Holló úszik, liba kúszik.
Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben, csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja. Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.
– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában szapulgatják hollóékat a háztetőn.
– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, – szól az egyik, a nagyobbik.
– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat idehozzák s előttünk felfalatozzák.
– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a legkisebbik.
Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét ócsárolják, a magukét nagyra tartják.
Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget, öregéknek eleséget.
– Meleg van még, majd csak később, – szólanak a hollószülők, de hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.
Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:
– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.
– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.
Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.
– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs vizében, egymást mossák, mosogatják.
Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra, fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.
– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még asszonyostul.
– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan fel egy másik liba.
– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.
– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel, hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik, szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja nektek, hogy és mit kell majd tennetek.
Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.
Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek, pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a három legravaszabbja; mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.
– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?
– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy épp megfürödhessünk.
– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.
– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.
Szól a liba:
– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra, fogózzatok a szárnyamba.
Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.
– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda rántogatják.
– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.
Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát, öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:
– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.
Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó partja felé, szülei bús sorsa felé.
– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz mellett, két kis holttest egymás mellett.
Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.
– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis árva.
– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.
A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.
Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s elkezdi a szavát szóló:
– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban, tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind odavesz.
Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz, a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami hallszik.
– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben, jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:
– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.
Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.
Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai napig, szólás-mondás divatozik: