cserfa lombja s a lomb tud susogni, árult-e el valamit? Nem! Nem félsz te semmitől. Hanem nem szeretsz. Nem a haldokló anyádnak, nem a fegyvertársadnak adott eskü távolít el innen, hanem az, hogy mást szeretsz! Szép arának adott eskü tart fogva téged!»

«Ezt olyan indulatos hangon kiáltotta az asszony, hogy még a kajdácsot is tűzbe hozta vele, az is belekiabált: «Filou, betyár!»

«Erre a lovag azt felelte: «Úgy van. Igaz. Nekem menyasszonyom van otthon Csehországban.»

«Ekkor a hölgy megfogta mind a két kezét a lovagnak s arczát az övével szemközt fordítva, azt kérdé: «Szebb mint én? Jobb, igazabb, mint én?»

«A lovag válaszolt: «Se szebb, se jobb, se igazabb nem, mint te vagy; de én el lettem vele jegyezve, mielőtt téged ismertelek volna?»

«S most oda sietsz hozzá?»

«Oda.»

«Ekkor a hölgy elkezdett hevesen zokogni, a kezeit tördelte. A lovag figyelmezteté rá, hogy ne sírja veresre a szemeit, mert a férjének majd fel fog tünni.»

«A nő aztán elcsendesült s csak egyre kérte a lovagot: «No, ha elmégy innen, ha elszakadsz tőlem örökre, akkor vidd el magaddal ezt az én kedvencz madaramat; vidd el a Lórit. Hadd mondja ez el legalább előtted mindennap a nevemet; hadd kérdezze ez meg tőled: «Liebst du mich noch?» mikor már engemet nem látsz többé.»

«S ráerőltette a lovagra a kedvencz beszélő madarát. Lekapcsolta az ezüst lánczot a saját karjáról s annak a karjára csatolta át: a madár a lovag vállára költözött át. És akkor aztán búcsú fejében megölelték egymást s szapora csókok hangzottak; de azt már nem tudom biztosan, hogy nem a madártól származtak-e, a mely a csókolás hangját igen jól tudta utánozni.»

«Azután elváltak egymástól. A lovag felszökött a paripájára s elvágtatott az erdei uton, a hölgy azonban még ott maradt állva, a legelésző paripája nyergéhez támaszkodva, mindaddig, míg a hegyoldali uton álló hintónál újra meg nem pillantotta a lovagot. Még akkor is integetett felé a fehér zsebkendőjével.

«Ezt én mind így láttam és hallottam a mokánycsődör oldalára kapaszkodva. Itt nyeljen el a pokol tüze, ha mind egy szóig így nem történt.»

… Mikor vége volt a szolga meséjének, azt mondá az úr: «Nem beszélted el ezt még senki másnak?»

– Senkinek te rajtad kivül.

– Mit gondolsz? Utól lehetne még érni a grófot?

– Bizonyosra veheted. Ő nehéz, fedett hintóban utazik, felfelé a hegyi uton; éjjel bizonyosan pihenőt is tart. Ha mi paripára kapunk, jó holdvilágnál reggelig utólérjük, mielőtt a csinált Károly-utra betérne.

– Jól van.

Azzal kiment Magláy Sebestyén a leskunyhóból a szerteszét heverésző csatlósai közé.

– Hat szál hajdu keljen fel és jöjjön ide.

Azok teljesíték a parancsát.

– Fogjátok le ezt a ficzkót és verjetek rá ötven botot.

Nem kellett nekik több biztatás. Négyen lekapták a puskafelhuzót a tiz körméről s ketten kétfelől jó friss mogyoróhajtásokkal olyan félszázadot hegedültek el rajta, hogy visszhangzott bele az erdő.

Mikor készen voltak vele, azt mondá Sebestyén úr szép, nyájas, oktató szóval Mirkónak:

– Tanuld meg, komám, hogy ez a jutalma az olyan gazficzkónak, a ki egy nemes úrhölgyre leskelődik és árulkodik.

Ezzel aztán megtudta Mirkó, hogy mi az az egyetlen eset, a miben nem kell elmondani az igazat.

IV.

Fáklyákat gyujtottak s megindult a hajtó vadászat éjszaka a szökevény madár után.

Keresztül a rengeteg erdőn, a kopár Karsthegy borókabozótjain, kecskejárás ösvényein, gyalog, a hogy az ősvad morlákok szoktak menyasszonyrablásra vagy vérboszura járni. Reggelre eléje kerültek a grófnak, a ki az éjszakát valamelyik utféli csárdában tölté.

Sebestyén úr olyan helyen állta el az utat, a hol az hegynek visz fölfelé, ott a menekülés esélye ki van zárva.

