XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN.
Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot, melyben eddig annyit bízott, a szerencse elfordítá tőle arczát, legyőzetett.
A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.
Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!
Február 15-kén, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami tündérkastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek, aranyzott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines üvegekkel.
A császár kastélya volt ez Fontainebleauban három dúsgazdag királynak kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis káplárból lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is bizonyítá.
Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára; előttevaló nap még Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.
A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.
Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges munka után szokott.
Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy órával vittek odább a francziák magukkal.
A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.
Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.
Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok terhe alatt, mik a földig értek.
A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?
Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.
Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú tajték pipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a bibor mennyezet alatt.
A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.
Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!
Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.
Simonyi odainté a kormányzót.
– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdi tőle.
– Igen.
– Hát a császárt?
A franczia kitérőleg felelt.
– Mi óhajtjuk a békét.
– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.
A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá.
– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy akar.
Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit is.
A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a termeket, de saját magukat bélyegzik meg.
A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt állt egy pompás selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.
Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép.
A kormányzó azt hivé, hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal szépen összehajtá s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori takarónak.
Simonyi büszkén utasítá azt vissza.
– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit, hogy magyar huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!
Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott billikomokat, vert arany ékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak egy boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.
XV. PEZSGŐPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.
«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Képzeljétek magatokat úgy, mintha otthon volnátok.» Így szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas hadfiakhoz.
Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem champagnei.
Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó nyitogatta a pezsgős palaczkokat; – úgy durrogtak azok mint az ágyúk, úgy folyt a piros bor, miként a piros vér.
Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal, pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és daloltak nemzeti nótákat.
«Igyatok, vigadjatok, nagyságos uraim!»
És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.
Ezért kinálkoztak oly nagyon is örömest a franczia urak:
«Igyatok, vitéz uraim!»
Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:
A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s minden oldalról közelít.
– Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit tegyenek? A szétosztott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város felé, a többiek huzódjanak át Fontainebleaun; mikor minden rendelés meglesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel.
A hadsegédek siettek a parancsokkal.
«Igyatok, vitéz uraim!»
A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és megtanulták a kozákoktól az éneklést.
Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett már, a csákójába csempészett.
Egyszerre hangzott az ágyúlövés.
– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a vendégségnek, most kezdődik a táncz!
A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.
Simonyi készen volt.
Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő már magát ilyen bajból.
Roppant tömeg lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval, s Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhuzódni, hogy Moret városába juthasson, melyet hogy mi oka volt neki minden áron elérni, később azt is megmondom.
A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból lövöldözni.
A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri vendégeik ellen.
Egy franczia zászlóalj belopódzott a császári kastélyba s veszedelmes gátot vetett a visszavonulóknak.
Kívül-belül a veszedelem, a városon kívül ostromló sereg, belül utczai harcz, akárki is el vesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.
Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az Eszterházy ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.
Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve, mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is elesett s arcza fehér lett örökre.
E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni a városon, s midőn az egész hadtest kihuzódott, Simonyi ismét lóra kapott, előre nyargalt, s a moreti országuton útját álló francziákat széllyelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing vize mellett fekszik.
Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert Simonyi nem csak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.
A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy e hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.
A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet a fenyegető veszélyről.
Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.
Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról utczára vívatá a harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében, hirtelen torlaszokat rakatott a híd előtt egy malomból elhozott buzászsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.
A golyó, a gránát és tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.
Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.
A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit, s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.
Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában harczolva és lelkesítve bajnokait.
Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz félreeső faluig vizszahuzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment hadak már jól kipusztíták.
Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt, kifáradva testben, de lélekben nem.
A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy egy darab kenyeret a csákójába dugott s azt most elővevé onnan.
János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált egy ablakban valami mécsest, abban volt egy kis zsir, felkutatta a padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz ezredesének. Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús; még az ujjait is megnyalta utána.
– Nagy szakács kend János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!
XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDJÉN.
Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a házhoz; mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki: a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?
Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól, hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a női erénynek tartozik?
Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas, torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve szűkek voltak az udvariasság korlátai.
Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hova tünhettek el?
Simonyi azt remélte, hogy itt nehány napig fog pihenhetni, azért embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi nem irányában.
Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát egynehány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, hogy engedje őket oda egy kicsinyt betekinteni.
Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki ott igen drága borai vannak.
«Hiszen csak nem fél tőle, hogy mind megiszszuk? Ide a kulcscsal.»
A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im, a bámuló huszárok hordók helyett harmincz szép fiatal leánykát pillantának meg maguk előtt, kiket a város lakói ide zártak féltükben.
– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok porontyaim!
Azzal becsapta az ajtót, bezárta azt s elvivé a kulcsot Simonyinak.
Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból, s azután haza kisérteté őket udvariasan tiszteivel szüléik házába, biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül egy pajkos szóval is meg meri bántani őket valamelyik, azt rögtön főbe löveti.
Ez emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.
Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.
Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó: jön az ellenség.
Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos csatározás mellett.
A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták volna Simonyi menekvő seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni, s siettették az elmaradozókat.
A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrik hozzá az órás s nyujtja neki mind a két ott hagyott arany óráját.
Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad velök.
XVII. A LYONI NAP.
A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért veszítettek: Augerau tábornok végre Lyonba vonta össze hadseregét, azon kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig fogja védeni magát.
A szövetséges sereg a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni Lyon ostromára?
A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú mint a Tisza, de olyan sebes mint a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.
A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen volt rajta verni.
Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták, hogy az lehetetlen.
Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez Simonyi.
Megérté, hogy miről van szó: még folytatását is tudta adni.
Nem elég átmenni a tulsó partra, de meg kell támadni Lyon városát s megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.
Ez a munka az ő számára született!
Márczius 20-kán a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég megindult.
Késő este, alkonyat után nekiindult Simonyi e jeges árnak három svadron huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.
A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba, középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves országuton járnának.
Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.
Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől görcs állt tagjaiba, egy jajszó nélkül.
A többi csendesen haladt előre.
A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira hihetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen.
Az első sor végre partot ért, s sietett a többit kivonszolni a vízből.
Elgyalázva a hidegtől, gémberedten jutott partra az egész vakmerő csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős tavaszi szelével.
Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat fenyegeti.
A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni.
A rémület leírhatatlan lett Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról legkisebb veszélytől sem tartottak.
Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a szuronyok.
Az ellenség hadserege elhagyta Lyont.
De Simonyi még azt is megakarta tudni, hogy ki maradt ott?
Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.
És ez nem volt huszáros bohóság, a minőt egykor Homburgban követett el. Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg előhaladása függött.
Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást megküldeni a fővezéreknek.
A feladat első fele könnyű, de a második nehéz.
Hogy fog Simonyi a vizen keresztül visszamenekülhetni, ha üldözőbe veszik?
Ezt mind jól meggondolta és tett felőle.
A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem talált.
Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú tekervényes főutczán végig haladt, mindenütt pisztolylövésnyi távolban egy-egy kozákot hagyott hátra maga után.
Így jutott el egész a kőhidig, mely a belvárost a külsővel összeköti.
Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel, mint előőrs lovagolt előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.
Egy egész hadoszlop volt ott még.
Azok is, a mint megpillanták a huszárokat, egyszerre megrohanták őket.
Ez volt a legválságosabb óra.
Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan elveszni.
Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja, hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közűlök.
Itt csak a kard segíthet ki!
Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva az ellenséggel, azt merészen visszaverte.
A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy Simonyit kiverhessék a síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne bocsássa a szűk utczából.
Ez volt rá nézve az élet, vagy halál kérdése.
Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták podgyászszekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.
A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori készletet és vagy háromszáz katonát.
Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányul nyerve ágyukat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle nemzetekből.
E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a Lipót-rend kormányzói keresztjét.
XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.
Még egyszer elszabadultak a harczok denevérszárnyú angyalai.
Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás birkózott egymással.
Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.
Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország városaiban idegen urak parancsoltak.
Simonyi Marcigni városába rendeltetett kormányzónak, s a körül fekvő három vármegye (departement) parancsnokának, melyet négy zászlóalj gyalogsággal, saját ezredével s hat ágyúval tartott megszállva.
A nagykállói köznemes fia, a tudatlan diák, három vármegyének volt ura Francziaországban!
Marcigni városba érve, első éjjel mindjárt jelentik neki, hogy a franczia lakosság zendülést forral, s a kis helyőrséget, melyet Simonyi odahozott magával (serege nagy részét könnyebb élelmezés végett a falvakra osztván szélylyel), éjszaka meg akarják támadni.
Simonyi rögtön tudatá a maire-rel (városbiró), hogy ő békét jött csinálni, de ha úgy kivánják, tud háborut is csinálni. Ha nem tetszik a lakosoknak az, hogy ő csak oly kis sereggel tartja városukat megszállva, a kedvükért hozhat oda még többet is: ám ők lássák, hogy élelmezik?
Meg is tette, a mit mondott. Szélylyel levő csapatjait mind berendelé a városba s beszállásolá a házakba, s várta, hogy hát ez hogy fog majd tetszeni?
Nehány nap mulva tizenkét ifjú delnő, a város legszebb, legtiszteletreméltóbb hölgyei jelentek meg a parancsnok szállásán.
Egy fiatal marquisnő, olyan elmés és szelid, a milyen szép és bájoló, szólt Simonyihoz az igazi érzés hangján.
Elmondá előtte a gyászt, melyet nemzetének elestén minden honleány szive érez, csaknem mindegyiknek testvére, férje, édes atyja maradt el a csatában. Minden háznak van halottja. Hivatkozott a magyar bajnok nemes szivére, hogy nem fogja a megalázottak szomoruságát új szégyennel is tetézni s örömét találandja benne, ha azokat, kiket vitéz kardja elejtett, gyöngéd kezeivel fölemelheti.
Simonyi perczenkint növekedő megindulással hallgatá a bűbájos delnő szavait; midőn az sírt, nem állhatá meg, hogy ő is ne könyezzen, midőn az könyörgött, nem állhatá meg, hogy szive el ne lágyuljon, midőn az őt nemes férfinak nevezte, valóban az is volt.
Meghajtá magát a hölgyek tiszteletreméltó arcza előtt, s azt mondá nekik, hogy a kik kegyelmet kérnek tőle, azokhoz kegyelmes fog lenni.
Egy hálateljes pillantás ama minden gyémánt ragyogásánál fényesebb szemekből jutalmazá ez igéretét. – Ezen tekintet varázsa soha sem mult el Simonyi szivéből.
Hisz még akkor csak harminczhét éves férfi volt, s huszonkét év óta folytonosan a csatamezőn, nem ismerheté még, hogy mi a szerelem?
