WeRead Powered by ReaderPub
Nippon-ország naposkertje cover

Nippon-ország naposkertje

Chapter 26: Testemésztő kígyófűve.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A collection of traditional Japanese folktales presented as short, self-contained narratives. Stories range from playful animal episodes, such as two traveling frogs and a boy born from a peach, to encounters with gods, spirits, demons, and enchanted objects; recurring themes include transformation, moral tests, loyalty, cleverness, and the interaction of human and supernatural realms. Settings move between domestic interiors, temples, mountains and seascapes, with vivid natural imagery and folkloric ritual details framing each tale.

Testemésztő kígyófűve.

Nagyétű volt Josivara. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.

Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.

Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.

Josivara csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet, mióta a világ.

– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízes falatokat.

Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:

– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.

– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.

Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen dangót, olyan dangót, rizzsel bélelt kibidangót. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett tartania.

– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint hozzákezdhetünk.

Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.

Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal bírja.

Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől.

Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt a dangó-gombóc.

Az esett meg a szegénnyel, Josivara bendőjével, hogy a fűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti, elsorvasztja.