Patkány-lakzi.
Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.
– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a világon.
– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.
– A Nap meg a Hold, – feleli az ura.
– Adjuk hát a Naphoz, – mondja az asszony.
– Az a baj a Napnál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.
– Adjuk hát a Holdhoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a fénye és enyhe a világossága.
– Igazad van, – mondja az ura, – a Holdnak fogom felkínálni.
Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a Holdhoz.
– Adj Isten, – köszönti a Holdat, – valami mondanivalóm volna, ha meghallgatnád.
– Szívesen, – feleli a Hold – add elő a mondanivalódat.
– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a lányomat?
– A lányodat? – ütődik meg a Hold. – Mért nem adod egy fajtádbelihez, egy patkányhoz.
– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a világon.
– Értem, – feleli a Hold; – csakhogy van én nálamnál még különb legény is.
– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.
– Hát a Felleg, – feleli a Hold. – Mert amikor a legjavában derengek, egyszerre csak előterem a Felleg és egy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.
Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a Holdat és odasiet a Felleghez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:
– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a lányomat.
– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a Felleg.
– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.
– A Szél – mondja a Felleg, – mert ha az elkezd fújni, úgy elkotródom előle, mintha kergetnének.
Siet a patkány a Szélhez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja oda a lányát.
– Nem bátyám uram – mondja a Szél, – nem én vagyok a legkülönb legény. Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a Fal és megtörik rajta a hatalmam.
Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig. Eloldalog a Széltől és oda igyekszik a Falhoz.
– Na te Fal, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.
– Aligha – feleli a Fal, – a Széllel még meg tudok ugyan bírkózni; de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.
– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.
– Ki lenne más – feleli a Fal, – mint a Patkány.
– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a patkány.
– Tik bizony – feleli a Fal, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.
Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon mondja:
– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a dolgot.
Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az anyjuk:
– Na hát, mit szólt a legény, a Hold öcsénk.
– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a többinél is.
– Mégis csak a Patkány a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.