JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXV. KÖTET

NINCSEN ÖRDÖG * A MAGLÁY CSALÁD

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY

A MAGLÁY CSALÁD

*

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY

A NÉMA GYERMEK.

A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz, hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos, gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.

Jól teszi! Én is így tennék, ha princz volnék.

A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék, addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson, a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás mellére akasztva. Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett, azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Hát jól van. Megnyugszom benne.

Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok?

Megmondtam neki, helvét hitvallású evangelikus.

Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– A doktor úr is szeretne a princzczel együtt maradni.

– Itt azonban csak három hely van.

– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész uti költségét megtérítené Zürichig.

No már ez gavalléros ajánlat.

– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.

A kalauz elkotródott: nyomban következett utána a doktor.

Igen jeles, distingvált férfiú volt. Bemutatta magát: Dr. Mayer.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét. Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső kabátomon.)

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival, hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a roncsoló toroklob, mint a mult években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.

Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy baba; fejére utazó sipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem, a kis fiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni. Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a salonkocsi balesete miatt.

Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében, csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

Németül társalogtunk.

A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta, hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert süketnéma.

Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?

– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré.

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni, a míg beszélni nem tanul.

Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki: ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem türte fel.

Elővett a nagylelkűség.

Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik. A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát, a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről.

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott. Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat. Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.

Régen keresztül is törték azt már!

Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt? Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?

A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte, aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy hogyan furta azt keresztül? az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.

A FEKETE ISTEN.

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, a mit a megtüzesült tengelyű waggon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrudba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tünnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, a hol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen s a míg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét: mint egy vészjósló kisértet.

De a kisérteten is keresztül tör az érczkigyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltünik a vonatunk a hegy mélyében s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk, csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Az a Roszberg.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem. A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy tele szórva rengeteg szikladarabokkal, a mik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Roszberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt: az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A vasut ezen a néptemetőn fut keresztül.

A mint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbujni, a mik belé harapdáltak fényes korongjába. A vasut mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, a mihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Roszberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, ujabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakolonczok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának; a fehér kecskék, a mik felágaskodva tépik a rekettyét, a pásztor, a kinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakőtetejével, a magas jelző pózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébb járó waggonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, a míg a «mopsz» az utolsó waggonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok futták a kürtjeiket s a waggonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült s fujtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előre tekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.

Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Roszberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elől egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a waggon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtól. A többi waggonokból már ugráltak ki az utasok, koczkáztatva a lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt: mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.

Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy utitársaimat is felneszeljem.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

– Miszisz! kiálték a hölgynek. Katasztrófa jön.

– Mentse ön meg a gyermeket! Mondá a hölgy.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kis fiut s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: a ki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem, meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porczikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a waggon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a waggon lépcsőjén. Kezemet nyujtám neki. – «Gyorsan miszszisz!»

Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: «ah a kalapom!»

Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban helyet foglalni!

Azzal vissza ugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.

Nem is került aztán többet elő.

E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött s azzal a nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleum-lámpás világított.

A mint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Az asszony fejte tovább a kecskét.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

A jelző póznát kereste, s a közben kiabált: «oda a kenyerem!»

Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.

Arra megállt és felbámult.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.

Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy elcsapják.

– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az egész vonat lezuhant a mélységbe.

– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!

– Hátha megmenthetünk valakit. Jőjjön velem.

– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.

Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?

Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre. Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.

S az rettenetes tekintet volt!

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső waggonok már égnek.

A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.

Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!»

Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé; annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra. Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.

Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.

Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két karját hátrafacsarni.

– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.

– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem bírok vele. Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.

– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.

Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.

– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát. Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».

«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»

A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planeta felé.

A piktor újra kezdhette a vázlatát.

Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett. Megszólított.

– Szőr! tud ön németül? Szőr!

– Tudok. Szőr.

– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.

Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.

Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.

Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.

– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?

– Nagy futamodás…

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– A kecskéimet nem hagyhatom.

– Hány kecskéd van?

– Hat.

– Mi az ára egy kecskének?

– Valami tizenöt frank.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a ficzkónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.

– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?

Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja tartani.

– Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az angol.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres shawlját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.

S azok még is ordítottak odaalant.

A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.

Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!

– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az, a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.

De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.

Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Pedig úgy van.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.

Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete Isten!

A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.

Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.

Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.

Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!

Végre egy munkás megrántja a kabátomat.

– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem és mencsikoffom van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda. De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám szemközt.

Siettem fel az őrházhoz.

Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a feljárónál.

– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön hozott ide.

– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert néma.

– Dehogy néma! Beszél az folyvást.

– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?

– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki sem ért.

– Hát akkor én hogy értsem?

– Hát kié az a gyermek?

– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind odavesztek.

– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.

Bementem a hivatalnokkal az őrházba.

A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.

Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.

A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»

Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!

Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.

– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.

Ezt is mind magyarul mondta.

– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is anyanyelvemen.

Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán kis gondolkozás után felelt:

– Úgy hiják: a «Silver-King.»

Ezt a szót az angol utazó is megérté.

– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.

– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.

(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács» néma.)

– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr. Nagy úr.

– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki angolul.

– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.

E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.

– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. – Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.

– God bye szőr.

A NÉMA ANYA.

Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.

A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró közönségnek a foyerben kell tartózkodni.

Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem, mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.

Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A kis fiút a kezemen vezettem.

Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»

A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.

A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr, a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap, felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.

A férfit negyven évesre becsültem. – «Gyerek ember!»

A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak magyarul kiabált.

A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.

Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott, széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.

Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.

– Nézd! Itt a mamácskád.

Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott, mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.

És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá, hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.

A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt. Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai szokás?

De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból, én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.

Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.

No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már «monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.

A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.

– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.

Nagyot bámultam rá.

– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz tartozunk?

Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.

– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.

S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok; még a választókerületemnek a nevét is tudta.

Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a Silver-King.

A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.

– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az apa.

Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a kapuczinus-majomért is extasisba jönni.

De még akkor sem szólt semmit.

Ez a hölgy néma!

Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?

De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?

Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul beszél, azt pedig a misztress nem érti.

Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította megnémulni?

Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!

Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.

Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.

Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy szt.-germainei pénzkirály palotájában.

Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit megfogott, azt elereszsze.

– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.

Ezt jól eltalálta.

– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.

(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az nekem kedvencz tanyám?)

Megadtam magamat.

Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a vasuthoz.)

A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük.

A «SILVER KING.»

Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura popularis ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok irni egy tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképen azon talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család, meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a latin nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg? Valakinek még is kell lenni, – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma intézetekben csak németül tanítanak.)

Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk, megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni. Hogy kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni, vagy elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, ujra tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.

Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor hozzájutok, fáradt soha sem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.

Hát így még jobb.

Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál; most azután egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mozsdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.

(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! a kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)

– Van több gyermeke is a misztressnek? kérdezém.

– Még két fiú és két leány.

– Négy gyermek?

– De ezzel az első szülöttével együtt öt.

– Ah! Ilyen fiatalon.

– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.

(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez nem «shoking!»)

Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint nem mostoha gyermek.

Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.

Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva találtuk már a cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó szoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó izlés és comfort, minden fitogtató pompa nélkül.

Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben mondva elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogy ha levelet akarok irni, itt van az iróasztal, ha pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a hirlapokat.

Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle. Leveleket, a hová kellett, már Zürichből irtam.

Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a legujabb hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.

Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még fordításban sem.

Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl, uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. – Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.

Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőző szobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis ablakokkal s az ablakok közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt csendélet képekkel.

A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságu kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.

Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk, hogy az oceánon túl szállíttassanak, a hol az ezüstkirály newyorki palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.

Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már számbavehető művészeink.

– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki gallériámban egy Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy Benczur. Itt csak a franczia és a német művészeket tartom.

Tehát a magyar festőművészeket mégis csak ismeri!

Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.

A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi productumával Magyarországnak, a miből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.

Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete lesz Dél-Amerikában.

Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely szerint az amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos politika is érvényre jut Német- és Francziaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak megsinyleni.

Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra. Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlelkedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente conversio». Nem ád neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedék-papirokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizon fölötti álláspontját constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül helyeselte annak bosniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a függetlenségi pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a czéljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert a nélkül nincs független állam a világon.

Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon sokat olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Szinházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch, meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy szinvonalon állnának.

Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi magyar specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.

Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két levelet hozott be az urának.

– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?

– Kérem.

– Válasz van bennük, két meghivóra, a mit ma reggel elküldtem.

Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.

– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha fölkel.

Azután én hozzám fordult mr. Du Many.

– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik a belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghivásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.

– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.

Nyomban visszatért a komornyik. Ezuttal nekem hozott izenetet.

– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.