A szamuráj szerencséje.
Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol nem.
Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba, hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.
– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh könyörületes Buddha és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a templomból, ha itt halok is meg.
Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a boncok, hogy mitévők legyenek vele.
– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban, szégyenszemre kerülnénk miatta.
Odalépnek a szamurájhoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a mestere és hogy fogadalomból imádkozik.
– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.
Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal imádkozik a szamuráj, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép szólal meg:
– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.
Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.
– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.
Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül repdesget. Addig-addig, míg megunja a szamuráj, megfogja a bogárkát és odaköti a szalmájához.
– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban folytatja az útját.
Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe érnek a szamurájnak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:
– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak vele.
Odamegy a szolga a szamurájhoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát szeretné a kis gazdája.
– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a szamuráj, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.
Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát. Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a szamurájra és azt mondja neki:
– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok, mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.
Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.
– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a szamuráj és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele tovább.
Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik. Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy hőségben. Amint megpillantották a szamurájt, odasietnek hozzá és kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?
– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.
– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs már.
– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az uradnak. Hadd térjen tőle magához.
Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:
– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó szívvel ajánlja fel neked.
– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan lélegzett fel örömében.
– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam volna, úgy elgyötört a nagy meleg.
– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha már egyebet nem adhatunk neki.
Odahívatja aztán a szamurájt maga mellé és azt mondja neki:
– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok sokat.
Egy selyem kimonót vesz aztán elő, odaajándékozza a szamurájnak és még egyszer megköszöni a jóságát.
– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a legény, és fogja a kimonót, úgy indul vele tovább.
Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól. Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?
Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován. Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék meg a földben.
Odamegy a szamuráj ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény és azt mondja a szolgának:
– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.
– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy hajszolással.
– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a szamuráj.
– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való szerszámom.
– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom ingyen; egy kimonóm van, selyem a szövetje, odaadom érte.
Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a szamuráj a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:
– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van még pára benne, hadd keljen életre.
És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak elalélt a sok hajszától.
– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel ismét a szamuráj és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy kipihenje magát.
Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé. Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta, mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a szamuráj a kapu elé és kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az udvarra.
– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon, jó ló kellene alája.
– Itt az én paripám, – mondja a szamuráj, – úgy vágtat, akár a szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.
Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a gazda a házból és nézi a pompás lovat.
– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.
– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom, rizsfölddel is becserélem én.
Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a tájfun szele. Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a szamuráj és egy-kettőre telkesgazda lett belőle.
– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a szamuráj és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, kimonója százszámra, földje, rizse mérföldszámra.