Novellák

V.

Ebből a debütből egy kellemetlen kedélyállapot maradt fenn Ottó grófnál. Kezdte kerülni a magas köröket. Tudja jól, hogy őt ott minden ember azzal csufolja, hogy a «tudós»! Ez czudar egy czím!

Évek kellenek, míg az ember ezt a szagot lekancsérolhatja magáról. Évek és különféle illatszerek. Kiváltképen istállószag.

Ottó gróf azonban még nem akarta magát megadni annak a meggyőződésnek, hogy egyedüli magas sphæra azon kör, melyet a paripák a versenytéren kanyarítanak.

A high life kerülése közben támadtak olyan szenvedélyei, hogy ellátogatott a népszerűbb korcsmákba vacsorálgatni; a Nagy-Pipába, a Komlóba, a Beleznay-kertbe, s ott gyönyörködött a népénekesekben.

Egyszer a Nagy-Komlóban egy új népénekesnő mutatta be a müvészetét. Juliska kisasszonynak hitták. Csinos dombormű volt; rosszul énekelt, de erős hangja volt hozzá: a mi egészséges tüdőről tanuskodik, s ez a fődolog.

Ottó gróf három este egymásután mindig meghallgatta Juliska kisasszonytól a Zöld Marczit, meg a Piros Pannát.

A harmadik este közel rukkolt hozzá s azt kérdezte tőle:

– Juliska kisasszony! ismeri maga a hangjegyeket?

– Hogyne ismerném? A zsoltárban van elég.

– Tanult maga énekelni?

– Hogyne tanultam volna? A bátyám kántor Lapújtőn.

– Julcsa kisasszony! szokta maga olvasni a Weckly Dispatcht?

– Mi az a csunya állat?

– Ujság.

– Nem olvasok én, lelkem, soha semmiféle ujságot; mert én arra nem érek rá. Miattam ott lehet a kávéház asztalán boglyaszámra.

Ilyen klenodiumot keresett már régen Rengeteghy Ottó.

– Julcsa kisasszony, szólt erre megfogva a népdalnoknő kézcsuklóját, én magát kitaníttatom, s csinálok magából hires énekesnőt.

Juliska kisasszony persze hogy azt mondta erre, hogy «nem bánom».

Már most, ha Ottó gróf közönséges ember lett volna, vagyis a hogy a kecskeméti városbolondja szokta mondani: «ember-úr» (volt nála «ember-kutya» is), – tehát ha Ottó közönséges ember-gróf lett volna, azt mondta volna erre a hajlandóságra: «tudja mit, kisasszony; van én nekem százötvenezer forint évi jövedelmem, egyebet nem tudok; önnek pedig van igen szép hangja. Kár azt a publikumra vesztegetni. Énekelje csak az én nótámat, s majd én leszek az ön publikuma.»

Vagy ha már olyan mindenttudó ember volt Ottó gróf, de ha csak egy drachma humor lett volna benne, akkor elmondta volna Juliska kisasszonynak: «én értek mindenhez, a mi zene, ének, a mi hangból támad. Én tudok játszani zongorán, hegedün, phisharmonikán, carillonon, theorbán, hegedüzongorán, panharmoniconon, harmoniaccordon, melodionon, æolosiconon, viola de gambán, euphonon, bőrdudán, bandoskán, tilinkón, szalmahegedün; – én kitanultam a contrabasset, az acustika canonica és æsthetika követelményeit a hangszerelésnél; a compositio és executio feladatait, s a hang szineinek polychromaticus felfogásait. Ismerem a zene történetét Jubaltól, a muzsika feltalálójától elkezdve Wagner Richardig. Tudom, mi subtilis különbség van a zsidó «alamoth» hang, a laterani castrato hang, s a női mezzosoprán között, a mik a laicusnak egyformák. Tudom, mik az ambrozi és a plagáli templomi-hangok? Meg tudom mondani, mi a kontrapont, a kettős kontrapont, a mensura és a fuga? mik az oktávák, quinták, consonanzok? mi az akkord és harmonia? mi a symphonia és a diaphonia? tudok értekezni a cantatékről, sonatákról, madrigálokról, psalmodiákról és oratoriumokról. Megmondom, hogy mi a «Style da Capella?» elmondok csak az «S» betűből tizenkétféle üteny- és effectusnemet az énekmódban: Slargando, Smanioso, Smorzando, Sordo, Sospiroso, Sostenuto, Sotto voce, Staccato, Spirituoso, Stretto, Strepitozo, Sriccando! Könyvnélkül tudom mindazt, a mit szt. Dávid király és Néro császár idejétől fogva Tartini, Mozart, Gluck, Beethoven, Rossini, Bellini, Spontini, Cherubini, Schubert, Boildieu, Mayerbeer, Mendelssohn, Flotow, Halevy, Auber, Berlioz, Liszt, Chopin, Wagner, Erkel, Paganini és Offenbach szerzettek… De én ezt teneked mind nem tanítom meg. Hanem van Arditinak egy hires keringője, nekem csak ezt tanuld meg. Az a czime, hogy «csók-keringő».

Ottó gróf nem ezt mondta, hanem nagyon is keményen vette a dolgot.

Tudta, hogy a világ milyen rossz. Ha ő most egy népénekesnőt elkezd pártfogása alá venni solo, akkor mindjárt azt fogják mondani, hogy így van, meg úgy van. Kitalálta a módját, hogyan lehet az embernek a maga kedvét is, meg a rossz világ kedvét is egyúttal betölteni?

Mit tesz az ember, ha el akar rejtőzni? Sokaságot gyüjt maga körül. A mit az ember táncz közben egy szép nővel elkövet bálban, egész világ láttára, ha ugyanazt egyedül és muzsikaszó nélkül követné el vele, azt mondaná rá mindenki, a ki az ablakon benézne, hogy ez rettenetes botrány!

Ottó gróf, hogy Juliska kisasszonyt énekesnővé kitaníttassa, mindjárt egy egész énekiskolát alapított. Felhozatott magának Milanóból egy ahhoz értő énekmestert. Signore Spirifanti aztán megértette egészen a feladatát.

Két hét alatt olyan conservatoriumot szedett össze neki, hogy gyönyörűség volt ránézni.

Volt Malibran, Alboni, Catalani «in spe» elég. Ottónak csak válogatni kellett. S hogy a rossz világ szája tökéletesen be legyen dugva, Ronconik és Carrionok is akadtak hozzá. A férfihang is kultiváltatott.

Egész operatársaság volt együtt. Azoknak Ottó gróf mind külön szállást tartott, havidíjt fizetett, s nehogy a világ valami rosszat gondoljon: minden nőnemű pártfogoltjának sorba udvarolt, s mindegyiket egyformán kitüntette. Maga is feljárt az énekiskolába, mikor Signore Spirifanti az «ut-re-mi-fa-sol» titkaiba az adeptusokat bevezette, s tanúja volt előhaladásuknak a helyes lélekzetvétel és ütenytartás nagy feladataiban, s nem tűrte, hogy valaki «hamis» legyen, figyelemmel kisérte azt a nevezetes műtétet, hogy a mely énekesnek «nincsen füle,» e maestro nagy kitartással hogy csinál annak fület? s milyen virtuositással idomítja át a magas baritont tenorrá? Sőt az ügy iránti buzgalma annyira vitte, hogy intézete tagjait ő maga tanította «szinpadon lépni» és eleganciával, festőileg correct «pose»-okat foglalni; és tartott nekik felolvasásokat a mythologiából, s szörnyű komoly képet csinált, ha a kisasszonyok elnevették magukat Jupiter viselt dolgainál.

Signore Spirifanti egyre több fényes talentumot fedezett fel a városban és a vidéken, s hordta őket Ottó gróf énekiskolájába. Marchandes des modesok és czukrászok kezdtek panaszt tenni a polgármesternél, hogy nem birnak többé a mamzeleikkel, s professorok panaszkodtak a dékánnál, superintendensnél, hogy jogászok, theologusok nem akarnak többé leczkére járni: mind a hangját próbáltatja Signore Spirifantival.

Ha ez a vállalat sikerül, úgy az «Osztrák-magyar monarchia Lajthán-inneni része» megbuktatja az Italia unitát s mai nap mi árasztjuk el Európát «olasz» operatársaságokkal.

A rossz világ eleinte nevette ezt a vállalatot, később kezdé átlátni annak komoly oldalát. Nagy dolgot mozgat Ottó gróf! A pesti nemzeti szinház operatársasága hanyatlófélben van; a német szinházat már csak a hazafiság tartja, most Ottó gróf fog egy új operaházat építtetni, abba egy sajátnevelésű társaságot telepít meg, s megbuktatja mind a kettőt, s egyúttal eddig ismeretlen diadalra emeli a hazai művészetet. Kezdtek róla komolyan tanakodni a helytartó-tanácsnál, hogy e veszély elhárítása tekintetéből jó volna compromissumra lépni Ottó gróffal, s megkinálni őt a nemzeti szinház igazgatóságával.

Ottó gróf maga is csak akkor vette észre, hogy milyen nagyszerű eszmét létesített, mikor már benne volt, s a jószág-igazgatója tudatá vele, hogy ha ez így megy, a bánáti uradalmat el kell adni. – Hát csak adják el!

Juliska kisasszony bámulatosan haladt a művészetben. A hangjegyekhez még mindig nem értett; de egy hallásra megtanult mindent. Ütenyre nem szeretett ügyelni, hanem ha valamit elkezdett hamisan énekelni, azt azután az utolsó tactusig következetesen keresztül vitte. Alakja azonban igen szép volt; telt idomai, nagy szemei, szép ajka, fehér fogsora és erőteljes csengő hangja: ezekért apróbb követelményeket el lehet hallgatni.

Ottó gróf azt hitte, hogy most már felfedezte magának ideálját, s olyan nagyszerűen berendezte magának az életet, a hogy csak kivánni lehet.

Egy nagy müvésznővel kötött viszony mindenkor megszentelt viszony. Azt titkolni sem kell: lehet nyilt összeköttetés. A művészet nimbusa a nyolczadik sakramentum. Azt a pap sem veheti le. Ezt nem mondja a világ tiltott szerelemnek, hanem köteles hódolatnak.

Ha Juliska kisasszony csupán szép hölgy volna és semmi más, és ott laknék, a hol most, egy háromemeletes ház belle étageában: a vele egy házban lakó úrhölgyek rég ellene lázították volna a rendőr-biztost, hogy szigorúan kikérdezze: selyem és ezüstnemü hol terem és hogyan kerül ide? de mivel minden reggel kihangzik az utczára a nyitott ablakon át az énekgyakorlat, s éjjelenként az «ah la gioja!», ugyanazok az úrhölgyek nemcsak hogy nem nyugtalanítják, sőt deputatióban mennek hozzá ünnepélyesen, mikor jótékony intézeteik számára hangversenyeket rendeznek s felkérik egész tisztelettel, hogy vegyen azokban részt. S Juliska oly leereszkedő, hogy el is énekel mindannyiszor egy-egy szép áriát a concertekben, kezében tartva a kottát, mintha abból énekelne.

Tehát már concertképes és így salonképes, s Ottó grófnak legkisebb aggodalom nélkül lehet vele karonfogva menni az utczán.

S hogy a rossz világ egészen düpirozva legyen, Ottó gróf egyik este Juliskát vezeti haza karöltve a szinházból, másik este az altistánét, harmadik este a mezzosopranistánét. (A bassistát meg a tenoristát nem kell karonfogva vezetni.) Így a világ nem mondhat semmi rosszat.

Hanem egy kis baj volt a dologban. Egészen prózai baj.

Juliska kisasszonynak az a Kúhnságos (uj szó, de régi) szokása volt, hogy a számára megszavazott budgeten mindig szeretett túlkölteni. Mikor népszinmű-énekesnő korában volt ötven forint havi fizetése, ő abból elköltött százat. Így volt az ezeresekkel is; mentül több ezerrel rendelkezett, annál több «két» ezeret vásárolt el.

Miniszternél ezt úgy nevezik, hogy «supererogatum»; énekesnőnél pedig úgy hijják, hogy «fizetetlen árjegyzék».

No de könnyü annak, a kinek olyan hű delegatiója van, mint Ottó gróf; a kinél mindig kész az indemnity.

Ottó gróf bizony elég sokat áldozott Juliska kisasszonyért. És Juliska kisasszony mégis haragudott Ottó grófra. Hogy miért nem áldozik többet? – Miért áldozik egyébre is? másokra is? – Hiszen sub camera charitatis úgy is tudjuk, hogy a «főczél» a közösügy Ottó és Juliska között; az a paradirozás azzal a conservatoriummal nem más, mint parlamenti komédia. Az egész világ tudja, hogy ez csak maszkirozása – a realunionak. Minek pocsékolja hát a pénzét arra a többi kornyikálóra? A férfiakra még hagyján, de minek az a többi énekesnő? – Valóságos honvédsereg! – Haszontalan pénzkidobálás. – Bocsássa őket – szabadságra.

E théma fölött sok osztálytanácskozmányt kellett Ottó grófnak kiállani Juliskától zárt ülésben, melynek szövege nem szivárgott ki a hirlapokba.

Azzal nyugtatta meg mindannyiszor türelmetlenkedő zsarnokát, hogy hiszen az egész világbolondító intézmény csak addig fog tartani, a míg Juliska kisasszony egyszer a nemzeti szinpadon föllép, s ott tökéletes diadalt arat. A legelső győzelem után haza eresztetik a conservatorium – minden patens nélkül, Juliska szerződve lesz, s ha egyszer kezében a diploma, a többitől könnyü lesz bucsut venni.

Ezzel a reménységgel biztatá aztán Juliska kisasszony is a maga hitelezőit, hogy csak várjanak, a míg föl fog lépni, akkor lesz arany-világ.

Betanult végre egy egész szerepet Signore Spirifantitól, s Ottó gróf keresztülvitte magas összeköttetéseinél fogva, hogy a nemzeti szinháznál védenczét fölléptessék.

Erre a napra Ottó gróf egy középszerű juvelier-boltot kivásárolt, hogy gyűrűkkel, tubákos pixisekkel, melltűkkel ellássa az egész orchestrumot, rendezőt, súgót, ügyelőt, és együttszereplőket; Juliska kisasszony boudoirját pedig az alatt, míg a probán volt, tündérkertté varázsoltatta át. A mire Juliska azt mondta, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt inkább neki adta volna.

Arra az estére Ottó gróf minden el nem kelt jegyet összevásárolt a pénztárnál, s kiosztatá tapasztalt jó tenyerű vállalkozók között. Előadás kezdetéig ott leste Juliska kisasszonyt az öltöző-szoba előtt, míg bebocsáták. Juliska panaszkodott, hogy neki «kutya nagy» trémája van.

Erre Ottó gróf azt a tanácsot adta, hogy jó lesz előadás előtt meginni egy pohár madeirát. Juliska kisasszony aztán megivott hármat.

Ekkor aztán keverve volt nála a reszketés a bátorsággal. Nem hogy valamelyik leküzdte volna a másikat, hanem mind a kettő működött egyszerre; hol az egyik volt felül, hol a másik.

Mikor kilépett a szinpadra, s meglátta azt a sok lámpát, meg azt a sok emberfőt; mikor rázendült az ormótlan nagy tapsolás, s anticipált koszorúk özönlöttek feléje a karzatról, akkor úgy érzé magát, mintha a torkát valami összeszorítaná, s azt mondaná neki, hogy «most mindjárt megfojtalak, ha egyet nyikkansz!» Alig lehetett hallani, hogy mit énekel! Hanem aztán, a mint felül került a bátorsága, akkor meg neki eresztette a hangját, szokás szerint hamisan; tűzbe jött, kitett magáért, nem ügyelt a karnagyi pálczára, elkezdett vezetni, előre rohant; hegedű, oboe, furulya alig győzött utána szaladni, s a duettben úgy leénekelte a collegáját, hogy az csak némán tátogott mellette.

Végül azután döntő csapásul adott egy olyan monumentalis gixert, hogy valamennyi proscenium-lámpás összehunyorodott tőle.

A hivatalos tapsoncz-had pedig verte össze az első lábait és tapsolt mindennek; még a gixernek is. Kilátás volt rá, hogy az előadás brillians skandalummal fog végződni.

De nem várta azt be Ottó gróf. Az első felvonás után fülére húzta a kabátja gallérját, s kiosont a szinpad alatt a sülyesztők alvilágán keresztül, hogy senki se lássa, s úgy elutazott még abban az órában Budapestről, hogy még csak meg sem mondta senkinek se, hova megy? Egy esztendeig elő nem jött Silindiából, az pedig nem valamelyik Indiának a hátulsó része, hanem egy oláh falu valahol az utopiai állam szélén: – ott is jószága volt, ott huzta meg magát.

Hogy mi lett az énekiskolájából? A Malibranok, Albonik, Ronconik csakugyan hires portentumok lettek-e? vagy visszamentek a varrógéphez, a czukrász-asztalhoz, a kathedrához? vagy elmentek a vándor Thália apostolainak? Hogy Signore Spirifanti indított-e pert szerződéstörés miatt Ottó gróf ellen? s hogyan complanálta azt a jurium directora? azt se mi nem tudtuk meg, se Ottó gróf soha.

Hasonló rögtöni elfeledtetéssel mult ki rá nézve Juliska kisasszony is.

Mert a művészi pályának hátrányai is vannak. Fentebb előadtuk az előnyeit. Egy diadalmas művésznőnek minden szabad: nem kérdi a paptól, se arra nem vár, a míg az országgyülés tárgyalni fogja a keserves polgári házasságról nemakarva nyögő törvényjavaslatot; de egy bukott művésznő el van kárhozva, annak még a pap sem adhat bűnbocsánatot. Egy bukott «nőt» ismét kegyébe fogadhat a régi szerető, férj, jó barát; de egy bukott «szinésznőt», a ki a szinpadon fiaskót csinált, lehetetlen tovább szeretni. A szinpadi bukás egy befejezett válóper.

Juliska kisasszony megholt e lethális gixerrel Ottóra nézve. Nem maradt neki belőle más, mint a (könyvnélkül is tudjuk már) – a fotografiája.

Vannak azonban halottak, a kik szeretnek egy jobb világban feltámadni. Ottó gróf még aztán sok esztendőkig kapogatott leveleket a világ minden metropolisaiból, a mik nem tartalmaztak egyebet, mint egy-egy nyomtatott szinlapot. A darab czime mindig ugyanaz volt, a miben Juliska Pesten öngyilkossá lett, csak a fellépő primadonna, kinek az első vendégszereplése volt, ott, a hol, változott névszerint mindenütt.

Párisban magyar hölgy volt: «Torontáli Pannonia! vicekirályleány!»

Londonban orosz delnő lett: «Tsitserkoff Anatolia, herczegnő!»

Szentpétervárott amerikai kreol hölgy: «Miss Philadelphia Halloway!»

Berlinben olasz madonna: «Signora Delila di Santo Pilato!»

Bécsben lengyel úrnő: «gróf Savanyinszky Afanazia!»

Madridban török princzesz: «Alibeh el Nazreddin Sultania!»

Egynél több ilyen szinlapot azonban ugyanabból a városból soha sem kapott Ottó gróf. Primadonnája valószinűleg mindenütt csak egyszer lépett föl, s aztán odább tünt, hátrahagyva mindenütt egy gixert, egy csomó kifizetetlen kontót, s egy félig bolonddá tett imádót, – vagy kettőt.

VI.

A ki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri) s az ottani társadalmi viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni, hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, a kinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?

Van ott szép nagy rengeteg, a melyben medvére is lehet vadászni; de Ottó gróf becsületszavát adta szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fenmarad, s még muzeumba is kerülhet.

Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, a melyben az ember naphosszant irhat verset, prózát, senki meg nem háborítja benne; de arra megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet tollat a kezébe ne vegyen – más czélból, mint a nevét aláirni. Nem is kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta, hanem bodzalekvár.

Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, a ki szeret a holdvilágnál kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől is mind összevásárolta a tilinko- és dudafélét, hogy semmiféle zenével ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a temetésénél se muzsikáljanak s kiváltképen ne énekeljenek.

Szép oláh leányok is vannak Silindián, a kik eltürik, ha ez ember a szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint a kit valamitől egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer sétaközben a kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett, karcsúderekú, piros orczájú, parázs-szemű oláh fátára, a ki utánozhatatlan kaczérsággal mosta a patakban a patyolat ingét, feltüzködve mint Diána, s csalfán mosolygott hozzá.

– Úgy-e? hán! monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.

Erre az lett volna Ottó gróftól a felelet, hogy «szép!»

E helyett ő végig nézte a leányt s azt felelte, hogy:

«Sok.»

A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, a miket a hajdani családfő (az uradalom senioratus volt) vidám tivornyáiról emlékezetessé tett. Hanem aztán, hogy új gazdája heteket töltött a kastélyban, a nélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak ült, naphosszant a pókhálólepte veranda alatt, és bámult ki a zöld fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.

Igazán érzékenyítő látvány, a mikor egy ilyen városi nagy úr ott ragad a falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki kedvét tölteni? valjon mi baja lehet?

A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.

Ekkor azután más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó lakását.

Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.

Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katona-tiszt volt, igaz, hogy csak a szekerészosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, a ki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt olyan szépen leirta Ottó grófnak a solferinoi ütközetet, hogy abból azt egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon mult, hogy Napoleont magát is el nem csipték. Ő maga a szekerész osztályával egy fél üteg vontcsövű ágyut foglalt el, csak a szép tajtékpipáját sajnálja, a mit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a szájából; de ő meg cserébe egy franczia generálist vágott le, s annak elvette a tubákos pixisét; végre, mikor neki szorították az Arnonak, s nem volt hid, valamennyi szekerével átúsztatott a vizen.

Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak csücskéit felemelte a fülei magasságáig, s elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is tiszteletnélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamikép félre magyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a magyarázatot:

«Maga nagy szamár!»

No ez aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.

Persze – a gróf nem igen szereti, ha katonai dolgokról beszélnek előtte. Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.

Itten van a járásbeli esküdt, a ki többet ért a vadorzáshoz, mint a törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!

Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.

Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzá illő tudós embert, a járási utibiztost, a ki végzett mérnök; ezzel lehet tudományos dolgokról értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan és nem mulatságosan a «meziási» cseppkő-barlangnak és a «gyetzár» jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta nagyon, hogy ezeknek a leirását nem vette fel a gróf abba a remek albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt nem ajándékba – hogy merne ilyesmit kivánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a grófot felőle, hogy ha a «Meziást» meg a «Gyetzárt» meglátja, azokat az albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf restelli maga leirni, ő elkészíti a leirását, nem kiván érte honorariumot.

Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házból Ottó gróf; mert igazán jóhiszemű becsületes ember volt, hanem azontúl, a mikor meglátta, hogy jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte s kikiáltott az ablakon, hogy «nem vagyok idehaza».

Egyszer meg azután a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével parasztlegényekből és leányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.

Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte Signore Spirifanti jött utána a conservatoriummal. De már ezeket a mulattatókat csakugyan a karikással bucsúztatta el magától.

Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.

– Ugyan kérem, ne uszítson már én rám több becsületes embert, hogy engem mulattassanak; mert elszököm.

Pakulár Gligor igen őszinte, confidens ember volt. A többi grófok úgy szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:

– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?

Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:

– A lelkekkel!

Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.

– S nem fél a lelkektől a méltóságos úr? – No mert én félek. – Akkor ugyan oda illenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé, az is mindig a lelkekkel bomlik.

Ottó gróf kiváncsivá volt téve, s azt kérdezte:

– Ki az?

– De isz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr, kérdezze meg azoktól; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s kikopogtatják az asztallábbal.

– Hát valami spiritista hölgy?

– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad, ha a kezét ráteszi, s az almáriumok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a zsámoly-széket oda küldi, a hova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy boldogult feleségem mit izen nekem a másvilágról? Szegény, nem tudott se irni, se más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet irt hozzám a háromlábu kis asztallal, hogy abban minden titkos latorságom a szememre volt hányva, a miről senki sem tudott semmit.

Ottó gróf nevetett.

– Merre van az a Nyiagra?

– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza! Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom, hová lettek.

Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a keritő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.

Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritismusban. Amerikában többször jelen volt a hires Home és Davenportok előadásain, s látta a sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedük muzsikálását, s az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Homeot a markába szedett parázsokkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a fejét az égő kandallóba bedugva tartani perczekig, a nélkül, hogy egy hajszála elégett volna. Látta az Orinocon a vitalizált csónakot víz ellenében úszni, csupán spiritista médiumok rátett kézlánczolata által hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta Tamerlán arczképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni, (s a kik ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva), beszélt I. Napoleonnal, az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga Urunk Jézus Christus diktálta le (most is ott úszik a genfi tón); látta az emlékkövet, mely a Saturnusból esett le a földre, teleirva más csillagbeli hieroglyphokkal, s megértette a médiumok által annak magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychograph segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de szerzőjük rendes észszel olyanokat sem tudott irni.

Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, a ki hisz a szellemek közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcz millióra megy a hivők száma, s van húsz hirlapjuk, azok között a «Banner of light» napilap harminczezer előfizetőt számlál (nem lelkeket, hanem embereket, a kik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt hires emberek, mint: Cooper Fennimore; Európában Hugo Victor, Flammarion, Hoffmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy œcumeni conciliumban nyilvánítottak tizenkilencz alapcanonba foglalva. Maga III. Napoleon is, Eugenie császárné és Montebello herczeg jelenlétében, látta a szellemidéző Home hivására nagybátyja, a nagy Napoleon kezét asztalán megjelenni s nevét leirni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenienak; de Montebello elől már elkapta a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich herczegnével leendő hirhedett affairejét.)

Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortól, hogy merre van Nyiagra, hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálnia azt, a kit keres, név nem tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt nem bánta Ottó, ha czigánylány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A «Spirit»-ok világában nincs se osztály, se nemkülömbség.

Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték 48-ban a «szabadság» alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy tisztességes régi divatú ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő rondellákkal, elől virágos, hátul gyümölcsös kerttel, lépcsőzetes feljárással, melynek mellvédjén sorbarakott eczetes üvegek érlelték a napon beágyazott tartalmukat; a két kapu-bálvány teteje takarva a fülfü kövér rózsáival.

A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság, a ki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:

– Megmondta ezt a Xéninek a czikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet is készítettem a kedveért. Szereti-e?

Hogyne szeretné az ember három órai lovaglás után a levelensültet? Az Isten áldja meg azt a czikográpot! De hát ki az?

Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéshez szokott nyelve ezt a három görög betüt, Ψ, Χ és Φ sehogy sem szerette kimondani: így támadt a «Psychograph»-ból «Czikográp». Hanem a levelensült fölséges volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor is volt hozzá. A gróf szivesen látott vendég volt. Illett is, hogy a szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.

Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek.

A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya «médium». Utolsó szülötte kilencz gyermek közül, kik mind a maguk szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy veszedelem volt a móczokkal 48-ban; a mikor a boldogult férjét is meggyilkolták. Valószinűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben hirhedetté lett; de még a külföldi ujságokban is irtak róla. Mutatta a grófnak a Banner of the lightot és a Start, a miket ugyan a méltóságos asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.

Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit rapping megérzi annak a közellétét, a kivel álma rokonszenvez, s átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban s felkölti az alvót.

Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó teremben, s valóban érdekes jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arcz, legkisebb háborító színe nélkül a pirnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas sima homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.

Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a kisasszony most a tizenhatodik évében jár.

A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem extasiált állapotban hallgatagok, lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha csak egy olyan ember van a szobában, a ki nem «hivő», semmi kisérlet se sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.

Úgy, de Ottó gróf «hivő» volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden gyanút eloszlatott. Előadása delejes rapportot idézett elő Polyxena kisasszonynál, s ebéd után már «védszellemeiknek» neveit is megvallották egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt «Lucretia», Ottó grófé pedig «Polycrates».

E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy együtt psychographoztak.

A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi meg, hogy vele együtt czikograpozzon.

Az ármányos czikograp egy háromlábu kicsi asztal, melynek egyik lábába plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle valamit, ez a plajbászszal leírja az alátett papirra a feleletet.

S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy hogy kinek-kinek a saját hüvelykujjai egymást, két kis ujja hegye pedig társáét érinti, akkor kész a villanylánczolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.

Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb már nem is irta, de stenografiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).

Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e találkozás által.

Ime tehát talált valahára egy olyan hölgyet, a kivel a legédesebb összeköttetésbe léphet, a kivel szellemdúsan, magas élvezetek között társaloghat; a nélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.

Másnap megint átlovagolt Nyiágrára. És aztán mindennap átlovagolt.

A magneticus rapport egyre intensivebb folyamot képezett közöttük.

Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.

Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a «second sight» által.

Polyxena kisasszonynak elmondá a psychograph, Ottó gróf hol jár és mit mivel egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy van; csupán az órában téved néha a psychograph, nem tizenkét óra volt, mikor ebédelt s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt, mikor lovagolt s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a «double vue» nyilvánítása.

Polyxena kisasszonynak rendkívüli delejes túlmagasztaltságát a tökély fokáig emelte Ottó gróf igazhivősége és sokoldalú tapasztalata.

Kezdtek elválhatlanok lenni.

Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések, lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre raffináltabbá tudta tenni a magicus élvezetet.

Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra; rég elhalt hires emberek arczképeit úgy előállította a psychographfal, mintha ültek volna előtte.

Azután egész albumokat teleiratott Confucius, Zoroaster, Cicero, Mózses, Albufeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más hires lelkek által, megtartva a görög, chinai, góth, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.

Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, a kik Polyxena hivására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.

Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a föld saját szelleméről, s a lég fölötti égő világról; Ottó gróf már éjszakára is ott maradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a csillagok befolyását az emberi organismusra, a sidericus erő hatványát saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, a hova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Venust, Jupitert, Saturnust? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek mind.

Ottó grófnál túlnyomó volt a materialismus: ő az egész titkos világ befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibratiók elméletéből akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos extasis, s nála a sympathiák és túlvilági jelenések szolgáltak irányeszmékül.

Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén balkeze kisujjának hegyét Ottó gróf jobbkeze kisujjának hegyéhez értette. (Mint tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak legnagyobb foka) s így szólt hozzá:

– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással érintkeznek?

Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.

– Háromszáz ötven nap.

– Nem annyi, szólt Polyxena kisasszony. Mert nem az tesz egy napot, a mikor a föld megfordul maga körül, az csak «egy föld»; hanem a míg a nap megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak tizennégy nap óta érintkezünk egymással.

Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.

– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.

A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre. Arczán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel élvezett volna keresztül; kisérve sejtő reménytől egy másik még édesebb élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán ártatlan szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel akarja költeni.

Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással arczán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kisér, a mikor a lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcznak, s új alakot idomít vonásaiból.

– Merjek-e öntől egy nagy elhatározást kérni?

Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.

– Bármit… volt válasza.

– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!

– Mondja ki.

– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el, szólt a hölgy, és lesüté szemeit és szempillái alatt két könycsepp alá rejtőzött a küzdő szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.

Ottó úgy érezé, hogy élete forduló pontján van. Sohasem érezte magát így elbűvölve nő által.

– Engedje kitalálnom, mi az? szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely galvanilag vonaglott ujjainak érczes nyomása alatt.

A leányka ábrándosan rebegé:

– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!

Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet («járjunk hát e szép földi virányokon is oly boldogan együtt!»). Ottó gróf érzé, hogy most meg van fogva.

– Kivánja ön…? kérdé a leánytól.

– Igen! Egy nagy elhatározást! szólt most a leányka, egyszerre mindkét kezével görcsösen megragadva Ottó kezét. Jöjjön el ön együtt velem – a Siriusba!

Ottó gróf, mint a kit csiklandanak, úgy kaczagott fel e szóra. Öröme telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm azon felfedezés által, hogy van a világon leány, a ki akkor, midőn ideálját egész a meghódolásig vitte, a midőn imádója megtérülten, vezekülten lábaihoz fekszik s azt mondja neki, hogy mindent megtesz érte: – akkor azt kivánja tőle, hogy menjen el vele a Siriusba!

S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, a mit nem tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útrahivó gyöngéd teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arczait, ajkát, homlokát, nyakát, a hol éri, csókjaival eláraszsza, s aztán azt mondja neki:

– Nem a Siriusba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába; te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.

Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s e helyett azt válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy

– Elmegyek önnel a Siriusba.

És Ottó gróf épen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhirű spiritista médiumok váljanak.

S miért ne válhatnának magyar létükre?

Lám egy magyar gróf, Szápáry elsőrendű próféta és codificator a spiritisták között. S egy magyar Vay baronesse nem csak hires médium, de kiváló irónő a spiritismus tanában, s azonkívül ismeretes politikai jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, a mit az ötvenes évek elején, mint a «hiszekegyet» tudott könyv nélkül minden igaz magyar hazafi és honleány. Azért irjuk le, mert meglehet, hogy már elfelejtették.

• «1850: – gyász az öltözetben;
• 1851: – minden ügyünk rosszul megy;
• 1852: – a megváltó még el nem jő;
• 1853: – még súlyosabb lesz a járom;
• 1854: – türj és szenvedj szegény nép;
• 1855: – reményünk is széttörött;
• 1856: – a mi halad, nem marad;
• 1857: – nagy izgalom szerteszét;
• 1858: – megürül sok magas polcz;
• 1859: – sápad és elfut sok kegyencz;
• 1860: – a mit vártunk, itt van!»

De soká számítottunk arra az «itt van» esztendőre! És hát csakugyan hozott valamit. Nem ugyan azt, a mit vártunk.

Én akkor egy lapomban közöltem is ezt a jóslatot; s arra ugyanazon tisztelt szerzőnő szives volt nekem megküldeni a jóslat folytatását, melyet azonban a hirtelen szigorúra fordult sajtóviszonyok miatt nem lehetett nyomtatásban reproducálni akkor; ím itt következik most:

• «1861: – előttünk áll a nagy hegy;
• 1862: – a multnál rosszabb jövendő;
• 1863: – segítséget ki se várjon;
• 1864: – most nem tudod, hogy mit tégy?
• 1865: – kezd szakadozni a köd;
• 1866: – kezdődik a hadd el hadd;
• 1867: – lesz benne egy örömhét;
• 1868: – ne siess, mert meglakolsz;
• 1869: – jó kedvedért majd megfizetsz;
• 1870: – sorsod tenkezedben;
• 1871: – felétek fordul a kegy;
• 1872: – úrrá lesz sok hetvenkedő;
• 1873: – okulunk a saját káron;
• 1874: – no de most már hová mégy?»

E nagy celebritásokat elérni volt Ottó gróf magas vágya. S miért ne túlszárnyalni őket? A természeti adomány: az idegæther megvan hozzá; azt csak fejleszteni kell. A magnes-erő a gyakorlás által nő. Feladatai a lehetetlennek lehetővé tétele, s azután a lehetővé tett lehetetlennek a lehetőség törvényei szerinti kimagyarázása. Ez volt a főkülönbség Ottó és Polyxena között. Ottó gróf szerint mindent az anyag és a világerő alkot; Polyxena meggyőződésében pedig mindent a szellem és az akarat. És ez épen így volt jó! Hiszen épen az ellentétek vonzzák egymást: a férfi és a nő; a férfi a positiv polus, a nő a negativ; az anyag a férfi, a szellem a nő; az erő a férfi, az akarat a nő. E kettő találkozásából származik a teremtés mirákuluma!

Ottó gróf hevült képzeletében már látta kettőjük körül a bámuló világot, mely nem meri hinni azt, a mit lát; de azért meghódol.

A spiritisták fejedelmei az igazi «felkent fők».

Ottó képzelmében már előre látta a diadalt, midőn Polyxena lebegni fog a föld felett, mint Angela della Pace; midőn ujjai hegyével a sötétben leveleket fog elolvasni; midőn a megnevezett elhunyt szellemét a vékony kárpiton át megjelenésre készti, mint Davenport, s beszél vele, mint a prevosti látnoknő; midőn ficzamokat fog meggyógyítani ráénekléssel, mint madame Dal Cin, s keresztül lát az embereken, mint Veronica Giuliani; midőn beszélni fog minden vad nyelven, mint Crescentia Wolf, s játszani fog áriákat minden hangszeren, a nélkül, hogy hozzájuk nyulna, mint miss Fox-Kane. – És azután együtt fog utazni a csillagokba ő vele, s leirja azokat saját tapasztalataiból; szebben, mint Flammarion.

Megfogadta neki «szellemére», hogy el fognak utazni együtt a Siriusba.

Ez persze csak extaticus álomban történhetik meg. S ez esetben mulhatlan, hogy egy és ugyanazon pillanatban lepje meg az álom mind a két utazót.

Mert tudni kell, hogy a szellemek közlekedési eszköze a fény. S ez az «alkalmatosság» nem vár. A ki egy perczczel később ül fel, az már csak a következő vonaton indulhat, mely az elsőtől épen 42,500 mérföldnyire maradt hátrább.

E nehéz feladatnál egy megnyugtató felfedezést tett Polyxena Ottónak.

Szemérmesen, szemeit lesütve mondá el a titkot; mert kényes természetű vallomás volt az.

– Mikor ön házunknál marad éjszakára, olyankor mi rendesen egyszerre alszunk el mind a ketten. Ezt én bizonyosan tudom. Ön a negyedik szobában fekszik, velem parallel, három fal van közöttünk. Én rendesen keletnek fordulva szoktam feküdni; de ha ön ugyanakkor nyugotnak fordulva teszi le a fejét: én el nem tudok aludni mindaddig, míg ön meg nem változtatja fekvését. Egy éjjel egész hajnalig nem birtam elaludni; az órák három negyedet háromra ütöttek már, akkor eszembe jutott, hogy önnek a feje alját bizonyosan az enyémmel ellenkező irányban vetették. Erre hirtelen én is áttettem a vánkosaimat a túloldalra, fejtül lábhoz, s egy percz mulva már szunnyadtam. S másnap ön is panaszkodott, hogy három negyed háromig nem tudott aludni. Az ok közös volt.

Ottó gróf lelkét a világætherig emelte e gyönyörteljes felfedezés. Hogy saját idegætherének oly varázsló befolyása van egy magasztos lényre, mely azt három falon keresztül sem engedi elszunnyadni. Távol volt tőle az a profán gondolat: hogy hát ha még a falak nem volnának közben!

Hanem másnap, midőn hazaérkezett Ottó gróf Silindiába, s Pakulár Gligor eléje jött beszámolni a gyapjuval, meg az esett birkákkal, – a krétáról eszébe jutott, hogy minden szellemnek és spiritismusnak van egy legio universalis ellensége: a «számok».

Mikor az ember «hinni» akar, szörnyen útjában van a tudománya.

Ottó gróf kalkulálni kezdett a krétával (delejiszonyatos tapintatú ásvány), hogy mégis mennyire lehetséges az a vállalat, a mire ő fogadkozott?

A szellemek, mint már constatálva van, a fényt választák közlekedési eszközül, mely másodperczenkint negyvenkétezer ötszáz mérföldet haladva, elég gyors szállítási közeg a naprendszer csillagai közötti utazásra. De hogy állunk a Siriussal? Az a legutóbbi hozzávetések szerint háromezernégyszázötvenhét millió kétszázezer mérföldnyire esik a földhöz s a míg a szellemek gyorsabb omnibuszt nem tudnak kitalálni az utazásra, mint a fényt, ezzel az alkalmatossággal épen negyvennyolcz óráig tart a földről a Siriusba eljutni, még szellem alakban is. S utközben nincs «restaurant!»

Más volna, ha Polyxena kisasszony akaraterejét eléje lehetne fogni a fénynek, mint locomotivot; de Ottó gróf, mint materialista, ehhez az expedienshez nem folyamodhatik.

Ezzel a scrupulussal lovagolt vissza Ottó gróf még az nap Nyiagrára, kérdést teendő Polyxena kisasszonynál ebben a nagyon megszorító psychophysiologiai feladatban.

Hanem hát arravalók a szellemek, hogy az ilyen kétségek között gyors segélylyel szolgáljanak. A szellemeket nem lehet zavarba hozni.

Mire való a psychograph?

«Lucretia» válasza præcise így szólt:

– Igaz, hogy a földről kiinduló sugár akkora távolt, mint a föld és a Sirius között van, negyvennyolcz óra alatt futna keresztül. Úgy de a milyen gyorsan halad a földi sugár a Sirius felé, épen olyan gyorsan közelít a Sirius sugara is a föld felé. A mikor mi közelítünk a fény erejével, a Sirius is közeledik ugyanazzal mifelénk. E szerint a távol fele utján találkozunk össze. És így huszonnégy óra alatt odajutunk.

No ez már nem olyan sok. Ennyi áldozatra csakugyan rászánhatja magát gavallér ember a médiuma kedvéért.

Csak a napot kell még kiválasztani. Egy szép derült, holdvilágtalan estét kell kilesni. Az nap a nyiagrai kastélyban fog hálni Ottó gróf. Meg lesz parancsolva minden cselédnek, hogy másnap éjfélig senki se költse föl Polyxena kisasszonyt, se Ottó grófot; – (mert hiszen a Siriusban körültekinteni is csak kell egy pár óra.) Már a mama is meg volt nyerve az expeditió számára, (nem együttutazónak, ahoz nem volt elég kedve); de ő is elég furcsának találta a gondolatot; csak azt kérte a vállalkozóktól, hogy ha a «Szirnyos»-ba elmennek, hozzanak onnan valami receptet, hogyan kell a zsizsiket a borsóból kiveszteni?

Ha ez a csillag-expeditió végbe mehet, Ottó gróf örök időkre nevezetes emberré teszi vele magát itt e földön.

Hanem hát fátuma volt, hogy semmi vállalatát sem birta egészen befejezni.

A meghatározott napon, mikor a geodæmon legkedvezőbb viszonyokat látszott előkészíteni; az asztrál szellemek által tisztára volt seperve a lég: Ottó gróf, midőn a kastély kapuján belovagolt, annak udvarán egy idegen bricskát pillanta meg.

Ezt a bricskát nem a lelkek hozták ide. Nem ám, hanem négy mokány ló; a mik már ki is voltak pányvázva a füre. Ez nekik az abrak.

Határyné asszonyság pedig már a tornáczban eléje jött a grófnak s azt mondá neki hogy:

– «Lelkem, nagyságos szomszéd úr; ma nem utazunk a Szirnyosba. Vendég állt a házhoz: Toprongyossy Benedek úr ő méltósága; igen fáin derék ember; de biz a miatt most a Xéninek a konyha után kell látni, mert Toprongyossy Benedek úr nem éri be azzal, a mit a háromlábu czikográp pingál az asztalra, szívesebben látja az asztalon a háromlábu bográcsot, tele paprikás pörkölttel; s ennek az úrnak semmi járása a csillagokba, legfeljebb csillagot szokott rugni egyszer másszor, mikor víg társaságban jól berugott, különben igen fáin derék úr.

Hogy ezt nem tudták a kopogó szellemek előre megmondani!

Ottó gróf magában a Neptunusba kivánta az egész Toprongyossyt; a mi igen pogány kivánság volt, miután a Neptunus még olyan lágy, hogy ha arra Toprongyossy Benedek ráhág, hát laposra nyomja a szegény planétát.

Mert Toprongyossy Benedek legény a talpán: termetén megfeszül a zsinóros dolmány, s reng a föld s peng a sarkantyú, a hová ő lép, s ott marad a patkója nyoma a parketten. Kerek szakálla és göndör bajusza van s nem kell azt festeni, fekete az magától is, mint a korom; a haját pedig nincs az a süveg, a mely le birja szorítani; sürű az, és kemény, mint a sodrony; s két piros orczáját örök mosolygásra kényszeríti a tulságos egészség.

Mikor bemutatták őket egymásnak, úgy a tenyerébe csapott a grófnak üdvözlet fejében, hogy abban minden magnetismus egyszerre paralyzálva lett.

Toprongyossy Benedek talpig jó czimbora volt. Nem csinált ő titkot abból, hogy ő bizony nem tud semmit. Hiszen ha mindnyájan professorok akarnánk lenni, ki maradna diáknak? Ő csak publikum, a ki hallgat és nevet. S igen jóízüen nevet. Ottó gróf egész ottléte alatt folytonosan az ő rovására élczel; őt szurkálja sarcasmusokkal, őt lövöldözi csipős aperçuekkel, őt csiklandozza pikans iróniával, mond neki absurdus bolondokat, miket az fideliter elhisz s tódítja, ha az mondott valami nagy szamárságot, hogy még nagyobb legyen belőle. Toprongyossy mind nem haragszik azért. Ő maga nevet legjobban a maga rovására. Neki magának csak egyetlen egy élcze van, s azt el is mondja mindenkinek a legelső találkozásnál, a midőn a nevét bevallja: hogy ő az a Toprongyossy Benedek, a kinek az ármányos ujságiró egyszer úgy nyomatta a nevét a czímszalagra, hogy «Bekened», s aztán úgy igazította ki, hogy «Beneked». – S miután ő ezt az élczet harmincz esztendő óta mindenkinek elmondta: valószinü, hogy már eddig sokan tudják.

Ottó grófnak feltünt az, hogy mikor egyszer-másszor Polixena kisasszony megjelent a teremben, konyhakötény volt eléje kötve s az arcza piros volt a konyhatűztől. Hogy lehet neki annyi delejességgel kiállani a takaréktűzhely mellett, mely csupa vasból van!

Sőt még az is megtörtént, hogy mikor az ebédhez felhozták a puliszkát, s azt Toprongyossy Benedek nagy hahotával üdvözölte, kiáltván: «hahó! ez az én testi eledelem!» (Leibspeise), akkor Polixena kisasszony szerény dicsekedéssel susogá: «ezt pedig én készítettem».

Ottó gróf elszörnyedt: puliszkát készíteni delejjel! A szent vitál magnetismust haricskadarára és kászu-turóra pazarolni! – De nem úgy lesz az! Valami nagyszerű asztaltánczoltatási jelenet készül itten. – Csak tehenkedj neki annak a puliszkának, te rüpők! – majd mi ketten ráteszszük a kezeinket az asztalra; azzal egyszerre beáll a vitalizáló delejlánczolat, az ebédlő asztalból lesz «table moving», egyszerre felemeli a lábát, felüti az álladat, s azzal úgy eltánczol előled puliszkástul együtt, hogy szaladhatsz utána!

Azonban ez nem történt meg. Polixena kisasszony nem állította helyre az életdelejes lánczolatot, az asztal recsegett ugyan, mikor Benedek úr rákönyökölt; de nem próbálta meg a ficzánkolást, jobbnak látta veszteg maradni. Ottó gróf elnézte csendesen. – A betyár megette a magnetizált puliszkát az utolsó befaló falásig s nem vált tőle prikulicscsá.

Persze, hogy ebéd után szó sem volt semmi szellemmutatványról. Elég «egy» ilyen ember, mint Toprongyossy Benedek a világ minden szellemét az égi ürbe szétkergetni. Davenportnak egyszer Bostonban azért nem sikerült a szellemi mutatványa, mert hallgatóinak egyike szivarra gyujtott, s a hirhedett Home egyszer Berlinben kénytelen volt előadás nélkül bocsátani haza a közönséget, mert a szellemeket bántotta az, hogy egy néző úgy ült a széken, mint a lovon. Nem is kellett Toprongyossy Benedeknek más szellem, mint a mi a savanyu-vizben lakik. Néha az is megszólal nála: (mikor kirugja a dugót a palaczkból!)

A fekete kávé után konfidens lett Benedek úr, s nagyon sokat betalálván venni a mindenféle jó borokból, nagyon elkomorodott. Szokásuk az a délelőtt vígkedvű temperamentumoknak, hogy délután elkomorodnak s akkor aztán elkezdenek «okosan» beszélni. Lelkiismeretfurdalás ez, mely azt hányja fel nekik, hogy most sokat ittak s ha tüstént komolyan és bölcsen nem viselik magukat, még azt fogja hinni a társaság, hogy fejükbe ment a bor, s aztán mentül okosabban beszélnek, annál jobban elárulják, hogy sokat ittak.

Benedek most már egészen ismerte gróf Rengeteghyt; hiszen egyszer együtt voltak vadászaton a Hargitán! Most emlékszik már rá.

(Csakhogy az az elébbeni senior volt, Rengeteghy Leó gróf, Ottó gróf megboldogult nagybátyja, a kire Benedek emlékezett s a kinek egyéni sajátságait aztán mind Ottó grófra ruházta át csupa régi barátságból.)

– Ugyan mit csinálnak a gróf úr fiacskái? Nagyok-e már?

Ottó gróf aztán elszámlált neki tizenkilencz élő gyermeket, hogy kiből mi lett, és hová lett? A tizenkilenczediknél megsokalta Benedek s belevágott.

– De nini, a gróf akkor egy lábára sántított, a melyiket megtépett a medve.

Ottó gróf felvilágosítá róla, hogy egészen uj kaucsuk lábikrát tétetett magának s most akár tánczoljon. Aztán meg, hogy «parókája volt akkor a grófnak!»

– Most is az ez; csakhogy szálankint van oda ragasztva a fejbőrhöz: angol találmány.

– Hát az a nagy sinkorán kutyája hová lett, a melyik mindig vele járt?

– Azt elvitték a persa trónörökös számára paripának.

Benedek úr csak azon akadt fenn, hogy hogyan patkolják azt meg?

– Hát a cserebogarat szereti-e még a gróf? Akkor marokkal ette.

Ottó gróf mondá neki, hogy most már a skorpio-evésre adta magát.

S így beszélgettek egymással a legkomolyabban, míg a méltóságos asszony fel-felvisított, mikor nem bírta a nevetést visszatartani tovább s azt mondta, hogy olyanokat tud ez a gróf felelni, mint egy czikográp.

Ottó gróf végre megunta ezt a mulatságot s szedte a sátorfáit. Bucsút vett a méltsás asszonytól, parolázott Benedekkel s azt mondta Polixena kisasszonynak, mikor kikisérte, hogy addig már nem fogja látogatását ismételni, a míg ez az úr itt időzik. S hogy azt megtudja, mikor ment el? mindennap átküldi a czigánypostát izenetért Nyiagrára.

De iszen küldhette azt! A hová egyszer Toprongyossy Benedek letelepedik, nem madár az, hogy odább repüljön. – Hét nap mindig üres kézzel jött vissza a Csicsa. A nyolczadik nap aztán hozott egy levelet. A formáján látszott már, hogy azt a méltóságos asszony irta; de még inkább a czímzet sorain. Ezeket a betűket ő irta, még pedig nem a czikográppal, hanem ökölre fogott kalamussal.

Belül pedig ez volt:

«Nagyságos gróf úr, kegyes uram!

Örvendetesen jelentem, hogy méltóságas Toprongyossy Benedek úr a mai szent napan eljegyezte leányamat Polixenát; máhaz egy hétre leszen az eskető. A gyermek nem akart; de a doktor azt komendálta, hogy jó lesz neki férjhez menni, mert különben vámpír lesz belőle, ha meg hal; hát inkább hozzá adtuk. Jó ember úr. Nagyon instálam nagyságas gróf urat, ha kegyeskednék a Polixenának násznagya lenni ez alkalammal. Családamat nagyan megtisztelve találnám. – Maradak stb.»

Ottó gróf a Siriusból esett le!

Férjhez menni! Egy elsőrendű médiumnak! Hozzámenni egy eleven pohárszékhez! Feleségévé lenni egy lomha butordarabnak, a minek férj a neve! Azt a kezet, melynek érintése alatt az asztal tánczolt és csudadolgokat írt, odaadni Toprongyossy Benedeknek, ki tánczol ugyan, de nem ir soha! S még ő legyen a kiadó násznagya ennek a lánynak; a ki már szellemileg egészen az övé volt, lélekben vele copulálva, a csillagokban vele együtt élve, álmában együtt établirozva, a ki valóságos delej-hitvestársa volt már, ki vele annyiszor álmodott együtt ölelkezve három falon keresztül! s most azt ő feleségül adja egy kenyérőrölő gépnek, egy bordesztilláló kazánnak!

Hiszen módjában lett volna neki azt megváltoztatni; csak azt kellett volna a méltóságos asszony levele alá írnia, hogy: «én pedig nem adom, mert az enyim». S így visszaküldeni a levelet. Hanem Ottó gróf ezt az egy tudományt nem tanulta meg jól.

Kiábrándulásnak nevezte azt a felfedezést, hogy a szellemek is – szomjaznak…

Csalódott ebben a leányban: azt hitte eddig felőle, hogy az csak szellemtárs akar lenni; csak az egekben akar nászutazást tenni; csak együtt álmodni, – s ime, annak fejkötő kell!

A legelső gondolatja az volt, hogy szalad Silindiáról, meg sem mondja, hová? Hanem aztán meggondolta a dolgot. És nagyot nevetett. Vagy ő rajta nevessenek, vagy ő nevessen máson: a történet nevetni való.

Visszaírt a méltóságos asszonynak, hogy ott lesz a lakodalmon.

Ott is volt. Kapott násznagyi selyemkendőt. Végignézte a szertartást, végig ülte a lakomát. A menyasszony most is halavány volt; de nem mutatott semmi szomorúságot. A vőlegény csakugyan elmondta az eskető esperesnek is azt az élczét, hogy aztán az ő nevét a matrikulába se Bekenednek, se Benekednek ne írja, mint amaz ármányos ujságiró. Vacsora után pedig kihordták az asztalokat (a czikográp rég a padlásra került már), s tánczoltak kivilágos kivirradtig.

A szellemek semmi galibát nem csináltak, nem fujták el a gyertyákat, nem vágták el a bőgőhurokat; Ottó gróf azzal a tudattal poroszkált haza Silindiára, hogy ennek is vége van – ebből sem marad számára egyéb, mint az ideál photographiája…

… Polixena aztán elment Toprongyossy Benedekkel haza Dicső-Szentmártonba, s hogy miként vitte el őt aztán a Siriusba? az az ő dolga.

VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény meséjében megkivántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket; mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egy másik regényem szenvedett már ily fogyatkozásban, s elismerem, hogy azoknál ez az én hibám volt; de a jelen esetnél az egész olvasó közönség a tanum, hogy nem én vagyok a hibás, hanem a regényhősöm, a ki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk mi még vele! Hát csak kövessük.

Mikor hazaérkezett a lakodalomból Ottó gróf, megállt a fali tükör előtt, s így beszélt magához:

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának; engedtél magadnak parancsoltatni, kuczorogtál kaszárnyában, ettél prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra s megfeküdted a kórházat… Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szükölködő testvéreink javára, viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy félórába került a lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt dolgaidról, hiressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte… Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet, hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni… Hát kellett ez neked? Utoljára még a csillagok közé kivánkoztál s míg szellemmé akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezd el már az eszedet valami okos czélra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold buzatermő föld, kaszálló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén táblabiró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az aszály, nem esett eső… Itt van ni: az ázsiai indolentia! Dehogy ázsiai! Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát Egyptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a Fáráók idejében öntözték az országot a Nilussal. A chinaiak egész mezőgazdasága öntöző csatornáikra van alapítva. A mexicoiaknak már az incák idejében voltak öntöző vízvezetékeik; a japániak bambusz csöveken vezetik át egy hegyről a másikra a vizet s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország czímerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember csak a «kereszttül», meg a «koronátul» várja a segítséget. Az angol farmer gőzmozdonynyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s hosszú kautsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a buzáját. Kap husz magot utána. Ha a bálvándi uradalmat észszerűen rendeznék be, annyit kellene jövedelmeznie, mint a Reusz Leobenstein uralkodó fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész számára! Mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehez különösen ért. Látta Napoleon mintagazdaságát Saint Cloudban, bámulta Albert herczeg gulyáit Windsorban, elleste a czukornád-ültetés titkait Chinában s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemlélet utján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód szerint Frankhonban s az indigotenyésztésbe egészen be lett avatva a singaporei nábob kertésze által; hozott haza Egyptomból mumia-buzát, mely százhatvan magot terem, mint a czirok, és czirokmagot, melynek a szárából czukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, a melynek magja gesztenye izű, és gesztenyét, a melynek gyökerén burgonya terem, és burgonyát, a melynek gyümölcse paradicsom-alma. Látott szántani gőzekével Angliában. Látta Thibetben, hogy a jakot először megnyirják, azután megfejik, azután befogják. Elnézte Fatsitsio szigetén, hogy gombolyítják le a selymet s aztán milyen pompás eledelt készítenek a fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a chinai paraszt előtt, ki a birtokát képező tóból négyféle hasznot tud húzni: először potykát, keszeget fog benne, meg lópióczát; ezeket besózza, elteszi télire; azután kacsa-ólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vizen; harmadszor bambusz-tutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a viz fenekén. Ez aztán megél! Itt meg a kinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát, s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az inas-esztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle; hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy tudományban, a mit még az sem tud egészen, a ki holtig azt tanulta; és azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának ha száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát ugyanezt rossz néven venni egy gróftól, a kinek van is miből és nagy tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya, Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve, mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége «szép». Mit szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól mondatni, hogy «szép», már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtől hagyja is azt mondatni magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, himnemű: «der Spiegel», «le miroir», s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, a ki nem nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos czéljai. S azok egészen beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.