Kőfejtő és hegyiszellem.
Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét, hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.
Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt, hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.
Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott, milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen sóhajtozik.
– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem cserélnék.
Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal valami a levegőben és azt mondja neki:
– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.
Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett, amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy élt volna.
Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni. Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy sogun haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy gyaloghintó körül, a hintóban a sogun ült, legyezővel legyezgették, hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.
Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:
– Hej, ha én is sogun lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, napsugártól kímélnének.
Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény felé:
– Teljesedjék a kérésed, sogun váljék tebelőled.
Egy-kettőre sogun lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka, hozzávaló palotája. Szolgahad meg lovascsapat volt a rendes kísérője s akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve a sorsával.
Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:
– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.
Megint megszólal a hegyiszellem:
– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.
Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett mindenki, ha sogun, ha napszámos.
Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.
Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen foltos felhő, sugarait mind felfogja.
– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék is én.
Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a hegyiszellem:
– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.
Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé. Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban. Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak, folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak útjába kerül.
Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel a kőfejtőből lett felhő:
– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.
Hegyiszellem szava hallszik:
– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.
Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.
Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.
– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én vagdosnám a sziklákat.
Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül, amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.
Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény.