Üstöt lopott púpos varga.
Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha kellett a ruhádra, bélésdarab kimonódra, a majsztram megfoltozgatta, bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány főztjén.
Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.
– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, – méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi, hol az üstje hült helyét.
– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.
Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával. Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.
Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.
– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más üstjét, szegény ember kis készségét?
Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott jószágot is.
– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.
– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.
Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:
– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a sajátomat, visszaadod a jussomat.
Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:
– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt elcipelni, szűk vállamra ráemelni?
– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.
– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg az én rizsem?
Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll az ültéből és azt mondja a púposnak:
– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.
Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a púpjára és indulna is már vele hazafelé.
– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt elcipelni, szűk válladra ráemelni?
– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos hetykélkedve, alattomban örvendezve.
– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd, most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?
Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:
– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.
A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.