Aevius gondolá, hogy az ő nyelve nem oly drága s szónokolt.
– Dicső Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó. Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz, szegfű az ambrosiához.
– Ki lenne az?
– Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette, míg amaz már gyűlölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett amazé. Egy keresztyén szűz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétől, s hódolattal simultak annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és bámulék rajta. A spoliarium őre ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok közül s átadá őt a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának körülte, a mint bűbájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midőn a tribunok el akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte.
Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tűz kezde villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte.
– Hozasd elém ezt a leányt.
A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár pecsétgyűrűjével.
V.
Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplő hölgy fejére sütött, a megdicsőülés gloriája látszott a körül sugározni.
Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt emberi.
A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg női alak, aranytól nehéz erszényt adva a börtönőrnek, ki nyitva hagyá utána az ajtót.
Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet gyémántos fibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggő fényes aranyfátyol finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait. Köpenyredőinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit aláhuzó nehéz gyöngyök előkelő rangját.
Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga előtt, meglepetve kérdezé:
– Mit kívánsz tőlem, római nő?
A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minővel az istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem, arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei burkolóznak, ingerlő igézet minden vonásban s tiltó szomorúság, csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak, az emberarczon szenvedélynek hívnak.
Sophronia az első tekintetre hátra rezzent ez arcz elől, de rögtön mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve: Testvérem, Glyceria.
– Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az első percz, melyben megpillantál, visszariaszta tőlem. Te iszonyodol ez arcztól – és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tőlem, midőn arczom megismeréd.
– Én nem szüntelek meg szeretni soha.
– Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is szeretni tanít, engem a sors mindenkiről lemondani tanított, a kiket szerettem. De jól van így, most nincs idő panaszra. Titokban előre megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok kínhalálával fogják bevégezni.
– Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve kezeit.
– Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt leendsz.
Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».
– És te? kérdé Sophronia.
– Én itt maradok helyetted.
– És a holnapi circus játékai?
– Velem lesznek befejezve.
– Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.
– Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettőnk közül egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ők; miért ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg másoknak, én egy keserűt vetek el magamtól.
Sophronia mind két kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.
– Te voltál azon nő, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad megmenekülésemre.
– Miért hozod fel ezt?
– Emlékezel rá, mi válaszoltam akkor?
– Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elől megfutni.
– Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom ujra. Ha Isten akarata az, hogy vérhalálom által dicsőíttessék meg neve, teljesüljön az, én gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezítő homlokát köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja előttem az égi üdv kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdődik.
– De azok, kiket itt hagysz?…
– Ők meglátandnak túl a síron.
– Hová őket a kétségbeesés fogja űzni. Oh hallgass rám Sopronia. Te érted most két lény imádkozik, a ki mindkettő engemet átkoz. Ha ez irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök, mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik őket; oh engedj meghalni, engedj elfeledve lenni engem, senkitől meg nem siratva, meg nem áldva, vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság ősz apádat, egy, a te élted, más, az én halálom.
– Nem ily keserű szívnek való a halál, oh Glyceria.
– Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?
– Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség annak, a ki nem hisz.
– Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te élj és örülj sokáig.
– Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?
– Ugy-e? valaha nem volt különbség kettőnk között. Lelkem oly fényes, arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás előtt nem titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha ő választani fog, a másik boldogan lemond.
– Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.
– Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen keresztül; ki hát az, a ki lelkeikről számol? A férj, kihez nőül menék, egy nyomorúlt libertin volt, ki akkor jött, midőn Manliustól mellőztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen bizonyított, elárulva, hogy ő részese volt a Carinus elleni összeesküvésnek, kényszeríte, hogy nőül menjek hozzá.
– És atyám téged ezért megátkozott.
– Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté fejét, mert a császár engem meglátott. E percztől fogva egész életem harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind! Gyűlöli a császár, mert nem hízelg neki, gyűlölik az udvaronczok, mert becsületes, gyűlöli a nép, mert gazdag, gyűlöli minden bűnös, mert itt az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle meghódítanom, a császártól a plebejusig, hogy az ő ősz hajszálait megőrizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az amphitheatrumban a népsöpredéktől, s hízelgni a silány udvaronczok által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve, kierőszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, liktorok és maga Carinus kezéből.
– És atyám ezért átkozott meg téged.
