Bambuku-csagama.
Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.
Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.
Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.
Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.
Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.
Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.
Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja neki:
– Bambuku-csagama az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.
Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.
– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat fogod még venni.
Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és barátsággal meg-megcirógatja.
Híre terjed a községben, hogy itt a Bambuku-csagama, a csuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.
Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a mindennapijának.
Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:
– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a fele. Bambuku-csagama a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a helye.
Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.
Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá. Bambuku-csagama az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége.