Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb is felhivatta a gazdasági tisztjeit, s tudtukra adta, hogy ezentúl ő maga személyesen fogja vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind elvettette, s a mint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja mind a háromezer hold buza- és repczevetést, s múmia-buzát és festő-mályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait, kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az időn) a mint a szántást végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Igy hát csak meg kellett még hagynia erre az esztendőre, a mit már együgyű elődei a földbe tettek.
A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen szivesen fogadták. Piroska még mindig szabad volt. Ottó gróf az első látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is kérdést az iránt, hogy Piroska grófnő szive nincsen-e még lefoglalva?
Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régi módi jó tanácsokkal.
Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásból is; hanem legelső dolog az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tiz év közül van három jó, három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell lenni. Ez, a mi a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei, a cselédjei, azokat fizesse jól és részesítse a haszonban. Tudjon mindent, a mi történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak fenakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy leskelődik, mert akkor daczból is megkárosítják; lakjék mentül többet otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban s váltó alá a nevét ne irja soha; s ha épen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély s új módikat akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét, jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó tárgyakról, a minők a száraz hótalan tél, a késői fagyok, a nyári aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, földi bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a szikes föld, a futó homok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, – a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; cholera, vérhas, váltóláz nagy munka idején, hébehóba egy kis asztag-felgyujtás és az adó-executió s más efféle elemi viszontagságok, és a minek ezek különösen megártanak, olyan se flórát se faunát ne akklimatáljon. Azután iparkodjék tanulni attól a nagyon hires professortól, a kit «más kárának» neveznek, de a saját kárából veendő leczkéket, a mennyire lehet, csavarogja el.
A mi pedig a második kérdést illeti: Piroska szive még szabad; lásson utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.
Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: «ezt meg már épen jobban értem, mint te!»
Nem az a gazdának az első teendője, a mit te mondasz; hanem az, hogy ha van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az egész világon.
Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni háromszázezer forintot a földhitelintézettől, a mi a záloglevelek árkelete szerint felül ért kétszázötvenezernél.
Kezdeni azonban egy hirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett volna persze az öntőzőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő társulatnak s remélte az ehez szükséges tőkepénzeket könnyű szerrel, hazafiúi aláirás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső esett, mintha az elmult évben esőért mindenünnen beküldött petitiók özönét most egyszerre látnák el kedvező hátiratokkal a fellegek között, s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez öt lovas szekéren vánszorogni s annak a tervét előadta: a felszólított összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét, hisz így is minden rét víz alatt áll.
S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a jó esztendő nekünk. – No annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át lehetett lovagolni; mindennap szivesen látták. S minthogy Piroska grófnő nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixirozhassa, azt gondolta ki, hogy megtanította őt piquetet játszani. Nincs annál kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló ember piquetet játszik és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan tudná a másikkal megnyeretni a partiet? Hogy lesnek egymás kártyájába, csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják el a biztos ütőiket! s aztán a melyik vesztett, hogy tetteti a kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig «kénytelen volt» nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál minden nap.
E közben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan nem volt szükség trágyalével öntöztetni a buzáját, guanot hozatni Iquique szigetéről: a mult évi kényszer-ugarolás után olyan termést adott az úr Isten, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A magtárak a harmadik emeletig teltek buzával. – Hanem megint volt egy nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák forintra.
Mit csinál az ilyen bőtermés-inség idején a jó gazda?
Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy ott hagyja a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a takarékpénztárba tett tartalékösszegeit s költ azokból.
Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati genie; hanem úgy, hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján egy gőzmalmot: megőrleti a búzáját lisztnek, kiküldi Braziliába; ott van állandó biztos piacza; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, a ki egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust s építtetett vele gőzmalmot.
Harminczezer forint bánta csak.
Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzá való víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öcscse urának, hogy csordakutat ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron épen kiszárad s annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgép-itatásra használják, minden héten három nap pauzálni kell az üstnek, a míg a követ kiverik belőle.
No de a ki mindent tud, azon a bajon is tud segíteni.
Ottó gróf hozatott magának egy másik anglust s furatott vele a gőzmalom számára egy artézi kutat.
Az belefúrt neki a földbe másik harminczezer forintot, még tán most is fúr: azóta a silúri rétegekben járhat valahol s nagy csoda, ha az «ichor»-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.
Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta meg, hogy jövőre főfigyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot csak blocadetörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: «Cotton is king!» (Gyapot a király!) akkor nem vakarja most a fejét a financzminiszter, hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-re. Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész nyiltan megmondta neki, hogy «hagyd te kedves öcsém az akklimatálást, experimentálást a császároknak, érczherczegeknek, a kiknek van elég pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésből, vagy az alattvalókból. Nem nekünk való ez!» Ottó grófot ez nem riasztotta vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a nagyszerű gyapot-ültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, a miken a mályvarózsa-alakú sárgás testszinű virágok mint egy bronztenger hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokból a hófehér gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret igérkezett. Az anglus (Nr. III.) már meg is hozatta Brightonból a gyapottisztításra szükséges gépeket, miket a szüretelés helyszinére kell vontatni s ott rögtön legyaratolni a magról a gyapotot, mert ha az beletörik, olajos lesz és hasznavehetetlen. Ez is harminczezer forint. De a várható gyapottermés százezeret ér!
Október elejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukoricza, szőlő oda se néz neki. Hanem a gyapotnak az épen elég volt. Másnap aztán megint vidám derült idő lett s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul ½ fokkal alább szállni; s az egész aranyszinű ültetvény-tengerből lett azontúl egy nagy fekete tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél előbb leszántani, hogy ne lássa az ember.
Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész hegyoldal, a mit még a régi vinczellér telepített, ez ritka jó vörös aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett, az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették s bizonyos vevője volt mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a mívelési mód. Elhatározta, hogy a szőlőjét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hoibrenkezett szőlőt? A ki nem látott, örüljön rajta. A methodus abban áll, hogy a szőlő igen sok bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumpliczukor dolga, meg a spiritusé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan, de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy Ottó, ez a hirhedett szaktudós rögtön távolból is felfedezte, hogy hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abból az ő methodusa szerint «lacrimæ Christinek» kell előállani. Adott aztán utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni s ezért a titokért holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nro IV. anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán a hol megsütötte a forró nap a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezde Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós kertészauctoritás aztán összeszidta, hogy az ő methodusa nem a magyarországi rideg klimához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki, rakasson le alagcsöveket a szőlejébe és füttesse a talajt. Ottó gróf még ezt is megtette. Drainageoltatta a szőlejét s füttetett alája pogányul november végeig, míg csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is aztán elég «lacrimæ Christi»; már t. i. hogy a ki abból ivott, kicsordult a könye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.
– Nem való ez az ország semmiféle termelésre, mondá Ottó gróf; valamint hogy vannak Délamerikában egész országok, a mikben semmi ága a földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi főfeladatunk a baromtenyésztés.
Hiszen az is igen szép tudomány s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, hires merino-nyája; csakhogy azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambitiójává tette, hogy neki mindenből legyen, a mi csak a világon hires, nevezetes barom, az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa birkaosztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az eredményre!
A gazdasági kiállításokon arany, ezüst, bronz érmeket nyert, a futtatásokon ezüst billikomokat, s a győztes barmainak arczképeit aczélba metszették.
Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd társaságában:
– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint szomszédaim. Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester sajt készül. Jövőre én minden birkának a két tőgyét kifejetem s csak a másik kettőt engedem a báránynak kiszopatni.
– Tudod mit? mondá neki Erdőváry; légy szives elébb a báránykával kiszopatni a birka egyik két tőgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt chesternek.
Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedt, tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte, bebizonyítani, hogy igaza van.
– Hja én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; exoticus birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.
Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát s azt állította, hogy sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjút viselő állat, melynek két tőgyénél több volna. Ottó gróf fogadást ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf könyvtárából kihozták Okent s abból Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az Okent s viszont rásütötte ellenfelére a könyvből a «jak» leirását, mely az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tőgye van. A ki mindent tud, annak igazának kell lenni.
– És így én kapom meg az ezer szivart.
– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! erre fogadtunk.
Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon, egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy egész gulya jakot; bikástul, borjustul. Mire Magyarországra megérkeztek, még meg volt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával, (vagy nem tudom én minek hijják ott a csordapásztort?) azzal együtt.
Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahoz a mi kútainkban otthonos, vízi borjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szíkízű, hinárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, a mi a Dhawalagiri szikláiból fakad, s a mitől a tudós utazók állítása szerint a vadállat megszelidül s az ember megmámorosodik.
Mit kell tenni? Destilláltatni a kútvizet s aztán egy angollal (Nro. V.) jégkészítő gépet állíttatni fel; s eként mindennap lepárolt és jégbehűtött vízzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű paczal-aszályt ne kapjanak.
Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf s kapott a kiállított jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionból.
S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte. Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, a mit különösen az által érdemelt ki, hogy a mult nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan segélyére sietett a szegény földnépének.
Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bibelődnie kell a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hydrometerrel, az ozonometerrel; szükséges, hogy observatoriuma is legyen, a melyből a csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja; ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre, hogy valóságos csodadoktorrá lett s jó szerencse, ha csak homœopathiával gyógyít.
Ottó gróf a nagy epidemia alkalmával ott a maga pusztáján tömérdek embert kigyógyított és bámulatos szerencsével.
S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A «ginseng gyökér.» Ezt ő Chinában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány s mindenütt ginsenggel gyógyítják.
Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy kapjon Chinából tíz mázsa ginseng gyökeret: abból aztán kész decoctummal várta a járványt, mire idejön.
S minthogy a paraszt olyan agyafúrt, hogy nem siet rögtön gyógyíttatni magát, a mint a baj kezdődik, hanem megvárja, míg belehal s akkor lamentál már: tehát Ottó gróf azt tette, hogy bizalmat gerjeszszen a ginseng iránt, hogy kihirdetteté a parasztok között, valaki csak legkisebb baját érzi, rögtön siessen fel a kastélyba, ott megkapja a medicinát s kap mellé egy forintot; ha messziről jött, megtérítik a fuvarját s ha meggyógyult, megint jöjjön vissza jelenteni magát, megint kap egy forintot.
De annyi patiense lett erre a promulgatióra Ottó grófnak, hogy négy vármegye valamennyi gyakorló orvosának sem volt több; s mind visszajött az meggyógyultan, egy sem halt meg: olyan csodatevő szer az a ginseng. De rettentően is grassált azon a vidéken az epidemia!
Egy este Erdőváry gróf maga is azt mondta Ottó öcscsének, hogy valami változását érzi, aligha a járványt nem kapta meg; nem nyerhetne abból a csalhatatlan panaceából?
Dehogy nem! Ottó grófnak tele volt vele a zsebe. Urak számára poralakban tartotta azt készen, csak a parasztnak adta flaskában, úgy jobban ízlik neki. Rögtön elővett egy tuczatot s szolgált az orvosi utasítással Erdőváry grófnak.
Erdőváry végig hagyta magának magyarázni, hogy mi legyen a porokkal, akkor azt mondá:
– Hát a forint hol marad?
– Micsoda forint?
– Hát nem adsz mellé forintot? akkor nem is leszek én neked beteg.
Ottó grófnak ez szeget ütött a fejébe. Talán nem is annyira a ginsengért jön ez a sok «lázár» az ő patikájába, mint inkább a forintokért. Megpróbálta másnap a forint osztást «beszüntetni» s csak ginsenget osztott. Úgy elmúlt harmadnapra az epidemia az egész vidékről, mintha vízbe ölték volna.
Ezért kapta aztán a Lipótrendet.
Ez alatt pedig folyvást járták a piquet-partiek Piroska kisasszonynyal, eleinte vis-à-vis, később egymás mellett ülve, hogy jobban beleláthassanak egymás kártyájába.
Ottó gróf egészen otthon érezte magát Erdőváryéknál s csak egy szavába került már, hogy otthon is találja magát: egy kérő szavába Piroskához, a mire bizonyosan «igen» lett volna a felelet.
De Ottó gróf várt. Arra várt, hogy Erdőváry tegye fel elébb a kérdést.
Mert az igen nagy különbség, hogy ki teszi fel a kérdést?
Piroska grófné egy kerek milliót kap hozományul. Csakhogy: –
Ha Erdőváry teszi fel a kérdést, akkor az az egy millió «kényre-kegyre» adja meg magát a hódítónak: –
Ha pedig Rengeteghy Ottó teszi fel a kérdést, akkor ahhoz az egy millióhoz annyi capitulationalis feltétel lesz kötve, az annyi elővigyázati rendszabályokkal lesz halhatatlanná téve, hogy a megnyerő csak üvegen át nézhet majd rá.
Ez a nagy különbség a dologban.
Ottó gróf pedig eljöttnek látta az időt a példálózásra.
Egyszer a bevégzett piquétpartiek után, mikor tíz egész forintig adózott udvariasságának, tréfásan fordítá ki az üres tárczáját.
– Tessék! Ez volt az utolsó pénzem. Holnap, ha meg nem hivnak ebédre, nem tudom, mit főzetek otthon?
– No hát jöjjön ide, hivá őt nyájas szóval Piroska grófnő.
– Hja, az nem lehet. Holnap ki kell mennem az erdőre, ha valami gazdag utazót hozna elém a sors, a kit kifoszszak. Most már látom, hogy nem élhet meg mai világban becsületes ember, hacsak nem rabol.
Erdőváry nem nevetett e kényszeredett elmésségén; nagyon komoly volt. Egyenesen az elevenjére tapintott az öcscsének.
– Ugyan, kedves öcsém, te jó számító vagy, számítsd ki magadnak, hogy ha te hét perczentes pénzt veszesz fel jószágodra törlesztés mellett kölcsön, s ennek a törlesztésére megint húsz perczentes pénzt szedsz fel váltóra; azután a birtokodat szenvedélyes gazdászati kisérleteid mellett három perczenttel jövedelmezteted: hány esztendő kell arra, hogy az egész uradalmadat elgazdálkodd a lábad alól?
Bizony nehéz æquatio volt ez.
Ottó gróf összefonta a karjait s azt mondá:
– Hm. De hát mit csináljak?
Erre Ottó gróf azt a választ várta Erdőváry gróftól, hogy «Piroska leányom, hagyj bennünket magunkra».
S aztán következik a felajánlott millió, a mivel az eddig «elgazdálkodottakat» helyre lehet majd ütni.
De bizony Erdőváry gróf egészen mást felelt rá.
– Mit csinálj, kedves öcsém? csináld azt, hogy add ki haszonbérbe a bálvándi birtokodat valami jóhitelű embernek; aztán eredj fel Bécsbe, maradj ott, és soha gazdaságról ne is álmodjál. Annyi észszel és tudománynyal, mint neked van, az ember csak miniszter lehet; semmi egyébre a világon nem való.
Ez ormótlan nagy gorombaság, ha jól felveszszük a dolgot.
Ottó gróf nem beszélt erről a tárgyról többet. Csak azt várta, hogy a szivarját kiszíja, aztán bucsút vett.
Piroska grófnő kikisérte Ottó grófot az előszobáig, ott megállította egy bizalmas szóra.
– Ön pillanatnyi pénzzavarban van, sugá a grófnő szerelmes hévvel. Ne vegye tőlem rossz néven. A mit sok év óta elvesztett ön nálam kártyán, ezer forintra megy: én megtakarítottam azt mind, minden bankjegyet egymásra rakva, a mi öntől jött. Vegye el azt most tőlem…
… Ha Ottó gróf azt a nagy tudományt tanulta volna, a miből nem tudott semmit, mikor ezt a szót hallotta, mikor megtudta, hogy van egy lény, a ki napról-napra minden egyes bankjegyet, a mit tőle kapott, mint megannyi drága emléket, egymás fölé rakott s azt, – a saját pénzét, – a ki többel nem rendelkezik, mert nem is sejti, mi vagyona van, most felajánlja annak a férfinak, a ki minden gondolatját birja, – akkor azt kellett volna erre mondania:
– Nem viszem én el azt a te ezer forintodat, sem a te milliódat, hanem elviszlek tégedet magadat, te drágább kincs az egész teremtett világnál; s aztán őrizz meg engemet is úgy, a hogy megőrizted azokat a papiros rongyokat, a miket tőlem kaptál!
– Quelle plaisanterie, chère comtesse! (Szegény comtesse, ő még nem tudta azt, hogy ezer forint nem pénz s hogy kártyán nyert pénzt visszakinálni: legszélső megbántás.)
S azzal vette Ottó gróf a kalapját, a lovagkorbácsával a nyargonczcsizmaszárára vágott s eltávozott.
Megneheztelt. A grófra is, a leányára is. Leginkább a leányának a hozományára.
A birkákat, a jakokat és különösen a gazdasági mindenféle masinákat pedig radikaliter megutálta.
Azt, hogy Piroska grófnőtől el tudott válni a nélkül, hogy egy «kisztihand»-ot mondjon neki, még nem csodáljuk; hanem, hogy a jakokat ott tudta hagyni a legkisebb sanscrit nyelven tartott bucsúvétel nélkül, ez a lélektani talány csakugyan megoldást követel.
A szerencsétlen! Komplimentnek vette Erdőváry grófnak azt a gorombaságát, hogy «neked annyi eszed van, hogy ezzel csak miniszter lehetsz és semmi más»…
S komolyan utána látott az adott tanácsnak.
Mert hiszen a mi a diplomatiai tért illeti, azon meg már épen otthon volt Rengeteghy Ottó. Legifjabb korában már Szentpétervárott kezdte mint attachée s egyszer segített Mencsikoffnak felölteni historiai nevezetességű paletotját. Per tu volt Kuza fejedelemmel. A tuilleriákban együtt játszotta a «Schwarze Peter»-t Metternich herczeggel s sincerizált «Old Pam»-mal fél óráig egy «fox hunting» hevélye után. A keleti kérdést Sadik bey-jel tanulmányozta (a Mabilleben). A Monroe doctrináról nem kevésbbé tiszta fogalmai voltak, mint a Tehuantepec szerződésről s Cavourt csak ő értette tökéletesen. Határozott nézetei voltak a németországi hegemonia kérdésében. Persignyvel, ha akarta, frère et cochon volt. Bámulta Eugeniát s lenézte Napoleont. Volt kihallgatáson a pápánál s beszélt óra hosszat Antonellivel latinul. Proudhonnal polemiázott s Mill Stuártot egy izben helyreigazította. Jelen volt az angol parliament, a franczia corps législatif, az amerikai congress, a német Reichstag s a szerb skupstina nevezetes ülésein s hallotta a magyar parlamentben e szavakat: «honoratu adunataru!» Macellariu-tól. Olvasta Machiavellit s birta Welker Staatslexicona legújabb kiadását. Fel tudta fogni a legujabb tanzimát horderejét Törökország ujjáalakulására s combinatiót csinált az «ifju oroszok», «ifju csehek» és «ifju szászok» törekedéseiből. Határozottan a Manchester-iskola hivének vallá magát. Tagja volt az «Orange páholyok» egyikének. Amerikában a «Locofocos»-okkal egy követ fújt. A carbonarikat színről-színre ismerte s a pápai internationale gyüldéit, valamint a moszkvai nihilisták pokol-páholyát álruhában életveszélylyel kémszemlészte. Be volt avatva a chiffre indéchiffrabelbe, a melyben az uralkodók nagy követeikkel leveleznek s au fait volt az udvari ceremonielleben. Kis ujjában volt az egész heraldica, s mindenféle czimzetet helyesen tudott föltenni. S a mi végre a belpolitikát illeti: nagy tisztelője volt Schmerling lovag bámulatosan nagyszabásu állameszméinek.
Hogy ennyi ismeret és hivatás mellett miként nem jutott eszébe Ottó grófnak hamarább, hogy az ő igazi életpályája a diplomatiai magaslaton van? annak magyarázata a helyzetben, körülményekben és az időkben rejlik.
Mikor az absolutismus parancsolt, akkor a magyarok nem kellettek; mikor a liberalis politikusok kerültek felül, azoknak a conservativek nem kellettek; mikor a cseh conservativek kerültek felül, azoknak a magyar conservativek nem kellettek s mikor a magyar conservativek jutottak befolyáshoz, azoknak az ifju nemzedék nem kellett. Mindig volt valaki a rudon, a ki az olyan vágású embereket, minő Ottó gróf, nem engedte felkapaszkodni.
Végre eljött az ő idejük is.
Indikálva volt az alkalom: a legmagasabb kitüntetést megköszönni.
Isten hozzád indigoplantage! gőzmalom! ártézi kút! Fare well jak-gulya! kopófalka! telivér! Szervusz örökre hooibrenkes szőlőhegy! most Bécsbe megyünk.
Ezuttal a szerencse különösen tenyerére látszott venni hősünket.
Magánál az udvarnál való tisztelgése minden nevezetesebb momentum nélkül esett meg, szokás szerint.
A mint a magyar kanczellár hivatal-szobájában megjelent, hogy nevét kihallgatásra előjegyeztesse, a titkár sajnálattal jelenté, hogy ő excellentiája legalább egy hétig nem fogad, mert beteg. Ez ugyan rossz ómen lett volna, ha ugyanabban a perczben, mint a szinpadi véletlen, nem nyilik a kanczellárhoz vezető oldalajtó s azon keresztül, mint Deus ex machina, ott nem terem Ottó gróf előtt egy régi «szükségben kisegítő»; egy kipróbált pártfogó, egy igaz hű szövetséges:… Bojtorján barátunk.
A mint Bojtorján barátunk meglátta Ottó grófot, se kérdett, se hallott, nyakába borult: «hozta Isten!» megtörülgette a frakkja ujjával a gróf mellére akasztott érdemrendet (hogy fényesebb legyen), kitalálta a gondolatját: «ő excellentiájával akar találkozni?» nem is várta be rá a választ, megfogta a gróf karját, betolta az ajtón, mintha ő volna a hivatal-főnök; bevezette a várakozási terembe, mintha ő volna a komornyik s rohant a kihallgatási terembe a grófot bejelenteni, mintha ő volna a titkár. Ottó gróf engedte mindezt magán megtörténni: meg volt fogva ez ember által. Néhány percz mulva már jött vissza Bojtorján, tudatni Ottó gróffal, hogy csak menjen be, nagyon szivesen láttatik a kancellár által.
Az ugyan azzal fogadta, hogy «átkozott ficzkó ez a Bojtorján». Hanem tessék helyet foglalni gróf úr.
Akkor aztán ő excellentiája elkezdett beszélni Ottó grófnak a betegsége különböző phasisairól, beavatta őt a folyamatban levő baj egész diagnosisába s beszélt neki a vényekről, miket eddig használt ellene, s felvilágosítá az orvosok véleményéről, hogy minő utókura lesz majd használandó a multra s minő prophylacticus eljárás a jövőre nézve. Szóhoz sem engedte jönni Ottó grófot a magas politikáról. Ottó gróf nagy figyelemmel hallgatá a kórtüneményeket s egy párszor meglódult benne az ösztön, hogy a tárczáját kivegye s megkinálja ő excellentiáját egy kis – csalhatatlan ginsenggel; hanem jó hirtelen eszébe jutott, hogy hátha ez csak kelepcze, s a jó tanácsra ő excellentiája is azt fogja mondani, hogy «hát a forint hol maradt?»
Vette hát a kalapját, megköszönte a Lipótrendet, javulást kivánt ő excellentiájának meg a losonczi vasútrészvényeknek s eltávozott.
Az irodába lépve, egy hatalmas kaczajconcert félbeszakításának lőn eszközlője. Bojtorján barátunk valószinűleg ő róla beszélt nevettető adomákat az irodaszemélyzetnek s Ottó gróf részesült abban a kellemetes látványban, hogy megjelenése perczében kilencz röhögésre széthúzott száj egyszerre hogy szalad a helyére, hogy dugja el minden ember a fogait s huzza az arczát komoly hosszuságra.
– No, ugy-e hogy szeretetre méltóan fogadta ő excellentiája? kérdé Bojtorján, kezét a gróf karja alá öltve.
Ottó gróf pedig épen azon a stratagémán törte a fejét, hogy miképen tudja ő ezt a kedves barátját magától elszöktetni?
A mig a bérkocsiig lementek – karöltve, az alatt Bojtorján tudakolására mind azokat a helyeket elszámlálta Ottó gróf, a miket e nap folytán meglátogatni szándékozik, jól őrizkedvén azt az egyetlen egyet megemlíteni, a hová valósággal el akar menni.
Hát Bojtorján úr hová «siet» ilyenkor?
A hová a gróf akarja! De még is legelébb a «Bécsi Haza» szerkesztőségébe volna menetele, ha elvinné odáig a gróf bérkocsin. Szivesen. Mikor aztán már megmondták a bérkocsisnak, hogy hova hajtson, s el is indultak, akkor jutott eszébe Ottó grófnak, hogy a sétapálczát ott felejtette az előszobában; nem engedte meg Bojtorjánnak, hogy az menjen érte, mert nem ismer rá a sok között s még valami erdélyi vasuti consortium vezetőjének a pálczáját hozza el az övé helyett. A bérkocsisnak azt mondta, hogy csak hajtson a Bécsi Hazába; ő maga visszagyalogolt a kancellár lakáig, megtalálta az irodában a pálczáját s egyuttal megkérdezte az iroda-főtől, hogy tulajdonképen micsoda itt ez a Bojtorján úr? a mire azt a választ kapta, hogy az egy «mennykő gyerek!»
Innen azután másik bérkocsival hajtatott a másik excellentiás úrhoz, az irányadó miniszterhez.
Itt már népesebb társaságot talált a várakozási teremben. Minden pamlag tele volt ülve s e szerint Ottó grófnak fényes alkalma nyilt, mint legutóbb érkezettnek végig tanulmányozni a szász, román és ruthén reichsrathok, a nyugalmazott főtisztek és czimzetes püspökök, a titkos rendőrök és hirlapi reporterek, a börze alkuszok és vállalkozók különféle physionomiáit, s azok között azt a stereotyppá vált hölgy-alakot, a szinehagyott selyemruhában, a megkeselyedett hamis fürtökkel, a nagy himzett táskával karján, ki szüntelen conspiratiókat fedezett fel s járt rémmesés feladásaival a kormányférfiak nyakára. Várhatott, mig ennek mind vége lesz.
De, mint mondók, a szerencse járt mindenütt vele.
Nyomban utána – Bojtorján barátunk toppan a várakozó terembe. Sorsát senki ki nem kerülheti.
– Tudtam jól, hogy ide fog jönni a gróf! szólt, egyenesen Ottó grófba kötve bele, bár ezt el akarta titkolni előttem. Ön nagy diplomata!
Bojtorján oly sonorus fenhangon beszélt e sanctuariumban, mint a ki egészen itthon van. Ismerte a jelenlevő urakat mind. Beszélt a papokhoz diákul, a ruthén képviselőknek megveregette a vállait, s kiszedegette a halinájukból a bennragadt bogáncs maradványokat, miket pedig azok hű ragaszkodások jeléül hoztak el hazulról magukkal; katonásan szalutálta a főtiszteket s megkinálta tubákkal a látogatók neveiben duskálkodó registratort. Azután bizalmasan nehány szót sugott a titkár fülébe, feltünő titkolódzással integetve a szemeivel Ottó gróf felé, a miből azt lehetett kivenni, hogy Ottó gróf præferentissime van az elfogadásra beajánlva.
Hanem azért még nagyon sokáig kellett várakozni.
– Ki van odabenn ő excellentiájánál?
Ezt a kérdést nem élőszóval intézte Bojtorján barátunk a registratorhoz; hanem ügyes arczfintorulattal, szemöldökével az ajtó felé sandítva s ugyanakkor fél száj-szegletét félrehuzva.
Erre a registrator megfelelt, szinte pantomimikai beszéddel, balszemét behunyva s tollszárával az orrát vakarva.
Mire Bojtorján mind a két szemöldökét magasra felhuzta, s nyelve hegyét kidugta a két ajka közé; mire aztán a registrator hüvelyk-ujját tubákba mártottan kegyetlen arczkifejezéssel dörzsölé az orrához. E jelbeszéd nagy jelentőségű volt! Csak ők ketten értették azt.
– De hát mi ez a Bojtorján itten? kérdezé magában Ottó gróf.
– Ein verflixter Kerl dieser Pujdor Jáni, – dörmögé fogai közt a registrator.
– «Átkozott ficzkó.» – «Mennykő gyerek», – «verflixter Kerl.» – Szép hivatal lehet az!
Végre hosszas várakozás után nyilt a miniszter szobájába vezető ajtó s kilépett rajta – egy delnő.
Csupa selyem és csipke; elegáns toilette, zafir ékszerek, gyémántba foglalva, nyakán, karjain, füleiben. Büszke szépség, hódító tekintet, márvány arcz, rózsa lehelettel, lángoló fekete szemek, korallpiros ajkak.
A várakozók tömege siet utat nyitni suhogó volantjai előtt: ő le sem néz rájok; kevély fejtartással lejt végig közöttük.
Bojtorján ennél is otthon van. Eléje sasiroz s megcsókolja a kezét és bárónőnek nevezi az illetőt. Az kegyeskedik őt meglátni és leereszkedőleg mosolyog. E mosolygás alatt egy villáma sötét szemeinek éri Ottó grófot is, ki e szemsugár által egészen galvanizálva érzi magát. A delnő eltünik.
Ottó grófnak nem maradt ideje Bojtorján barátját kikérdezni e hódító tünemény ki- és miléte felől, mindössze annyit sugott az neki, hogy ez «Sardanapal» bárónő: azaz, hogy nem annak a hires assyriai királynak a felesége, a kiről balletet tánczolnak, hanem Sardana Pál olasz bárónak, a ki szinte «megégett», mint ama másik Sardanapal, csakhogy nem «verbrannt», hanem «abgebrannt» és aztán «durchgebrannt».
Többet nem mondhatott el felőle, mert a titkár oda lépett Ottó grófhoz s jelenté neki, hogy ő excellentiája őt kivánja elfogadni.
Tehát præferentissime!
Ottó gróf mögött betévült az ajtó.
S hogy aztán odabenn ő excellentiájával miről beszéltek, azt nem mondhatom el. Először azért nem, mert nem vagyok én Bojtorján, hogy a kulcslyukon hallgatózzam; másodszor, és ha tudnám is, az már politika s kívül esik a regény keretén.
Elég az hozzá, hogy az e napi bécsi esti lapokban a személyi hirek között ez volt olvasható:
«Megérkezett s rögtön fogadtatott az irányadó kormányférfiak által Rengeteghy Ottó gróf, a Magyarországon létező s nagy jövővel biró ifju conservativ párt vezetője».
«Ifju conservativ!»
Mert ha lehet a világon «ifju olasz, ifju török, ifju cseh, ifju szász», – «ifju magyar» ugyan nem lehet, mert mi mindnyájan ifjak vagyunk és örökké; itt csak egy varians van a speciesben s ez az «ifju conservativ».
Ki akarná beérni ezentúl az «ó-conservativ» név dicsőségével?
Ki szaporítaná már az egykor az ötvenes években oly országos buzgalommal szájról-szájra adott mondákat?
Egy gróf Károlyiról, ki Haynau algebrai ismereteire bizta, mit fizessen az neki egy évi házbérül palotájáért, midőn ő a gróffal ugyanakkor «egy hónapos szobáért kétszázezer forintot fizettetett?»
Vagy egy Ürményiről, ki a leghatalmasabb osztrák minisztert az udvari bálban úgy szólítá meg, hogy «nun, wie geht’s, lieber Doctor?»
Vagy egy gróf Andrássyról, ki az osztrák pénzügyminiszternek megmagyarázta, hogy miért adhatja az a keztyűs olcsóbban a portékáját, a ki a kész kesztyűt lopja, mint a ki csak a bőrt lopja hozzá?
Vagy egy másik gróf Andrássyról, a ki olyan szépen eloszlatta Bach miniszter aggodalmait a magyarországi ideiglenes hivatalnoki testület fölött, azzal a metaphorával, hogy hová lesznek a békák, ha a mocsárt lecsapolják?
Vagy arról a gróf Zichyről, a ki egy államhivatalt vállalt rokonának azt tanácsolta, hogy változtassa a nevét Zichermannra?
Vagy arról a másik gróf Zichyről, a ki egy hazafias hirlapi czikkért becsukatta magát a börtönbe?
Vagy arról a harmadik gróf Zichyről, a ki egy kémkedéseiről hirhedt mágnást brevi manu epurált a felsőházból?
Vagy arról a negyedik gróf Zichyről, a ki egy magyar forradalmi iró üldöztetésének elengedéseért sikeresen remonstrált.
Vagy arról a gróf Nákóról, a ki szép nejével együtt jótékony hazai czélokra hangversenyeket adni Magyarországra lejárt.
Vagy arról a gróf Karácsonyiról, arról a gróf Telekyről, kik a magyar szinirodalom emelésére alapítványokat tettek?
Vagy arról a báró Vayról, arról a Zsedényiről, kik a protestans gyüléseken a kultuszminiszter ellen szarvakat adtak a publikumnak?
Vagy arról a Bartakovics érsekről, ki azzal indokolta a félelmetes Bezirksvorstand fiának a seminariumba fölvételét, hogy az «ilyen fajnak magva szakadjon».
Vagy arról a Simoncsics consiliáriusról, ki mint a magyar nemzeti szinház igazgatója, mikor Haynau elé hivatott, arra a kérdésre, hogy hetenkint hány nap lehet az osztrák színtársulatnak a nemzeti szinpadot általengedni, jó tősgyökeres milimári németséggel ekként felelt: «musz i reden, dann sag i: amol; kann i ober reden, dann sag i: kamol». (Ha muszáj szólnom, aszondom: egyszer; ha szabad szólnom, aszondom: egyszer se.)
Ezek az ó-conservativek fegyverei. Ócska fegyverek már: a lomtárba velük! A passiv ellenállás korszaka lejárt, a tett-párt napja virradt fel. – Ez az «ifju conservativek» pártja.
Na a fej megvan, a párt hamar megnő hozzá. Olyan az, mint a galandócz féreg.
Még az nap megkapta Ottó gróf a meghivást Sardana bárónő holnaputáni estélyére és az azontuliakra. Maga Bojtorján hozta el a bilétet.
Ezek valódi diplomatiai estélyek voltak. Az eliteje az irányadó capacitásoknak találkozott azokban. Még a nagyhirü ruthén Reichsrathvezér Issecseszkul is látható volt e helyen – s nem igaz, hogy a fagylaltot kenyérre kenve ette s az orrát az abroszba törülte volna: azt csak a politikai ellenfelei fogták rá.
Ottó gróf e salonokban mind azokat az elemeket megkapta, a kikre reményteljes pártjának szüksége volt: nagyszerű családok bureaucratának nevelt magzatait; – vállalkozó genieket, kik minorenitásuk éveiben annyira kitüntették magukat a tettek mezején, hogy illető atyáik kényszerülve voltak a közfigyelmet ilyenforma nyilatkozatokkal rájuk vonni: «az én fiamnak senki ne hitelezzen, mert én nem fizetek helyette.» – Talált ottan ismeretlen származású főhivatalnokokat; főkatonákat, a kik igen jó œconomok, és nemzetgazdászokat, a kik igen nagy strategisták, és végre kitünő journalistákat, kik nem isznak más bort, csak «cziprusit», s ezeknek vezére, lumene, diabolus rotaeja Bojtorján.
De nem fogjuk itt a politikai pártküzdelmet leirni (infandum renovare dolorem); Ottó gróf működésének sikerét más factor biztosítá.
Nec arte, nec Marte! – – Dat tibi regna Venus.
(Vége legyen ám már ennek a sok diák locus communisnak!)
Vége van: nunquam jam carmina dicam!
A sikert egy pár szép fekete szem biztosítja.
Nyilvános titok volt, hogy e fekete szempár az irányadó miniszter kettős napja; s titkos nyilvánosság volt, hogy e napok sugarai Ottó grófra is lemosolyognak.
S van ebben valami különös?
Azt teszszük igen is, hogy a csillagok közül választunk magunknak egyet s kikérem magamnak, hogy az én csillagomat senki se tartsa a maga csillagának; de kinek jutna eszébe lefoglalni maga számára a napot? Az mindnyájunké. Arra nem vagyunk féltékenyek.
Ha a feleség mást szeret, elválik tőle az ember, ha a varróleány mást is szeret, ott hagyja az ember; de ha imádottunk, a főrangú hölgy egyuttal az irányadó miniszternek is imádottja, ebben nincs semmi incompatibilitás – (hiszen olvassátok el az 1-ső §-ust: Kivétetnek a miniszterek»).
A féltékenység a legkínzóbb szívfájdalom, következőleg az olyan szerelem, melyhez nem fér a féltékenység, az a legnagyobb boldogság. S a féltékenység csak ott enyészhetik el egészen, a hol az ember tökéletesen bizonyos. T. i. bizonyos a felől, hogy megcsalják.
Ottó gróf tehát boldog volt.
Volt egy imádottja, a kit nem kellett félteni, a kit nem lehetett elvenni, s ki őt viszont imádta s a kinek hatalmas befolyása által nyitva áll előtte a legmagasabb carrière.
Lehet-e ennél nagyobb kedvezménye a szerencsének?
Az út el volt egyengetve már; – az új korszak előkészítve, – az irányadó miniszter fiókjában már aláirva a nagy meglepetést szülendő új kinevezések; – Ottó gróf már kezdte magát a tükörből excellentiás úrnak czímezni. Ekkor…
Közbe jött egy pesti lóverseny.
Ottó gróf addig minden lóversenyen jelen volt. Futtatott, startolt, birált, indított, nyert, fizetett. – Most az egyszer kellett volna okvetlenül ott lennie a pesti gyepen! Hic Rhodus, hic salta! S most az egyszer maradt el onnan. Azt hitte, komolyabb államügyet végez, ha azalatt a szép szalmaözvegytől küld az irányadó miniszternek személyesen átadandó izeneteket.
S aztán egy szép reggelen, mikor a nagy cselszövénynyel indított stratagemának épen ki kellett volna törni, kap a mindenható miniszter egy handbilletet (a mit ki kell tennie az ablakába) s azzal megszünik miniszter és patronus lenni.
Másnap a miniszter bucsút vesz a hivatalnokaitól s elmegy Schweiczba utazni; – a szép bárónő bucsút se vesz a hitelezőitől, úgy megy el a férjét keresni; – Ottó gróf pedig egyedül marad s az sincs, a kitől bucsút vegyen.
A compact párt hetvenhét felé szalad. Az ifju conservativek beállnak öreg deákistáknak, vagy reformereknek, a bankárok liquidálnak, a főtisztek quietálnak, a reichsrathok hazaszállnak; a hű bécsi magyar journalisták futnak vissza Pestre; lesznek otthon nemzetiszín concipisták, vagy vörös vezérczikkirók. Csak Bojtorján üldözi még hetedhét országon keresztül a hajdani patronusait, kifizetetlen nyomdai számlák, elmaradt irói honorariumok, függő subventiopauschalék, díjazatlan maradt bons officesek hosszú lajstromával s mikor nem birja őket elfogni, fog helyettük magának egy csomó bolond parasztot, vesz tőlük bort, zabot, nem fizeti ki az árát; – beperlik; – azt mondja: neki sem fizetnek – nagy nevű urak, majd ha azok megfizetik, a mivel «az ő boráért» tartoznak, fizet ő is; a pör ki tudja hanyadik appellátában jár azóta?!
Ez volt a végkimenetele Ottó gróf ezuttali szerelmének.
Nem maradt meg belőle más, mint a szép Sardanapálné photographiája.
Hajh, de a politikai dicsvágy mámorától szabadulni nehéz. A kik itták e mámoritó italt, tudják, hogy attól tökéletesen elszokni soha sem lehet. Átlátja az ember, hogy megárt a vele élés. Esküszik, hogy soha többet pártelnöknek meg nem hagyja magát nyomatni. Hasztalan fogadás. Jön az új választás s megint recidivázik, s kiiszsza azt a poharat egész a seprüjéig, a mit úgy hivnak, hogy «napidíjlefoglalás».
Ottó gróf még nem volt megérve ily elhatározásra.
Az egyszeri bukás nevelte csak azt a vágyát, hogy államboldogító eszméit érvényesítse.
A volt kormányrendszer bukásával egyidejű volt a magyar országgyülés egybehivatása.
No hiszen arra, mint született törvényhozó, Rengeteghy Ottó gróf úgy is megkapja a regálist.
De ő képviselő akart lenni.
Hát hisz ez nem nagy tudomány: ha az embernek ötvenezer forint jövedelme van s annak felét rászánja.
De Ottó gróf épen azt akarta, hogy a nagy tudománynyal jusson be a képviselői padba. – Így már aztán nehezebb.
Adott hosszú programmokat, kifejté egész rendszerét; klubbokat alakított, a hol programmját felolvassák s meetingeket hítt össze, a hol azt megmagyarázzák. Beutazta a falvakat, beszélt az előljárókkal az angol és franczia parlamentárismusról. Értekezett a néptanítókkal a nevelésügyről; s elmondá nekik, hogy mit tart mindezekről Bluntschli?
Természetesen, hogy megbukott. A választás napján nem volt neki húsz szavazója.
Pedig akkor már szerelmes volt a szép Pelikánnéba s annak igéretét birta, hogy valahányszor Ottó gróf szónokolni fog, mindig jelen lesz a karzaton.
Mikor ezen legjobban busulna, odajön hozzá egy «véletlenül kisegítő».
(Ne tessék gúnyolódni! az egész élet csupa véletlenekből áll.)
A véletlen kisegítő volt egy derék erdélyi honpolgár.
– Te, bajtárs. Én tudok neked egy igen jó választókerületet Erdélyben. Húsz ember választ; mert az oláhok abstineálnak. Ennek a húsz embernek kell fejenkint egy új szürdolmány, meg egy kalap, öt forint készpénz, teljes ellátás; összesen két ezer forint; nekem pedig az oda fáradásért, capacitatióért s a nyélbeütésért lesz szükségem tízezer forintra, kerek számban tizenkét ezer forintért tied lesz a kerület.
Hat hét mulva Ottó grófnak kezében volt a mandatum.
Ez ugyan Columbus-féle tojás.
Rengeteghy Ottó gróf, mint legkésőbb érkezett, csak a szélső jobb oldalon kapott már helyet. Felfogadta magában, hogy azt a helyet még is nevezetessé fogja tenni.
A hosszú verificatióknak épen akkor szakadt vége s kezdődött ama nevezetes 1865-iki válaszfelirati vita.
Ottó gróf feljegyeztette magát a szónokok közé.
És aztán neki feküdt a nagyszerű szónoklatnak, melylyel epochát fog alkotni a magyar parlamentarismus történetében.
A hír napokkal megelőzte e nevezetes maidenspeechet.
Ottó gróf könyvnélkül tudta a beszédét s állhatatosan leste, hogy mikor kerül rá a sor. A szép Pelikánné mindennap ott ült a szokott helyén s folyvást szemüvegezte a szónokokat. Ottó gróf féltékeny volt valamennyire. Ah, még ezek a kopasz ősz orátorok is veszedelmesek, mikor a szónoki nimbus körülfogja őket. A szónoklat a férfinem Venus-öve. Ottó gróf be fogja bizonyítani, hogy ezzel a varázserővel ő is ismerős. Hangja is szép volt s ha attól elszoktathatná magát, hogy szónoklat közben a balkezét a kabátja hátulsó szárnya alá dugja s a jobbkezével a zsinórra akasztott monoclejából szélmalmot csináljon, a gesticulatiója sem volna kifejezéstelen.
Végre egy szombatnapon ő rá következett a szónoklat sora. Csak egy szónok volt a tulsó baloldalon előtte. A legkedvezőbb helyzet. A kire 11 és 12 óra közt kerül a sor. Akkor már nem fészkelődik a ház s még van türelme kihallgatni valakit.
Ottó gróf piros szegélyű nyakkendőt kötött erre a napra.
Már tíz órakor ott ül a karzaton a szép Pelikánné. A legszebb hölgy a szónokhallgató közönség között: a tizedik muzsa, ki az ékesszólókat lelkesíti. Ha ő ott nincs, a szónokok tuczatostul nyilatkoznak az «elállás» iránt: akkor nem is érdemes beszélni.
Ottó gróf bizonyos volt felőle, hogy szónoklatában a világ minden bölcsesége benne van s hogy ő azt könyvnélkül tudja.
Csak egyet nem tudott Ottó gróf, azt, hogy szombatnapon a képviselőházban a kérvényeket tárgyalják elébb, azután jön a napirend. Ő csak azt látja, hogy a mint belép a házba, egy baloldali szónok végzi épen beszédét, házrengető hahotája mellett a padoknak. – Gondolja, hogy ez az ő antistese. Int a jobboldali jegyzőnek, hogy hívja fel szólásra. – Az bona fide elkiáltja a nevét «Rengeteghy Ottó gróf!» azt vélve, hogy a fenforgó kérvényhez akar hozzá szólani, mely pedig azt kivánja, és semmi mást, hogy engedtessék meg a papoknak a házasodás.
Erre Ottó gróf feláll, egy mosolygó pillantást vet Pelikánnéra s a ház általános figyelmétől kisérve, hozzá kezd nagyszerű szűz beszédéhez.
Volt pedig abban minden kigondolható szép, okos és jó. Rengeteghy Ottó gróf képviselő belevonta beszéde keretébe széles ismeretei egész tudományhalmazát, beszélt a Saint-Simonismusról és az atheismusról, a munkásmozgalmakról és az egyházi vagyon rendeltetéséről, az agraralkotmányról és a socialismusról; elvezette a házat Bentham iskolájába, onnan a Manchester- és a Lancaster-iskolákba; megszólaltatta Montesquieut és Senecát s osztotta nézeteiket.
A ház egy darab ideig csak tűrte nagylelküen e meg nem érdemlett leczkéztetéseket, később akadtak, a kik észrevették, hogy itt tévedés lesz a dologban s elkezdték a szónokot figyelmeztetni. Csakhogy olyankor, mikor az ember szónoklatot tart, olyan, mint a süket fajd dörgéskor, nem hall.
Kezdtek nevetni rajta. Ezt meghallotta. Nem birta elképzelni, mit nevetnek? Újra megmagyarázta a dolgot.
Akkor közbeszólt az elnök, figyelmeztetve a szónokot barátságosan, hogy szóljon a «tárgyhoz».
Ez meg épen felbőszítette a szónokot: «ez mind a tárgyhoz tartozik! Kérem magamat félbe nem szakíttatni».
– No hát tessék tovább beszélni.
