Téli hónap szamócája.
Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak Hófehérke, a másiknak, kisebbiknek Rózsabimbó volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye. Rózsabimbó talpig selyemruhácskában páváskodott, Hófehérke durva daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb, alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el, Hófehérke; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem szenvedhette.
Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel Rózsabimbó az anyjának:
– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.
– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából bekiáltja.
Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be Hófehérke.
– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.
– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be a kívánsága.
Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:
– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.
Mérgesen rivall rá anyja:
– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a mezőre, szamócát hozz, értetted-e?
Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre, térdig érő hóesésbe. Hófehérke megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen, ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.
– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy helyre, szamócás kis kertecskébe.
Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az öreg ember, utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.
Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul Hófehérke, azt se tudja, mi van vele.
– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát, hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.
Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:
– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.
Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék, csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik benne.
– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a lányhoz az istenke.
Munkához lát Hófehérke s mind leszedi a szamócát, megtölti a kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.
– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.
Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében, segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.
Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két szemének.
– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?
– Valódinak valóságos, – bizonykodik Hófehérke – szamócának is szamóca.
– Hol találtad? Honnan hoztad?
– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.
– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.
– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt több.
– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a többije, a legjava, az édese.
– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.
– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a bimbójának, szamócázó lánykájának:
– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát szedegetni.
Kéri lánya, Hófehérke:
– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.
– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.
Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe.
Aggódik ám Hófehérke, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket; jó késő már, csak nem jönnek.
Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre, térdig hóban gyümölcsösbe.
Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy hóban, hóba fagyva megfagyottan.