VII.

A radomiczi kastély a Sternberg grófi családnak ős fészke. Még azokkal a sánczokkal van körülvéve, a mik a husziták támadásait diadalmasan kiállták. A régi emlékek mind jó karban vannak fentartva; a várfelügyelő sorra megmutogat mindent a látogatóknak, a kiket a kiváncsiság idehoz: a fegyvertermet, a kaszabörtönt, a vas szűzet, az ódon himzéseket, a kitömött állatok gyűjteményét, s sorba elmagyarázza a falakon függő ősi képek neveit, viselt dolgait; a mennyiben azok nem volnának a kép szegleteire felírva lapidár veres betűs sorokban. Az ősi sirbolt is megnézni való, azokkal a századokat jelző márvány emlékekkel, az oroszlánra taposó pánczélos alakokkal, kik vaskesztyűs kezeiket imára összetéve tartják. Maga a várkastély kápolnája is megnézésre méltó, freskóival, oltárképével és nagybecsű monstrancziájával.

Csupán egy szobának az ajtaja szokott rendesen elzárva lenni, a legutóbb meghalt Alfréd gróf hálószobájáé.

Ennek a szobának a kulcsa az ifjú Fülöp grófnál szokott állni. S ez nem is nyitja fel annak az ajtaját más, mint a családhoz tartozó rokonok előtt.

A medvevadászat két első napja sikertelen volt. Az első hajtásban a medve kitört és elmenekült. A másodiknál a megriadt vadász, a kire ráment a maczkó, nem mert rálőni. (Először látott hajtott medvét.) Hanem aztán a harmadik hajtás bő kárpótlást nyujtott: egy nagy anyamedvét vertek fel, két hathónapos bocsával együtt. No ez már ugyan magával hordta nemének bizonyságát a két fiában; de azért Magláy Fülöp csak leterítette azt egy jól irányzott lövéssel, a két bocsnak pedig a másik Fülöp oltotta ki az életét szép kettős lövéssel. Az elejtett anyamedve gyönyörű példány volt, sokszor volt már a hajtásban; a lehúzott bőre alól valami tizenkét mindenféle kaliberü golyót szedtek ki (volt köztük egy rézgolyó is), a miket különböző alkalmakkor ajándékoztak emlékül a vadászok a maczkónak, s a miket az szépen megköszönt és elvitt magával. A Fülöp golyója azonban épen a szivén ment keresztül; az már egy medvének is sok.

Ennek a torát aztán fényes lakoma ünnepelte meg.

Fülöp bátya megirta a diadalt a hugának. Kellemetes örömmel és ijedtséggel kevert kedélyhullámzást remélt vele okozni a kicsikének.

A következő napon nem volt hajtás, azt pihenőnek hagyták. A többi czimborák változatosság kedvéért elmentek pisztrángot fogni, Sternberg Fülöp azonban otthon tartotta druszáját és leendő sógorát, hogy holmi prózai ügyekről értekezzék vele. Meg akarta ismertetni az atyja végrendeletével, mely intézkedik a vagyon felosztása iránt a fiú és leány között. A vőlegénynek ezt szükséges megtudni. Az anyai birtok egészen Adél hozományát fogja képezni; az apai birtoknak pedig a becsárából készpénzben fizeti ki neki a bátyja a járandó negyedrészt az esküvője napján.

Könnyen megegyeztek: gavallér ember volt mind a kettő. A mit az egyik mondott, a másik ráhagyta.

Akkor aztán, a horgászó társaság visszatértéig még marad egy kis elölni való idejök.

– Jer velem, – mondá Sternberg Fülöp. – Tekintsük meg, a míg magunkban vagyunk, azt a szobát, a hol az atyám meghalt.

Egyedül mentek oda.

Az egész szoba azon módon volt hagyva, a hogy a gróf halála napján találták. Hirtelen és véletlen volt a halála. Még erőteljes férfi volt akkor, az életősz kezdetén.

A szarvasbőrrel terített ágyon még ott hevert a kis zsebbeli imakönyv, a mit a gróf magától soha el nem hagyott. Az éji asztalkán a gyertyatartóban fenékig kiégett a viaszszál; tehát éjjel kellett a halálnak történni. A mellett volt egy kis fekete üvegcse: bizonyosan digitalisz-cseppekkel, meg egy kis arany kanál; a pohárból a víz elpárolgott régen. A vadászöltöny szépen rendben volt rakva egy székre, a czombtakaró saruk, meg egy vastag nemez kalap, a mi teli volt tarka madártojásokkal, azt tanusíták, hogy a megboldogúlt aznap gázlókra cserkészett a kokojszásban.

A szoba közepén pedig volt egy nagy bőrkarszék, rézfejű szegekkel kiverve.

– Ebben a székben találták az öreget meghalva, – mondá Sternberg Fülöp.

– Hogy kerülhetett ő ide erre a székre? – kérdé Magláy Fülöp.

– Innen nézett maga elé, oda arra a falra.

– Hát mi van azon a falon?

Az egész hálószoba tölgyfa táblázattal volt burkolva, a mibe művészi vésővel voltak faragva mindenféle vadászdiadal jelvények; lábaiknál felakasztott fáczányok, nyulak, fajdok. A székkel szemközt álló fatáblát épen egy szép pávamódra szétterjesztett farkú fajdkakas ékesíté.

– Hát mit nézhetett azon?

– Meg akarod tudni?

– Van valami változtatva ezen a szobán azóta, hogy az atyád meghalt?

– Csak ez a tábla van helyre tolva. Ez kijár a helyéből.

– S mi van alatta?

Sternberg Fülöp egyet fordított a kifordított fajdkakasnak a fején, s arra az egész tábla félrehúzódott a helyéből. Alatta egy nagy életnagyságú olajfestmény tünt elő. Vénus, a kis fiával, Ámorral. A nő háttal van fordúlva, csak a fejét fordítja hátra visszanéző arczczal, s a kis eleven, szerető, piros arczú gyermek a vállára kapaszkodva, néz azon keresztül. A kövér, rózsaszin kis kezek olyan ellentétet képeznek a fehér rózsa szinével vetekedő vállon és nyakon.

Hosszan végig omló aranyveres hajzat takarja a csodaszép női termetet, a hogy az a fürdőből kiszállt.

Magláy Fülöpnek a szívverése elakadt, a mint azt a képet meglátta. Ez a nő, és ez a gyermek ottan!

Kifutott a szobából.

– Hát téged mi lelt? – kérdezé Sternberg Fülöp, a mint a szobát ismét rendbe hozva és bezárva utána sietett.

– Semmi, semmi, – hebegé az. – Nem tudom mi bajom támadt? Úgy elszédültem egyszerre.

– A fulladt levegő odabenn. Magam is elfulladok, ha soká benn vagyok.

A hazaérkező vendégtársaság lármás zaja aztán új hangulatot hozott a termekbe, a kisértetek lábcsoszogása elveszett benne.

Hanem Magláy Fülöpnek a jó kedve meg volt ölve végképen.

Félrehúzta magát a társaságból, alig lehetett rátalálni, mikor az ebédhez keresték; ott meg se enni, se inni nem akart. Szavát nem lehetett venni. Beszéltek előtte bolondnál bolondabb adomákat, a miktől a többiek veresre nevették magukat: az ő arcza még csak el sem mosolyodott.

– Tán biz az elejtett nőmedvének a lelke kisért Pipó! – szólt nevető kötődéssel a druszája hozzá.

Magláy Fülöp csak a fejét bólintotta meg rá, magában mondva: «Bizonyára lélek volt az, a ki megütött; de ugyan a földig ütött.»

Még az nap búcsút vett a barátaitól, azt mondta, hogy sürgős izenetet kapott a jogigazgatójától, haza kell sietnie Pestre.

VIII.

Pargha fiskális úr ismeretes alak volt a fővárosban. Széles vállú termete, hatalmas nagy feje, dörgő hangja, magában is feltünővé tették; de a mi hírt, nevet szerzett neki egész országszerte: az a páratlan ügyvédi gyakorlata volt, összekötve rendkivüli ismeretekkel, és a mi ezekhez csatlakozott, az a meseszerű becsületessége. Igazságtalan ügyet el nem vállalt soha, s a mit megkezdett, azt meg is nyerte. Sok nagy főúri családnak volt a jogigazgatója; azok között legrégibb kliense volt a Magláy család; fiatal korában annál kezdte, mint uradalmi ügyész, mielőtt Budapestre felköltözött. Sebestyén úrnak nagyon kedves embere volt. Le is járt a birtokára minden esztendőben a nyári juristitium alatt vadászni.

Magláy Fülöp a radomiczi vadászat után egyenesen Budapestre sietett, s csak ruhát sem váltott, úgy ment uti gúnyában Pargha úrhoz.

A fiskális megdöbbent, a mint meglátta. Az ifjú egészen meg volt törve.

– Beteg volt ön?

– Semmi baja a testemnek.

– Hogy olyan halavány?

– Arra van okom. Azért jöttem önhöz, hogy egy nagyon sürgetős ügyet elintézzünk minél hamarább.

– No no! Pénzkérdés?

– Igen is, az.

– Sokat vesztettünk a kártyán?

– Mindenemet elvesztettem.

– Mindenét? Hisz az lehetetlen!

– Úgy állok, a hogy itt vagyok. Semmim sincs.

– De hisz ez képtelenség! Ez érthetetlen dolog! Hogy ön elvesztette mindenét! Hát ki nyerte el?

– Az öcsém: Ernő.

– Az Ernő öcscse? Hisz az itthon sincs. Odaát Afrikában lövi az oroszlánokat, hogy csak úgy ordítanak bele. Ha soká ott lesz, nem marad oroszlán, csak a menazsériákban.

– És azért mégis ő nyerte el az egész vagyonomat. Én átiratom az ő nevére a maglái majorátust: legyen az ő tulajdona.

– Hát ön?

– Én pedig elmegyek Jászóra, felveszem a szerzetesi köntöst.

Már erre mennydörgő nagyot kaczagott Pargha fiskális úr.

– No ez már jó tréfa. Ennek magam is nevetek.

– Sohse nevessen rajta. Elhatározott szándékom az.

– No hát mi baj van? Szerencsétlen szerelem? Hűtelen lett a szép menyasszony?

– Az egy angyal, a kire halandó nem érdemes. Ő imád engem. Ő is kolostorba fog menni.

– A mennykőt! Az meg apácza lesz?

– Igy egyeztünk meg.

– Tán a rokonok tiltják a házasságot?

– A rokonok mind óhajtják.

– S önök mégis kolostorba mennek? Egyik erre, másik arra.

– Nem tehetünk másképen.

– Fiatal ember! Fiatal ember! Ön valami nagy bolondot csinált! Vallja meg igazán. Amerikai párbaj nyomja a lelkét?

– Becsületemre mondom, nem az.

– De hát akkor mondja meg ön, hogy mi az indító oka egy ilyen megfoghatatlan elhatározásra? mert ha nem tudja ön okát adni, akkor nem kolostorba, hanem Döblingbe, az elmekórok házába kell önnek bekérezkedni.

– Hát megmondom őszintén. Megtudtam, hogy én nem vagyok az apámnak a fia.

– Hogyan?

– Minden ember Sternberg Alfréd fiának néz el. Úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik néger a másikhoz. Sternberg Alfréd gróf abban az időben még nőtlen volt s itt járt Magyarországon: kastélyunkban is lakott, a mikor én a világra jöttem.

– No no, fiatal ember! Gondolja meg ön, hogy mit ejt ki a száján. Saját anyja ellen akar-e ön ily megbélyegző vádat emelni, s maga itéletet hozni? Az erény mintaképe ellen, a ki már halott, s magát nem védelmezheti.

– Tanúbizonyság ellene ez a hasonlatosság.

– Legyen önnek esze! Hisz ez semmi egyéb, mint egy rég megoldott természeti talány. A nőknél bizonyos állapotban uralkodó idiosyncrasia teremti ezt. Az egyik asszony megbámulja Napoleon képét, s a szülötte Napoleon-arczot kap, a másik rábámul egy majomra, s a fia majompofát hoz a világra. Hisz ezt az igazságot már Jákob pátriárka ismerte, mikor Lábánnál juhokat őrzött. Sohse kutassuk azt. A jus romanum már kimondta: «Pater est, quem nuptiae denominant.»

– De én nem kérdezem sem a római jogot, sem a természettudományt! Engem csak a becsületérzés vezet. Én nem fogom eltűrni azt, hogy a Magláy család elsőszülötti jogait egy korcs bitorolja! Én követelem, hogy azokba a törvényes igazi utód helyeztessék bele. Nekem nem kell sem a birtok, sem a név. A kolostorban majd adnak valami nevet: «Frater Paulus». Az leszek. A Magláy nevet nem viselem többé. Azért kivánom, hogy ön végezze el azt az ügyet minél előbb.

– Nevezetes bolondság. Hm, hm! Nekem pedig elvem, hogy igazságtalan ügyet soha sem vállalok el.

– De ez épen igazságos.

– No, ha ön azt hiszi, hogy igazságos, hát akkor legyen az akarata szerint. Én rögtön kurrentáltatni fogom a bécsi franczia követség útján az Algirban tanyázó Ernő úrfit, s a mint az hazaérkezik tudósítani fogom önt felőle; akkor aztán majd jőjjön fel. Addig elkészítem a lemondásról szóló okiratokat.

– Jól van. Addig itt fogok maradni Pesten, nem megyek ki a házból, s kérem önt, ne tudassa senkivel, hogy hová lettem?

IX.

Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de felvilágosítást sehonnan sem nyertek.

A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a fiskális házában.

Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…

A kitüzött órában ott volt az ügyvédnél.

Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott, a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel, mint a hogy a feje volt.

Az első tekintetre ráismert. – Ez az Ernő.

Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!

– Szervusz, Ernő!

Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj felfelé s meg sem mozdul fektéből.

Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal angolra fordítja az üdvözlést.

– God marrow, sir.

Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével oda néz a megszólítóra.

(Ezek az Ernő vasvilla szemei.)

S a fogai közül ezt morzsolja:

– Mit tetszik önnek?

– Ah, hát te még értesz magyarul? Mikor jöttél haza?

– Ugy reggel négy óra felé.

– Egyenesen Afrikából?

– Nem. Egyenesen Európából, most ott szoktunk makaózni.

– Hát lőttél sok oroszlánt?

– Bakot lőttem egynehányat; de oroszlánt nem láttam.

– Hát akkor mivel töltötted az időt?

Erre már felpattant ültéből és interpellált.

– De mit faggat ön engem azzal, hogy én mivel töltöm az időt?

– Szeretném tudni, hogy minek jösz azért olyan nagyon tűzbe?

– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem tegezzen?

Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két tenyerével, kiáltá indulatosan:

– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.

Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá:

– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron bátyám akar lenni.

Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.

– Micsoda? Hát ez a fiskális úrnak a fia? – kérdé elámulva Fülöp.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy az én fiam, a gézengúz!

– Én azt hiszem, hogy az én Ernő öcsém.

– Az ám! Nagyon hasonlítanak egymáshoz.

– Megfoghatatlan!

– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája, semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele. Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…

Fülöp még kételkedett.

– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi kastélyban.

– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába került.

Fülöp megkönnyebbülten lélekzett fel.

– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána. Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú. Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita barátnak: várják!

És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.

Magláy Fülöp azt mondá erre:

– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.

– Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?

– Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.

– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés rejtélyét?

Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család gyarapult utánuk.

*

Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a Pargha fiskális?

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

HOGYAN TÁMADT EZ AZ ELBESZÉLÉS?

(Olyan előljáró-beszéd forma.)

Nagyon régi keletű ennek az eredete.

A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta, szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az én időmben).

Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban gyarapította a patvarista joggyakorlatait.

Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó hely.»

Volt szerencsém gyakran az ilyen utolsó helyen ülni.

Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk. A Simi már jurátus volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt, tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.

Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban, tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy szerelmes voltam valami nagyon kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi úriszékeknél.

Hanem azért mégis szerettem oda járni.

Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.

Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak szalmazsákok voltak.

De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás, mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok, ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra feneket ér.)

Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása, annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet, felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem, hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát és a hálószobám kulcsát egy szekrényre letéve, s aztán magam magamnak világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.

Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset, hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!

És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is! Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!

Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket, a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy legalább annak hivták valaha.

Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy nevezték, hogy «a gróf».

Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a «Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban, Komáromban, a hol nyilt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám, hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy: «lesz belőle valami, de prókátor bajosan».

Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»

Furcsa kastély lehetett az és furcsa gróf.

De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.

Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós is lett érte!

A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt, hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt.

Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni való volt az nagyon!

– Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.

– Igazi kisértet? kaptam én rajta nagy mohón.

– Még pedig szép asszony alakjában.

– Ugyan spectabilis! inté óva a tiszttartó.

A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a miből nem kell a kis leányoknak kapni.

Pedig hát nem azért protestált a tiszttartó.

A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát visszatartóztatni.

– Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták Eglantine von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.

A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá kedélyesen a megkezdett regét.

– Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt. Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.

– De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.

A fiskális úr nagyot nézett a szemem közé.

– Ecce ni! Hiszen neked akár ne is mondjam tovább, kitalálod magadtól is.

– Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.

De a fiskális úr már fel volt ingerülve ellenem az előre szaladásomért.

– No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen kitalálsz mindent.

Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha parázson pirítanák.

No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az asztalhoz a mesélésre.

– Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.

A jurium director nagy felleget fújt a pipájából.

– Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé examináló minával.

– Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall, míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a Palárdy gróf tragœdiájának.

A jurium director megcsóválta a fejét.

– Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?

Körülvakartam a hajamat (volt ám még akkor elég).

– Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.

– No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné az éjjel, elmondani a maga történetét. Mert feljár ám az ebbe a kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után meghal.

A hölgyek összeborzadtak, én pedig tüntettem a nevetéssel.

– Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős akarok lenni, mint az öregapám volt.

– Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director, pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura helyét: az is meglátta s rossz vége lett.

– Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele történni az éjjel.

Erre aztán az én derék jó princzipálisom állt elő a jó tanácsával.

– Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet protokollum-tisztázást félbe nem szakított.

Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak. Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.

Hanem hiszen szép protokollum lesz az, a mit én az éjjel lemásolok!

A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.

Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz falevelet; mintha egész szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.

– A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.

Húh! Egy denevér repült el a fülem mellett.

Elkezdtem a lépcsőn fölfelé lépegetni.

Hátha mégis van benne valami?

Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!

Egyre közeledik: felülről jön lefelé.

Olyan sötét van, hogy csak hallom, de nem látom a kisértő alakot.

Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben, mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a fehér asszonyt!

De magam is összeszedem a bátorságomat:

– Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.

– Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén) igazi világításba helyezve a hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.

– Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben, rebegé az ember fogvaczogva.

Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől. Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.

Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán én haladtam odább gyufavilágítás mellett.

A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.

Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített tenni a szobát.

Tehát lássunk a lélekidézéshez.

Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet, ártatlanul megölt «fehér asszony?»

«Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?» Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra» elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.

A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, már nem az asszonytól, hanem a férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»

A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy az ember ne kimélje őket.

És a nő mégis szereti őt és hűséges hozzá.

«Egy angyal, a ki hűséges az ördögéhez!»

(Ez olyan szép frázis, hogy a tiszttartóné Stammbuchjába is beválnék.)

De most hogyan bogozzuk a cselszövényt?

Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az utóbbiak közé tartozzam.

Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány megoldása előtt?

Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj, mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:

A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe már belefáradt. Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit… (kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!

A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg, folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra» kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a háztető tornyacsain. Minden alszik…

Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel álmodó rém.

Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.

Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.

Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs ég.

Nem hisz a cselédségnek. Vár és leskelődik.

Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi alakot is fel lehet ide csempészni.

És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.

Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ karos tartóban nyolcz szál gyertyát.

Mi lesz itt ma?

Hogy ennyi fény kell hozzá!

Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos zsolozsmának.

Ájtatos zsolozsma! A pokol, a bűn orgiáihoz bevezetés!

A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni egy férfi alak.

Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az egész ülő alakon, s azt betakarja.

Ki ez?

A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.

A szivét!

És milyen szerelmes tekintettel!

Így csak azt csókolják, a kit imádnak.

Az álló óra megszólal: azt mondja «kakukk».

Elmondja tizenkétszer egymás után. Éjfél az idő.

A nő arcza mosolyra vonul. Fejét ingatja negéddel.

Ej, ej, te csufondáros óra!

Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik az odujából s a szárnyait összeveri!

Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga és a férfi alak körül.

A leskelődő nem láthat többé semmit. Ez is elég.

Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De az ő haragja hideg.

A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.

Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait adva. Hymnuszét!

Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.

Az óra egyszer mondja: «kakukk».

– Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.

Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül betoppant az asszony hálószobájába.

A nő már ágyban fekszik, de ébren van.

Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri megérkezett urát, rémsége örömre válik.

– De megijedtél tőlem, kedvesem!

– Nem tőled, hanem a véletlen megjelenéstől.

– Aludtál talán? S valami jót álmodtál?

– Nem aludtam, nem álmodtam: rólad gondolkoztam.

– Akkor hát örülsz, hogy megérkeztem?

– Mindig örülök, ha látlak.

– Tehát szeretsz nagyon.

– Tudod te azt.

– Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek? Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?

A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az ölelkezéssel megölte az asszonyt.

(Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)

Az asszony tehát meg volt ölve a legideálisabb halál nemével.

Hanem már most a hullát el is kell rejteni valahová.

Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni; két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott; az onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután belefektette a halottját asirba, rátakarta a többi földet, visszahelyezte a márványkoczkákat s rájuk tolta ismét a virágvázákat.

De ez még mindig csak fél munka volt.

Még csak az asszony volt megölve. Hátra volt még a bűntárs.

Ismét visszatért a hálószobába: elővette a neje hárfáját s azi a három accordot, a mit tegnap hallott, elpengette a hurjain. E jeladásra azonnal csikorogni kezdtek az emelőgép csigái: a padlatkoczka félrecsuszott s a sülyesztőből kezdett kiemelkedni a tegnap látott férfialak, leterítve fejtől talpig fehér lepellel.

Palárdy a spanyolfal mögött leskelődött, mig a gép megállt s a férfialak egészen előtte termett.

Akkor odarohant hozzá, jobbjában kivont karddal, s baljával letépte róla a takaró leplet. Látni akarta az arczát s aztán kétfelé hasítani az egész alakot egy csapással.

Azonban a felemelt kard kiesett kezéből, mintha villám ütött volna bele. Az a férfialak volt – a mi urunk Jézus Krisztus, viaszkból kiformálva.

Palárdy reszketve tántorodott vissza. Nem bűntárs, hanem birája jelent meg előtte.

Nem birta hirtelen felfogni eszével, hogy mi történik vele?

Csak lassankint vezette vissza az emlékezete eltévedt elméjét a látott valósághoz. Eszébe jutott, hogy a feleségét otthon, Németországban, apáczák nevelték. Azok tanították meg viaszkép gyömködésre; látta is a szülői háznál több szüz Mária képét, miket leánykorában készített. A szobor lábainál ott hevertek a gyömködő pálczikák, a viaszfestékek; csak az utolsó zománcz hiányzott még a szent szobron. A nő ezt a férje születésnapjára készítette; meglepetés akart lenni: azért volt a titkolózás. Ezt megtudhatta Palárdy attól a gépésztől, a kire a sülyesztő titka volt bizva, ez értett egyet az asszonynyal.

A Krisztus-szobor azon hires és mindenütt ismeretes minta szerint készült, melyen az isteni alaknak a szive kivül látszik a mellen, sugároktól körülfogva. Ezt csókolta meg az asszony, mikor a férje rálesett. Ennek a szivnek szánt ő egy tőrdöfést.

Most azután ez a viaszkép szurta az ő szivét keresztül.

Szerette volna most már tiz körmével felvájni a sirból az ártatlanul megölt hitvest: szerette volna elhitetni magával, hogy csak álom volt az egész; bejárta az egész kastélyt, egyik termet a másik után; sehol sem volt maradása. Utoljára visszatért ismét a neje hálószobájába. Félrehuzta az ágyfüggönyöket. Ott feküdt az asszony. Fel is riadt a lépteire, miként nem rég.

– Te itt vagy?

Az asszony ajkára tette az ujját, s egy vércsepp maradt utána az ujja hegyén.

– Ártatlan voltam. Gyónás nélkül, halotti szentségek nélkül küldtél a túlvilágra. Jőjj utánam: légy tanum, hogy igaz lélek vagyok.

Palárdy félőrülten rohant ki e rémteljes szobából, futott a saját ágyasházába s levetette magát a kerevetére. De alig huzta magára a medvebőr takaróját, midőn egy kéz levonta azt róla s ott látta ismét maga mellett ülni azt a halovány alakot, azzal a véres ajkkal s hallotta a hivogató szavát.

Mindenütt rátalált az. Ha a zsölyeszékbe dült le álomra, odaült a szék karjára, onnan költé fel a szavával; hasztalan taszította el magától, elesett, megint fölkelt. Hasztalan védte magát ellene kardjával; vághatta négyfelé: ujra egyesült, megint odaült az ölébe. Most már az szorította őt a kebléhez olyan erőszakos öleléssel; most már az csókolta az ő ajkait olyan fojtogató csókkal, hogy fulladozott bele. Rettegés volt rá nézve az álom. Csak mikor megvirradt, tünt el a rém előle.

– Nem temettelek volna el elég jól?

Leszállt a virágtelelő csarnokba s hüledezve látta, hogy két virágcserép jobbra-balra feldült s egy márványkoczka kiemelkedett a helyéből.

«Sok volt rajta a föld!» Kiásott belőle a mennyi elég, hogy a kőlap helyére álljon. El volt a halott temetve megint jól.

A következő éjszakán daczolni akart a rémmel. Megérkezett a vidám vadásztársaság; borozó asztalhoz ültek, muzsikust hozattak, czimbalom, török síp kisérte a danát: «Elindula Szent Péter Rómába. Botját veté vállára haragjába!» Egyszer csak azt hallja Palárdy, hogy a vad tivornya közepett valaki ezt énekli a fülébe: «Gemitus mortis, dolores inferni Circumdederunt me!» Oda néz. Megint ott ül a nő a széke karján.

– No, ha idejöttél, hát igyál velünk! – kinálja a billikommal.

A rém megizleli a bort; és egy vércsepp ott marad az ajkáról a serleg szélén.

És azontúl Palárdyt hiába erőltetik a czimborái, hogy áldomásozzék velük: inkább a fejére hagyta önteni a bort, mint hogy szájához értesse a serleget.

– Ezt! Ezt vigyétek el innen előbb!

És senki sem tudja kitalálni, hogy ki az az «ez».

Majd őrjöngések veszik elő. Egész éjjel beszél a semmivel. Küzködik a puszta léggel. Kergeti magától a saját árnyékát. Repülő szunyogot üldöz buzogánynyal. Ágy alá buvik. Félholtra iszsza magát. Utoljára barátokat hivat, azokkal énekeltet szent zsolozsmákat maga körül, mig maga szőrcsuhában imádkozik a Jézus-szobor előtt térdepelve. Az sem ád neki irgalmat. Réme ott is közéje áll s útját szegi a mennyei malaszthoz.

A negyvenkettedik napon ott találják Palárdyt holtan elterülve, nejének nyoszolyája előtt.

Az én gyertyáim azonban csonkig leégtek, a papirtakaró lobogott a tartókban. Tovább nem is lehetett volna már folytatni. Magam is siettem az ágyba kerülni: az is olyan hideg volt már, mintha egy kisértetet ugrattam volna ki belőle. Azonban nem kellett ringatás; aludni mindig jól tudtam: az álom a jobbik fele az életnek. Csak az igazán a mienk, a mit elaluszunk. A kastély rémasszonya olyan kegyes volt, hogy nem háborgatott, a nap fényesen sütött be a redőnyök között, mire fölébredtem.

A sok kegyetlen protokollum ott hevert mind az asztalon letisztázatlan s az urasági hajdu már ott dörömbölt az ajtómon, hogy viszi authentizálásra; aztán siessek kávézni, már az uraságok mind ott ülnek.

No iszen szép kis dicsériáda várt rám a tiszttartói lakban, mikor kirukkoltam vele, hogy én bizony egy betüt sem másoltam le a tegnapi jegyzőkönyvekből, hanem a helyett megirtam a kastély «czifra asszonyának» a novelláját.