Azzal aztán fujta tovább az Egyesült-Államokról, az universal állameszméről, az ős jogokról és a védvámrendszerről, a politikai taktikáról, az erényszövetségről, a proletariatusról, pauperismusról és a néger államokról, majd a noninterventio elvéről, a productio, consum és export közötti helyes arányokról, a kereskedelmi szerződésekről, a Sanctio pragmaticáról, a fœderalismusról és dualismusról, a modern hadrendszerről; az adóreformról…
S mentül okosabb dolgokat beszélt, annál nagyobbra nőtt a jucundus jókedv a házban; már a karzatok is bele voltak vonva a kaczagási condolentiába, a szép Pelikánné a legyezője mögé rejtette el arczát, úgy kaczagott.
Végre megsokalta az elnök a tréfát, két kézre kapva a csengetyűt s csendet harangozva a házban, komolyan és cathegorice felszólítá a szónokot, de hogy már elvégre is nyilatkozzék világosan, hogy akarja-e hát, hogy a papok házasodhassanak, vagy sem?
Ottó képviselő csak akkor ébredt fel mély szónoklatából.
A szomszédjai azután megmagyarázták neki, hogy miben van a dolog? Akkor megharagudott, elment. A szép beszéd kárba veszett.
És vele együtt a szép Pelikánnéhoz intézett sóhajtások is.
S ez nem volt Ottó képviselőnek utolsó debütje az országházban.
Még azután is meg-meglepte a házat egy-egy véletlen impromtuval, a mi magában igen okos dolog volt; de a mire semmi apropos nem volt. Felelt hosszasan és alaposan olyan szónokoknak, a kik egy szót sem szóltak, s megczáfolt olyan állításokat, a miket nem mondott senki. Odahaza kigondolta magának, hogy ő most ilyen meg ilyen ellenvetéseket fog hallani, azokra ezt meg ezt fogja felelni, s azt aztán megtette, akár volt rá ürügy, akár nem. Különösen fényes napjai voltak olyankor, mikor egy-egy szép idegen hölgy tünt fel a karzaton; az már neki olyan gyöngesége volt, mint más képviselőnek Napoleon herczeg, vagy a modenai herczeg jelenléte: olyankor előállt speechelni. S ha a ház már előre derült kedvet mutatott, mikor felállni látta, teljesen derült volt, midőn leült. – Vannak képviselők, a kik kitartó következetességgel ki tudják maguknak vívni ezt a kiváltságos kedvezményt.
Rengeteghy Ottó közéjük tartozott.
VIII.
Lassan-lassan elkövetkezik az idő, a mikor az ember észreveszi, hogy nő a homloka!
És pedig nem azért nő, mintha a feje lenne nagyobb, hanem azért, mert a haja lesz kevesebb. S aztán a bölcseség lakhelye, a homlok, addig nő, addig nő, míg egyszer túlnő a láthatáron s átmegy a tulsó hemisphæriumra. Ezzel egyidejüleg jár az a meglepő tünemény is, hogy a szakálla kezd megérni. Nem mondjuk, hogy őszül: de megérik, mint a búza.
E kettős felfedezést bizonyos neme a búskomorságnak követi.
Növekedik a tisztesség s apad a szeretetreméltóság.
Eddig titkolta, tagadta a hódításait: most kezd dicsekedni velük.
A karcsú taille bizonyos embonpointra kezd szert tenni.
S mind ezzel egyidejüleg feltámad az emberben a pénzszerzési ösztön.
Tudja jól, hogy az asszonyok csak azért közelítenek hozzá, hogy megcsalják a pénzeért, s iparkodik boszút állni a férfiakon, s visszacsalni tőlük a pénzt, hogyha lehet.
Oly magaslaton pedig, a hol Ottó gróf állt, sok mindenféle lehetett.
Egyszer egy szép hölgynek vetette magát utána már ilyen nagyhomlokú korában. Gyönyörű creol arczú, fekete szemü menyecske volt; csupa tűzvér. Tíz lépésnyiről melegített. – Eredetére nézve a szemita faj leánya, rokonvér a Szulamithtal, mondjuk ki kereken: egy szép zsidó asszony.
Férje volt. – Annál jobb. – Egy bankár. – Legjobb. – Meg lehetett vele ismerkedni. Csillagnak hítták, de nem a közönséges csillagok közül való volt; ezt Fixstern-nek hítták. Állócsillag! Bizonyítja a firma bukhatatlanságát.
A legelső megismerkedés után Rengeteghy Ottó és Fixstern nevei elválhatlanok lettek egymástól.
Hajh, az a szép Fixsternné nagy mozgalmat idézett elő az egész zodiacusban.
Rengeteghy Ottó, mint nagynevű főúr és befolyásos képviselő, egyik vállalatot a másik után indítá meg a szép Fixsternné férjének tervezete nyomán. Volt azokban targonczavasút, földszurokfőzető gyár, kutyaszőrt értékesítő fonoda; mesterséges márvány-öntő, szóda-lepárológyár; Pest városa felett a légben elvivő vasut, tengeri hajózó vitorlás társulat a Dunán, erdőket megvevő s gyufának felkészítő társulat, chinai gyaloghintó omnibus-vállalat, kukoricza-papirmalom, áfonyatermelő-telep, fürészporból faczementtetőt csináló merénylet; puszta-vásárló és parczellázó istenkisértés; – új város építtető Bábel vállalat; utczatörető vandalismus; bort szőlő nélkül előállító kotyvasztás; – bukott adósokat árendába kivevő bank, espano-hungarian bank, szakállra hitelező takarékpénztár, kiházasító egylet, tűzkár után biztosító társulat, esernyő ellopatás ellen biztosító, szivar nem szelelés ellen biztosító, Dunába vizet hordató, strikeakklimatáló társulat; a miknek mind Rengeteghy Ottó gróf volt az elnöke, Fixstern Mathusalem volt az igazgatója.
És Rengeteghy Ottó gróf mindezen különnemű tárgyakhoz ex asse értett.
A publikumnak határtalan bizalma volt hozzá. Látta, hogy főúr, tudta, hogy képviselő s sejtette, hogy ez az az ember, a ki mindent tud.
Egyszer aztán beütött a «roncs» (Krach), még nem is a 73-iki, csak annak a bátyja. De Ottó gróf vállalatainak az is elég volt. Mikor egyszer össze kezdte számítani, hogy mennyire mennek a kötelezettségei, a miket elvállalt, leszédült az iróasztala mellől. Azok túlhaladták összes birtokai értékét, ha eleget akart nekik tenni.
De hát az ilyen kritikus pillanatokban kell az embernek az eszét elővenni. – Fixstern megnyugtatá Ottót, hogy lehet mindezeket az ügyeket szépen «legombolyítani». A «gründerek» szépen kiúsznak, a részvényesek pedig szépen elúsznak.
Ottó gróf kissé kellemetlennek találta ugyan ezt a nemét a rendezkedésnek, de az az egy kecsegtető mégis volt benne, hogy e bonyolult ügyek kigubanczolása miatt a szép Fixsternné férje hétszámra Bécsben lakott – s a feleségét nem hordta magával.
Egy napon aztán egy hivatlan látogató érkezett Rengeteghy Ottóhoz. Nagybátyja, Erdőváry gróf.
– Kedves öcsém, így szólt hozzá. Te ez ideig összes meglevő birtokodat, a senioratuson kívül elkoczkáztad vállalataidon. Tehetted, tied volt. De most útban vagy, hogy még a becsületes nevedet is elveszítsd. Azt nem szabad tenned, az a mienk. A becsület nem tür se liquidatiót, se Ausgleichsverfahrent. Mi téged gondnokság alá helyeztetünk, s azontúl jövedelmeidet, – évdíjadon kívül, – azoknak a teljes kielégítésére fordítjuk, a kiknek irántad jogos követeléseik vannak: s azoknak száma legio!
És Rengeteghy Ottó gróf úgy járt, hogy mire a szakálla megszürkült s a tarkója megkopaszodott: törvény által kiskoruvá lett nyilvánítva s nagybátyjának gondnoksága alá került.
A mint ez köztudomásuvá lett, Fixstern és a szép menyecske – nem hullott ugyan le az égből, de átköltözött egész firmájával együtt Bécsbe. Az megtörténik, hogy a csillagok változtatják a helyüket.
Ottó gróf ez időtől fogva kénytelen volt eddigi jövedelmeinek egy tizedrészével kijönni.
Hiszen, mint tudjuk, még ez is igen tisztességes létalap. Annyi, a mennyiből egy államtitkár, egy királyi táblai elnök, egy ezredes tartozik «úr» lenni.
De ő rá nézve ez a «szegénység» volt. Az élet kényelmeire még mindig elég volt az, de az élet hóbortjaira nem telt belőle.
Meg lehet szokni a porrá lételt, de az összezsugorodást nem.
Megszokhatja valaki azt, hogy milliomai, palotái elvesztése után mezitláb járjon, az utczán háljon, rongyba takarózzék, káposztatorzsát egyék: ebben van még drámai erő, van heroismus; – de nem szokhatja meg azt, hogy miután angol telivéreket tartott s istállóját «écurie»-nek nevezte, ezután két fakó «turcsi» legyen a hintója elé fogva, hogy páholy helyett zártszékre járjon, hogy bordeauxi helyett villányit igyék, hogy arany helyett tizesbe kártyázzék, hogy salon, muzeum és téli kert helyett másodemeleti garçon-szállást tartson, hogy a kabátját maga vegye fel, hogy saját parkja helyett a városligetbe járjon sétálni, hogy oroszlánok helyett verebekre lövöldözzön s hogy a szép hölgyeknek ékszer helyett csak virágcsokrokat ajándékozzon s különösen hozzászokhatatlan gondolat megvallani azt, hogy ő már nem gazdag, azok előtt, a kik megszokták tőle sokat várni!
Ez csendes őrültségre vezet.
A lesújtott kezdi kerülni a megszokott társaságokat s új ismeretségek martalékául esik. Azután végkép otthonülő lesz s folyvást egy tárgyon töpreng; abba mélyeszti el egész lelkét, nem tud egyébről gondolkodni. Mindenüvé azon érzés követi, mintha az egész világnak adósa volna, mintha mindenki ellensége volna, mintha minden asszony megcsalta volna, mintha válópere volna az egész emberiséggel s mintha dehonestálná mindenki, a ki ránéz.
Azért is szeret egyedül lenni, hogy háborítatlanul ihassék. Pálinkát iszik. Mindenféle nemeit az égetett italoknak, erőseket és legerősebbeket.
Csak idegizgató olvasmányokat tűr meg.
Egy napon aztán olyan valami érzés lepi meg, mintha valami nagy denevér suhant volna el feje fölött s annak egy szárnycsapása érte volna feje hátulját. Elszédül, s mikor magához tér, a keze reszket.
Ez ő volt!
A mindenre megtanító!
Az repült feje fölött el, az érintette denevér szárnyával, az figyelmeztette arra a két betüre, a mi tenyerébe van írva: Memento Mori.
Ez a percz nagyot fordít rajta. Megdöbben. Rettegni kezd a rejtelmes «vég»-től. Elhatározza magát, hogy nem iszik többet s lelkét, testét ujjá teremti. Elpusztítja a liqueurös palaczkokat, tűzbe hányja az izgató olvasmányokat, vízgyógyrendszerre adja magát s szabad levegőt keres.
Meglepi az elhagyatottság érzete. Teste, lelke milyen egyedül van!
Támaszt keres. Eljár a templomba pater Klinkowström prédikáczióit hallgatni. Ott újra találkozik hajdankori ideáljával, Zsombolyinéval. Az most a «hármas korona egylet» védasszonya. Igaz, buzgó keresztyén lady patronesse. Ez megnyeri őt magas czélú egylete számára. Egyelőre csak confráternek. A felavatottak egyúttal az Illuminat-rend tagjai: nőtlenségi fogadalommal. Ottó gróf egész kedélyével adja át magát a hitbuzgalomnak. A mit a bünös italokon meggazdálkodott, oda adja Péter-fillérnek. Eljár az úrnapi körmenetekre s kiséri szent királyunk dicsőséges jobbját István király napján. Mária-Czellbe fogadalmi ajándékokat küld. De nőtlenségi fogadalmat letenni mégis tartózkodik.
Odahaza, szerény garçon lakásán, vár reá estenkint egy szelid kis teremtés, a házmester leánya, Lóri, ki gondot visel rá, ápolja, gondozza teljes önfeláldozással, s gyermeki önzetlenséggel.
Soha nőféle oly hiven nem ragaszkodott hozzá, a míg gazdag volt, ifju volt, délczeg volt, mint ez a szegény kis leány most, mikor már megbukott, megvénült, összerokkant.
Úgy gondoskodik minden apró szükségéről, úgy tűri változékony rigolyáit s nem törődik vele, hogy mit suttognak felőle a szomszédok? hogy hajadoni hírneve odavesz.
S Ottó gróf jól sejti azt, hogy mi neki ez a gyermek? s mivel tartozik ő annak?
– Elveszlek, leányommá fogadlak, azt mondja neki minden este. Te leszesz a feleségem. Te leszesz a leányom.
Aztán reggelig elfelejti, kiálmodja, a mit igért neki; akkor megy a misére, megy a «tiara-egylet» gyülésébe. Ott igéretet tesz a főnöknőnek, hogy zárdába vonul; szerzetessé lesz. Istennek szenteli magát.
Estére megbánja igéretét; megint hazamegy, s a szép Lórinak esküszik, sorba csókolva minden ujja hegyét: «enyimmé teszlek, vagy férjed leszek, vagy apád».
Ragaszkodik egyszerre a földhöz is, a mennyországhoz is; – de egyiket sem akarná elszalasztani a másikért.
Egyszer aztán az a suhanó denevérszárny másodikat legyint az agyhátuljára.
Még élve marad; csak önmagának hal meg.
Élve marad; csak mindent elfelejt, mindent, egész odáig, a hol két esztendős korában elkezdett tanulni: az első járást, az első beszédet.
Nem tudja, hogyan kell lépni, hogyan kell szótagokat kimondani?
A nagy tudós, ki tegnap még tizenegy nyelven tudott beszélni, ma csak ezt a szót tudja kimondani: «nem».
Ha kér, ha köszön, ha örül, ha boszankodik, nincs más szava, mint «nem».
Eljárnak hozzá reggelenkint a «tiara-egylet» tagjai; maga a kegyes elnöknő is; biztatják, unszolják, térjen meg Istenhez; nyerje meg az útat az örök üdvösséghez.
Ottó gróf csókolja az ajkához tartott feszületet s azt mondja: «nem, nem!»
Aztán mikor egyedül marad, megelevenülnek előtte azok az arczképek, a mik ágya fölé sorba föl vannak aggatva a falon, az annyi édes és keserű emléktől örökké élve tartott képek: a jó és rossz angyalok, a bűnösök és áldozatok, a szenvedők és a csábítók, s körül tánczolják légbeemelkedő ágyát s kápráztatják szemeit a multak összezavart eseményeivel; gunyolják, kínozzák, siratják, kinevetik.
Csak a hű ápoló megjelenésére hagynak fel a varázstánczczal. Csak akkor rebbennek rámáikba vissza, mikor az a halavány gyermek oda ül ágya szélére s hűs kezét homlokára teszi.
Olyankor aztán úgy mondaná neki Ottó gróf:
– Tépd le e kínzó képeket e falról; rakj tüzet a kandallóban, égesd hamúvá valamennyit. Aztán tedd ide a fejedet a vánkosomra. Ölelj meg. Melegíts fel, hogy a kezemet neked nyújthassam. Aztán hivass papot, hadd mondjam meg neki, hogy szeretlek. – Hadd áldjon meg. Hadd tegyek valami jót egyszer és utoljára életemben. Szeretlek. Isten úgy segéljen!