– Igaza volt. Ez megvetésreméltó tett volt egy római patricius leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él, megölné magát.
– Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért siettél oda előre?
– Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de ő útált házamba lépni. Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek. Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s menjetek azután messze, messze innen.
VI.
Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban végig vonult lelke előtt az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta maga előtt a hízelgő édes apát, ki őt annyiszor nevezte szemei fényének, ki oly aggódva őrzé még a szellőtől is, és a szerető ifjut, kinek tiszta szerelme hosszú éveit igérte a jövő boldogságnak. A hölgy szivének ereje megtört a gyötrő kép alatt, s erőtlenül rogyott testvére keblére, ki bátor, elkeserült arczczal tartá őt karjai között, mint egy mythologiai harczias istennő egy más Isten országába tartozó angyalrokonát.
– Siess el innen, szólt a nő, bő himationját testvére vállaira kötve s arany bálteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni fog. A cserét senki sem veendi észre, a circus zajos tömkelegében legkevésbbé.
– Nem. Nem fogadhatom el tőled ez áldozatot; kiálta fel Sophronia önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt.
– A te Istened a szeretet Istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha e szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat, miktől a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a kemény föld és égő üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élők arczaira. Ha te megáldozod magadat Istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni királyi biborának!
A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt.
Ez nyugodtan erősíté meg testvére hajzatán a fejéről levett anadémot, s a fátyolt annak arczára vonta.
– Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad, hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam. Hallgasd el nevem.
Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek kebléről nem birt leszakadni, Glyceria sietteté őt.
– Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én ajkaimhoz kötve.
És Sophronia mégis megcsókolta őt s azon pillanatban belépett Aevius a magával hozott testőrökkel.
– El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sycophant? Eltévedél; ez börtön, nem bacchanál.
– Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyett kettőt találok.
– Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova.
– Ha velem akarsz jőni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide.
Glyceria sietve sugá testvére fülébe:
– El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van.
S azzal a katonákhoz fordult.
– Vakmerők! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tűzesőt hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom előttetek a folyamokat, s telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint az őszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midőn az ebek által széttépetett; láttátok palotám előtt azokat a testszin kő karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikről úgy tetszik minden azon menőnek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok ellenem lázadt rabszolganők voltak, kiket egy leheletemmel kővé változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz, mint kőszobrokat állítsalak? vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani?
A katonák babonás félelemmel álltak félre a delnő útjából, csak Aevius lépett eléje.
– Mennyei szépségű asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká változtatnod, de bár változtathatnád kővé az én szivemet, hogy ne érezne irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen őt akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsőbb parancsom. Fejem és szivem szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt vigyem.
Glyceria hevesen súgá elhalványult testvérének:
– Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy erős. Azon balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tőr van elrejtve… római nő vagy, nem kell többet mondanom.
Azzal megszorítva Sophronia kezét, s Aeviust egy tekintetre sem méltatva többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között.
VII.
Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál.
A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínműhelyénél s az oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének.
Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a női anadém tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszerű dísze körítve; az ország első tisztviselői, consulok, præfectek, tribunok, satyroknak és faunoknak vetkőzve, s undok taglejtéssel karéjban tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán, szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak, és az orgiák jelenetei által fel volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteiről illatos kenet csepegett alá.
Sophronia megrázkódék e látvány előtt, mely bárhová tekintett, mindenütt ugyanazon alakokat tünteté elé, s először életében feledte el Isten nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva az oltár?
A keresztyén nő remegő szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy önkénytelen ösztönből, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a mint a tőr markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre; rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belőle, s a nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolók karéjába lépett s felmagasultan, délczegen megállt Carinus előtt.
– Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tőle végtelen megvetéssel.
Carinus mosolyogva kelt föl fektéből s inte a zajgóknak, hogy hallgassanak.
– Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»? folytatá Sophronia, vakmerő szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors külde Rómába téged, hogy összegyűjts magad körül mindent, a mi rút, mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bűnt, mely isteneid templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgő barbárok millióinak ordítása nem ver fel álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr, csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz jobb azon földnél, melybe eltemetik?
Carinus Aeviushoz fordulva mondá:
– Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös nő. Így, így, szép leány; dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban átkozódol, szerelmem annál jobban ég.
– Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki jegyzi szived gondolatjait s a haragnak napján a mily nevető arczokat látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz más.
– A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennők sorából. Aevius hozz nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istennő szobrát állítsátok bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».
Egy, az udvarhoz tartozó művész rögtön előfurakodott, stylust és viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.
Rögtön elhallgatott a nő, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást sem mozdíta meg.
– Siess műveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni, monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S azzal, mint az éhes kigyó, közelebb simúlt a leányhoz, szemeit annak arczára függesztve.
Az állt, mint egy szobor, hidegen.
– Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a mit szivem érez, szidj, átkozz, káromolj, én ölelni, csókolni foglak, s megőrülni a gyönyör miatt.
A hölgy hallgatott és arcza hideg maradt.
– Ah, te hideg arczoddal akarsz meghűteni? Észrevevéd, hogy szégyened pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni, mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le öltönyeit!
Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen széttekinte.
Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat meglepé. Mindenki mintegy lebűvölve állt meg, csak Aevius találta fel magát. Lappangva közelebb lépe, síma, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.
– Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan bünteti azt, ki a halál kapuit erőszakkal nyitja meg maga előtt, s mást megölni, vagy magadat, egyenlő bűn vallásod szerint, kötelességed pedig eltűrni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s előtted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.
Sophronia kezében reszketett a fölemelt tőr.
Aevius még egy lépést tőn felé.
– Jusson eszedbe, hogy keresztyén nő vagy, monda, ravaszúl nézve a tőr után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a nő kezéből.
– De római nő is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai, s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.
Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy előtt előbbvaló volt a becsület, mint az üdv.
Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával öltönyredőit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen tekintetnek.
VIII.
Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.
Kérdezősködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia számára nem volt.
Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midőn a tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsont-mankójára támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.
– Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy illatos patricius piperkőcz. Mióta Próbus meghalt, írmagul sem látunk.
– Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.
– De hát miért nem tudsz Rómában lakni?
– Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint baraczkoltványai.
E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá Pompejanusnak:
– Carinus letette a bíbort testvére, Numerián javára.
Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.
– Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a császár? Vivát! Vivát!
– Te ismered Numeriánt? Minő ember ő? kérdék aggodalmas arczczal az udvaronczok.
– Minő ember? Egy hős, egy római, ki alatt újra fognak kezdődni Róma arany évei, újra kisüt a dicsőség napja reánk. A dicső harczok, mikben Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra ülök, s ott leszek, a hol minden becsületes embernek lennie kell, nem vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.
Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem támaszkodék mankójára, s egy ismerősét, ki a Capitolium felől jött, száz lépésnyiről megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.
– A Capitoliumból jösz Quaterquartus? nos? nos? mi hír?
– Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá el a lemondását, s kényszeríté a halhatatlan Carinust visszafogadni a bíbort.
Mesembrius egyszerre mankójára dült.
– Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni. Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól. Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh lábaim… S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék Manliussal.
– Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.
– Holnap erővel betörök Carinushoz. És te?
– Én megyek fölkeresni Glyceriát.
– Megöld, mielőtt szóhoz engednéd jutni.
– Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.
* * *
Manlius a pons sacerhez indult.
Triton szobra előtt ott ült a vén duena, ki a gyűrűt adta neki. A mint Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.
– Nálad a gyűrű, uram? kérdé.
– Lássad.
– Akarsz követni?
– Azért jöttem.
– Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?
– Az öröm sohasem késő, monda keserűen Manlius s engedé magát vezettetni kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetőnője, egy kis zöld aerugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát egyetlen, a tetőn levő kerek ablakról nyeré.
Itt a nő eltávozott, úrnőjét hívandó.
Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt ő magának egy római delnő teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökőkutat rózsavízből, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenőcsök illatától átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy hideg, magasztos, templomszerű teremben látta magát, melynek falain hősök és csaták nagyszerű képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. – Talán nem is Glyceria lakik itten? gondolá magában, midőn háta mögött nevét hallá kimondatni.
Megfordult. Egy magas, halavány nő állt előtte, egyszerű hófehér ruhában, melynek redői egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emésztő bánat minden vonásain, mely rozsdája a szépségnek.
Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze kardmarkolatát szorítá. De nem akarta őt így megölni, azt hivé, ez is csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nők nagy mesterek. Ha egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel magukat, s ha egy hőst, annak Minervával: minden férfinak külön jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is, úgy, hogy mindenki másformának ismeri őket. Nem ölheté meg őt ily szomorúan, be akarta várni azon pillanatot, midőn szerelméről fog szólani, hogy a legelső epedő mosolyért szívébe üthesse kardját.
A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:
– Későn jövél. Nagyon későn.
Manlius elfojtott dühvel felelt.
– Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?
Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.
– Mi lelt, hogy előttem szerelemről beszélsz?
– S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekről, édes kéjről suttogjunk egymásnak?
– Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat, midőn így szólasz hozzám.
– Nem vagy-e meggyőződve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelőtt látott? monda Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyéből.
Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s elborzadva kérdé:
– Még azt is, ki e perczben halva fekszik?
Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.
Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijőni ajkán, hátra tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.
Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.
– Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nőd gyilkosának engemet hiszesz.
Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól; oly hangon, mely mintha a föld alól jőne, kérdezé:
– Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égő lángoknak adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan, világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.
– Nem vitték őt kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.
– Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A becstelenséget jelenetről jelenetre rajzold előttem, mint gázolták a sárba az én oltárképeimet? Mondd el.
– Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akará őt menteni, ruhát cserélve vele börtönében, midőn e terve meghiusult, egy gyilkot rejte nőd övébe, s ő, mielőtt férfi keze érinthette volna, megölte magát.
Manlius szeméből kicsordult a köny. A kard kihullott kezéből.
– Égnek minden istenei, áldjátok meg e nőt azon gyilokért! – Nem tudod ki volt az?
– Nem akarja, hogy ismerd.
Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.
– Köszönöm e hírt, köszönöm.
Valami oly borzasztó volt e köszönetben.
– De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek halvány arczára fecscsent a martyrnő vére, félájultan esett nyugágyára vissza, s reszkető lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy nő meg tudott halni így, azon nő apja, vagy férje mint fog tudni – ölni! – Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár ő nyiltan nem tudakozódék leánya felől, gyanítni kezdik, hogy a megölt az ő leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s ő kérdeni fogja tőletek: nem ismertek-e rá egy holt testre, mely a keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nődet fogják elétek mutatni. – Légy kemény szívű, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék szemeidben, midőn e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered, csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.
– Én? közönyös arczot csináljak, szólt maga elé bámulva Manlius, és ne ismerjek rá, midőn holtan előttem fekszik? azt mondjam, nem láttam őt soha?!
– Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjt, kinek neje miatta halt meg?
– Igazat mondál, szólt keserűen az eques. Manlius megtanul tettetni!
Glyceria térdre hajolt előtte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal rebegé:
– És most… vedd kardodat s kezdd rajtam…
Manlius mosolygott.
– Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép nő vagy Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus tégedet imád nagyon?
– Még jobban gyűlölöm én őt. Miért kérded ezt?
– Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?
– Egy mosolylyal sem soha.
– Pedig ő odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adtál neki.
– Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria felmagasulva, lángoló orczával.
Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nőnek.
– Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg, nem; én nőül foglak venni.
Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.
– Manlius, ez gúny és keserűbb a halálnál.
– Nem, – csak szerelem. Én szeretlek.
– Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.
– Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az ő vonásait látom most arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítém őt, hozzád kell menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az ő egyszerű ruháit fogod viselni, még az ő nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az én Sophroniámnak.
Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közől, ki őt gyengéden voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.
Manlius utána nézett s keserűen mondá magában a nő eltávozta után:
– Hát nem tudunk-e tettetni is?
IX.
Mint Glyceria kémeitől előre megtudá, Manliust még aznap felkeresték Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.
Manlius nem várta el a hívást, előbb elment maga.
Egyszerű fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektől viselt selyem virágos bő tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal, ujjaira gyürűket rakott, bokáit lábkösöntyűkkel köríté, s gyürűket húzott meg lábujjaira is, mik a sandalok közől kivillogtak, s egész arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeplőverte módon nézett ki, mint Carinus.
Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva Carinus, atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát szeplőkkel?
Manlius földig meghajtá magát Carinus előtt, mely köszöntési mód a persa udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni, hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.
Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon kegyeletteljes nemével a csóknak, minővel csak a legbuzgóbb zsidók tudják csókolni a Thorát.
Carinus szigorúnak akart látszani.
– Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt szemrehányólag Manliusnak.
– Oh dicső Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességű hangon, tizszer valék atriumodban, hogy izenetemet átadjam, miket Ázsiából hozék, mindannyiszor megtudám, hogy istenektől irigyelt gyönyöreidet élvezed, és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid perczét.
– Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?
– Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas elmesélével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért zavarnám én azzal kedélyedet?
– Helyesen Manlius. Beszélj egyébről.
– Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly lovakat, miknek fényes bőre hosszú csíkokkal van berovátkolva, minőket circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az alexandriai kormányzónak, hogy küldjön neked belőlök. India tengereiben egy csigát fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím számodra egy velament hoztam ebből, minőt ott csak a fejedelmek viselnek.
S ezzel egy pompás leplet nyujtá át Manlius a császárnak, melyet India széleiről egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia menyasszonyi fátyola leend.
A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.
– Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.
Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament, Manlius arczán akará tölteni boszúját.
– Hol tettél szert e szeplőkre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek bántak volna rútul ábrázatoddal.
– Barbár vagy Marcius. E szeplők festve vannak arczomon. Ez fenséges divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.
– Szokás volna ott szeplőket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.
– Csak az előkelőknél. Ez megkülönböztető jelük az országnagyoknak a köznéptől. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint a tied Marcius, tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a plebejusok szépsége; Apolló szeplős arczot visel.
Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.
Az udvaronczok szörnyűködtek e vakmerő állításon.
– Én újra azt mondom, hogy Apolló arcza szeplős. Mert Apolló képe a nap, és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeplői-e? valamint a szeplők csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi izlést rajtam ne ócsárold.
Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.
– Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörők, kik a szeplőket elrejték arczodon, miket a graciák keze tulzott gonddal helyzett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.
És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplőkkel festetve be, épen úgy mint Carinusé volt.
E percztől úri divat lett Rómában szeplőket rakni az arczra.
– Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.
Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregből Manlius által.
Aevius kétségbe volt esve.
– Mihez hasonlítsam ezentul a császárt verseimben? miután a rózsa és liliom megszünt szépség lenni.
– Hasonlítsd őt a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poeta meg volt vele elégedve.
E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már benn van, s sietett utánna.
Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.
– Hát Manlius ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú selyem tógáján s szeplőkkel festett arczán. – Voltál Glyceriánál? kérdé tőle lassu hangon.
– Igen, viszonzá Manlius.
– Megölted őt?
– Nem.
– Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.
S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s mankójára támaszkodva megállt előtte.
– Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt…
– Van másik is, szakítá félbe Aevius.
– Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola. Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád bízom, hogy egy ősz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg, meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.
Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.
– Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt, miként mondád.
– Nem mondtam, uram.
– Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.
– Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el ősz apját, ki miatta kétségbe fogna esni.
– Tekintsd meg a holt testet, senator, s ha az nem leányod és a mit óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom őt általad kerestetni és hazavitetni.
Mesembrius előtt oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt megköszönni.
Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy holttestet, hosszú palásttal letakartan.
Aevius felvoná a leplet a halottról.
Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava elakadt. Mozdulni nem birt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom kitörő ordításával rogyott a holttestre:
– Leányom. Én édes leányom.
– Tehát ő tőle kell félni, suttogá Carinus.
Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsőülést, mely már éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó szóra várna, hogy újra ébredjen.
– Oh édes szép leányom, zokogott az ősz ember, miért kelle engemet itthagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy? Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?… Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly beszédes, oly víg kedvű voltál, oh miért kelle megőszülni nekem?
Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást engedett könyeinek s arczát holt leánya szemfödőjébe rejté.
Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy ő csak egyedül sír itt s széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.
Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz. Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.
Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.
– Hát neked nincs könyed, midőn menyasszonyod előtted meggyilkolva fekszik?
Carinus gyanút fogva egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos kárörömmel fordultak felé.
– Az én menyasszonyom? kérdé Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg Mesembrius.
– Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint csak három nap előtt kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem azt.
– Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem ezét, hanem Glyceriáét.
– Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserűbb dühével, s nem tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett forgó veszélyt, félőrülten elrohant a teremből.
De épen ez őrültség rohama menté meg.
– Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell választani fejét kezeitől.
Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet. Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el rajta Carinus mulattatására.
Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve tért ki háborult arcza elől, s engedte neki a palota kapuját elérni. Dühöngő szavai rögtön népet gyüjtének mellé, s mire Galga lóra kapva nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nőtt körüle.
A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról, hogy azzal Mesembrius ősz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról, midőn az ősz római öregségétől nem várt erővel úgy sujtá főbe nehéz mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb erő érkezett a tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lőn többé található.
X.
Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnőket az indus bayadérek szemfényvesztő forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameterű s elevenebb élű distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél.
Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a mindenkitől irigyelt új kegyencznek, s midőn meghallá tőle, hogy a teuton nők bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket borostyánkő-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi őt galliai fővezérnek, hogy neki ily szőke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor a római előkelő világnál a bolondulásig divatban volt.
A tobzódás későig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté, hogy éjfél után az idő.
Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt.
– A szép Glyceria egészségeért!
– És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza.
– Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én Glyceriának már egy férjét megölettem?
– Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második.
– De tudod-e, miért ölettem meg őt?
– Mert féltette nejét tőled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belőle? Rablók, tolvajok, kik egy szép nőt kilopnak a világból, s azt kivánják, hogy azt kivülök senkinek se legyen szabad szeretni.
– Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene, hogy én nődet lángolón szeretem.
– Az a te dolgod Carinus. Zár alatt nem tartom őt. Mindenki hozzá férhet.
– Könnyű nagylelkűt játszanod. Elég zár ő önmagának. Míg egy intésem elég arra, hogy százezer férfi remegjen előttem, minden hatalmam kevés, hogy ez egy asszony szeressen.
– Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden megnyilnak előttem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni, örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt nevedben, a mennyi ideig te a vőlegényi thorust az én nevemben.
Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyéből.
– Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s üritsd ki kincstáraimat, és csak menyegzői kamrád kulcsát add nekem.
– Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok Glyceriának és küld el lakába: «Szerelmem istennője! Ma nálad töltöm az est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját. Midőn az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet, hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban. Epedő férjed Manlius Sinister.» – Küldd el egy szolgádtól e levelet, s fogd e gyűrűt, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria hölgyei elvezetnek odáig, a hol ő fog várni.
Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel nyújtá át neki a gyűrűt és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába.
Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze.
– Minő boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez hajolva. Miért nem birok én oly szerencsével mint te, hogy Glyceria szerelmét birhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el tudjam vetni.
A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak hozott.
Manlius a császárnak nyujtá át azt.
– Neked szól ez, olvasd.
Carinus remegő kezekkel göngyölé fel az irattekercset s káprázó szemekkel olvasott:
– «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és őrült szerelem. Bűbáj alatt szenvedek. Óhajtom, hogy ne jőjj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni ellened. Erőt és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész világot, de egy lehelletedre elvész minden erőm, nyomorult nő vagyok, a ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! – Glyceria.»
– Ez azt jelenti, hogy «jőjj», mondá Manlius hanyagul vetve magát félkönyökre fekhelyén.
Carinus lecticáját parancsolá elé, melybe szolgái beemelték.
– Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát elcsábítsa másnak.
– Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon.
– Mennyországomban te.
A szolgák vállaikra emelék az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit, s eltávoztak a császárral.
Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit császári őrült szeszély egy órára a világ urává tett.
Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az udvaronczok közől azt, a ki legjobban reszketett tekintete előtt, s maga elé inté.
Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio.
– Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tőle Manlius.
– Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással.
Manlius nevetett.
– Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én ismerem érdemeidet.
– Oh uram!
– Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni a szőröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz Thracziába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket.
Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytől.
Az udvaronczok szemre-főre néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik mosolyogtak reá?!
A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele.
Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a törleszkedést és magához inté a vatest.
– Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása személyünket őrizni. E végett, hogy őket állandóul gazdagon jutalmazhassuk, leszállítjuk a külső hadsereg számát. Minek nekünk idegen országokat őriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római vasra? S alkalmat adni külső vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött összeget ti költsétek el, nemes barátaim… Irjad szavaimat, becsületes defraudator!
Manlius beszédét kitörő éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak hozzá s felragadva őt vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák körül a teremben. A részegség dühe őrültséggé volt már fokozva, nem lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnők, a tömlőkből kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség.
A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta be. Midőn az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bűnhad rémülten vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes lobogással maga az ég gyúlladt volna meg, hogy ijesztő lángjaival levilágítson a pokolba.
Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy őr rohant be, rémhangon ordítva:
– Meneküljetek, Róma ég!
A kerek ablakon át úgy világított a vereslő ég fénye a bűnön kapott rút pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja.
* * *
Carinus a gyűrűt mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe.
A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják kézről kézre, s halk suttogással vezetik néma szőnyegeken keresztül, végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol, s egy ismert hang, de eddig előtte ismeretlen édességgel rebegi:
Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria.
– Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed kezemet remegni kezedben? A szerelemtől van az, és a félelemtől. A szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; – a mit egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit birni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged ölellek… Nem birok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a szerelemről szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon?
Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgő szenvedélyét.
– De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem, ha te csak játékodat űznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeiből, nem vetheted a porba. Gyűlölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyűlölsz, nem megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj?
Carinus felelet helyett keblére ölelte a nőt, s forró csókjaival halmozá el annak arczát és ajkait.
Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszkető szivében, midőn Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak nincs szakálla.
Mint a villám czikázott végig a legijesztőbb gondolat Glyceria lelkén.
– Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy!
S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s azoknak nehéz redőit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve.
– Meg nem menekülsz tőlem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá.
De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstölője parázsánál egy naphtával telt edényt meggyújtani, s midőn Carinusnak sikerült a függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s míg a röpülő láng a függönyöket, a könnyű gyapotlepleket egy pillanatban felgyújtá, ő maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva, mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak:
– Jer tehát!
A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tűz elől, míg Glyceria kanóczot ragadva, őrülten rohant teremből terembe, gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat érő ruháit főterme közepébe, azokat ott meggyújtá.
Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt lángözön lobogott Rómán.
Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái.
Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült.
XI.
Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek Persia határairól a Bosporushoz. Ott találta őket a futó Mesembrius, ki Rómából menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni.
E nemeslelkű cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá az alvezéreknek panaszait, Carinus bűneit; az egyik alvezér, Diocletián megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra hivatkozott és mosta kezeit.
– Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, ő lesz az első, ki testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator.
– Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását, betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a hadseregnek rendeleteit.
Mesembrius gyanúsan szaglálódék.
– Miért jön e sátorból oly erős ambra és pézsmaillat?
– Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator?
– Azért, mert te hazudsz Aper, midőn azt állítod, hogy Numerián általad parancsol.
Mit? mi az? kiáltának a két vitatkozó körül csoportosuló katonák.
– Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az erős ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében uralkodva.
A katonák erővel berontának Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban, hullája már szétbomlásnak indult.
Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók.
Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a seregek erővel ültetének a trónra.
Azután előhozák Apert.
– Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva.
– Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag.
– És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva keresztül a néptől elítélt vezért.
Ez ingerült hangulat közepett érkezék Marcius a Manlius által iratott parancscsal, s nem tudva semmit az előzményekről, átadá kineveztetését Diocletiánnak.
– Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól.
– Carinus borbélya.
Diolectián mosolyogva fordult a katonákhoz.
– Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a nagy borotvákkal, imitt-amott marad belőled valami.
A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust, s egész komolysággal kényszeríték szakállaik erdejét irtani.
Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal.
Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan megsérteni érdekeiket vakmerőség volt még a császártól is.
– Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a poetát már föltevék a vészes farakásra, midőn az keservesen felsóhajta:
– Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat?
Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról, beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá őt Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen.
* * *
A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még.
Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor valaki feltalálta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan kinevették.
– Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki hallotta hírét Róma patriciusai között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék. Rabszolganő volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van őt visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét.
Az udvaronczok kaczagtak az ötleten.
– Néked ismerned kell őt Manlius…
– Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s Diocletiánt ott nem láttam soha. Hiréből ismerem, hogy mindig az utócsapatokat szokta vezetni, ha előre mentünk, s az előcsapatot, ha hátráltunk.
Dörgő hahota fogadta Manlius szavait.
– Hát hadserege milyen? kérdezék tőle.
– Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza, hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hős voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi?
– Hát diadaljelentéseitek?
– Két harmadrésze költemény. Ha győztünk is néha, seregünk száma tette, hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a katonákat rágalmazták.)
Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is.
Midőn azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan sürgették őt hadi készületekre s Carinus összegyűjté hadait az európai provinciákból.
Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget. Lehete őt látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát ne bízza azok lelkiismeretére.
A győztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár saját személyében mutatá be hadai fővezérét a felállított hadaknak, fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és palástban.
Az elindulás előtti napon sorra járták a vezérek a templomokat, mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen dialist skarlat köpenyébe.
A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát.
Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel:
– E harcz fogja letörni Róma ellenségét!