Odango – az igaz neve.
Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem, hát valami harapnivalóért.
Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se szeri, se száma.
– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.
– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.
– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a lányom a módját.
– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a… hogy is híjjákot?
– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az asszony.
Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy hazafelé induljon.
– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?
– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az anyósa.
Hogy ismét el ne felejtse az odangot, egész úton, ahogy ballag hazafelé, egyre-másra újrázza az odangot.
– Jaj de finom falatocska az odango, az odango, az a mézes gömbölyűcske, az odango, az odango. Egyre ismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – dokkojsa.
– Dokkojsa, dokkojsa – ismételgeti egyre és a másik szó, az odango helyett ez ragadt oda az eszéhez.
Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:
– Pompás étel a dokkojsa, ízes-mézes a dokkojsa; mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.
Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:
– Dokkojsa? Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nem dokkojsa.
– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.
Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a nyitját.
– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a dokkojsád, mással járasd a bolondját.
Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:
– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az anyád főztjét, dokkojsának a mikéntjét.
– Bolond beszéd a dokkojsád, mással járasd a bolondját, – pattog vissza a menyecske.
Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.
Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:
– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom milyet dagadt, odangonál is nagyobbat.
Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:
– Odango az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.
– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra, ízes-mézes odangora.
Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az odangot, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.