Nippon-ország naposkertje

A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és nagykomolyan azt mondja neki:

– Hátha versenyt futnánk egymással?

Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.

Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:

– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az enyém meg a gomba.

A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.

– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát, semmi se marad belőle, úgy-e?

– Az már igaz, – feleli rá a rák.

– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.

Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és elülteti a földbe.

– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan, ollómmal váglak ketté.

Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.

– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem nősz, ollómmal váglak ketté.

Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.

– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal váglak ketté.

Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.

– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok, ollómmal váglak ketté.

Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott alattok.

Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:

– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?

– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.

Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:

– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és egyenként dobálgatom le neked.

Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:

– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az édes gyümölcskéből?

– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy kissé, majd rád kerül a sor.

Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.

Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy elódalog, mintha ott se lett volna.

Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a pajtásai a sírását és egymásután siet elő a Kőmozsár, a Tojás, a Méh, meg a Tengerifű. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlen majom.

Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne. A Tojás a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A Kőmozsár bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A Méh az ételes szekrénybe búvik, a Tengerifű meg a padlón helyezkedik el. A rák is velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró Tojás és neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe ütődik. Kirepül belőle a Méh és olyat szúr a fulánkjával a majomba, hogy hátratántorodik és rálép a Tengerifűre. Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a Kőmozsár, lefordul a gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.

Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.