Nippon-ország naposkertje

Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a kórócska, ökörfarkú virágocska.

Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik meg:

– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

Lent a réten Ibolyácska, feltekint a putinásra s kérdi tőle:

– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre indulsz?

– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.

– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az ökör-kóró.

– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.

– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el a nagy rétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.

– Aztán merre szándékoztok?

– A patakon túl a hegyre.

– Elvinnétek magatokkal?

– Gyere velünk, ibolyácska.

– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?

– Pajtáskád is hozd magaddal.

Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé leheveredik.

Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:

– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben, víz tükrében elbűvölten.

– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.

– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.

Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.

– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is száll.

Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a hívságokon.

– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, – szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.

– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.

A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:

– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.

Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és megpillantják, a két hiú virágocskát.

– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.

– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.

Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.

Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja, se lábbal meg nem tapossa.

– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?

Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.

– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.

– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis virág szívszaggató mondókáját:

– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.

Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.

A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett imádkoznak, két halottat búcsúztatnak.