Legyecske és Legyezőcske.
Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.
Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis Legyezőcske. Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó Legyezőcske.
Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok legyecske. Legyezőcske orra elé, sorban ülnek egymás mellé.
– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok Legyezőcske. Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.
– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a Legyezőcske.
– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.
– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.
– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.
Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.
– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült arccal a megszeppent kis legyező.
– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.
– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.
– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik Legyezőcskét, – egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.
– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.
Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.
Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek, bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.
Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. Legyezőcske gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást. Legyezőcske gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja a gazdája.
Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a Legyecske hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva ígéretét.
– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.
A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a Legyecske, éppen szembe került vele.
– Ó, te álnok, rút Legyecske, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed, kitaposom a béledet.
Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava elhalóban, potroha megroppanóban.
– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a legyecske.
Legyező néz Legyecskére, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.
– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle Legyezőcske.
– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló légy.
– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.
– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis légy bűnbánóan.
– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.
Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan élettelen.