Még aznap visszaparancsolá összevont seregeit a falvakba, csak nehány századot tartva maga mellett. – Éjjel pedig tábori zenekarával sorba járta a tizenkét delnő házait s ablakaik alatt mindegyiknél három dalt fuvatott; kivéve a szép szónoknét: – ott hatszor hangzott a zene.
Simonyi azontúl naponkint találkozott szép ideáljával, a francziák megszerették a magyarokban ellenségeiket, s nem mult el nap, hogy valamely háznál dalidó, műkedvelői szinjáték, s egyéb társas vigalom nem tartatott volna kedvükért.
A hős, ki bevégzé Herkules tizenkét munkáját, legyőzetett a tizenharmadikban: legyőzetett a szép asszony szép szemei által.
Ő, ki Montbilliárd várát egy nap alatt el tudta foglalni, egy sokkal gyöngébb várnak, egy asszony szivének meghódításához alig mert kezdeni.
Ha szép volt őt látni a férfiak elleni harczban, csupa gyönyörűség elnézni a nők ellenében.
A milyen bátor és elszánt amott, oly gyöngéd és félelmetes itt. Amott nyilt arczczal rohant az ágyútűznek, itt csak titokban mert lépést haladni.
A marquisnőnek édes atyja falusi uradalmán lakott, nagyon megfogható okokból félrevonulva a fővárosoktól, mikben idegen seregek tanyáztak.
A marquisnő igen szerette édes atyját, az öreg marquis pedig igen szeretett vadászni.
Ez időben pedig olyan állapotba jutottak a jámbor francziák, hogy még a vadászfegyvereket is elszedték tőlök. Az öreg marquisnak csak nézni lehetett a szalonkákat, de nem utánok lőni.
Simonyi megtudta az öregnek ezt a kinos állapotját, s rögtön elküldött egy tisztet hozzá irott engedélylyel, mely szerint ez a derék békességes hazafi tarthat annyi puskát, a mennyit csak akar, s lőhet vele minden állatot, a mi neki megtetszik.
A vén marquis el nem tudta gondolni, honnan jön ez a kegyesség egy oly vad idegen embertől, a ki neki soha hirét sem hallotta; de a kiről hallhatott ő annál többet.
Midőn azután a marquisnő egy napon édes atyját meglátogatta, bámulva hallá az öreg úr által Simonyit magasztaltatni; kit szivében ő is a legderekabb férfiak közé számított.
Simonyi pedig azalatt, míg szivének bálványa atyját látogatta, megtudva, hogy mely nap fog visszatérni, épen rózsavirágzás idején a környékben minden rózsát összevásároltatott s Saint-Piertől egész Marcigni városáig behinteté vele az utat, úgy, hogy a visszatérő delnő igazán «térdig járhatott a rózsában», mint a nóta mondja.
Ki tett volna fel ennyi találékony gyöngédséget arról a férfiról, a ki eddig csak véres fejekkel szokta behinteni az utat, a merre járt?
Ez eszme becsületére vált volna akár egy költőnek, – akár egy római császárnak.
XIX. SZERELMES SZÍV, KEGYELMES SZÍV.
Hej kemény régula a hadi régula! de legkeményebb az a törvény, a mit győzelmes urak diktálnak a legyőzöttek elé.
A francziák nehezen szokhattak azon gondolathoz, hogy ő nekik már most idegen parancsol, s kivált faluhelyen nem egyszer megtörtént, hogy Simonyi gyalog horvátjai közül el-eltettek egyet a láb alól, a ki azután nem jött elő, mikor a lénungot osztották.
E miatt azon vas törvény lőn kimondva, hogy a mely faluban ily orvtett követtetik el, azt porrá kell égetni, és a bűnösöket minden irgalom nélkül főbe lövöldözni.
Egyszer Simonyi elé is három ilyen ellenszegülőt hoztak: egy öreg földmívest és két ifjú legényt.
Tettüket nem tagadták, lőttek Simonyi embereire; valakit meg is sebesítettek; úgy fogták el őket, fegyverrel kezükben.
Ezeknek az életéért sem adott volna már senki egy eltört dorombot.
Elitélték őket mind a hármat, ki is tették már a siralomházba. Az öreg franczia csak azon könyörgött, hogy az ő tetteért ne gyujtsák fel szülötte helységét, ne büntessenek miatta annyi ártatlant is.
Mikor már ki voltak téve a siralomházba, jön gyászba öltözve a tizenkét delnő ismét Simonyihoz.
A bájos marquisnő lábaihoz borult és sírva könyörgött az elitéltekért.
– Hiába, nem lehet!
Simonyi maga szeretett volna inkább a delnő lábaihoz borulni; de a törvény szigorú volt.
– Nem lehet, nem lehet.
Azzal bocsátá el a hölgyeket, hogy nem adhat kegyelmet. Még a marquisnő is hiába nézett rá könyes szemeivel, hiába szólt hozzá reszkető szavával, hiába szorítá kezét dobogó kebléhez.
A törvény szigorú!
A mint a delnők eltávoztak, Simonyi felhozatta magához a három lánczbavert rabot.
– Elkészültetek-e a halálra? kérdé tölük.
Azok felelék, hogy készen vannak.
– Óhajtjátok-e látni az angyalokat?
Azok egymásra néztek, és mit mondhattak volna egyebet, mint, hogy óhajtják.
– No hát menjetek el * * marquisnőhöz, és csókoljátok meg kezeit, mert bizony mondom, hogy ő volt a ti őrangyalotok, a kinek köszönhetitek, hogy most életben maradtok, és visszatérhettek családaitokhoz, és falvaitok el nem pusztíttatnak. Hagyjátok itt a lánczokat, azokat nem adom oda.
A marquisnő szomorúan ült odahaza, a midőn a három megszabadult boldogtalan az öröm és hála könyeit sírva jő hozzá és lábaihoz borulva, köszöné nagy zokogás közt az ő jóságának megmentett életét.
A vén földész sírva mondá el, hogy őt hét árva gyermek várja otthon, kiknek anyjuk sincsen, azoknak hálaimája egyesülten hat fel az egek urához jóltevőnőjükért.
A marquisnő el volt ragadtatva Simonyinak e tette által.
Mások gyémántokat ajándékoznak kedveseiknek, mások igaz gyöngysorokkal iparkodnak megnyerni imádottaik szivét; Simonyi drágább gyémántokat és gyöngyöket tudott adni annak, a kit tisztelve szeretett: a megmentett honfiak hálakönyeit. – És a szép delnőnek bizonyára kedvesebb volt ez a szép ajándék a tengerek és a hegyek minden rejtett kincseinél.
XX. A HŐS ÉS A POÉTA.
Volt Marcigni városában egy póéta. (Boldog Francziaország, ő sem szűkölködik versírókban.) Ez a poéta csak annyiban különbözött a magyarországi versíroktól, hogy neki tulajdon háza volt, és kocsit, lovat tartott.
Simonyi táborkarában pedig volt egy magyar születésű törzstiszt, a ki különben igen jó és jámbor erkölcsű ifjú volt, de arcza rettenetesen alkalmas volt arra, hogy a gyönge szivű embereket arra a gondolatra vezesse, hogy Magyarországon vannak olyan vad emberek, a kik emberhússal élnek.
Sűrű kondor haja, vastag szemöldöke, kiduzzadt ajkai, ripacsos ábrázata nagyon jól hitelesíték e félelmes elővéleményt.
A sors, ez a poéták által különösen elhasznált eszköz, most az egyszer boszút állt egyik üldözőjén s úgy hozta, hogy az ijesztő hadnagy épen az ő házához jutott szállásra.
A gyönge szívű Bressau (a poéták gyöngeszívűek szoktak lenni) úgy megrettent rémületes vendégétől, hogy ijedtében ott hagyta házát, mindenét s kifutott egy özvegy grófné jószágára, onnan írt siralmas verseket a párisi divatlapokba, mikben keservesen zengedezé meg, milyen pogányok ütöttek tanyát muzsái csendes templomában, hogy festenek bajuszokat az irószobájában felaggatott tudósok arczképeinek vandal kegyeletlenséggel.
A pajkos tisztek e verseket azzal torolták vissza, hogy a poéta kocsiját elfoglalva saját használatukra, ráfestették nagy betűkkel: «a múzsák szekere», úgy jártak vele városszerte, hogy minden ember kaczagott, a ki látta.
A torzonborz fiút pedig egy becsületes szatócshoz szállásolta be Simonyi, a ki épen úgy megrettent tőle, miként Bressau, a poéta.
Minden ember megszökött előle a kétemeletes házból, s a jámbor tiszt két napig nem lelt senkit az egész rengeteg épületben.
Harmadnap nagy félve benyitja rá az ajtót a gazda, s látva, hogy a tiszt az ablakon kikönyököl, bátorságot vett magának megszólítani őt diákul.
«Qualem religionem habes? Comedes ne suillam?» (Mi valláson vagy? Eszel-e sértéshúst?)
A tiszt hátra nézett: a gazda kiugrott az ajtón, le a lépcsőn, s úgy elszaladt, hogy soha sem látta az többet. Nyilván csakugyan azt hitte a jámbor franczia, hogy a magyarok pogányok, a kik nem eszik a disznóhúst. – Oh a francziáktól kitelik az ilyen tudomány!
Történt azonban egyszer, hogy a hirhedett magyar hőst ugyanazon udvarias grófné, a kihez a póéta menekült, meghivá tiszti karával együtt ünnepélyes mulatságra.
A tréfás tisztek oda is elvitték magukkal a múzsák szekerét, a min az egész jókedvű világ utczahosszant nevetett; a ki nem nevetett csupán, az hihetőleg maga volt Bressau poéta.
Senki sem tudta, hogy ő ott van. Tudtak is nála nélkül mulatni; ő pedig az alatt, a míg az urak vigadtak, egy szomszédszobában ült és rágta a tollat, és írt verseket.
Valjon miféle verseket írhatott?
Az ebéd vége felé járt már, a midőn a grófné intésére kinyilt a rejtek szoba ajtaja s kilépett rajta – Bressau poéta: egyik kezében nagy borostyán koszorú, másikban a megírt vers. – Odajárult Simonyihoz, szépen meghajtá magát előtte; a koszorút letevé a tányérjára, a verset pedig elszavalta szépen az egész társaság előtt.
A vers pedig igen szép volt. Simonyi az egekig magasztaltatott abban egy franczia költő által, a miért a francziákat olyan vitézül aprította; hasonlíttatott Nagy Sándorhoz, Achilleshez, Bayardhoz, s más afféle ó és új világi híres verekedőkhöz; elhalmoztatott a vitéz és dicső melléknevek minden a szótárakban feltalálható változataival s utoljára több vitéz társaival együtt «Francziaország megmentőjének» nevezteték el.
Simonyinak önmagán való uralkodását igen fényesen tanusítja az, hogy e poétával nem bánt kegyetlenül, sőt inkább leülteté őt maga mellé, s a grófnénak azt mondta, hogy ő a tudományoknak és a szépirodalomnak nagy kedvelője s következőleg Bressau urat is magasra becsüli s óhajtja, hogy a franczia irodalomnak több ily jeles költői legyenek, miként Bressau úr.
Ennél jobbat, a körülményekhez képest, nem is kivánhatott volna a szegény francziáknak.
A múzsák kegyeltjét azután borral is kinálták. Ivott a jámbor; annyira ivott, hogy utóljára ő maga kérte azt a rettenetes tisztet, hogy menjen vissza hozzá szállásra; s fogadta Simonyinak, hogy az egész háborút le fogja mind írni versben s tönkre teszi vele az Iliást, Odysseát s más afféle ponyvára való firkálmányokat; geneologiáját pedig felviszi Simonidesig, a ki nagy bölcs volt és poéta, még pedig görög nem-egyesült.
Simonyi mind e mellett elismeré, hogy Bressau úr igen tudós és derék ember, s olyan kiméletes volt, hogy még ezután is mindenkinek azt mondta, hogy a francziák legnagyobb költője Marcigniban lakik.
XXI. A HŐS ASSZONY.
Valami összekoczanás volt a katonák és lakosok között; egy franczia polgártárs úgy talált a kanalával fejbe ütni egy huszárt, hogy az rögtön leesett lábáról. – Képzelhetni, mekkora kanállal esznek a francziák, ha akkorát lehet vele ütni, hogy egy huszár leessék a lábáról?
A gonosztevő, a ki a perduellis kanállal merte érinteni a huszár fejét, elszaladt világgá, hanem a helyett elfogták az apját, bezárták, s azt mondták, hogy míg elő nem teremti a fiát, addig ki nem eresztik.
Két óra mulva egy fiatal pórlegény jelenté be magát Simonyinál, mondván, hogy ime ő a vétkes, büntessék őt s azután legyen vége a keresetnek.
Simonyi nem késett rögtön itéletet mondani rá: a fatalis kerekségű számot, a huszonötöt, mely alatt a magyar nyelvben annyira megszoktunk botot érteni, hogy már szinte fölöslegesnek tartjuk utána mondani.
Élt azonban Simonyi azzal a gyanuperrel, hogy majd ha megtudják ezt az itéletet az ő rimánkodó hölgyei, megint rajta rontanak, s lekönyörgik a huszonöt botot; e miatt megparancsolá, hogy minden ajtóhoz kettős őrt kell állítani, a kik az itélet végrehajtásáig semmiféle rendű, rangú, nemű és nemzetségű teremtett lelket hozzá be ne bocsássanak.
Jól számított.
Még ki sem huzták a derest, midőn a tizenkét delnő újra megjelent a háznál kegyelemért könyörgendő.
Szegénykéket mindenütt elutasíták.
«Később tessék jönni. Az ezredessel nem lehet most szólni. Fontos dolgai vannak» stb. stb.
Az árva hölgyek sirtak, ríttak, de az mind nem használt semmit, az ajtók zárva maradtak.
Ekkor egy franczia tábornok neje, Demeran asszonyság, azon merész ötletre jön, hogy ha zárva vannak az ajtók, nyitva vannak az ablakok; be kell hozzá menni az ablakon!
Az őröknek már az nem volt parancsul adva, hogy az ablakon se ereszszenek be senkit.
Tessék.
A bátor amazon, társai segélyével, hirtelen egy lábtót kerített elő; azt nekitámasztották az első emelet egyik nyitott ablakának s Simonyi egyszer csak azon veszi magát észre, hogy az ablakon keresztül rohan be hozzá egy kipirult arczú delnő, s mielőtt elfuthatna előle, megragadja kezét és el nem ereszti, a míg meg nem hallgatja kegyelemkérését a szegény elitélt számára.
Simonyi sem volt még ilyen kelepczében soha. A nő fogta, neki nem volt hová menekülnie.
– De asszonyom. A vétkest meg kell büntetnem, különben maholnap fényes nappal agyonütik a katonáimat. Hiszen nem lesz neki nagy baja. Egynehány ütleget kap s tovább mehet.
– Egynehányat? De mennyi az az egynehány?
Simonyi sejtette, hogy itt alkura kerül a sor, azért úgy tett, mint a falusi zsibárus, a ki százra tartja, a mit huszonötért akar adni.
– Nem sok; csak száz bot.
– Száz bot! sikolta fel a delnő, és ijedten nézett az ezredesre.
– No igen. Ez kerek szám.
– De uram, hisz az embergyilkolás. Abba bele kell halni.
– Dehogy kell; a muszkánál ötszázat is szoktak leszámlálni.
– Az nem lehet, az nem szabad. Elég lesz neki tíz.
– Asszonyom, hogy ne mondjon ön udvariatlannak, ime a kegyed édes szavaiért elengedem neki felét, legyen ötven.
– Nem, nem, tizenkettő a legtöbb; ön oly derék, vitéz magyar ember, ugyan mit fukarkodik olyan dologgal, a mi önnek semmit sem használ.
– Legyen tehát, én engedek még huszonötöt, legyen huszonöt; de azon alól nem adom.
E pillanatban csattant az első ütés odalenn az udvaron, követve a bántott ember jajgatásától. Demeran asszonyság e hang hallatára elájult.
Simonyi futott illatos üvegért, pohár vizet hozott s a mint az elájult delnőt nagy gyöngédséggel siet ápolgatni, egyszer csak felugrik az ájultából s mind a tíz körmével nekiesik az ezredes hajának, dühösen kiáltva:
– Vagy megöllek téged, vagy magam halok meg; de megmutatom, hogy franczia nő vagyok.
Simonyi mit tehetett egyebet, mint hogy ölébe vonta a veszedelmes ellenséget s a gyilkos kezecskéket megragadva, egyenkint megcsókolgatá, és sietett kapitulálni az eléje irt föltételek alatt. A franczia legényt a tizenkettedik botnál szabadon bocsáták.
Demeranné erre kiengesztelődött. A megbüntetett franczia feljött Simonyihoz és megköszöné a vele tett szivességet, és kérdezé, hogy már most e vétség miatt többet nem fognak-e senkit bántani?
Simonyi biztosítá, hogy többet nem lesz róla szó.
A szegény fiu akkor vallá meg, hogy tulajdonképen nem is ő volt az, a ki a katonát főbe ütötte, hanem a testvére.
Simonyi csodálkozva kérdezé, hogy hát miért jelenté ő fel magát?
– Bátyám családos ember, apám öreg, felelt a fiu; nem akartam, hogy ők szenvedjenek.
– Nem gondoltál rá, hogy hátha halálra fogsz itéltetni?
– El voltam rá készülve.
Demeran asszony büszkén monda az ezredeshez:
– Látja ön, ilyen a franczia!
Simonyi megköszönte a delnőnek, hogy a derék ifjú büntetésének felét lekönyörögte, azután megajándékozta azt és úgy bocsátá haza.
Talán magában azt is elismeré, hogy ez volt az első franczia, a ki Simonyit legyőzte.
XXII. AZ ELITÉLT.
Nagy bűnt követett el két vitéz huszár.
Loptak, szöktek, törvényt rontottak. Ellenség földén, békesség idején rosszul viselték magukat.
A hadtörvény mind a kettőt halálra itélte.
Szép két deli legény volt mind a két elitélt; mikor a siralomházba kitették mind a kettőt, a jó franczia nép seregestül tódult látásukra, és a ki csak látta őket, mind arra fakadt, hogy milyen kár lesz értük!
Hordtak nekik ételt, italt, pénzt hánytak a tányérukra, biztatták, vigasztalták őket, hogy majd kegyelmet kapnak. Kivált a szép nők és fiatal leánykák háromszor is visszajöttek őket újra megnézni s alig tudtak tőlük megválni azzal a gondolattal, hogy ilyen két szép ifjú legényt mért tesznek halottá?
Pedig hiszen ellenség volt mind a kettő.
Különös alkotása a női sziveknek! ők a szerencsétlent még az ellenségben is szánni tudják. A kegyelmet kérő delnők most is megjelentek az ezredes előtt s épen oly igaz könyekkel tudtak könyörögni nála a két elitélt huszárért, mintha azok is honfiaik volnának.
A marquisnő is ott volt köztük, ott madame Demeran is. Amaz kért, ez fenyegetett. Simonyi az egyiktől tréfásan félt, a másikat igazán szerette.
Azt válaszolá nekik, hogy majd az itélet végrehajtásának órájában megtudják határozatát.
A második nap reggelén két ifjú hajadon jelent meg Simonyi előtt, két szép polgárleány, kik őt azon különös kérelemmel lepték meg, hogy ők készek azon két elitélt bűnöshöz nőül menni, ha az ezredes kegyelmet ad nekik.
Hiába mondá nekik Simonyi, hogy azok rossz, gonosztevő ficzkók, a kiket kár volna a haláltól megváltani ilyen két szép leány szivével; az ártatlanok mégis csak azt mondták, hogy együtt akarnak élni, halni a két deli halálraitélttel.
Végre nekik is azt válaszolta, a mit a marquisnőnek, hogy várjanak az itélet végrehajtásának órájáig, akkor majd meglátják, mi történik.
Eljött a harmadnap, megvirradt a reggel, két deli magyar legénynek hajh sötét éjszaka!
Felöltözteték őket szépen, fehér gyolcsingbe, fekete fátyollal; a sok szép hölgy sírva kötözé karjaikra a gyönyörű selyemszalagokat.
Felültették őket a szekérre, megszólalt a lélekharang, gyászzene hangzott végig előttük az utczán. A merre elhaladtak, az ablakokból virágokat szórtak rájuk, s úgy siratták őket végig – végig – a szép magyar legényeket a szép franczia menyecskék.
Kivitték őket a Loire partjára, ottan volt egy szép virágos mező, szép virágos mezőben csunya megásott sír; az előtt megálltak.
A kisérő katonaság erős négyszögbe állt; a hadbiró felolvasá az itéletet, a két elitélt szemeit beköték selyemkendővel; egyiket jobb felől, másikat balfelől letérdepeltették.
A pap imádkozott velök, a körülálló nép zokogott helyettük; tizenkét granátos előttük állt megtöltött fegyverrel.
Két szép polgárleány egymás kezét fogva úgy nézett reájuk: valjon meghalnak-e? A két deli legény. – Dob pördült, fegyver zördült, hat granátos csője neki volt intézve az egyik elitélt szivének.
