Novellák

És mondja e helyett folyvást – azt az egy szót, a mit még tud:

–… Nem, nem, nem, nem, nem,… százszor egymás után, nem!

Végre azután jő a suhogó denevérszárny harmadszor is, s a nagytudományú bölcs regénye be van fejezve!

… Ha a sírkövek igazat mondanának, az övén ez állana:

«Mindent tudott; de semmit se szeretett.»

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

Magam is megdöbbenek, a mikor ezt a czimet leirom; hisz ez a szó: «huszár», maga is annyit jelent, mint «legvitézebb»; ki érdemli meg azt, hogy a történet által, a költők nyelvén s a köznép danáiban «hősök hősének» neveztessék?

Pedig mégis igazam van.

Volt egy férfi – nem is olyan régen halt meg –, a ki a mellett, hogy tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született, középkori lovaghősnek, valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, a kiről azután a többit szabják.

Ez a férfi volt Simonyi József ezredes.

Ni, hogy villognak az öregek szemei, mikor ezt a nevet hallják! Ismerik őt jól mindazok, a kiknél az őszhaj és az emlékezet még anno 1800-ból ered. Látták bátor tekintetét, hallották csodadolgait, bámulták, büszkék voltak rá és azután – megsiratták. Hallgasd meg te is ifju nemzedék: ki volt ő, mi volt ő? és tanuld meg, hogy az előtt is voltak ám derék emberei a magyarnak! – Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja.

I. A FIATAL DIÁK.

Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt jó nyolczvan esztendővel, épen a három hetesben (1777) történetünk hőse; ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna, sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem mernek majd járni! a szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le nem lehet róla teremteni sem embernek sem lónak.

Még akkor Jóska nem volt idősebb hét évesnél.

Áldott szüléi sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már eddig is annyi gonosz csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a tömlöczben hal meg.

Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiu vált volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válnék belőle, talán kanonok, prépost, vagy apátur.

Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.

Már hiszen Jóska urfi ott is csak kitett magáért.

Ő pápista diák volt, Debreczen pedig a kálvinista Jeruzsálem.

Még az én időmben megvolt az a jeles szokás, hogy a két felekezet iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni, összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem levén szabad viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és léniával, meg szíjra kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött orrt vihetett belőle haza, a ki otthon újra meg akarta veretni magát.

Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra, vagy kőre talált, egész sereggel szembe nézett.

Már pedig a Péterfia-utczától, a hol lakott, a piaristákig ballagva, sokszor kellett kálomista ellenféllel találkoznia, a kik aztán megkerítették. A mi hősünk e miatt mindenütt a keritések alatt, kapuk szögletében, a hol senki sem sejtette, dugaszban tartott botokat, köveket, azokat rántotta elő, ha hirtelen megszorították. Ilyen hadi fortélylyal kellett mindennap keresztülvágnia magát az iskoláig. Ezek voltak legelső tanulmányai a hadviselésben.

Kegyes oktatói nem helyeslék ezt a rakonczátlanságot s fenyegették szörnyen, ördöggel, pokollal, míg a vakmerő fiu egyszer megharagudott az annyiszor emlegetett ördögre, s két pajtásával összebeszélt, hogy majd fölkeresi ő maga azt az ördögöt, a kivel olyan nagyon fenyegetik, s kapta magát éjfél órájában, kiment velök a keresztútra, s ott holmi bolondos diák szavak emlegetésével akarta kényszeríteni ezt a földalatti nagyurat, hogy idézésre jelenjen meg; a holott is addig kiabáltak az urfiak, a míg csakugyan megjelent a hátuk mögött – nem egészen az ördög, hanem csak az őr, a ki a csendháborítás miatt úgy eldöngeté a hátaikat, hogy az ugyan a pokolba is beillett volna mulatságnak.

Ilyen ördöngös történet után nem lehetett Jóskának Debreczenben megmaradni, a tréfának híre futott, szülei is megtudták, s erre elhatározák magukban, hogy finomabb erkölcsök tanulása végett felküldik őt Pestre, az ország fővárosába; itt idegen nyelvekre, zongorára, hegedűre taníttatták, sőt még az anatomiai leczkékre is járatták, melynek mind igen sok hasznát vette ő későbben, mert igen sok földet bejárván, olyan jól megértette magát mindenféle nemzetekkel, hogy még a mit nem kért is, odaadták neki s azokban a nagy hangversenyekben, a hol ágyúkkal zongoráznak és kardokkal hegedűlnek, sokszor produkálta magát mint solo-virtuóz; a mi pedig az emberi tagok bonczolását illeti, már ahoz remekül értett.

II. AZ UJONCZ.

Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyi Jóskának.

Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket beteggé tenni, mint őket gyógyítani.

Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelemmel; regényes kalandok közt szerezni hírt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek az ábrándjaival volt tele szive-lelke s fázott belül, ha poros könyveire tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.

Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga hivatása. A jó katona rossz verset ir, a jó poéta rossz háborút csinál; a jó mesterember lehetne rossz földmíves, s a legderekabb gazdával elfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott predikáljon.

Hegedülhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják, elbámulta óra hosszat a tarsolyos, vitézkötéses legényeket, a mint olyan vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pöngették taréjos sarkantyuikat, úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak egytül-egyig.

Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy mással így bánnak, őt csak meg sem látják.

Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak felöltöztetni, mint huszárnak.

Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s megkérdé tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne férhetne benne?

Az őrmester előre köpött, hátranézett s azt mondá a gyereknek:

– Tán én szoptassalak?

Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, míg a huszár boszujában belecsapott a markába s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből. Ropogtak a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak megtetszett a legényke. Nem bánta hát, jöjjön vele. Nyomott a fejébe akkora süveget, hogy a fülei tartották meg a karimáját, s adott rá valami mentét, a mi a térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott utána.

De ki volt azért büszkébb, mint Jóska az új ruhában? A mi után oly rég vágyott, a miről annyit álmodott: kard csörömpölt az oldalán, paripa ágaskodott alatta!

Hiába is váltották ki megrémült szülői, újra katonává lett megint, sem az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett, merre sorsa vitte.

Szelid képű gyermek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly gyöngéd és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen fővel, hogy jobban elbarnuljon, s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.

Épen török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni a katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogyan fogja a kardot? már az volt a jelszó: «üsd, vágd!» mielőtt megúnhatta volna a komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát egy kis darab!

Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.

Csürökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a hol hire sincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és koplalva éjjel úgy, mint nappal.

– Keress fát! kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak ugrani kellett fát keresni.

Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minek is a hidra karfa? ezt csak a részeg emberek kedveért találták fel.

– Vágd fel, ha hoztad! mordult a káplár újra.

Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott belőle; akkor a vén katonák körülülték a tüzet szépen s Jóskának csak a hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva rajta.

A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos profuntot is, hogy kissé megdagadjon; nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel fűszerezték meg az ételt, úgy, hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.

De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.

Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport, megszánta a fiut.

– Ejnye öcsém, te is itt vagy? szinte el is feledtelek. Tartsd a markodat szaporán.

Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst, s átnyujtotta neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.

– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém, annál egészségesebb léssz, lásd, a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.

Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? fel-ette azon mód s midőn vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni, nézte, hogy hova feküdjék le?

Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak a jó puha sár. Simonyi sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne aludni? úgy van; a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet hóna alá fogva, s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és elaludt.

Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az ételek oly ízesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja puha ágyat vetett számára s nyakába borulva, gyönge karjaival átölelve vállát úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd apád is meghal bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává leszek.» – «Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagy itt, ne menj el.» – «Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet kiontják; az aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj itt!…»

… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte: elmegyek, elmegyek.

Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott a lovára s örült a szive, hogy itt lehet!

III. AZ ELSŐ VÉR.

Jön a török, jön a török! Megfújják a trombitákat; a vitézek alatt tánczol a paripa. Lóra katona, itt az ellenség!

Jóska vitéz is kihúzta szablyáját s odafurakodott az első sorba.

– Visszamégy te tintás száju! rivalkodott rá az öreg János. Azt gondolod examenre megyünk? Takarodol a hátulsó sorba!

Szegény fiunak hátra kellett állni; – de nem sokáig volt hátul, a mi hátul; mert rohammal támadt a török lovasság s egy pillanat alatt összekeveredett a két nemzet népe, ütve vágva egymást, ki hol emberére talált. Hadsornak, csatarendnek hire sem volt többé; törökség, huszárság, turbánok és csákók összekeveredve dulakodtak alá s fel a mezőn.

Jóska paripája elvadult e zajra, elkapta a fiut, s mire urává tudott lenni a lónak, csak azt vevé észre, hogy egy csoport fényes, bogláros török úr közelít feléje, a kik közül egyik olyan goromba volt, hogy hegyes dzsidájával nekirugaszkodott az ártatlan fiunak. Jóska sem volt hát rest, kirántá a kápából mind a két pisztolyát, s rásüté bátran a törökre. Nem is czélozgatott; gondolta magában: neki csak durrantani kell, – az azután a golyó dolga, hogy embert találjon. A törökben nem tett kárt a lövés. Jóska nem tudott lőni, de tudott hajítani. Mikor már emelte a török a dárdát feléje, úgy hajítá főbe az üres pisztolylyal, hogy az menten lefordult a lórul. Meglátta ezt egy másik nagy csojtáros szarácsi, nagy haraggal nekinyargal a fiunak s görbe kardjával jobb felől a nyakához vág nagy dühösen.

Jóska gondolta magában, hogy hisz az ő kezében is kard van, s ha ő azt oda tartja, a hova a másik vág, semmi baja sem eshetik. Ámde a gonosz bancsokos nem oda vágott, a hova nézett, hanem a helyett balfelől csapott a legény fejére; kétfelé repedt a csákó, fele jobbra, fele balra hullott, s egy hosszu seb a homlokon végig elborítá vérrel az ifju szemeit. Talán örökre is elborította volna azokat a halál sötétsége, ha az öreg János káplár ott nem termett volna.

– Ilyenatta tarja! szólt ez káromkodva. Nem látod, hogy ez még diák, nem tudja a vágást?

De tudta az öreg, s hogy jól megis felelt, arról a török úr bizonyságot tehet – valahol a paradicsomban.

Maga a császár is látta ezt a tusát egy közeli dombról s a sebesült ifjúra kiálta; a mitől az aztán jobban megijedt, mint magától a töröktől, s örült, hogy elvitték onnan a kórházba.

Egy hosszú deszkaépület volt elkészítve a sebesültek számára, melynek sártapasztékán újjnyi vastagon állt a dér; egy-egy vaskemencze melegített ott, a hol állt, az ablakról pedig csüggtek a jégcsapok.

A jámbor ujoncznak rossz volt ez a helyzet, rossz a hideglelés, mit a sebtől kapott, rossz a szük eledel, a haldoklók éjjeli nyögése, a kínos műtétel, és a mindennél rosszabb orvosság. Nem akarta az orvosságot venni, sohasem szerette ő azt. Nem való az katonának.

Egy jó öreg orvos mégis rábeszélte, hogy vegye be, a mit rendelt neki, a míg ez elszánta rá magát.

Jóska mellett feküdt egy maródi baka, a kinek az volt a baja, hogy megvesszőzték; az orvos annak is rendelt valami vastag írt, a mivel a hátát bekenjék.

Az ostoba orvossegéd, hogy az ördögök tilolják meg, összetévesztette a két orvosságot: a baka hátát bekente a decoctummal; szegény Jóskával meg megitatta a másik hátára kenendő valamit, a mitől ez azután igazán olyan rosszul lett, hogy többé meg sem tudott mozdulni.

Néhány nap mulva új főorvos vette keze alá a betegeket. Mikor Simonyira került a sor, keresztet vetett rá:

– Nem kell ennek több orvosság. Holnap el lehet temetni.

Jóska hallotta, hogy mit beszélnek róla s boszankodott rajta.

Alig fordítottak neki hátat az orvosok, fölkelt, felöltözött, a tarsolyában talált egy darab száraz kenyeret, azt megette s aztán kiült a napra.

– Majd meglátom én, hogy meghalok-e, ha nem akarom?

Harmadnapra semmi baja sem volt, csak az a hosszú vágás ott a homlokán végig, a mi még jobban illett neki.

De ne is közelített légyen hozzá többet orvos, mert ha le kellett neki feküdnie valami baj miatt, mindig maga mellé tette az ágyba a baltáját, s megesküdött, hogy ha valaki azzal a szóval jön hozzá, hogy «mutassa a nyelvét», majd megmutatja ő annak a tulajdon fülét.

IV. AZ ELSŐ ÉRDEMREND.

A törökök elpihentek. Azt mondták a magyarnak: «kend is jó katona, én is jó katona; – ne bántsuk egymást». Ezek helyett támadt veszedelem nagy Francziaországból, a honnan szokott jönni minden egyéb divat.

Ekkor az volt módi, hogy az emberek beverjék egymásnak a fejét.

Simonyi már ekkor nagyravitte dolgát; vicekáplárrá lett, Metz és Thionville városok között tizenhat legénynyel állt az előőrsön.

Egyszer lát messziről szembe közeledni hatvan kék ruhás huszárt, szép tollas kokárdákkal, piros zsinóros övekkel.

Gondolta magában, a ki egyszer huszár, az nem lehet más mint magyar; arra nem is gondolt, hogy más nemzetnek is van annyi embersége, hogy a legvitézebb embereit kiválogatja, s magyarnak öltözteti. Messziről is kiáltott már rájok:

– Pálinkás jó reggelt, pajtás uraimék! Hát honnan és hová?

Erre a francziák, a kik máskülönben udvarias népek, olyan illetlenül feleltek, hogy lovaik fejére lehajolva, kurta karabélyaikból rálőttek egyszerre Simonyi vitézeire.

– Ejnye ilyenatta! kiáltott a vicekáplár, ez-e az emberség? Rajta magyar!

Azzal nekivágott tizenhat emberével a franczia szakasznak, kiki választott belőle magának egyet; Simonyi magát az ellenfél kapitányát, nem kérdezve: illik-e, nem illik-e egy vicekáplárnak egy kapitánynyal verekedni? s minden vivási tudomány ellenére az első vágással úgy leüté a lóról, hogy az föl sem kivánkozott többet. Vezérük elestén az ujoncz francziák szanaszét futottak. Hasztalan kiabált utánuk Simonyi, hogy maradjanak még egy kicsit, eztán jön a java; nem akarták megérteni.

Mire a magyar huszárság zöme odaért a lármára, Simonyi előőrsi csapatja már vissza is tért tizenhárom elfogott lovat czepelve gazdástul.

E kis tréfa után felhivatták Simonyit a tábornokok, a nagy ősz vitézek, azokkal az arany hajtókás molnárszín kabátokkal, odamentek a piruló legényhez, megveregették a vállait, halkan mondogatták egymásnak: «derék fiú, bátor ficzkó; ha valami adja elő magát, a hová merész szív kell, ezt kell küldeni.»

És Simonyi jól lelkébe vette mind azt, a mit hallott. – – Utoljára pedig maga az ezred tábornoka tüzé fel mellére a vitézség ezüst érdempénzét; azt mondva neki, hogy szerezzen hozzá többet is.

Ha mondta, nem is rosszul mondta.

V. HUSZÁRTRÉFA.

A ki valaha látott tekeasztalt (biliárdot), sokszor tapasztalhatá, hogy mikor két golyó összeütődik, az egyik jobbra, a másik balra szalad, s egyik sem fut a másik után. Nevezik ezt kávéházi nyelven rekuzénak.

Még többször fordul elő a háborúban az ilyen rekuzé. Két tábor nagy sietséggel tör egymásra, megütköznek s akkor látják, hogy «jaj» a másik is erős ám s ütközet után egyik jobbra, másik balra szalad vissza, a honnan jött.

Egyszer a többek között Melas osztrák tábornok is visszafordult a francziák előtt, azok pedig ő tőle fordultak vissza és mind a kettő azt hitte, hogy a másik üldözi őt.

Melasnak mégis volt annyi esze, hogy meg akarta tudni, vajjon jönnek-e utána, s két svadron lovasságot akart kémszemlészetre küldeni Homburg felé.

Ugyan minek az? mondák neki, elég lesz oda Simonyi tizenhat emberével, meg tudja ő a dolgokat emberül.

Úgy lett. Simonyi káplár megkapta a parancsot, éjszaka rögtön megindult, nyugodt lélekkel pipára gyujtott s ballagott szépen az országuton.

Akkora volt a köd, hogy a hátul jövők már nem látták az elülmenőket s csak a beszélgetésből tudták, hogy együtt vannak.

Egyszer Simonyi lát maga előtt valami tarkát a ködön keresztül. Nézi: mi lehet az? egy csoport franczia vértes lovag; rezes sisakjaikról, lelógó lófarkas bojtjaikról megismerte őket.

Azok csak ballagtak nyugodt lélekkel előttük, nem gyanítva semmi rosszat s hátra sem tekintve.

Simonyi megörült e jó tréfának. Csendesen kihúzta kardját, inte társainak, hogy figyeljenek s azzal egyszerre elordíták magukat:

– Rajta magyar, rajta! – s kézbe a kardot, sarkantyuba a paripát, neki a francziáknak.

Azok a jámborok el nem tudták vélni: égből cseppent ide, vagy a tűzokádó vetette ki ezt az ádáz csoportot; nem vették tréfára, nyargaltak be a városba; utánuk Simonyi, ütve vágva őket hátul, csak úgy kongott a rézsisak a huszár kardoktól.

Homburg városában tizenkétezernyi franczia tanyázott, a visszavonuló sereg utóhada, melynek vezérei, tudva azt, hogy Melas is visszafelé vonul, átadták magukat az édes nyugalomnak, az utczákon összerakott szuronyos fegyverek álltak, a téreken leszerszámozott ágyúk, lenyergelt lovak, a tisztek a paplanos ágyakban, a katonák a padláson aludtak szép csendességgel; a mikor rohan be a kapun az üldözött vértes csoport, ordítva veszettül, hogy itt van az ellenség!

A tizenhat huszár mindenütt nyomukban; a vértesek végig nyargaltak a hosszu főutczán, a huszárok oda is utánuk; be a piacz közepére, ott összefogtak vagy ötven kipányvázott lovat, felkutattak nehány podgyászos szekeret, futó tiszt urak óráit elszedték, s lekaszabolták a ki ellenállott.

Az egész városban fenékkel fordult fel minden jó rend. Az alvó katonák ugráltak ki az ágyból, az őrök lövöldöztek, rendetlen csapatok futottak egymással szemközt, elszabadult lovak iramodtak a zürzavar közé; trombita harsogott, lármadob pörgött s összevissza kiabálás hangzott minden utczán.

Simonyi ekkor vette észre magát, hogy be csak lehetett jönni, de jó volna már most ki is jutni a városból.

– Már most tisztuljunk innen legények.

Azzal kiki három elfogott paripát a lova fejéhez kötve, a kis csapat el kezdett ismét visszafelé a kapunak tartani, mielőtt a jó francziák szemeiből kimenne az álom.

A mint így nyargalnának kifelé a felriasztott városból, egyszer csak egy utczaszögletnél szemközt kanyarodik rájuk egy csapat (ki tudná mennyi) franczia lovasság.

– No most káplár uram, itt hagyjuk a fogunkat! – szólt az egyik közlegény.

– Ejnye dehogy hagyjuk! – kiált rá a másik – levágjuk őket mind!

Szűk is volt az utcza, egyszerre valamennyi franczia nem jöhetett a csatába, a huszároknak meg nagyon sürgetős volt a dolguk, nem értek rá megvárni, míg azok mind eljönnek, kiki vágott jobbra balra, a míg embert látott maga előtt. Simonyi és kis csapatja minden zsákmányával együtt keresztülvágta magát, azzal ki a kapun! A sorompó le volt bocsátva előttük; azt mindenestül átugratták, olyan szépen, mint akár a műlovasok s mikor egyszer kívül voltak, üthették aztán bottal a nyomukat.

Sokáig hire volt aztán a homburgi riadalnak, hol egy huszárkáplár tizenhetedmagával a város közepén verekedett az ellenség tábora közt.

Ha huszár nem tette volna, sok ember azt mondaná rá: «régen volt, talán nem is igaz».

Pedig bizony megtörtént az.

VI. A SZÜRKE LÓ ÉS LOVAGJA.

Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a ki rajta szokott ülni.

Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s innen is túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni, jó barátok úgy, mint ellenség.

Hogy fogta el tizenhat huszárjával a zweibrücki herczeg kastélyában pusztító 20 francziát tisztestül együtt, hogy vigadott a trieri dalidóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött volna meg bele, neki semmi baja sem lett.

Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánushoz, kinél négy franczia tiszt volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, azután szabadon bocsátá őket. Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó Mózel vize boltozatos alagútján, s míg Melas tábornok a bezárt kapukat ostromolta, ő lóhátán nyitott be a legszebb palotába, s felnyargalva a lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés, három urikisasszony rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s békén hagyta a siró delnőket.

Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről.

A rút deczemberi időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség, nappal mindig a kéz a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel mindig a nyeregben, a kéz a karabinon.

Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást. Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.

Simonyi előőrsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a szakasz, azontúl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:

– Qui vive?

– Nem jó helyen jártok pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk; amarra van a tietek.

A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy nagy ködben az ellenfél előőrsét jöttek felváltani.

– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne tévedjetek megint.

S azzal szép csendesen elvezette őket a tulsó őrállásokhoz; ő tudta jól a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet szorítva. A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap reggel, mikor mind a ketten szolgálaton kívül lesznek, eljön egy kis találkozóra. Simonyi igérte, hogy ott lesz.

Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?

– Itt vagyok! kiálta Simonyi, s kiugratott a kérdező elé.

A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról. Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan terült el a havas mezőn.

A szűrke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős karjáról, bátor hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt, s nagy szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen. Amott félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a szürke lovas villámló szemeibe nézett.

VII. A GARDA-TÓ MELLETTI HŐSTETT.

Bajnokunk eddigelé csak apró csetepatékban, portyázó kósza járatokban tünteté ki magát. A merre ő járt, valami derekas ütközetre nem igen került a dolog.

Aztán meg a derekas ütközetekben sem igen sok dicsőség termett az innenső félen; a mint tudjuk, az a gonosz Napoleon nagyon csunyául bánt mindenütt a hadvezérekkel, akár milyen jók voltak is ezeknek a katonáik.

A franczia nadrágtalan sereg előtt, bizony szégyen megvallani, majd olyan gyorsan utaztak medvebőrös gránátosaink, mintha vasuton szállították volna őket. Hiába, a tudomány, a lángész több, mint akármi erő a világon.

Egyszer Napoleon az olasz havasok alatt oly véletlen csapott Wurmser táborára, hogy annak megállni sem maradt ideje. Futottunk, a merre láttunk, Mántováig meg sem álltunk.

Egy része a hadseregnek, melyet Gvozdanovics tábornagy vezényelt, a Garda-tónak lőn szorítva s a dühös rohamban nemcsak a csatarendet, de harmincz ágyuját is elveszté.

A francziák egyszerre nekifordíták az elfogott ágyúkat az összezavart tömegben menekvő hadseregnek s elkezdék azt saját ágyúinkkal borzasztón lövetni.

Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezérszóra; elhányták fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz ágyú halálos ítélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a bomlott tömeg között.

E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete mellett.

E hadnagy volt Simonyi.

A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő franczia gyalogságon s bizton fölmenekült egy dombra az országút mellett.

Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a csata helyére.

Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre, látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg senki.

Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?

– Vissza, vitézek. Vegyük el az ellenségtől ágyúinkat!

Egy percz mulva hosszú sorba elosztva kisded csapatját, mint a sebes áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s kétségbeesett viadallal utat tört magának az ágyúkig az eléje meredő szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé s elkezdtek velök vágtatni kifelé. Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott fel az úton, s két ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai előtt, míg két felől halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk mellett, hogy a mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne boríthassa őket.

Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a vesztének indult hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve a magyar név dicsősége.

A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva, bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem segítettek neki?

Hanem hiszen azok nem voltak huszárok.

VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

Később 1800-ik évben az itt tanult leczkét javított kiadásban adta vissza Simonyi a francziáknak, mert a mint azok egyszer véletlenül megkerülve Gyulay hadtestét, azt a főhadseregtől el akarták szakítani, ő maga hirtelen hírt nem adhatva a fenyegetett tábornoknak, lesbe vonult egy erdő mellett, s midőn a franczia hadtest gyanutlanul elvonult előtte, hirtelen megtámadta annak utócsapatjait, elvett két ágyút tőlük s azokból dühösen kezdett el lövöldöztetni rájok.

Az ellenség a váratlan ágyuzásra zavarba jött s késledezett, míg Gyulay megtudá róla a veszélyt s idején csatlakozott a főhadsereghez.

Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl volt a vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe akadt emberrel és lóval.

Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy leghíresebb csatája, hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit, s akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos szekerét.

Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre.

A mi seregünk Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható ellenség elől. Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást kellett fedeznie. Az ellenség legvitézebb gyalogsága, a hirhedett gránátosok, kik közt szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor tábornok a királyság alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más czimet nem fogadott el, mint: «a francziák első gránátosa».

A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, midőn megjelent Simonyi.

Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a szép gránátos seregnek színe-java elhullt, s a menekvő hadtest bizton vonulhatott át a Dunán.

E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje, hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából.

De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos Auvergnei Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége.

E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany keresztjét és nemsokára századossá neveztetett ki.

IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent, szomorkodva a nagy nyugalomban. Próbált festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott; elővette, a mit tudott a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szivvel fogadták urak és asszonyságok, s bár a stuttgarti udvari dalidóban azon rendkívüli szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot (écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.

Végre valahára kitört a háboru; mint valami rosszul gyógyított belső nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött ki a harczok fekélye Európa testén.

Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a sors jutott, hogy ütközet után kereste a babérokat, a melyben ott nem lehetett.

A franczia főhadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.

A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a porosz határszél mellett Csehországba menekülni.

Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.

Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb-nagyobb csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudjanak kigázolni a hinárból?

Közös találkozóul a cseh Éger városát határozák egymás között.

Így jutott Simonyi kezére is nehány száz ember, a ki természetesen nem állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan volt módja, mert körös-körül volt francziával.

Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is megőrizni; neki pedig az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.

El is csipett az országút közepén egy egész biztossággal utazó tábori gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a hadi pénztárral, de a miben fájdalom, nem volt több 240 aranynál.

– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.

– Sebaj, mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi városban s lesz belőle pénzünk elég.

– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda, mikor az már semleges föld?

– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak, azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudjuk, merre járunk, s csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.

Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a porosz határszélnek.

Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan; a mint annak kapujához közelítenek, kijön eléjük egy derék köpczös huszárőrmester az Anspach ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával útját állja mérges tekintettel a betörő hadnak.

– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres csapatnak bejönni nem szabad.

Simonyi tréfásan felelt neki vissza:

– De jó húsban van az őrmester úr.

– Az én királyomnál jó dolga van a katonának.

– Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt?

– Én itthon védem az országot.

– Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba?

– No azt már el.

És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de megyhagyta nekik, hogy onnan aztán mindjárt takarodjanak.

Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek, miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.

Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen városig, mely már három órányira esik a határon belül.

Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.

Mikor legvigabban töltött este után mámorosan elfeküdt mindenki, a mi bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobájának ajtaján, s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú fekete selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér ingbodorral kezeiken s nyakuk körül és rettenetesen ünnepélyes ábrázatokkal.

Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?

Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd irni fog ő rögtön ő felségének.

Azzal tintát, tollat, papirost kért s irt valami ilyesformát:

«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint felséged átlátja, hogy nem engedhettem derék huszárjaimat az ellenség által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én pedig igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre mehetek és nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek térdet fejet hajtó szolgája stb.»

A levelet lepecsételte, ráirta a czimet: «ő felségének a porosz királynak, saját kezeibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ uraknak.

Azzal lefeküdt és aludt tovább.

Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.

Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megírva; ha kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól, szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal, minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett, mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból.

A nemes hír meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben azt is megkapta Simonyi a császártól: a bárói czímet, e fennen hangzó előnévvel: «Vitézvári».

Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának, hogy czimerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig mint tudva van, már az özönvíz idejében is grófok voltak.

X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt.

Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai egymással vitáznak.

Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a csatatéren uralgtak; az ütközet el volt vesztve.

Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan vágta magát keresztül-kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot nem fordíthatá el.

Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyűjté a futó hadakat s visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak látta a veszélyt, a bomlást.

Mind hasztalan.

A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg legnagyobb hősei a neusideli dombon; csaknem ugyanazon a helyen, a saját jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.

Mind hasztalan.

A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott drága vér – drága veszteség volt.

A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza.

Simonyi már ekkor őrnagy volt, – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; – az egész zászlóaljat ő vezette.

A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze a francziák ellen addig, a míg lehet.

«A míg lehet!»

Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb, vagy távolabb esése egyenesen attól függ, a kinek mondva van.

Gyönge szívű ember hamar átlátja, hogy már «lehetetlen!» a merészebb pedig tovább ismeri a lehetőséget.

Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra gyalogságát s kiállítá előőrseit, úgy várta az ellenséget.

10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak közeledőben minden felől.

Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel.

A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen.

Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok közül mentül gyorsabban az ellenségre.

A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot, hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva, csatát ajánl.

E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a híd ellen, előbb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű ütközettel támadjon elleneire.

A szomszédban tanyázó szárnyvezér, Rosenberg, a szakadatlan ágyúzásra oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?

– Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem.

– Lehet-e még?

– Még lehet.

A franczia had délutáni két óráig állt hadvonalban és rendezte magát Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel, trombitarivallással jött Simonyi állása ellen.

Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a francziák, s siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.

Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot.

– A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet.

– De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok.

– Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan.

A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt.

Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a hosszú országutat.

A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat, hisz azt védni többé merőben lehetetlen.

– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.

Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget, azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal, egy tömegben és aztán tüzet a hidnak.

A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba borult a híd.

Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud!

A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza.

A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s a palló izzani kezdett.

Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok között harczolva, feltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hídra háta mögött.

«Még most is lehet!»

E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az alatt Znaimig visszahuzódhatni.

A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat, onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.

Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket.

XI. HADSZERENCSE.

Forgandó a hadi sors!

Este uri dalidóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép leánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje fölött.

Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott.

Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk.

A drezdai ütközet után nagy dolgok bizattak Simonyira.

Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból százával vette ki a dézsmát Simonyi.

Egyik órában őt fogták körül, másikban ő fogta el a francziákat.

Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt Simonyi: huszárok, gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva.

Gyönyörű csata volt, mind a két résznek dicsőségére való.

A hadszerencse jobbra balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a francziák keményen álltak helyükben.

Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek.

Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a vér.

Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak el, és bátran küzdve honukért harczoltak a végső lehelletig.

Simonyi meghajtá a hulladomb előtt kardját tisztelettel.

«Derék ellenség volt.»

E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a rendkívüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a vezérszót a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie becsületében áll.

XII. A BÁSKIROK.

A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.

Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt rajtuk más öltözet egyéb. Még arczaik is mind olyan egyformák, apró szem, nagy pofa, előre ülő áll, benyomott pisze orr, fakó borzas szakáll; lobonczos üstökük hegyes birkabőr süveg alá szorítva; mintha csak egy gyárból kerültek volna ki valamennyien.

Lószerszámukkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.

Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a nyíl; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.

Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?

Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.

A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve rókaprémmel; mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta ijesztgetni. – – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bízták.

Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak várjanak, míg ő majd int nekik.

A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját, Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat felriaszsza. A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni a harczban, egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele az ágyúk torkába.

Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat, lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten rohannak Simonyi rendes hadsoraira.

– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve; s veri el őket magáról erősen kardlappal.

A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé, s újra megfordulnak s rá a francziára.

Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor, negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak-futnak alá s fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg végre nagy nehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki bírta őket kergetni a középről.

E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól, hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a báskir fejedelem népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél nagyon, de a báskiroktul retteg.

Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.

XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

Azok az igazi jó barátok, a kik egymásról a legnagyobb veszélyben is megemlékeznek.

A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi hadosztályával.

Rögtön a hadsorba állították, s a mint oda állt, rögtön kezdett az öreg golyó és gránát feje körül süvölteni.

E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?

– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb barátjának, Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja volt.

«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen hasmánt irok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol vagyunk.»

Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta felturt földdel a levelet.

Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó».

Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem félt.

Nem sokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály aként teljesíti kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe, négyszázat tartalékul hagyva.

Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy három ezreddel áll egyedül szemben s sehonnan sem jön számára segítség.

Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia.

Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá nehezült, a szük uton minden századát külön vezette csatába, mikor az egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza, míg emezek verekedtek s ha nehány lépésnyire megfordíthatták az ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.

Ez gonosz egy tusa volt.

Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált keresné.

Midőn már biztosságba hozta menekvő csapatját az utolsó roham után, egy franczia lovas vadász visszafordulva nyergében, neki czéloz karabinjával Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó arczczal.

Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű könyekkel áztatá vezére kezeit.

«Elesett Simonyi!»

Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni, hogy Simonyi meghalhatott volna.

Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy ostoba golyó megbotlott benne, nem lehet az!

«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!»

Kigombolta sietve mentéjét s im a gonosz golyó ott volt Simonyi tárczájában, keresztülfurva azon húszonhat lapot, s megakadva a huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.

A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.

A francziák, kik látták őt nehány perczczel elébb elesni, lováról lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak folytatni a verekedést.

Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt leirtam, választá el őt a sirtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.

Tiszteljétek a papirost!