Tíz szen-pénz a halszag ára.
Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se senkije a nagy világon.
Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az a jóféle halszag.
– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.
Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.
Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset nyelt hozzá kintről.
Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a halasgazda.
– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.
Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:
– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz szen-pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.
Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz szen-pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá ráadásnak:
– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is megnézheted, színét be is zsebelheted.
Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz szen-pénzzel.