Nippon-ország naposkertje

Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a Nagyszarvú volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.

Sétára indul egy nap a Nagyszarvú, utána a pajtásai a többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt egy kissé a Nagyszarvú és egy-két pohár nem a világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

– Hej cimborák, – kurjantja el magát a Nagyszarvú, – az ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.

Azzal talpraugrik a Nagyszarvú és illegeti magát a tánchoz.

– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk hozzá.

Táncra perdül a Nagyszarvú s énekel is hozzávalót; veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:

– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Úgy belemelegedett a Nagyszarvú és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:

– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a Nagyszarvút, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.

– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell neki.

– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.

– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.

– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom védelme alá.

Szarvatlan lett a Nagyszarvú és olyan mély volt az alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.

Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.

– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának, ágas-bogas agancsának.

– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.

Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti emettől is amattól is:

– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?

Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?

– Ott én, – feleli neki az egyik.

– Nem láttad a szarvaimat?

– Láttam bíz én.

– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre vannak?

– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. – Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt hozzánk szarvasokhoz:

– Nagyszarvú nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.

– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a volt cimborái.

Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt adott a szarvasok szavainak.

– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell helyt keresnem.

Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:

– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.

Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca. Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:

– Mifajta vagy voltaképpen?

Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.

– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.

– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.

– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.

– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.

– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.

Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:

– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.

– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.

– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.

– Hogyha nincsen, majd adunk mink.

– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.

Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.

– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek: nyi-hi-hin, nyi-hi-hin.

– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.

– Hi-hi-hin, hi-hi-hin, – próbálja a szarvas a nyerítést.

– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – nyi-hi-hin, nyi-hi-hin.

Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: pi-pi-hin, pi-pi-hin.

Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a sok ló.

– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? – faggatják az új pajtások.

– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.

Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy gyí te fakó.

Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.

– Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson.

Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.

Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből imádkozik.

– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.

Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a Nagyszarvút.

– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett s fohászkodik istenéhez.

Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a szarvas mellé.

– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.

Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ csúfjára való.