Csak a szót várják még. Egy, kettő, három percz: «tüzet legények!» a lövés eldördült, egyszerre mind a hat. Deli legény eldült szépen a pázsitos mezőre, piros vére csak úgy omlott apró sárga virágokra. Azok piros virágok lettek egybe.
Dob pördült, fegyver zördült, másik hat granátos is fölemelte a halállal terhelt csőket, – midőn egyszerre felsikoltott a nép:
– Megálljatok. Fehér kendő lobog! kegyelem érkezik.
Sebes vágtatva jött fehér kendővel kezében egy lovas hadsegéd.
«Kegyelem, kegyelem!»
A második vitéz élete megmaradt.
A nép örömriadással kisérte vissza a megmenekültet a városba, víg zene ment előtte; a kik jelen voltak, örömmel beszélték másoknak: hogyan menekült meg a szép deli legény?
Pedig hát mi volt az nekik?
Nem rokon, nem barát, nem honfitárs; sőt inkább üldöző ellenség, kit a csatatéren lelőni, levágni dicsőség lett volna.
És most úgy örültek mégis, hogy az ifjú huszár nem veszett halálba.
Ilyen a franczia nép.
A két szép hajadon ismét megjelent Simonyinál és könyörgött előtte, hogy ha már csak egyet hagyott élve a két szép idegen ifjúból, engedné meg annak, hogy válaszszon közülök; egyiránt szép volt mind a két lány, egyiránt gazdag és tiszta, ártatlan szívű.
Simonyi megszánta őket, – és nem adta meg kérésüket.
– Menjetek gyermekim haza, s ne ábrándozzatok felőle, a szép deli ifjúnak szíve bűnökkel teli. A ti jó lelketek ne szenvedjen ő miatta.
Jól is mondta; mert a kegyelmet nyert fiu később hírhedett zsivány lett; s számtalanszor megbánatta Simonyival, hogy ama nehéz órában nem ezt küldötte legelől.
A két szép szűz pedig, nem nyerhetve meg az élőt, elrablá legalább a halottat.
Még azon nap éjszakáján felásták a behantolt sírt, kivették a megöltet belőle, elvitték őt magukkal; soha sem tudta meg senki, hová rejthették el őt?
Költeménynek is szép volna; pedig eként történt az meg. És ilyen regék születnek akkor, ha két oly hővérű nép, mint a magyar és franczia, egymás szemeibe pillant.
XXIII. TOLDI UTÓDA.
Egy izben találtam már hősünket Toldihoz hasonlítani, a hajdani hős lovaghoz, újra eszembe jut ez a magas példány, midőn Simonyit Párisba kisérem.
Napoleon leköszöntetése után az egyesült seregek szállották meg Párist.
A franczia tisztek között volt egy hires bajvívó; termetére is Simonyihoz hasonló, a mellett gyakorlott mindennemű fegyverforgatásban; egész életében nem tanult egyebet.
Ez a közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a porosz, angol, muszka és osztrák tisztekbe, gunyolta, ingerelte őket; a minek rendesen párbaj lett a vége.
A franczia óriás rendesen levagdalta ellenfeleit s ilyenformán sokat megpiszkolt a győztes hadseregből.
Egyszer Simonyival lett találkozása. Vitézváry hire úgy járt mindenütt előtte, mint nap előtt a hajnal; tudták azt már Párisban, hogy ő oda fog jönni és aztán Simonyi nem is volt az az ember, a ki szerette az incognitót: – pompásan járt, ezüsttől ragyogó hintóban, akár egy fejedelem. Ráakadhatott, a ki kereste.
A franczia viador talált is könnyen alkalmat összetűzhetni vele.
Nyilvános helyen elkezdte előtte ócsárolni az egyesült hadsereget, leszállítá diadalaikat, gúnyolta Simonyi hadi tetteit, és végre még nemzetét is.
Elég volt!
A magyar bajnok levonta keztyűjét kezéről s odaveté azt a francziának. Néhány szóval elvégezék mikor és hol fognak egymással találkozni?
Simonyi azt mondá a francziának:
– Ez a viadal kettőnk közül egyikünknek utolsó viadala lesz.
– Én is úgy akarom, felelt ez.
– De erről ne szóljunk senkinek, mondá Simonyi, ki nem akarta, hogy a fejedelmek megtudják, miszerint ők életre halálra akarnak harczolni; a mikor megtiltanák a párbajt.
Mert a katonák között (bár a polgári törvények tiltják) nagyon szokásos a párbaj, s a katonai becsület épségben tartására mulhatlan is. És az ilyen párbaj rendesen csak első vérre szokott menni. A mint valamelyik sebet kap, a jelenlevő párbajsegédek, kik felemelt kardokkal mindegyik vívó fél baloldalán állnak, közbe rohannak, a kardokat leverik s vége a viadalnak.
Sőt néha a nemesebb részekre intézett vágások is tiltva vannak; a vívók nyakára erős szőrnyakravalót kötnek, a jobb kéz csuklójára vastag selyem kendőt csavarnak, hogy valamikép életeret ne találjanak ketté vágni. Szabad a vágás csupán a fejre, arczra, mellre és karra, mint a hol kevésbbé lehet életveszélyes sebeket kapni.
Simonyi párviadalánál is megtörténtek mind ezen elővigyázati rendszabályok. Több főtiszt és fejedelmi uraságok voltak jelen a teremben, hol a viadalnak végbe kellett menni. Kiváncsi volt mindenki ez érdekes harczra, melyben két oly hires férfi, mint Simonyi és a franczia Herkules mérkőznek meg egymással.
Mert a hány csatája volt Simonyinak a nyilt csatamezőn, talán még több harcza volt ellenfelének titkos párbajokban, mik azért közbeszéd tárgyai voltak, s mikben amaz ép úgy diadalmas volt mindig, mint Simonyi az ütközetekben.
Vajjon melyik fog győzni?
Legtöbben azt állíták, hogy a franczia. A csatában való harczhoz egészen másnemű ügyesség és bátorság kell, mint a párviadalihoz. Soknak nem is ment az a fejébe, hogy egy oly ügyes, kitanult franczia hőst egy magyar mészáros fia meg tudjon szabdalni.
Midőn a két férfit kiállíták egymással szembe s kezükbe adták a kardokat, Simonyi azt mondá a jelen volt tanuknak:
– Uraim, önök hallották, hogy ez ember nemzetemet gyalázta.
Azok el nem tudták gondolni, hogy miért hivatkozik most erre?
«Vigyázz!» hangzott mindkét részről. A vívók kettős toppanása jelenté a harczot; a kardok előre meredtek, szem szembe nézett, a test mozdulatlanul állt előre hajolva; – azután összecsattantak a kardok.
Csak egy perczig tartott a viadal; a nézők csak két villámgyorsan ütő kardot láttak, azzal összerogyott a franczia, egy szó nélkül, egy végső mozdulat nélkül: – a feje ketté volt hasítva, homlokától kezdve az álla hegyéig.
– Önök hallották, hogy nemzetemet gyalázta. Ismétlé Simonyi kardját megtörülve – az első vértől.
A kik azt látták, félő bámulattal tekintének rá; ez mestervágás volt, a magyar mészáros fia most remekbe vágott.
Azontul nem is kivánt vele senki párbajt víni, sem egész testre, sem első vérre.
XXIV. A HUSZÁR BÉCSBEN IS ÚR.
Isten hozzád szép Francziaország; bátor férfiak, szép asszonyok hazája!
Isten hozzád dicsőség mezeje, hőstettek napjai!
Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart még ellenségképen is oly szivesen látták!
Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a templomok oly látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.
A vitézeknek vissza kelle térni hazájukba.
A jó Simonyi búcsut vett szép védenczétől, a marquisnőtől. Csak a végső pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet parancsolni, tudta meg, hogy mennyire szeretteték.
Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon gazdához szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»
És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:
«Itt van a jó őrmester.»
A jó őrmester már akkor világhírű hős volt, és a legfényesebb urak egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.
A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza; a vezénylete alatt levő ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt az uralkodó különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette által.
E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.
Mikor az bevonult hosszú diadalútjáról, elül harminczkét lovas zenésze, ősmagyar kaczagányokban, gazdag arany sujtásokkal, kiket egy termetes szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred tetőtül talpig újan öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók, maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes útczáin Lavotta magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek szemei örömtül szikráztak; hajh akkor a jó bécsi népnek kevés volt az ablak, még a házak teteje is megtelt emberekkel; úgy szórták reájuk az özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul szólt, a ki egy szót sem értett.
Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon? hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza az embert, mint más akármiből száz.
Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt annak «a kisbéri ballet».
Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok, dalok és mindenféle tánczok. – Adták ezt a darabot talán kétszázszor is egymásután.
Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a szinmüvet újra adják, elviszi huszárjait a szinházba.
Hogyan? Az egész ezredet?
Nem egyszerre az egészet, hanem egyszer az egyik felét, másszor a másikat.
Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».
Gyalog! mi lesz ebből!
Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti második emeletet e napra egészen kibérlé s azzal parancsszóra beülteté szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor hadi rendben ülnek a lóháton.
Napi parancs ez volt:
«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum fejére le nem köpni.»
Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház minden egyéb részeibe gyülekezni.
Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és közrendű népek.
A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.
A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Úgy ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött irni. Meg volt nekik parancsolva, hogy egyformán viseljék magukat.
A bohóczok végre letüntek a szinpadról, most következett a ballet.
Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak, repkedtek, lábaikkal mutogattak erre arra: – még itt csak a bajuszaikat pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot pirult s szemérmesen lesütve a szemeit, dörmögte a szomszédjának:
«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»
«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli pongyolában ugrálni.»
«Talán nem is tudja, hogy «úgy» van? Rá kellene kiáltani.»
«Ni a szemtelen, hogy fölemelte a lábát.»
Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az egész.
Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra húsz magyar parasztlegény tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és húsz magyar leány, szalagos hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb toborzó nótát s elkezdenek arra azok délczegen tánczolni.
De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A zene oly lelkesítőn hangzott, a tánczoló párok úgy csattogtatták tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet belekurjantani s tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott rájuk.
No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész fél regement sarkantyúja olyan szépen kiverte a tactust, mintha a karmester dirigálta volna.
A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából, és elkezd tapsolni és éljent kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette tenyereit, beletapsolt a zenébe, s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.
Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred másik feléhez a látottakról.
A következő előadásba azután Simonyi elvitte a többi hadfiakat is. A bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba, minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.
Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.
A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont szablyátol s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, hogy a tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.
Másnap huszárt állítottak oda. No nem vitték azt be.
Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.
A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős dolog a huszár.
Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.