«Óh, maga poéta!» Ez volt az abszoluczió. Ebben a szóban megvan az általános bűnbocsánat. Elfelejti az ember a leglényegesebb rábizottat? Oh, maga poéta! Ott mondja ki az igazat, a hol nem kérdezték? Oh, maga poéta! Bakot lő a kártyában? Oh, maga poéta! Ez az egy mindent indokol s egyúttal konstatálja az emberi társaságban való inferioritásunkat.

A fiatal pajtások csinálták ehhez a legsavanyubb képet, a kiknek már most velem együtt meg kellett osztozni a jegyzőkönyveken, hogy hamarább elkészüljön a letisztázás.

«Egy föltétel alatt megbocsátunk a poétának!» mondá ki az itéletet a jurium director; «ha este felolvassa előttünk a novelláját. Hadd lássuk, hogy poétázta ki a dolgot?»

Nekem pedig semmi sem nagyobb gyönyörüségem, mint felolvasást tartani. Készséggel fogadtam.

Össze is gyült a legszebb társaság erre az én előadásomra. Ebben a tekintetben nem voltam már új legény. Pápán, Kecskeméten nagy közönség előtt produkáltam magamat, kitünő sikerrel (hirlapi nyelven mondva).

Meg is volt a kivánt hatás. A kisasszonyok a szemeiket törülgették, a fiatal barátaim a nyelvükkel csettentgettek, a tiszttartó egy-egy «szapperment»-et szalasztott el közbe-közbe, s a jurium director szájában kialudt a pipa. Mikor véget ért a novella, azt mondták, hogy de kár, hogy nincs tovább. «Nem volt már több gyertyám!»

– Furcsa, furcsa, nagyon furcsa! mondá fejét csóválva a jurium director. Hallotta azt maga valakitől? («Nem én soha!») Csaknem úgy esett, a hogy leirta.

– De még azt is kitalálni, hogy van a kastélyban egy gödör, a hol egy márványkoczka ki szokott néha emelkedni magától! szörnyűködék a tiszttartó.

– Hát aztán nem néztek utána, hogy mi van alatta? kérdezém én nagy mohón.

– De igen. Csiperkegomba-telep volt alatta, az képes fölemelni a nehéz márványkövet.

Ezen nagyot nevettek, a mi rontotta a hatást.

A tiszttartóné azonban sietett azt helyrehozni: felmagasztalt azért, hogy nem követtem a szokott szellemidéző irók chablonját, a kik a hazatérő lelket obligát fehér köntösben hozzák elő, hanem a kisértő lelket minden éjjel más-más pompás öltözetben hoztam elő: válogatott garderobjában, hiven a cziméhez: «a czifra asszony».

A kisasszonyoknak azonban legjobban tetszett a halál neme, a mivel a hősnőmet megöltem.

– Hanem aztán fráter, valahogy ki ne adja ezt a bolondságot valami ujságba; mert a Palárdy grófok megölik érte: nem szeretik, ha ez a története az ősapjuknak publicitásra kerül. Ezt a tanácsot a tiszttartó adta nekem.

– Én is a mondó vagyok; folytatá a princzipálisom, de azon okból, hogy ha bele talál kóstolni az iróságba, soha sem lesz önből fiskális.

Én azonban hypocrita válaszszal tértem ki:

– Hát ugyan ki is adná ki az én novellámat? Nincs én nekem semmi ismeretségem Pesten.

Hanem a mint összepakoltam a firkámat, s odább álltam vele, egyike a pajtásoknak utánam osont s elkisért a kastélyig; utközben addig kért, hogy adjam neki oda a novellámat: hadd irja ő azt le magának, bizony soha sem fogja mutatni senkinek, a míg hajlandó lettem ráállni; s oda adtam neki, örökítse hát meg legalább tintában. Másnap reggel vissza is adta készen. Olyan gyönyörü calligraphiája volt, mint a metszés. Én meg aztán azt kértem el tőle s az eredeti kéziratomat hagytam nála.

Mert nem voltam egészen igazmondó, a mikor azt állítottam, hogy nincs én nekem semmi ismeretségem a pesti irodalmi magas régiókban. Volt: egy jó pajtásom a diák életből; az ott volt egy szépirodalmi lapnál segédszerkesztő, javítnok; jól emlékezem a nevére: Petőfi Sándornak hitták.

Az még nagyobb bolond volt, mint én: az már egy pályát ott hagyott az iróságért.

Volt akkor már három szépirodalmi lap Pesten és Budán, hanem ezek közül az egyikkel ellenséges lábon álltunk. (Már én is.)

Ez volt a Honderű. Szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár.

Ez valami külföldieskedő, előkelő modort igyekezett meghonosítani az irodalomban, (szalonképessé tenni); ezért a másik két lapban: az Életképekben és a Pesti Divatlapban ütöttük, a hol értük. Én egy rossz szójátékot is csináltam a lapja czimére: «Honte de rue», s ezt a Pesti Divatlap kiadta.

A mint a bántódi úriszékről hazakerültem, otthon várt egy levél Petőfitől, mely igy kezdé:

«Áldás és háboru!»

«No Marczi pajtás most már vigan vagyunk! Horváth Lázi azt irta rólunk valamennyiünkről a Honderüben, hogy «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ezért Imre (Vahot) kihivta; megverekedtek: nagy bolond lyukat lőttek a levegőbe. Hanem már most Imre arra kér, hogy több komáromi levelet ne irj neki, hanem inkább küldj valami humoreszket, a min röhöghet a publikum. Egyébiránt van nálam valami epizód, a mit Kecskeméten irtál, azt legközelebb beszurom, stb.»

Magam is kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet az?

Szavának állt a barátom. A legközelebbi száma a Pesti Divatlapnak meghozta tőlem a legelső czikket: «A kártya» volt a czíme. Nem tudom én már, hogy mi volt benne; csak azt tudom, hogy a «makkfilkó» volt benne a hős. Olyan diákgyermekmunka lehetett biz az: hézagtöltő.

De megkaptam én azért az elismerést.

Kapok nyomba egy frankirozatlan (olvasd: bérmentetlen) levelet a postán, csunya fakó tintával irva. A tinta még hagyján, de a tartalom! A velem együtt élt kortársak előtt csak a nevét kellett kimondanom: «Simon István» s már tudták, hogy mi volt a levélben. Ez a Simon Pista volt a világ minden eddig ismert goromba emberei között az Attila, Isten ostora. Olyan dorongokkal, szeges buzogányokkal, gombos korbácsokkal soha kritikus nem dolgozott, mint ő. A ki Simon Pistát nem kóstolta, az nem is tudja, hogy milyen az ize az igazi csapról eresztett kritikának. Megirta az a véleményét mindenkinek, a ki csak feltünt valahol a hazai irodalom, művészet és politika terén; remekműveit zsebében hordta minden kitünő hazafi; mert szidatni rendesen nem kellemes dolog; de úgy szidatni, a hogy Simon Pista értett hozzá, pokoli élvezet! Nálam ezen kezdte a levelét:

«No gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit benned megnyert.» (Az a bécsi vörös torony a bolondok intézete.) Ez buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal az akadémiai pályadijat megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint a Simon Pista kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak.

Első dolgom volt, a mint Pestre felkerültem juratériára, Petőfit felkeresni a Pillwaxban: a «Közvélemény» asztalánál.

– Irtál-e valamit azóta? förmedt rám, vagy csak ferde száju portrékat mázoltál mindig?

Szótlanul nyujtottam át neki a letisztázott novellámat. Szótlanul dugta el ő azt a Csokonai mentéje zsebébe. Azzal fizetett, szivarra gyujtott s odább ment. (A «Közvélemény» asztala «aufschreibent» nem türt.)

Másnap reggelizésnél már ott találtam Petőfit a Pillwaxban: reggelizve. Végre meginterpelláltam.

– Hát mit szólsz hozzá? Jó lesz «Imrének» a novellám?

Erre változatlan márvány-arczczal mondá:

– Ezt nem kapja Imre. Ezt viszem «Frankenburgnak».

«Ezt viszem Frankenburgnak!»

Ez a superlativusa az elismerésnek.

Ez épen olyan, mintha a mai világban egy fiatal ember folyamodik tiszteletbeli helyettes fogalmazói állásra s azt az elintézést kapja, hogy kineveztetett valóságos miniszteri titkárnak.

Nem Imrének; de Frankenburgnak!

Tudniillik, hogy az Imre egy tiszteletpéldánynyal szokta honorálni a kezdő irók zsengéit; ellenben, a mit Frankenburg kiád a lapjában, azért harmincz erős forint honorárium jár ivenkint: s ez nagy különbség a qualifikáczióban. Ez a «főrendiház diurnummal».

Este találkoztam vele a szinházban. A nemzeti szinháznál akkor az a jó szokás uralkodott, hogy minden fiatal írónak ingyen bejárása volt az álló helyre. Képzelhetni azt a zsivajt! A tudósoknak ellenben adtak egy saját páholyt. Képzelhetni azt a lármát!

– Nos, hát mit mondott Frankenburg? kérdém tőle.

– Tánczolt örömében, mikor elolvasta.

– Hát kiadja?

– A legközelebbi számban.

– De hátha megbánja?

– Akkor én keresztre feszítem.

Még soha darabnak így nem tapsoltam, mint ezen az estén. Az igaz, hogy a leghatásosabb darabot is adták: Szigligeti «Szökött katoná»-ját. Először láttam. Egészen magával ragadt. Kivált azok a gyönyörü népdalok, Füredy rokonszenves előadása mellett.

Hanem a hátam mögött Petőfi mindig veszekedett valakivel. Ugy zavarták az élvezetemet.

– Ugyan kivel pöröltél annyit a szinházban? kérdém, mikor vége volt az előadásnak.