Nyári zivatar: Regény

Nyári zivatar.

I.

Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett, kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával. Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár Sándor és a felesége.

– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma ugyancsak kialudtátok magatokat.

A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket; az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan mondta:

– Most menjetek tanulni, fiuk.

Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.

Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva, vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.

– Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.

Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:

– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is tudott elaludni.

Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét, mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő mozdulattal fordult az apja felé.

– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan szívdobogása van… Nézzetek rá…

Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára, a szeme lassan megtelt könnyel.

– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.

Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.

– Sándor! – mondta halkan és könyörögve.

– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már. Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél, vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig halasszuk.

– Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.

– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan nyugodhattam bele.

Odafordult az öregekhez:

– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával, neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el valahová. Igazam van?

– Igazad van, – mondta az öreg Markó.

Az öreg asszony is bólintott:

– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám. Majd elmegyek én vele…

– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a ketten. Én rám sincs itthon szükség.

– Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…

– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen gavallértok leszek én.

Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.

– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.

Kádár megsimogatta a felesége arcát.

– Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.

– Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.

– Holnap, – felelte Kádár.

A felesége ijedten nézett rá.

– Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?

– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…

– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…

Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az urára.

– Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.

– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.

Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:

– Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.

Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.

Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát behozta magával a szobába. Megállott.

– Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.

Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden és fanyarul felelte:

– Itt.

A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában, Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját, a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.

– Mi bajod van? – kérdezte a leány.

– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is földdé válnék.

A leány leült vele szemben.

– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan. – Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed. Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.

Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a leányra.

– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.

A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe, azután halkabban mondta:

– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai szeretet.

A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt, nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.

– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk, azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat, ízlést, gondolkozást.

– Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…

Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.

Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó jött be.

– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a doktor. Hol van Ilona?

– Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.

– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…

Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:

– Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?

Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.

– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom, hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.

A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte, hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt, megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől, amelyet érzett.

– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy kedves hozzá. Hátha elvesz…

A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és nyugalmas arccal nézett maga elé.

– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett jól elhízhattok mind a ketten.

A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges, nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt, hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly leányt.

– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy – huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek. Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat. Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…

A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett, hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő nyugalomnak.

– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie. Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése, nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően, áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók, kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie, aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni. Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet; megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki… Útálat. Útállak benneteket.

Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és kijózanodott.

A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően, rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:

– Sándor, nem szereted te már Ilonát?

Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna. Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést, megsemmisülést.

Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező szót? Mi lesz most?

A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám, szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.

– Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.

Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.

– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni, szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.

Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és mindenről nyíltan beszél.

Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten, gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.

– Magda, – mondta Kádár, – várj…

A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten szorította az arcára.

– Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…

– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt akarom neked megmondani, hogy… hogy…

Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.

– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.

A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.

– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem. Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…

Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje, amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.

Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő, megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?

– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te, hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni? Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább, hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a… könnyekkel, amelyeket lenyelek…

A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.

– Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?

Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott volna.

– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?

– Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?

– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt… de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört, mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni, kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam, elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.

Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.

– Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.

A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt. Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.

– Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?

– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány, – mit mondjak? Ilona!…

– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát, de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet, testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem… hogy te is…

A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt, amit mondott.

– Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.

– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…

– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha többé.

– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek, miért ne beszélhessek róla?

A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó jött lefelé a doktorral.

– Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.

Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.

– Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?

– Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.

– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ majd neki.

Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.

– Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…

Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába, megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen, kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést. Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta, hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.

Az öreg egyszerre hozzáfordult.

– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem nézel be, se ki nem mégy?

Kádár fanyar mosolygással felelt:

– Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.

Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.

– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga. Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem lehet tovább fokozni a belterjességet.

Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:

– És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.

A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit, megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna, egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:

– Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…

A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort; Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az apósának.

– Hová mégy? – kérdezte az öreg.

– Körülnézek odakint.

Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem látszott élet.

Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan, sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált, megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna, amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni lehetett volna…

Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt, hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.

A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék égre.

II.

Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.

– Én azt mondom, – szólt Magda, – vidd el a crèpe de Chinet is.

– De mikor nem lesz rá szükségem.

– Csak vidd el. Nem lehet tudni.

– Oh, van is nekem kedvem mulatságokra menni.

Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…

– A barna kalapot.

– A tollasat?

– A virágosat. A piros rózsákkal.

– De akkor a ruha is kell.

– Igen, a barna selymet a himzéssel.

Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek, mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték Fein urat is.

Az öreg Markó ekkor odafordult az asszonyokhoz.

– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga van, te viszed be őket Egerbe.

Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány, hegyes fejét.

– Ne, – mondta, – ne vigye be őket Magda.

– Miért ne? – kérdezte Magda.

– Nem. Nem akarom. Egy leány… egy fiatal leány…

– De mama… Engem csak nem féltesz? Mitől féltesz?

– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek. De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.

– Egy fiatalemberrel? – kérdezte Magda bámulva.

– Kivel? – mondta csodálkozva és elnyujtva az öreg Markó.

Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony méltatlankodva felelte:

– Kivel? Hát a tanítóval.

– Fein úrral? – kiáltotta az öreg Markó harsányan.

– Igen.

Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl. Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten, hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a szeme könnyes lett.

Kádár aggódva nézett rá. Ilona megfogta a karját.

– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így nevetni.

A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de amelyet Kádár zokogásnak hallott.

– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem kinevetni: azt tudod.

– De férjhez menni nem, ugy-e mama?

– Nem arról van szó. Hanem egy leányra mindig vigyázni kell.

Magda a könnyeit törülgette. Most már megint komoly volt.

– Nem nevetek már, mama. De hogy te kiktől tudsz engem félteni…

– A jó hírnevedet féltem. Egy leánynak az a legdrágább kincse.

Magda bólintott:

– Jól van. Nem megyek be a fiúkkal Egerbe.

Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan, aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban mozdulatlan és komoly maradt most már.

Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután csomagolással telt el, koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott és nézte a csöndes estét.

Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt. Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt, azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony, és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt, de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt, egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan, fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez sürgősen, rögtön, azonnal…

A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.

Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az ablakhoz állott és kinézett a kertbe. A kert eleven zöldjében, a rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.

Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni, gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára, azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.

Magda virágot szedett, harmatos, ragyogó piros rózsákat.

– Jó reggelt, Magda.

– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot, Ilona számára.

Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna, közömbös dolgokról akar beszélgetni.

Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a leány nem is várt feleletet.

– Már fölkeltem. Egész éjjel nem tudtam aludni, Magda…

A leány a rózsákkal foglalkozott. Kádár halkan folytatta:

– Rád gondoltam, Magda. És arra, ami tegnap történt.

A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze, amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.

– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és mit mondjak neked.

A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.

– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz, ha megszólalsz, ha arról akármit mondasz. Én azt hittem, megérted… bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé nem szabad nekem mondanod.

Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…

– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod tőlem megvonni azt a vigasztalást, hogy legalább beszélhessek róla. Hogy beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról, boldogtalanságról, vigasztalanságról…

– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő elutazik?

Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a leány elfordította a tekintetét.

– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten, izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?

A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett hozzá.

– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.

Fölemelte az egyik kezét:

– Újra mondom neked: soha többé erről én nekem ne beszélj.

– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy holmi erkölcsi aggodalmak miatt engem valami elvetemült embernek tarts, te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról, egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett, hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy… hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.

Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon mondta:

– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is alázkodnak egy vigasztaló szóért.

Magda megfordult.

– Sándor! – kiáltotta kétségbeesve, fölcsattanó hangon.

Kádár szótlanul, kérdő pillantással nézett rá.

– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne gyötörj engem.

Kádár lehajtotta a fejét.

– Nem, Magda, – mondta halkan. – De én szenvedek…

A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen, félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:

– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul, reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a fejemmel a porba, előtted…

Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi történt.

– Magda, – mondta hebegve, – hiszen akkor… akkor te… engem…

A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült, síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:

– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni, miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…

Elcsuklott a hangja. Kádár reszketve és újjongva kiáltotta:

– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve, mert éreztem, éreztem, hogy te is…

Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:

– Sán-dor…

A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva nyúlt még egyszer utána, a leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.

– Sán-dor…

Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a felesége útiruhában.

– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.

Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy kábultságot.

Beértek az ebédlőbe. Az asszony kávét töltött neki.

– Még nem reggeliztél, úgy-e? – kérdezte.

– Nem.

Az asszony fölvette a csészéjét, de nem ivott belőle. Letette.

– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig nélküled.

Kádár lélektelenül mosolygott rá, az asszony pedig hevesen folytatta:

– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel; semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem.

Kádár kábultan mosolygott és mosolyogva bólintott feléje.

– Igen, édesem, – mondta, – ősszel majd együtt leszünk megint.

Az asszony fölvette a csészéjét és panaszosan, de engedelmesen felelte:

– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod. Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.

Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó dörmögő nevetése.

Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a kabátját fogta és hajtotta.

– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra, megnyergeltek.

Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és feszesen letelepedett az asztal végére.

– Gazfickók, – mondta az öreg, – mit hozzak nektek?

A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk. Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.

– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban.

– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit a nagyapával.

– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.

Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.

Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss; Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában, hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.

– Jó reggelt, – mondta Magda.

A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk és közömbös hangos mondta:

– Mama, én nem akarok itthon maradni.

Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala, amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva, kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután rémülten fordult Magda felé.

– Mit? Hogyan? – kérdezte az öreg asszony.

– El akarok veletek… el akarok Ilonával utazni.

– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – Hogy jut ez egyszerre eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?

– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek és soha emberek közé ne menjek.

– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha sehová menni, emberek közé…

– Hát most akarok.

– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?

– Hát én maradjak itthon? – kérdezte panaszosan az öreg asszony.

– Nem, – felelte Magda, – de hadd menjek el én is.

– Ki ügyel akkor a háztartásra? – kérdezte az öreg Markó.

– És ki vigyáz a fiúkra? – kérdezte az öreg asszony.

– Oh! – mondta Magda, – a fiúk…

Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:

– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… kezeskedem, bátor vagyok kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…

Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú, ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.

– Nem, – mondta, – az nem lehet, akkor nekem kell itthon maradnom.

– De kérlek, mama, – szólt közbe Ilona, – nem lehet, hogy…

Az öreg Markó félbeszakította. Kilobbant belőle a haragja.

– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, – kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd egyszerre?

Magda hidegen nézett vele farkasszemet.

– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét dirigáljam, – felelte nyugodtan.

– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az utolsó percben.

Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:

– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja azt, amit rárovunk. És én így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy mindent magára vegyen.

– No tessék! – mondta az öreg hangosan.

Odafordult Magdához.

– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni? Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.

Előrehajolt.

– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj! Szégyeld magad. Fuj!

Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.

– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a dolog.

Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé. Szégyenében még jobban ordított:

– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.

– Hát majd megyünk holnap, – szólt halkan Ilona.

– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának úgy tetszik? Nem. Arcátlanság az utolsó percben ilyenekkel jönni. Komiszság. Komiszság.

– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.

Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.

– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.

– Ilona! – mondta mogorván az öreg Markó, – ahelyett, hogy te is erősíted Magdát ebben a szamárságban, beszélnéd inkább le róla. Beszélj te vele, rád talán hallgat. Ugyis csak rátok hallgat. Kérd meg… ennek igazán semmi értelme… ennek a szeszélyeskedésnek… Beláttad már, Magda?

– Nem.

– Nem akarsz itthon maradni?

– Nem.

Az öreg rácsapott az asztalra; a csészék csörömpöltek; elvörösödve fölállott, egy félig a torkán akadt, érthetetlen dörmögő káromkodásba tört ki, kiment és bevágta maga mögött az ajtót.

Az ebédlőben kínos, feszült csönd volt. Ilona odafordult a férjéhez.

– Mit csináljunk? – kérdezte halkan.

– Én nem tudom, – felelte Kádár halkan.

Két-három kínos perc telt el. A fiúk suttogva beszélgettek az asztal végén, Magda mereven és szótlanul ült a maga helyén.

– Magda! – mondta végre Ilona.

Magda feléje fordult.

– Nézd, édes Magdám, – mondta az asszony, – én tökéletesen igazat adok neked. Tökéletesen igazad van. Neked kellene elmenned, neked kellene a társaság… De ha már most így van, hogy én megyek el… mert beteg vagyok… és ha már így készültünk neki… odakint áll már a kocsi… és ha apa ennyire ragaszkodik hozzá… hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy most az egyszer itthon maradsz még és vigyázol a fiaimra.

Magdának remegni kezdett az ajka.

– Ilona, – mondta egy gyorsan elnyomott sóhajtással, – én…

– Megigérem neked, – szólt közbe az asszony, – hogy ezután én gondoskodom már róla, hogy társaságba kerülj és szórakozz. Ősszel együtt megyünk valahová és igazán soha többé nem élünk vissza a jóságoddal.

Magda reszkető hangon mondta:

– Ilona… én szívesen vállalok mindent… de most szeretnék elmenni…

– Most az egyszer hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy elhalasztod ezt a kívánságodat. Utoljára. Megígérem neked. Én vigyázok rá. Hozd meg nekem azt az áldozatot. Csak azért merem tőled kérni, mert tudom, hogy mindig szívesen tetted. Örömmel vállalkoztál rá. Magad akartad mindig. Valami örömed is volt benne. Hiszen… én azt hiszem… szereted az én két rossz fiamat. Hát most az egyszer még. Az én kedvemért. Az én egészségemért. Nekem hozd meg ezt az áldozatot.

Magda összeszorította az ajkát. De az összeszorított két ajka gyorsan kettényílott. Keservesen sírni kezdett.

Az ajtó ekkor kinyílott és bejött rajta az öreg Markó.

– No, – kiáltotta, – mi van? Megyünk? Meggondolta magát a hercegkisasszony?

Magda a kezébe hajtott fejjel sírt és helyette Ilona felelt.

– Igen, – mondta, – nekem megteszi.

Megölelte Magdát.

– Meghozza ezt az áldozatot az én kedvemért.

Magda hozzádőlt és keservesen zokogott. Ilona simogatta. Az öreg Markó azonban türelmetlenkedett:

– Akkor egy-kettő, – mondta. – Szaporán! Kifelé. Föl a kocsira, mert lekésünk a vonatról.

Magda zokogva tapadt Ilonához. Szótlanul, halkan zokogott és kétségbeesve kapaszkodott bele a testvérébe. Ilona simogatta és lassan kibontakozott a karjai közül.

– Gyere, Magda, – mondta, – hadd vegyek kalapot most már. Hogy ne haragudjon apa.

Magda letörölgette a könnyeit. A szeme vörös volt még, de az arca ismét komoly és mozdulatlan lett. Segített a testvérének a kalapja föltevésében. Kádár fáradtan, kimerülten, elbágyadva nézte őket.

Kimentek a kocsihoz. Ilonka megcsókolta a gyerekeit, azután megölelte a férjét.

– Nem tudom, mit csinálok nélküled, – súgta neki.

Általános búcsúzkodás jött.

– Na, gyere ide, – mondta az öreg Markó Magdának, – hadd csókoljalak meg. Kedves lány vagy, de néha rád jön a bolondóra.

Magda mozdulatlan arccal csókoltatta meg magát; azután megcsókolta az anyját; azután megcsókolta a testvérét, ekkor egy feltörő, zokogáshangú sóhajtást nyomott el; az elutazók azután elhelyezkedtek a hintóban, az öreg Markó odaszólt a kocsisnak:

– Hajts no!…

A kocsi elindult. A gyerekek utána szaladtak egy darabig. A kocsi eltünt. Kádár zavarodottan, szorongva nézett utána, Magda pedig megfordult és fölment a szobájába.

III.

Egész nap nem jött le. Ebéd előtt leüzente, hogy rosszúl érzi magát, és estig nem mozdult ki a szobájából. Kádár a két fiának és Fein úrnak a társaságában ebédelt meg szótlanul, rosszkedvüen és szorongó idegességben. Az egész napot kábultan, nyugtalanul és fejfájósan ténferegte át, semmihez sem tudott hozzáfogni, minden terhére volt, az egész nagy házat és az óriási birtokot egy sivár börtönnek érezte.

A vacsoránál nyugalmas, komoly és tiszta arccal megjelent Magda. Bejelentette, hogy már jobban érzi magát, azután arról kérdezősködött, mikor jöhet távirat az elutazottaktól, hogy szerencsésen megérkeztek, azután pedig nyugodtan és közömbösen beszélgetett közömbös dolgokról. Vacsora után mindnyájan kimentek a verandára, a fiúk a kertben szaladoztak még egy ideig, azután tíz óra tájban Fein úrral együtt elmentek lefeküdni.

Kádár egyedül maradt Magdával. Aggódva és szorongva húzódott bele a székébe, nem mert megmozdulni, szivarozva nézett le a kertbe és fájdalmasan, feszült figyelemmel hallgatta, nem mozdul-e meg a lány, nem kel-e föl, nem megy-e föl a szobájába? A lány azonban nem mozdult. A karosszékébe beledőlve mozdulatlanul ült és mereven nézett ki a csillagos, világos éjszakába.

Kádár lassan, óvatosan, aggódva feléje fordult. A lány meghallotta a megmozdulását, előbb mereven nézett még maga elé, azután csöndesen feléje fordította a fejét. Az arcát nem lehetett egészen világosan látni. Megszólalt:

– Sándor, – mondta halkan, – beszélni akarok veled. Elhatároztam, hogy a mai napot nem engedem elmulni enélkül… Akarod, hogy nagyon nyugodtan és nagyon komolyan beszéljünk most… arról a dologról?

– Igen, – felelte Kádár.

– Hát hallgass ide. Én az én sorsomról, az én dolgomról, az én vágyaimról már nagyon sokat gondolkoztam. Volt rá elég időm. Három év óta egyebet sem teszek. Én megállapítottam azt, és én bele is nyugodtam abba, hogy az én helyzetem egészen reménytelen. Mindenképpen reménytelen. Én azelőtt azt hittem, hogy ha rákerül a sor… ha én egyszer valami nagy vágyat érzek, ha én egyszer… nagyon szerelmes leszek, én mindennel szembe tudok szállni. Én nem félek semmitől. Nincs semmi, ami engem visszatarthatna, semmi, akárhogy híjják, engedelmesség, jó hír, erkölcs… De azóta rájöttem arra, hogy egy lány, akármilyen erős akaratu is, ha egyszer letér a… a szerelemnek a megszokott útjáról, az életével játszik. Az életét kockáztatja. És én valahányszor átmegyek a szobádon és ott látom a falon fegyvereidet és az íróasztalon a revolveredet, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy tudok velük bánni, mennyire meg kell szoknom őket és hogy a végső menedékem úgyis csak ez lehet…

– Magda! – kiáltott föl Kádár ijedten. – Micsoda őrültséget akarsz…

– Nem akarok. Légy nyugodt. Nincs rá semmi ok. A boldogtalanság nem ok rá. És hiszen én… nem tettem még semmit, ami rákényszerítene. Arról van szó, hogy ne is tegyek. És nem is rólam van szó, hanem rólad… vagy, ha úgy tetszik, rólunk. Kettőnkről. Sőt mindnyájunkról. Apáékról. És…

Megakadt. Egy könnyü sóhajtással folytatta:

– És… Ilonáról.

Elhallgatott. Kádár nem tudott szólni. Hallgatva ültek egy ideig. A lány azután halkan mondta tovább:

– Ezt meg kell gondolnunk. Erre kell gondolnunk mindig. Engem a magam sorsa nem aggasztana. Még a tiéd sem. Vállalnék mindent. És elfogadnék minden áldozatot tőled. De ez a mi helyzetünk olyan különös, olyan vigasztalan… Olyan lehetetlen valami megoldást találni… a helyzetünk olyan reménytelen, olyan tökéletesen reménytelen… ugy-e az?

– Igen, – felelte Kádár elfogódva.

– Ugy-e, hogy az? Ugy-e, hogy nem lehet elképzelni semmit, semmiféle módot, semmiféle lehetőséget, amely rajtunk is segítene és amely nem tenne szerencsétlenné olyanokat, akiket szeretünk? Nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Ezt be kell látnunk. Ezt meg kell értenünk. Ebbe bele kell nyugodnunk. De ha ez így van, akkor nem is szabad kockáztatnunk, hogy… akármi olyan történjék, ami bajt hoz. Akkor meg kell tennünk mind a kettőnknek azt, amit én ma elhatároztam, nagyon erősen, rendíthetetlen akarattal elhatároztam: – hogy hallgatunk, nem teszünk semmit, viseljük ezt a sorsot.

Kádár előrehajolva hallgatott. Most a leány is előrehajolt.

– Én megmondom neked, – mondta nagyon halkan, reszkető, szinte zokogó hangon, – megmondom még egyszer, hogy nagyon, kimondhatatlanul, fájdalmasan szeretlek. Megmondom neked, hogy amikor sejteni kezdtem, hogy te is szeretsz és amikor lehetetlen volt meg nem értenem, hogy szeretsz, akkor zokogva ujjongott föl bennem valami. És amikor fölindultam is és amikor hozzád rideg voltam, akkor is reszkettem az örömtől azon, hogy szeretsz és akkor is az ijedelmem, a lelkifurdalásom és a szégyenkezésem mögött mindig ott volt egy hang, amely ezt mondta: hála a jó Istennek, hála a jó Istennek, szeret…

Kádár kinyújtotta feléje a kezét.

– Magda! – mondta mámorosan. – Magda!…

A leány elhárította a kezét.

– Ezt megmondtam most neked, – szólt gyorsan. – Ezt meg kellett mondanom. De ez utoljára volt. Soha többé nem szabad. Most nyugodtan beszélünk… én elhatároztam, hogy ma nyugodtan kell veled beszélnem… most nyugodtan, nyiltan beszélünk, most látjuk, milyen a helyzetünk és most látjuk, mit kell tennünk.