Világító János-bogár.
Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált mellette. Világítónak hítták a templomot, mert a János-bogarak istenkéje, az tanyázott volt benne.
Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki szake-borral áldozott, ki szen-pénzzel és világítót kaptak érte, csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.
Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a módját. Odasereglettek a szent templomba, Világító csarnokába és sorra járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.
Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:
– Jó reggelt, szent bonc apóka.
– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.
– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a napunk.
– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.
– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.
– Hoztál rizsbort, hoztál szen-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.
– Szake-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.
– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.
Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját, megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.
Jön egy másik János-bogár.
– Bonc apó, de villoghatnék…
– Mit áldozol istenkédnek?
– Tíz szen-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.
– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.
Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.
Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt szen-pénzzel; hoznak rizsbort mérőt hetet, hoznak szen-pénzt tizenhetet, acélkován egy csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva kél, villogva jár.
Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora nincsen, se szen-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe belébotlik.
– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban vigyázhatnál.
– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.
– Mért nem mentél a templomba?
– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se szake-borom, világítót nem kaphatok.
– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én húsz szen-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a potrohom.
– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.
– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.
– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.
Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:
– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd lépkedjek.
Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén, sziklafokon.
– Itt egy árok, ugorjuk át.
– Itt egy ember, repüljük át.
– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.
– Jaj, be korhadt a karfája.
Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a tóba.
– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.
Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is elhagyta.
Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton. Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem láthatott, mert a potroha nem világított.
Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt, már-már fulladozott szegényke.
– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja, ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre ébredezik.
Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.
Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett, szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében, s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a bogárka, így esett a dolog rajta.
Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.
Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme rebben.