Égi tündér ruhácskája.
Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. Nippon napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.
Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.
Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.
Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.
– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.
Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.
Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.
– Ki az? – hökken fel az ember.
– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd ki ajtód egy-két szóra.
Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:
– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?
– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.
– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.
Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.
– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.
– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.
– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.
– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.
Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik egymagában, nagy búvában, bánatában.
– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok, tündérkertbe sose jutok.
Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület száll szívébe.
– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, – tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat, szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba ne hagyj.
Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.
– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól a halász nagy boldogan.
Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava, áldástosztó akaratja.
– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.
Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.
Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve gyarapodik.