Sternberg Alfréd gróf csendesen aludt a hintó mélyében, a póstakocsis aludt a bakon s a papagály aludt lánczrakötve a hintó előülésén. Ez a madár még horkolni is tud álmában, mint az ember.

Egyszerre verte föl mind a hármat a támadó kiáltás: «megállj!»

Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.

Mazeppa jutott az eszébe.

Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.

– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a gróf kezére. Hát így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus módra? Aztán még meg is lopni a házamat?

– Én nem loptam semmit. Hebegé az ártatlan hős.

Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni: «zsivány! betyár!»

Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a modorán s magas hangon kezdett beszélni.

– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom, hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy kardra.

– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az ilyent megbüntetjük.

– Én tiltakozom minden hatalmaskodás ellen.

– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok. Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra fog veretni!

A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe; s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.

Még sem fogja elárulni az asszonyt.

A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.

A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; azt hitte mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.

Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.

Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari tornáczra.

El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)

Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.

A hosszú boltíves folyosón már szemközt találkozott az urakkal.

Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a karmaival annak a vállzsinórjába.

– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam. Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.

Clarinda és Sternberg egymásra bámultak; egy szónak nem volt ura egyik is.

Csak a kajdácsnak a nyelve volt föloldva; az tudta a maga leczkéjét.

«Liebst du mich noch, liebe Clarinda?»

*

Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.

Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.

V.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg, arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége, bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke, csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem szerette, a szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

A ruhatárban átadta kabátját a felügyelő szolgának.

– Nem ád valami számot róla? – kérdezé.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági parfummé vált tőlük az athmosphaera.

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt. Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva, elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– Bátor vagyok magamat bemutatni, herczegnő.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő, bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már idejutott volna a híre?»

Aztán csak odavegyült a társaság közé.

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja, mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Nos! Hát mennyi ez?

– Négy darab ezeres! felelt Fülöp hűségesen.

– No hát nesze. Tedd el.

– Tegyem el? Hát aztán mit csináljak én ezzel?

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet Taglianinak! Az a te dolgod.

– Igen, de miféle jogczimen jutok én ehhez a pénzhez?

– Hát ez játékadósság. A baccaratból.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján töprengeni, mert nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju, fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő szemragyogtatással.

– Én? Én? hebegé Fülöp.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne szökhessen.

S azzal kaczagva hagyta magára.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

De hát ki az az «ő», a ki itt jön?

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész.

Fülöp egész tisztelettel és bocsánatkérő arczczal szólt francziául.

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld. Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

Azzal megfordult a sarkán, s ott hagyta Fülöpöt.

Ez meg csak bámult.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek, aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri, Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Belenyugodott, hogy legyen hát «Pipó».

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott sem talált nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok, tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a ki bejövetelénél megszólította.

Helyesen kombinált, csakugyan a kolibris szépséghez vezették.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva, inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek, mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli el a füleit.

Lehet azon segíteni.

– A hévmérő ma tizenegy fokot mutat; mondja a marquisnő Fülöpnek.

(Ki magyarázhat ki ebből valami gyanú-okot?)

– Igen. De hideget. Viszonozza erre Fülöp egész tudatlanúl.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

A következő pihenési időszakokban azt mondja neki az istennő:

– Nem találja ön, hogy a sárga rózsa igen jól illik a fekete dominóra?

– Nem! marquisnő. Ez nekem nem tetszik.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát visszaidézni arczára a delnő.

A rákövetkező «tour des maines» alatt ezt sugja a tánczosának:

– A holnapi álarczos bál igen fényesnek igérkezik.

– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg; de holnap el kell utaznom Pestre.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott találta már Bebust és Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve. Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a másik kettő volt Thuri és Nelli.

Egyenesen ő felé hajtottak.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

Azzal tovább laviroztak mind a hárman.

Fülöp elképedve nézett a két asztaltársára.

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Szolgálatodra állunk; – mondák azok egész készséggel.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás. Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A segédek pisztolyt választottak, harmincz lépés az indulási távol, tiz lépés a sorompó, három golyóváltással.

– No, ez a nap szépen végződik; mondá magában Fülöp.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt, meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal háromszor csattantott a tenyerével.

Fülöp csak állt ott, és nézett maga elé, a pisztolyát leeresztve.

– No, hát mért nem lősz? kiálta rá Blikus, a segédje.

– Várom, hogy lőjjön Sternberg.

– Te várod, hogy lőjjön a «Sternberg?»

– Na, igen. Az az úr ott.

– Az az úr? Hisz az Greifenwald.

– Hát akkor hol van az a Sternberg?

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

Erre aztán az általános elszörnyedés hangja zendült föl.

– Ez nem a Sternberg! Ez egy vad ember Magyarországból. Ez lehetetlen!

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket. Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

Akkor aztán nagy nevetés között összebarátkoztak.

Hanem aztán Sternberg elkezdett debacchálni.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban. Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám bőszíted. Ezért az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt! hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– Hát tehetek én róla, ha minden ember elfogadott helyetted?

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Mit? Az a te hugod volt?

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott, mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

– Ez nagyobb baj nekem, mint neked.

– De ez nem maradhat helyrehozás nélkül Jőjj velem azonnal.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal külön szegre akasztották.

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Legutoljára maradt az a csók-história.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet alatt.

Sternberg Pipó odavonta magával hasonmását.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

A bájos gyermek szépen elpirult erre a tréfás szóra.

Fülöp azonban kitalálta a helyes megoldását ennek a kényes ügynek.

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt suttogá:

– Nem veszem vissza; csak hadd maradjon ott.

… Ez bizonyára a legjobb alakban tett vallomás volt.

*

Három nap mulva Sternberg Adél grófnőt eljegyezte Magláy Fülöp.

VI.

Eddig csak négy évszakát ismerte meg Fülöp annak a szép földi világnak, a minek asszony a neve: epedni, élvezni, félteni, csalódni; egymásra következnek ezek, mint tavasz, nyár, ősz és most egy egészen új világra talált, a mi külömbözik minden eddig ismerttől: a minek a fogalmai közel járnak a hithez, az imádathoz.

Sternberg Adelaide otthon nevelkedett az atyai háznál; anyját korán elvesztette, a ki orosz grófnő volt; azontúl az atyjának egy nagynénje vette gondjai alá. Tizennégy éves koráig annak a felügyelete alatt volt; akkor ősi szokás szerint beadták kolostorba s onnan csak akkor került elő, a mikor a világba be lehetett vezetni. Az alatt az atyja is meghalt; azt különben is igen keveset látta, mert a katonai szolgálat távol tartá a családjától.

Ritka eset, hogy egy fiatal leány azt az első férfiarczot, a mit megszeretett, örökévé tegye. Adéllal az történt. A tévedésből adott csókot soha sem bánta meg.

Ez sok édes enyelgésre adott tárgyat a hosszú időszak alatt, a mi az eljegyzés és a menyegző napját elválasztja.

– Látod, ha olyan nagyon nem hasonlítottál volna a bátyámhoz, soha sem szerettelek volna meg.

– De valami külömbség mégis csak van közöttem és a bátyád között.

– Ég és föld! Te olyan vagy, mint a milyennek szerettem volna mindig a bátyámat látni. Mindig azon ábrándoztam, miért nincs meg nekem ez az én bátyám két példányban, hogy a míg az egyik teszi azt, a mi neki tetszik, a másik tenné azt, a mit én akarok? És ime most csakugyan megvan, a miről ábrándoztam. Az egyik Pipó szalad a vadak után az erdőben, a városban meg ki tudja mi után? a másik meg itt ül mellettem szépen és engem mulattat. Annak csak a hirét hallom: itt leesett a lóról, karját törte; amott megsebesítették a párbajban; de most már nem esem kétségbe miatta; hiszen megvan kettősben: a másik itt kiséri az én hárfámat a fuvolájával. A mende-monda hír elhatol hozzám, mennyit vesztett az egyik bátyám a kártyajátékban, hogy viszik haza mámoros fővel. Most már nem szörnyűködöm rajta, mint azelőtt, mikor még csak egy volt: hiszen a másik itt van, és engem tanít sakkozni; mámorunk is van, de együtt, mikor Shelleyt, vagy Byront olvassuk. Látod: ilyennek kellene lenni a bátyáknak, mint te!

– Az a csodálatos, hogy a bátyák nem szoktak a hugákhoz annyira ragaszkodni.

– De én pedig, látod, azt szeretném, ha én nekem örökké testvérem maradnál. Akkor is lakhatnánk egy házban. Mindig egymás mellett lehetnénk. Aztán szerethetnénk egymást nagyon. Nappal te tanítanád nekem a kertben, a mezőn, a napkeleti virágnyelvet, a mit én nem tudok, éjjel meg én te neked a csillagismeretet a mit te nem tudsz.

– Testvérek között ezek mind igen szép tudományok, mondá enyelegve Magláy Fülöp, hanem én ezeknél sokkal jelesebb tudományokat is sejtek.

– Oh, minden esetre. Ilyen a vallás. Tudod, hogy mi volna az én vágyaimnak a netovábbja? Az, hogy ha te szerzetes lennél, én pedig apácza.

Erre már hangosan elkaczagta magát Magláy Fülöp.

– No, ne nevess ki; mert szomorú leszek. Hát milyen szép volna az! Te abban a szép fehér talárban, kék selyem övvel a derekadon. Milyen magasztos alak lennél. Az a te szép csengő hangod hogy vinné égnek a zsolozsmát. Az enyém pedig utána szállna: odafenn összetalálkoznának, együtt repülnének a csillagokig.

Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok régi bolygóknak, és így a ki a csillagokba vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s nyugodjék meg benne.

… A menyegző határideje az őszi hónapokra volt halasztva, a mikor Adelaide a tizennyolczadik évét betölti, az alatt a menyasszony hol Bécsben, hol Felső-Ausztriában volt a nagynénjénél; Magláy Fülöp csak rövid időközökre távozott el mellőle; mikor a jogi és gazdasági ügyeinek rendezése személyes jelenlétét követelte.

Félbeszakítá ezt az idyllt a bekövetkezett vadászidény, a mikor az a másik Pipó, a szeleburdi, szintén odakerült a nagynénjéhez a nimródi élvezetek ösztönéből. Egynéhány jó pajtást is hozott magával: egyszerre megnépesült a csendes kastély kopókkal, vizslákkal, terrierekkel.

Hanem Adelaide nem eresztette velük vadászni a maga Fülöpjét. Elég ha az egyik üldözi a vadakat.

– Ugyan nem fájna a szived érte, meglőni egy olyan kedves állatot, mint egy őz? Azt mondják, hogy az elejtett szarvas sír, mikor meghal, s a könnyei csorognak a szeméből, akár egy embernek. Hát abban ugyan mi vitézség van, azt a szegény kis futó nyulat orozva lelőni? a ki még panaszkodni sem tud. Azt meg épen lelkiismeretháborító öldöklésnek tartom, mikor a vadászok a fajd himét olyankor lövik le, mikor az épen menyegzőjére készül? Szeretnéd te, ha valami náladnál hatalmasabb lény épen akkor, midőn te az esküvőre indulsz, egy fa mögül, lesből, ledurrantana? Gondolj a túlvilági lények bossszújára! Ne bántsd te az ártatlan állatokat, a kik az Isten cselédjei!

Sternberg Fülöp kinevette a hugát ezért a sentimentális beszédért; hanem Magláy Fülöp szót fogadott neki; ezért aztán őtet is kinevették. Adél annyira vitte a varázshatalmát a vőlegény fölött, hogy az még az elejtett vadak husából sem evett, egészen következetes maradt a kedvese nézeteihez.

Egyszer aztán az egész vadásztársaság felkerekedett, Sternberg Fülöp meghivására átrándulandó a grófi majorátus ősi uradalmába, Radomitzba.

Fülöp, a bátya oda is meghivta Fülöpöt, a vőlegényt.

– Medvére vadászunk.

Ide már férfi-bátorság kell. A medvét nem lehet azzal vádolni, hogy gyáva, hogy nem tudja védeni magát. Nem is a husáért lövik meg, hanem azért, mert dúvad; a szegény jobbágyok zabját learatja, marháit levágja. Veszélyes ellenség. A medvével szemben legény kell a gátra!

Adélnak azonban épen ezért legkevésbbé tetszett ez a neme a vadászatnak, ha abban az ő kedvesének is részt kell venni.

– Ne menj oda! Bizony szerencsétlenül jársz. A Frigyes nagybátyámat is medvevadászaton lőtték agyon; a legkedvesebb barátja lőtte meg véletlenül. Az apánknak egyszer a meglőtt medve összetörte a kezében a puskaagyát, s a czombján sebet hasított. Nézd ezt a kiterített medvebőrt itt! Rettenetes állat volt az, a mi ezt viselte, egy fejjel nagyobb az embernél; milyen iszonytató körmök, milyen agyarforma fogak! Kérlek: ne menj oda!

De már a veszedelem élénk leirása épen arra való volt, hogy Magláy Fülöpnél az ellenkezőjét érje el a kivánt hatásnak.

– Akkor, kedves Adél, ha olyan veszedelmes állat az a medve, mégis csak felkeresem és beszélek vele.

– Az atyám is rosszúl járt vele.

– Kötelességem bosszút állni érte.

– No hát csak egyre kérlek. A medvének is van hímje és nősténye. Ne lődd meg a nőstény medvét! Hátha kis fia van!

Ezzel a szavaival általános derűltséget keltett Adél az egész társaságnál.

– Kedvesem, galambkám, szólt Fülöp bátya nevetve, csak az a baj, hogy nálunk a medvehölgyek nem viselnek a fejükön főkötőt. Nem ismer rá az ember, hogy úr-e vagy asszonyság, mikor bemutatja magát!

– Csak ti ne nevessetek azon, a mit én mondok: mert én nekem van valami érzésem, a mi azt súgja, hogy szerencsétlenség lesz annak a vége, ha Fülöp egy nőmedvét meg talál lőni.

– Majd nem úgy beszélsz tíz esztendő mulva.