Boncnövendék mérget evett.
Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.
Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.
Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.
Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen szókra nyitja száját:
– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.
Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a legnagyobbik, Bundzo nevű, okosabbik.
Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem Buddhára, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra. Bundzo nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?
– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.
– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.
– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két kis jámbor.
– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész Bundzo s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.
– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? – ijedez a két kisebbik.
Hát még amint látják Bundzot, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.
Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.
– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki hangja, nagy haragja.
– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.
– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a legényére.
– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítse haragodat.