A virágfakasztó öreg.
Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a gazdájának:
– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.
Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.
Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.
A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.
Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.
– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.
Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.
És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.
Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék fel.
Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet. Egyébre se volt való.
– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti, mondja a másik.
Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a hamut és felmászik vele a fára.
Épp egy dájmió (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.
– Nipponország bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat fakasztgatok.
Mondják a dájmiónak, hogy mit kiáltott le az öreg.
– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a dájmió.
Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja, szórogatja a fára.
Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa illat lett a környéke. Megdöbben a dájmió a nagy csodán, megörvendez a dájmió a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.
Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a dájmiót meg a fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.
Tovább halad eközben a dájmió meg a sok darabontja és amikor a másik fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.
– Nipponország bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat fakasztgatok.
– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a dájmió.
Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a dájmiónak meg az egész kíséretének.
Lefogatta a dájmió az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért.