Nyári zivatar: Regény

– Mit?

– El kell határoznunk, hogy soha többé erről nem beszélünk egymással. Most ezt nem mondom haraggal és nem mondom fölindultan. Azt akarom, hogy igazat adj nekem, azt akarom, hogy belásd: így kell lennie. Ha rám nézel, tudhatod mindig, tudd mindig, hogy én szeretlek. De beszélnünk nem szabad róla. Közelednünk nem szabad egymáshoz. Nem szabad így hozzám szólnod. Nem szabad felém hajolnod. Nem szabad a kezemet megfognod. Nem szabad!… Igazam van?

– Igen.

– Belátod, hogy ezt kell tennünk?

– Igen.

– Belátod, hogy őrültség, veszedelem, vétek, ha másképpen cselekszünk?

– Igen.

– Hiszed azt, hogy én éppen úgy… legalább úgy szenvedek, mint te?

– Igen.

– Akarod… akarsz így segíteni nekem abban, hogy elviseljem, hogy elviseljük ezt a sorsot és ne kövessünk el bűnt olyanok ellen, akiket szeretünk?

– Igen.

– Te is szereted Ilonát…

– Igen…

– Hát megigéred?… Megállapodunk benne, hogy többé erről nem beszélünk?

– Igen.

A leány fölállott.

– Most én fölmegyek, – mondta. – Arra, hogy ezt elmondjam, volt erőm. Ezt elhatároztam. De ma még nem tudok másról beszélni. Holnap már csak másról fogunk beszélni.

Kádár is fölállott. Csüggedten, lehajtott fővel állt a leány előtt. A leány menni készült, megmozdult, de nem tudta, mit mondjon búcsúzóul, nem tudta végét szakítani az együttlétüknek, szeretett volna még egy befejező, egy lezáró, egy megkönnyebbítő szót mondani, de nem tudott és így mozdulatlanul és várakozóan megállott.

Kádár csüggedten nézett le a földre és a fejét föl nem emelve, szomorúan és halkan mondta:

– Most tehát itt fogunk élni… ketten… egyedül… és nem szabad arról beszélnünk, ami minden gondolatunk.

– Igen, felelte a leány. – Igy kell lennie.

– Igen. Igy kell lennie. És ha magamban sírok és ha az ajkam eleped a szomjúságtól csak azért, hogy egy szót, egy szót mondjon neked, egy szót, ami jó meleg és drága és felüdít, mert az irántad való szerelmemet jelenti, akkor sem szabad szólnom.

– Nem! Nem! Nem!

– És ha te szenvedsz és ha beszélni szeretnél róla és ha azt akarnád, hogy én vigasztaljalak, akkor sem szabad szólnod és nem szabad meghallgatnod azt, amit én mondanék neked.

– Nem! Értsd meg, hogy nem, – kiáltotta kétségbeesve a leány.

– Nem, – felelte tompa dühvel Kádár, – nem szabad… És ha én egyszer nem bírok magammal és ha azt mondom, hogy nincs semmi a világon, amiért én lemondanék arról, hogy neked megmondjam, mennyire szeretlek, és hogy odaadom az életemet azért, hogy ezt megmondjam neked, és ha megfogom a kezedet és nem eresztem el a kezedet, és ha nincs többé hatalom a világon, amely meggátolhatna benne, hogy azt akarjam, ami nekem a boldogság, az öröm és az élet, téged, Magda, téged…

Előrehajolt. Most világosan látta a Magda elbágyadt arcát és kigyulladt szemét. Szétnyitotta a karját és magához rántotta a leányt. Magda lecsukódó szemmel esett a karjába, a mellére és eltikkadtan, szomjasan, részegen engedte át az ajkát egy hosszú, fájdalmas, forró csóknak. Amíg az ajkát betapasztotta ez a kegyetlen forróságu csók, addig tehetetlen volt. De azután hosszu lélegzetet vett, ijedten riadt föl, ellökte magától Kádárt és rémülten futott be a házba és föl a szobájába.

Egy hétig hevesen, elszántan és föl-föllobbanó haraggal védekezett minden kísérlet ellen, amellyel Kádár feléje közeledett. A hevessége és a haragja azonban egyre bágyadtabb lett, lassankint már csak egy tiltó, de fáradt mozdulattal válaszolt, ha Kádár esténként feléje hajolt és arról kezdett beszélni, hogy szereti őt és ha megkérdezte, hogy szenved-e ő is és érzi-e még azt a szerelmet, amelyet érzett. Azután ez a bágyadt tiltakozás is elmaradt. Ha esténkint egyedül voltak és ha Kádár egy hosszu hallgatás után feléje csúsztatta a székét és halkan beszélni kezdett arról, hogy mikor kezdte őt megszeretni és hogyan nőtt meg az első ijedelme és a később magára erőszakolt kicsinylése ellenére ez a szenvedélye és ha apró eseteket beszélt el, amelyekben arról volt szó, hogy ekkor meg akkor milyen nehéz küzdelmet kellett magával vívnia, hogy ki ne mondja, hogy meg ne mondja neki, amit érez és hogyan vizsgálta kutatva, aggódva és féltve az ő arcát, vajjon lát-e rajta mást is, mint nyugalmat és komolyságot és hogy milyen hidegnek és érzéketlennek tartotta Magdát és milyen fenséges csodatétel volt az és milyen új emberré tette őt az, mennyire kirántotta a szomoruságból, a tehetetlenségből, mikor megtudta, hogy Magda is szenved, Magda is szerelmes, – mikor Kádár erről beszélt, halkan, sokáig, bőbeszédűen, boldogan, fölindultan hozzáhajolva és néha suttogva a csendben, a nyári éjszakában, akkor a leány hátradőlt székében, behunyta a szemét és hallgatott. Behunyta a szemét és hallgatott és a szorosan összezárt ajka körül a fájdalomnak egy görcsös vonása húzódott lefelé.

A napok teltek, meleg juniusi napok jöttek egymásután, kint a kerten túl, amennyire el lehetett látni, sárgultak a nehéz búzavetések és úgy tetszett, hogy a magányosságuk, az elhagyatottságuk egyre teljesebb lesz. Mintha a nagy házban, a virágos, nagy kertben, a termékeny fekete földek között, az egész óriási kék ég alatt, a fülledt, földszagu melegben rajtuk kívül senki sem lett volna. A levelek, amelyek az elutazottaktól jöttek, egy-egy félórára megzavarták az egyedüllétük érzését, de azután újra összecsukódott fölöttük a magányosság, a földszagú levegő, az óriási kék ég, és ismét olyan volt, mintha senki sem lenne a világon, csak ők ketten.

Junius közepén a két fiú bement a tanítójával Egerbe vizsgára. Reggel mentek el, másnap délben voltak visszajövendők. Kádár felültette őket a hintóba, biztatta őket, hogy azután bátran feleljenek a vizsgán és jó bizonyítványt hozzanak haza és végül odafordult Fein úrhoz:

– Önt pedig még egyszer arra kérem, vigyázzon rájuk.

Fein úr magasra emelte a fejét, olyan magasra emelte, hogy szinte hátraszegte, a derekát kifeszítette, ragyogó kis fekete szemét összehúzta és minden szónál rándítva egyet a fején, mintha a fejét minden szónál még jobban hátra akarta volna szegni, nyilvánvaló izgatottsággal, szinte gőgösen és kihívóan felelte.

– Méltóztassék nyugodt lenni. Én megteszem a kötelességemet.

Kádár csodálkozva nézett rá. Fein úr összehúzott szemmel, hátraszegett fejjel ült be a hintóba. A hintó elindult, Kádár utána nézett egy ideig, azután megfeledkezett róla.

Most egészen egyedül voltak. – Kereste Magdát. Magda azonban bezárkózott a szobájába. Elindult a dolgai után és délben sietve és izgatottan jött haza és aggódva találgatta, vajjon most is szökik-e a leány előle. Magda azonban lejött az ebédhez.

Kádár elébe sietett.

– Csakhogy itt vagy, Magda, – mondotta örömmel.

– Nem akartam föltünővé tenni a bezárkózottságomat, – felelte Magda. – Csak azért jöttem le.

Leült az asztalhoz. Kádár szembe ült vele. Szótlanul ebédeltek. Az ebéd végén, amikor a szobaleány kiment, Kádár csendesen mondta:

– Magda… most olyan, mintha a feleségem volnál… Nem? Te nem érzed ezt? Neked nem öröm ez?… Nem érzed ezt?

– De igen, – felelte Magda lehajtott fejjel.

Kádár nem tudott többet mondani. Estig nem is beszéltek többet.

Este, vacsora után kimentek a verandára. És mielőtt leültek volna, Magda odafordult Kádárhoz és sápadtan, felindultan, dideregve ezt mondta neki:

– Sándor, én nem birom tovább. Az én erőm elfogyott, az én akaratomnak vége van, én nem bírom tovább… Megmondom neked: én tehetetlen vagyok, én nem tudok többé védekezni, most mindenért, mindkettőnk sorsáért, mindnyájunk sorsáért, mindenért, ami történik, te viseled a felelősséget. Eddig én vállaltam azt, ami belőle engem illet, de mert most vége az erőmnek, mert most már minden te rajtad múlik, most te is vagy felelős mindenért. Eddig két akarat volt, most már csak egy van. A te akaratod. Bennem összeomlott minden, én nekem végem van… Te ments meg engemet, ments meg mindnyájunkat, küldj el, vagy menekülj te, de érezd azt, tudd azt, hogy tőled függ minden. Most már te vigyázz ránk… Én nem birom tovább.

Leült, bágyadtan beleesett egy karosszékbe, Kádár is leült. Fázott; és tikkadt volt az ajka. Nem szólt, nem nézett a lányra, nézett maga elé és összeszorult a szíve a rémülettől. Mi lesz most? Mit kell tennie? Borzongó ijedtséget érzett, ha megpróbálta végiggondolni, mi jöhet most, mi történhetik velük. A próbálkozásba belefáradt, nem is gondolkozott már, elfogódva, dobogó szívvel mozdulatlanul ült a helyén és nézett le a kertbe. A leány is mozdulatlanul ült. Hallgattak. Nem néztek egymásra. Mindegyik érezte a másikat, a másiknak a reszkető szívdobogását és hallgatva és mozdulatlanul néztek le az éjszakai kertbe.

A kert szélesen, feketén kitárva feküdt előttük. A holdfény szintelenül hagyta a virágokat; egészen távol állott egy liliomsor, csak annak a fehérsége kapott ezüstös csillogást tőle. A liliomokat lassan hajlongatta egy kis szellő és a hosszú soruk olyan volt, mintha fehér lányok állottak volna ott és hajladoztak volna.

A liliomok illata felszállt hozzájuk. Teljes, nagy csendesség volt, éjszaka, nyugalom, elhagyottság, csak a halk szellő hozta fel a liliomok illatát. Ők ketten ültek a verandán és néztek le a kertbe. Órák hosszat ültek így szótlanul, mozdulatlanul, elkábulva és lassan elbágyadva a csendtől, a mozdulatlanságtól és az éjszakától.

A leány végre megmozdult és halkan, szinte egészen nesztelenül felállott. Kádár feléje fordult, nagyot dobbant a szíve és egyszerre semmi mást nem érzett, csak egy feldobbanó, a szivében felrobbanó nagy rémületet azon, hogy el akar menni, elmegy, itt hagyja őt. Egy ugrással ott volt a lány mellett. Kinyujtotta feléje a kezét és a leány ájult elfáradással, részeg tehetetlenséggel adta át magát a szomjas és mámoros ölelésének.

IV.

Most jött az igazi nyár, egész eszeveszett, tébolyodott, lobogó lángolásával. Az alföld júliusi napja ontotta le kifogyhatatlan, részegen ömlő, vakító hőségét. A Sárga-puszta elveszett a nagy fehér lángolásban, az izzó fényesség beburkolta a nagy házat, elszárította a kertet és beléömlött a hőségre szomjas, lángolástól részeg, jóllakottan és buján sárguló óriási buzaföldekbe. Az óriási kék ég alatt a hőség hullámzott és a buza sárgult, a termékeny hőség és a boldog buza élt csak. Tébolyodott, szerelmes, részeg, forró, fehéren izzó július volt.

– Mi lesz velünk? – kérdezte az első napokban Magda.

Kádár megfogta a kezét, megszorította, magához huzta őt és megcsókolta.

– Ne kérdezd most még, – mondta, – mi lesz velünk. Várj. Ne gondolj még erre. Van még egy hónapunk… másfél hónapunk… Egy örökkévalóság. Most még ne gondolj rá, mi lesz azután. Később… az utolsó héten… akkor majd gondolkozunk róla. Addig érezd úgy, mintha magunk volnánk, mintha rajtunk kivül nem volna semmi, mintha nem kellene semmivel beszámolnunk. Birod ezt? Tudod ezt? Akard nagyon, akkor tudod. Semmire ne gondolj, csak arra, hogy élsz, boldog vagy, szerelmes vagy és imádnak. Ne gondolj most másra. Tudod ezt?

– Megpróbálom, – felelte Magda.

Megpróbálta és tudta. Az első napokban zavarodott volt, fáradt, elgondolkozó, néha elszomorodó és bánatos mosolygásu. De azután kiderült, kiragyogott; a szépsége és a jókedve sugárzani kezdett és Kádár úgy érezte, hogy a boldog asszonyiság illatát árasztja maga körül. A komolysága és a komoly nyugalma eltünt; nevetett; a derült öröm, a világító boldogság ragyogott a szemében; jókedvü volt, és akire nézett és ahová nézett, mindenre és mindenkire a megtelt és megpirosodott ajkának, a kiragyogó szépségének a derüs mosolygásával nézett. Élénk lett, hangos, vidám, szeretett beszélgetni, mindenkit szívesen hallgatott meg, mindenkit szeretett volna jókedvünek látni, és ebéd közben és vacsora közben, különösen ha a két fiúval beszélgetett, sokszor fölhangzott a rég nem hallott meleg nevetése.

A két fiú el volt ragadtatva tőle. Azelőtt is szerették, de a jósága most hódította meg őket igazán a jókedve révén.

– Magda, – mondotta az egyikük egy este, – te most sokkal kedvesebb vagy, mint azelőtt voltál.

Magda nevetett rajta.

– Igen, – mondta a másik fiú, – miért voltál azelőtt mindig olyan komoly és szomorú?

Magda mosolyogva vonogatta a vállát. Ekkor ránézett Fein úrra, aki egész nyárra ott maradt a Sárga-pusztán. Fein úr fehér volt, mint a fal és nyitogatta a száját, mint aki vergődve küzködik valami mondanivalóval. Magda bámulva nézte, és Fein úr odafordult a tanítványához.

– Inkább… azt kellene… kérdezned, – mondta dadogva, – mitől lett olyan jókedvü most Magda kisasszony?

Magda elámulva nézett Fein úrra, azután ránézett Kádárra, a fiú azonban sietve felelte Fein úrnak:

– Á, én azt nem kérdezem, annak örülök…

– Jól van, – mondta Magda. – Helyes.

Azután másról beszélgettek. Július közepén megkezdődött kint az aratás, Kádár egész nap kint járt a földeken, délben gyorsan megebédelt és estefelé jött megint haza fáradtan, megizzadtan, boldogan.

– Magda, – mondta, – most megint ember vagyok. Megint a régi vagyok. Ugy érzem, hogy száz embernek az ereje van a karomban és hogy semmiféle munka nem elég nekem. Megint olyan türelmetlenül vágyom a munkára, mint azelőtt. Ez az, ami kiveszett belőlem, ez az, amit visszaadtál. Most már sohasem érzem azt, amit olyan gyakran kezdtem érezni, a lassú megsemmisülést; tele vagyok az élet kedvével, az élet örömével, terveim vannak, boldog vagyok. Mert te vagy nekem, mert az enyém vagy, mert tőled megyek el és hozzád jövök vissza.

Magda mosolyogva hallgatta, behunyta a szemét és feléje nyujtotta az ajkát.

– Te is boldog vagy, Magda? – kérdezte Kádár.

Magda csak egy mozdulattal és egy sóhajtással tudott válaszolni.

– És Magda, – kérdezte Kádár, – ugy-e… akármi jön most már ezentúl… akármi jön… ez az idő megérte?

Magda feléje fordult, nagy barna szeme kitágult, meghidegedett, azután elsiklott a messzeségbe, tág hideg szemmel nézett így el valamerre messze, azután megrázkódott, lehunyta a szemét és halkan, határozottan válaszolta:

– Megérte.

A július elmúlt és jött az augusztus. A hőség még mindig szakadt le a magasságból, de már fülledt, elmálló, értelmetlen és céltalan volt. A búzát learatták, a tömött kalásztenger helyén tüskés, sárga tarló maradt, amelyen szomorúan és tikkasztóan folyt szét a hőség; a rög mállott, az útakon porfelhők szálltak föl, a ház, a kert beporosodott és a tikkadt, hangtalan, fojtó és értelmetlen hőségbe csak a cséplőgép búgott bele messziről egyhangon, kitartóan és elfárasztóan.

Augusztus nyolcadikán délben hozták a postát. Kádár zsebre tett egy levelet. Ebéd után, amikor egyedül maradtak, átadta Magdának. Magda mozdulatlan arccal olvasta végig.

„Tizennegyedikén délben már otthon leszünk. Kérlek, küldd ki a hintót a déli vonathoz. Budapestről egyébként a biztosság okáért táviratozunk.

Én kitünően érzem magamat, azt hiszem, nincs már semmi bajom, vagy ha van, csak az, hogy nem vagyok veled. Az orvosok nagyon helyeslik azt, hogy menjek el utókurára valahová a tenger mellé. Ha akarod, elmegyünk és akkor magunkkal visszük Magdát is. Olyan nagyon adósának érzem magamat; valahányszor rágondolok, mindig lelkifurdalásom van. Neki talán már nem irok, de te most is mondd meg neki, milyen nagyon köszönöm, hogy olyan jó volt és a kedvemért meghozta azt az áldozatot, hogy otthon maradt. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy valahogyan viszonozzam neki. Bár csak állandó maradna az a vágya, hogy társaságba akar menni és bárcsak találna valakit, akihez szívesen férjhez megy. Télen föl kell vinnünk Budapestre. Egy ilyen szép, okos, drága lány! Hiszen alig van férfi, aki megérdemelné, aki elég jó volna hozzá. Majd keresünk a számára olyan valakit, mint te vagy. Most igazán nincs ennél sürgősebb gondom és nincs nagyobb vágyam.

Tehát augusztus tizennegyedikén. Most már nemcsak a napokat, hanem az órákat is számolom és azzal a gondolattal alszom el mindennap, milyen jó lesz veled együtt lenni…“

Magda leeresztette a kezét a levéllel, azután megmozdult, Kádár elé tette a levelet, a kezét visszahúzta, az ölébe tette és mozdulatlan arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár szorongva és félénken, – Magda, drágám… most beszélnünk kell már arról, mi legyen… Most nem lehet kikerülni többé, határoznunk kell.

Magda nem felelt. Mozdulatlan, merev, szigorú arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – mondj valamit.

Magda lassan feléje fordította az arcát. Az arca nem volt már merev, hanem bánatos és alázatos; nagy, barna szemét könnyek fátyolozták el; a megmozdulása, a feje meghajtása, az arca kifejezése engedelmes, tehetetlen és alázatos volt.

– Én nem tudok neked semmit mondani, – felelte halkan. – Az történik, amit te akarsz. Az történjék, amit te akarsz. Velem te most már rendelkezel és ha akarsz engem tovább is szeretni, akkor jó, és ha engem nem szeretnél már, akkor is tedd azt, amit akarsz.

Kádár ijedten nyúlt a keze után, megfogta, megcsókolta és a kezében tartotta.

– Magda, – mondta neki halkan és szemrehányóan, – miért beszélsz igy? Miért kételkedel benne, hogy szeretlek?

– Szeretsz? – kérdezte Magda halkan, szomorúan, alázatos, könnyes szemmel.

Kádár megölelte és forrón és hosszan megcsókolta. Magda kiszabadította az ajkát.

– Akkor, – mondta hangosabban, – akkor tedd azt, amit jónak látsz. Én mindenben engedelmeskedem. Én mindent elfogadok. Nekem minden jó, amit te akarsz.

– Jól van, drágám, – mondta Kádár. – Akkor beszéljünk erről a dologról. Akkor segíts nekem. Gondolkozzunk. Mi a teendő?

Magda nem szólt. Kádár járkált a szobában és töprengve, idegesen, önmagával vitatkozva beszélt:

– A helyzet olyan egyszerű volna. Én szeretlek téged és csak veled tudok és csak veled akarok élni. Mi állhat az útjába annak, hogy veled éljek, hogy mi együtt éljünk, mikor mindakettőnknek ez a boldogság… Két ember nem tud egymás nélkül élni… De ennek a szerelemnek útjába áll… a szeretet… a család… mindenféle megszokás, mindenféle szent bilincs… Bilincseket hordunk… Hogyan rázzuk le őket? Mi ránk kettőnkre nézve az életünk legnagyobb és legszentebb törvénye a szerelmünk, hogyan érvényesüljön ez a legfőbb parancs? Útjába állhat-e a megszokás és a gyöngédség és a jóság?

Magda hallgatott. Kádár odafordult hozzá:

– Magda, – mondta könyörögve, – mondj te is valamit. Erősíts meg engem az elhatározásomban, erősíts meg abban a hitemben, hogy mindennel szembe kell szállnunk.

Magda szomorúan rázta meg a fejét.

– Én csak azt tudom, hogy én neked engedelmeskedem. És csak azt tudom, hogy én nélküled úgy sem tudok élni…

– Hát ezt, hát ezt mondd, Magda. Ha ezt mondod, akkor én nem habozom. Akkor semmi sem tarthat vissza. Akkor… ha hazajönnek… én fogom megmondani… mit akarok, mi történt, hogy mi… hogy nekünk el kell mennünk… hogy én itt nem maradhatok többé… én Ilonával nem élhetek többé…

Magda fölzokogott. Kádár odament hozzá.

– Ne sírj, – mondta. – Nézd, én is szeretem Ilonát… nagyon szeretem… te ezt érted… ez nem lehet másképpen… És én nagyon gyöngéden… Eh, nem is tudom, hogyan mondom meg neki…

Maga elé nézett és fölkiáltott:

– De mikor téged szeretlek. Mikor nélküled nem lehet… nem tudok élni… Őt is szeretem, de az egészen más. Én őt szeretem… a távolból is, ha nem lennék vele együtt, de veled együtt kell lennem, nélküled nem tudok élni.

Magda fölemelte hozzá a könnyes arcát, Kádár letörölte a könnyeit és hangosan mondta:

– Nem tudok nélküled élni.

Erősítette önmagát az elhatározásában.

– Nem tudok. Téged meg kell tartanom, akármi történik is. Ugy-e, így van, Magda?

Magda bólintott és behúnyt szemmel nyujtotta csókra az ajkát. Jöttek az utolsó napok. Fáradt, kábult, tikkadt és fájdalmas mámoru augusztusi napok és augusztusi éjszakák. A szerelmük könnyesen, sóvárgóan, marcangolóan, boldogtalan boldogsággal lángolt még ezekben az utolsó napokban, amelyeket egyre jobban beárnyékolt, elhomályosított és megmérgezett egy közeledő nagy, hideg bánat és megbánás.

Kádár egyre nyugtalanabb lett. Tépelődött, kínlódott, habozott, nem tudta elszánni magát rá, mit tegyen és hogyan fogjon hozzá. Magda hallgatva és egyre teljesebb mozdulatlan szomorúsággal nézte a tépelődését.

– Azt kellene tennünk, – mondta Kádár az utolsó napon, – hogy most kimegyünk a vasúthoz, felülünk az első vonatra és elutazunk. Messzire valahová. Soha vissza nem jövésre.

Habozott egy ideig, föl-alá járt, megrázta a fejét.

– Ez brutalitás lenne, – mondta. – És gyávaság. Ugy-e, gyávaság lenne, Magda?

– Igen, – felelte Magda. – Gyávaság lenne.

Augusztus tizennegyedikén sápadtan és fáradt, elgyötört arccal kelt föl Kádár. Reggeli után idegesen sétált az ebédlőben. Rágta a vértelen ajkát és a keze, amellyel a homlokát végigsimogatta, reszketett. Magda szótlanul nézte egy ideig, azután kiment. Egy óra múlva jött vissza és Kádár ekkor még mindig idegesen és remegve járkált föl és le.

Magda leült.

– Kimégy a vasúthoz? – kérdezte azután halkan.

– Igen, – felelte megriadtan Kádár. – Miért? Már menni kell?

– Nem. Félóra múlva.

Kádár tovább járkált. Kintről egyszerre behallatszott a hintó robogásának a zaja. Menni kell. Kádár megállott, kifelé fordult és az arca még sápadtabb lett.

Magda ekkor fölállott és odalépett hozzá.

– Sándor, – mondta halkan, – hallgass ide. Ez a helyzet olyan nehéz… én értem… én tudom… Egyelőre ne szólj hát semmit. Maradjon minden úgy, ahogyan van. Éljünk tovább úgy, mint azelőtt, mintha közöttünk semmi sem történt volna. Majd meglátjuk, mi lesz… majd történik talán valami… akkor elhatározhatjuk, mit kell tennünk…

Lehajtotta a fejét és még halkabban folytatta:

– Én még nem tudom… de megtörténhetik, hogy olyan lesz a helyzet… hogy szólnod kell, hogy nem lehet halasztani, nem lehet tovább úgy élni… Érted te, hogy mit akarok én?…

– Igen.

– Én majd megmondom neked, ha úgy lenne. Akkor kell… Akkor nem lehet hallgatni. De addig hallgass.

Kádárnak kipirult az arca. Megfogta a Magda kezét, megcsókolta, azután szótlanul megcsókolta az ajkát és ment ki a vasúthoz.

V.

Az országúton magas, fehér porfelleg rohant a ház felé, a hintó robogásának a zaja egyre közelebbről hallatszott, a két fiú kiabálva szaladt a kapu felé, a hintó berobogott a kapun és megállott a ház előtt. Elsőnek Kádár ugrott ki, azután az öreg Markó, az öreg asszony és Ilona. A két fiú megrohanta az anyját, Magda komoly és mozdulatlan arccal ment az öreg asszony felé. Az apja megállította útközben.

– No hercegkisasszony! – mondta neki jóindulatuan és békülékenyen.

Magda odanyujtotta az arcát. Az öreg megcsókolta, aztán ráveregetett a vállára.

– Még mindig ilyen szomoru vagy? – kérdezte jókedvüen. – Férjhez adlak már, keresek már neked egy herceget, hogy jobb kedved legyen.

Magda nem válaszolt. Megcsókolta az anyját, azután a testvérét, a fiúk is sorba csókoltak mindenkit. Fein úr is előkerült a háttérből, hogy átvegye a kézszorításait, azután az egész társaság bevonult a házba. Az öreg Markó Kádárral egyenesen az ebédlőbe ment, a két asszony fölment megmosakodni és tíz perc mulva mindnyájan együtt ültek az ebédnél.

Mindenki megkapta az ajándékait, a két fiú tombolt örömében, az ebéd hangos volt és jókedvü. Ilona azon fáradozott, hogy Magdát is jókedvre derítse, azt kérdezte tőle, hová akar menni szeptemberben, majd ők is odamennek, magukkal viszik őt, Magda nyugodtan és komolyan válaszolgatott és néha nagy erőfeszítéssel mosolygott is.

Ebéd után a fiúk kimentek, Fein úr is visszavonult, az öreg Markó értesült már mindenről, ami itthon történt, csend támadt és ekkor Magda kezdett kérdezősködni a fürdőről és a fürdőbeli élményekről. Ilona jókedvüen beszélt el mindent. A lakásuk kitünő volt, az ellátás is nagyon jó, csak társaságra tettek szert nehezen. Apa hamar talált két magyar urat, azokkal órák hosszat kártyázott, hanem a férfiak egyébként nem voltak szimpatikusak, az asszonyok még kevésbbé. Volt ott egy aradi asszony… na!

– Ismerősök nem voltak? – kérdezte Magda.

– Nem, – mondta az öreg asszony, – csak ez a gazember Sarudy, a Taláry herceg bérlője.

– Gazember? – kérdezte Kádár.

– Persze, – felelte az öreg asszony, – nem tudod? – elvált a feleségétől.

– Azért gazember?

– No hallod, – tizennégy éves házasság után…

Kádár nem felelt. Felnézett a levegőbe, a szivarja füstjébe, hogy senkinek se kelljen a szemébe néznie.

– Hát még? – kérdezte Magda visszafojtott lélekzettel.

– Ismerős más nem volt, – felelte Ilona. – Hanem ott volt Felix Babenberg, a híres német író a híres színésznőjével, Abels Stellával. Egy szép villában laktak és ott volt a Babenberg felesége is. Az belenyugszik ebbe. Mit szólsz hozzá?

Odafordult Magdához. Magda nem szólt semmit, csak, hogy az érdeklődésének valamely jelét adja, halkan mondta:

– Ah! Igazán…

Kádár nézte a szivarja füstjét, gondolkozott, egyszerre megrándult a teste, odafordult a feleségéhez és idegesen, összehuzott szemmel hajolt előre, mintha mondani akarna neki valamit. Az asszony azonban ekkor már másról beszélt. Kádár felállott, járkálni kezdett és tépelődve rágta az ajkát. Félfüllel, messziről hallotta csak, amit az asszony beszélt.

– Tudod, – mondta Magdának, – ott volt az az aradi asszony. Ekkora butonok voltak a fülében és mindenkivel kikezdett. A legállandóbban egy fiatal doktor foglalkozott vele, azzal sülve-főve együtt volt. Egyszerre csak egy német katonatiszt jött oda, egy nagy, szőke gróf, monoklival.

Kádár félbeszakította. Nem bírta elfojtani az ijedt, kutató, aggodalmas kérdését, amellyel hirtelen hozzája fordult:

– Ilona, – kérdezte rekedten, – azt mondod, hogy annak a Felix Babenbergnek a felesége is ott volt.

Magda csendesen felemelte a fejét és csodálkozó, nagy szemmel nézett rá. Az asszony nyugodtan felelte:

– Igen. A felesége is ott volt.

– És az belenyugodott…?

– Igen. Azt mondják, úgy szereti a férjét, hogy ebbe is belenyugszik. Még ő intézi a férje minden dolgát, ő tart rendben mindent, ő levelez…

Kádár kipirultan hajolt feléje és remegő ajakkal kérdezte:

– És mit gondolsz, helyesen teszi? Képes volnál te rá?

– Fuj! – felelte undorodva az asszony. – Hogy kérdezhetsz ilyent?

– De amikor szereti! – mondta Kádár izgatottan. – És amikor a férje is bizonyosan szereti őt azért…

Az asszony undorodva húzta el a száját és mély utálattal mondta:

– Ez nem szeretet. Aljasság…

Belenézett a férje remegő arcába és beesett szemébe és megrettenve mondta:

– Miért kérdezted ezt? Miért akartad ezt tudni?

Kádár kiegyenesedett és elsápadva törülte meg a homlokát.

– Semmiért, – mondta. – Semmiért. Folytasd csak kérlek, amit elkezdtél.

– De miért kérdezted?

Az öregek elámulva figyeltek; Magda nagy szemmel, vizsgálva nézte őket; azután az asszonyt és Kádárt, Kádár pedig ingerülten felelte:

– Semmiért. Folytasd kérlek…

Az asszony keskeny, finom ajka síróan meggörbült, reszkető kézzel simította hátra a haját, habozott egy kicsit, azután újra megkérdezte:

– De mégis Sándor… ok nélkül nem mond ilyent az ember… Miért kérdezted?

Kádár harsányan, türelmetlenül, magánkívül ráordított:

– Semmiért. És most azonnal folytasd, amit elkezdtél…

Az öreg Markó föl akart pattanni, az asszony azonban gyors, kérő mozdulattal hajolt feléje és sietve, szepegve, könnyes szemmel, sírással küzdve hebegte maga elé:

– Azután jött a német katonatiszt… és az asszony nem törődött a doktorral… és mindig elszökött előle… és egyszer az erdőben…

Senki sem hallgatta, mit beszél. Ő sem birta tovább.

– Egyszer az erdőben, – mondta még egyszer szepegve.

Azután keserves zokogás buggyant föl az ajkán és nem tudta folytatni. A kezét a szájához emelte, mintha vissza akarná fojtani a sírását és megrémülten, ijedten, elkeseredetten zokogott.

Az öreg Markó fölugrott.

– Te meg vagy őrülve, – mondta dühtől piros arccal Kádárnak. – Mit ordítottál úgy rá?

Odament az asszonyhoz és simogatta.

– Hazajön itt két hónapi távollét után, – mondta szemrehányóan az öreg asszony – és így fogadod.

Kádár megzavarodva nézett rájuk. Azután ránézett Magdára; Magda elfordította a tekintetét. Odalépett az asszonyhoz.

– No, szívem, – mondta neki, – hát ne haragudj… Bocsánatot kérek, – jó? Ne vedd nagyon tragikusan, ideges vagyok, ugy-e nem haragszol?

Az asszony odanyujtotta a vékony, kicsi kezét és mosolyogni próbált:

– Nem, – mondta, – én nem haragszom. Én… nem is azért sírtam… mert rámkiáltottál… hanem azért, mert azt kérdezted… Miért kérdezted?

Kádár egy gyors pillantást vetett Magda felé, Magda azonban most már egészen elfordult. Lehajolt az asszonyhoz.

– De szívem… kedvesem, hát hogy sírhatsz egy ilyen minden jelentőség nélkül való kérdés miatt? Eszembe jutott… Semmi más okom nem volt rá. Hogy gondolhatod!

Az asszony hozzásimult és megcsókolta. Engedelmesen, de tapadva és szomjasan csókolta meg és Kádár behunyt szemmel hajolt le hozzá, a feje megtelt vérrel és a homloka verejtékes lett.

Azután hátrafordult. Magda azonban nem nézte őket, elfordulva ült és mozdulatlan arccal tekintett ki az ablakon.

– No, – dörmögte az öreg Markó elégedetten. – Semmi baj.

Az öreg asszonnyal együtt kifelé indult. Útközben ráveregetett a Magda vállára.

– Hát te mit ülsz itt, mint egy kőszobor, – mondta neki. – Gyere, hagyjuk őket egyedül.

VI.

Egy hét mulva, este, vacsora után – kint ültek a verandán, – Ilona fölkelt és jó éjszakát kivánt a társaságnak.

– Fáradt vagyok, – mondta, – lefekszem.

Kádárt ebben a másodpercben egy parancsoló, türelmetlen, szinte érintésnek érzett pillantás érte. Odafordult Magda felé, a lány összevont homlokkal, összeszorított ajakkal, a sötétben világító nagy szemmel nézett rá. Kádár megértette, hogy beszélni akar vele és hogy azt kivánja tőle, maradjon itt. Ilona elment és ő elfogódva húzódott bele a karosszékébe. Várt.

Az öregek sokáig maradtak, de végre álmosodni kezdtek, fölkeltek, elbúcsúztak és mentek aludni. Kádár összehúzódva, csendesen maradt egy ideig. Azután közelebb ült Magdához. Magda nem mozdult. Kádár előrehajolva, figyelmesen nézte az arcát és meghökkenve hajolt még jobban előre, hogy még jobban lássa. A Magda arcáról eltünt a jeges merevség és a rendületlen komolyság. Az arca meglágyult, elbágyadt és fölolvadt, valami nagy síró, de megnyugvással teli, messzeségbe néző szomorusággal telt el. A fájdalma szinte mosolygás volt, álmodozva, elfáradva, megadóan és szinte vágyakozva nézett a kikerülhetetlen és kérlelhetetlen jövendő elé.

– Magda, – mondta Kádár halkan és ijedten.

Magda feléje fordította, feléje hajtotta szomorú, bágyadt szőke fejét és napsütötte barna arcán fájdalmas alázat volt.

– Sándor, – mondta alázatosan, – most itt van az ideje… Most szólnod kell, vagy énnekem kell tennem valamit.

Kádárnak megdobbant a szíve és úgy érezte, valami nagy tüzesség árasztja el az egész testét. Fölugrott és elfelejtett azzal törődni, látja-e valaki őket, fölugrott és egy öleléssel odaomlott, odatérdelt Magda elé, átfogta a testét, fölnyujtotta hozzá az ajakát, lehúzta magához a Magda fejét, megcsókolta és azután egy nagy öleléssel odaszorította hozzá a fájdalmas elszántságtól lüktető, mámoros fejét. Magda magához ölelte a fejét és a csendes, meleg éjszakában így maradtak sokáig ebben a hangtalan, dacos, keserű és kínzó boldogságú ölelésben. Még egyszer érezték a szerelmük fájdalmas boldogságát, még egyszer föllobogot bennük a bűn mámora és dacos bátorsága.

– Nem haragszol rám? – kérdezte Magda.

Kádár egy fölkiáltással felelt:

– Oh!… Most érzem azt, csak most érzem, milyen csodálatosan, milyen királyi módon nagylelkü voltál te. Milyen felségesen bátor. Milyen nagyszerűen hősies a te szerelmed és hogy milyen könnyü volt nekem téged szeretnem és milyen rettenetesen nehéz volt neked engem szeretned.

– Nem hagysz el engem? – kérdezte Magda fájdalmasan és alázatosan.

– Oh!… – Hogy kérdezheted ezt? Ezt hitted? Ezért kerültél, amióta… ők itthon vannak?

– Nem, – felelte Magda, – nem szabad azt mondanom, hogy ezt hittem. De erre is gondoltam. A lány… az asszony azért olyan végtelenül nyomorult, mert ha olyan határtalanul szerelmes volt, hogy mindenről megfeledkezett és csak arra gondolt, hogy adnia kell, hogy nagylelkünek kell lennie, akkor utóbb maga is úgy érzi, hogy most már nincs semmije és hogy a magárahagyottság a világgal szemben mindenkivel szemben természetes, hogy természetes, ha elhagyják…

– Nem, mondta Kádár. – Kedves!… Én nem hagylak el.

Magda hüvösséget érzett a szíve körül. Ez a mondat nem volt a meleg és természetes kiáradása egy forró vágynak és egy dacos ragaszkodásnak, hanem pártfogó hangú volt és a kötelességteljesítés ízét éreztette. Elhúzódott Kádártól és lefejtette a derekáról a karját.

– Ezt gondoltad? – kérdezte Kádár. – Ezt érezted?

– Nem, – felelte Magda komolyan, – nemcsak ezt. Hanem éreztem még… hogy mondjam ezt meg neked?… nem féltékenységet, Istenem, nem azt. Hanem azt gondoltam, hogy… nem én mellettem vagy, itt élünk ilyen közel egymáshoz és nem mellettem vagy és kínzó vágyat éreztem arra, hogy mellettem légy. És tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed…

– Óh!…

– Tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed, mert te kínlódtál talán… bizonyosan kínlódtál… de csak a hazugság miatt és az én közelségem miatt és azért, mert arra kellett gondolnod, hogy jön a leszámolás.

– Nem, Magda!

– De igen. Én láttam rajtad, éreztem rajtad, minden mozdulatodon és minden szempillantásodon éreztem, hogy te azt a nagy vágyat, azt a forró és ellenállhatatlan régi vágyat már nem érzed. Tudtam azt, hogy ha most kellene mindent kezdeni, nem kezdenéd el.

– Magda!

– Tudtam ezt és tudtam azt is, hogy ha nem hagysz el, hát… becsületből, tisztességből, elhatározások, elvek miatt nem hagysz el. De nem azért, mert még mindig olyan féktelenül szeretsz, hogy mindennel szembeszállj értem. Nem egy minden áldozatra kész szerelem ez már, hanem egy minden kötelesség teljesítésére kész lovagiasság. Ha csak a férfiösztönödre, mondjuk a szivedre hallgatnál, akkor nem törődnél velem, vagy legalább is nem áldoznál föl értem mindent, de te az eszedre is hallgatsz, a becsületre, a lovagiasságra, arra, hogy nem szabad – utálatos kimondani – nem szabad cserben hagynod egy lányt, akit bajba döntöttél.

– Magda, én nem engedem, hogy ilyeneket beszélj.

– Engedned kell. Érezned kell, hogy igazam van. És én tiltakoznám is ellene, hogy engem szánalomból szeress, hogy részvétből és becsületből maradj mellettem, hogy engem úgy tekints, mint valami szerencsétlen, elhagyott, megcsalt, szegény varrólányt. De az a rettenetes… hogy én most egy cseppet sem érzem magamat erősebbnek, mint egy szegény, elhagyott, megcsalt varrólány. Azt hittem, felette állok az ilyen asszonyi nyomorékságoknak. És nem állok felette. Azt hittem, nem törődöm a világgal. És reszketek tőle. Azt hittem, szembe merek szállni mindenkivel, mert a szerelmem jogot ad mindenre. És félek mindenkitől… mert…

Csendesen, gyáván sírni kezdett.

– Mert, – mondta sírva, – mert bűnösnek érzem magamat.

Kádár nem tudott szólni. Fölállott, egy nagy hidegség burkolta be: fájdalom, félelem, jeges szorongás. Magda leküzdötte a sírását és összerázkódva mondta:

– Amióta ők itthon vannak… azóta mindig egy nagy sötétség, egy nagy félelem, egy hideg irtózat kerülget… nem tudom mi… nem tudom hogyan… Azért értem, ha te félsz, mert én százszor jobban félek…

Kádár is összerázkódott. Megborzongott; olyan félelmet érzett, hogy minden tagja fájt tőle.

– Magda, – kiáltotta rémülten, – mit beszélsz te!

Megfogta a kezét és megszorította, hogy melegséget érezzen, hogy puha testet, meleg vért érezzen, hogy tegyen valamit, hogy az izmai megfeszülhessenek.

– Magda, – mondta újra, – mit beszélsz te. Az okosságod… az, hogy gondolkozol, töprengesz, a vágyainkat és a fájdalmainkat elemzed… árt most nekünk. Hibás útra visz. Nem igaz, amit mondtál. Nem igaz. Én szeretlek téged és te is szeretsz engem… és nem kell mással törődnünk és nem szabad mással törődnünk, csak ezzel… Nekünk boldogan kell egymást szeretnünk és mindennel szembe kell szállnunk érte… Gondolj arra a hat hétre, amely elmult… Gondolj rá… Akarsz úgy élni velem… sokáig… mindig… együtt…

Magda fölállott. Megölelték és megcsókolták egymást és még egyszer, utoljára végigtüzelt rajtuk a mámor, a szerelem, az emlékezés.

– Akarsz úgy élni? – kérdezte Kádár.

– Szeretnék, – felelte Magda sóhajtva.

– Akarj. Ha akarsz, ha akarod, akkor meglesz. Holnap végzek mindennel.

– Hát jó, – felelte csendesen Magda, – próbáld meg.

Megölelték egymást és fölmentek, Magda a szobájába és Kádár a feleségéhez.

VII.

Az asszony ébren volt. Kádár elsápadva kérdezte tőle:

– Nem alszol?

– Nem, – felelte az asszony, – nem tudok. Aludtam már… gyorsan elaludtam, mert nagyon álmos voltam… de azután fölébredtem és nem tudtam újra elaludni. – Sokáig voltatok lent. Egy óra.

– Igen, – mondta Kádár zavarodottan és elfordult.

Az asszony felkönyökölt és nyugodtan, bizalmasan beszélte:

– Tudod, a szívem most egészen rendben van. Amióta itthon vagyunk, nem érzek semmit. Csak aludni nem tudok jól. És ezért jó lesz, ha elmegyünk a tenger mellé. A tengertől pompásan alszom.

– Igen, drágám, – mondta Kádár elfordulva.

– Legjobban szeretnék veled egyedül menni. Veled egyedül valahová, ahol senkit sem ismerünk, ahol egész nap velem lennél. De Magdát el kell vinnünk. Nem szabad itthon hagynunk. Olyan nagy szüksége van valami szórakozásra. Már szinte aggasztó a komolysága, a szomorúsága, a keserűsége. Gyorsan férjhez kell adnunk.

Kádár lehajolt, hogy az arcát ne lehessen látni. Az asszony tovább beszélt:

– Legjobban szeretném akkor már a két fiút is elvinni. Hadd legyenek velünk. Úgyis azt érzem néha, hogy rossz anyjuk vagyok, mert az egészségemet többre becsülöm, mint azt, hogy velük legyek. De ennek végre is nincs sok értelme. Ők pompásan érzik magukat itthon, jobban, mint akárhol másutt… Ugy-e igaz?

– Igaz, – felelte Kádár.

Az asszony beszélt és ő egy-egy szóval felelgetett csak. Kábult volt. Úgy érezte, hogy beszélnie kellene, hogy minél tovább hallgat, annál súlyosabbnak számít az, amit el fog mondani, de nem mert beszélni. Nem tudott. Kábult volt.

– Nem akarsz aludni? – kérdezte az asszonyt.

– Nem… nem hiszem, hogy tudok. De te csak aludj.

Feléje hajolt, hogy megcsókolja és egyszerre riadtan állott meg.

– Mi az? – kérdezte. – Mi bajod? Valami bajod van?

– Miért?

– Olyan sápadt vagy… borzasztó. És a szemed…! Nincs valami bajod? Nincs lázad?

Megfogta a fejét és letörölte a homlokáról a hideg verítéket.

– Te beteg vagy, – mondta. – Szent Isten.

– Nem, nem, kérlek… semmi bajom… igazán, semmi bajom.

– De hiszen az lehetetlen… mutasd a kezedet… a hőmérő… Nem fáj semmid?

– Nem, – mondta kétségbeesve Kádár, – hagyd kérlek… igazán nincs semmi fájdalmam… semmi fizikai bajom.

Az asszony meghökkenve nézett rá.

– Semmi fizikai bajod? Hát… valami… más… bajod van?

– Nem, nem…

– De igen. Én látom azt rajtad, úgyis látom. Mióta hazajöttünk. Mi bajod van? Mondd meg nekem! Olyan dolog… ami… ami apára is tartozik?

– Óh, dehogy.

– Hát más? Másféle? Mi? Mi az? Mi lehet?

Kinyitott szájjal, rémülten bámult rá Kádárra.

– Mi az, Sándor? – suttogta elfogódva. – Mi az?

– Kérlek… nem… ne… ne beszéljünk róla.

– De igen.

Rémülten, lázasan faggatta a férjét, remegve sorolt fel mindenféle lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre, amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és hebegve kimondta ezt a kérdést:

– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…

Kádárnak könnyes lett a szeme és lehajtotta a fejét.

– Ugy-e az? – kérdezte suttogva az asszony.

Kádár nem válaszolt.

– Mondj el mindent, – suttogta megtört hangon az asszony.

Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve, könnyesen bugyogott ki az ajkán:

– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani? Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e, hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…

Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el:

– Valaki mást szeretsz.

Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az asszony lefojtogatta a torkán a sírását.

– Mondd csak, – mondta elcsukló hangon, – mondd csak tovább…

– Nem tudom. Gyűlölettel hallgatod.

– Nem. Mondd csak.

– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden. Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy engem elsodort.

Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is hallja, amit beszél.

– Ki az? – kérdezte egészen halkan, béna ajakkal.

Kádár megremegett, mielőtt kimondta volna ezt a szót. Habozott.

– Ki az? – kérdezte az asszony.

– Magda, – felelte Kádár lassan, suttogva, szégyenkezve.

Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult fáradsággal esett le a párnára.

– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit mondok?

– Igen, – felelte lecsukott szemmel az asszony.

– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz… mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…

Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel nézett Kádárra.

– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?

– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad, milyen végtelen gyöngédséget, hálát…

– El akarsz válni?

– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd gondolkozunk… majd keresünk…

– El kell válnunk. Ha őt szereted…

– De téged is szeretlek. Téged is szeretlek.

Az asszony ránézett, megrázta fáradt, halvány fejét és halkan mondta:

– Őt szereted.

Behúnyta a szemét. Kádár nem tudott szólni.

Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt könnyel a szeme.

Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét, merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a pillantása.

– Sándor, – mondta, – szegény Sándor… Neked is fáj?

Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az elválásukról.

VIII.

Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.

Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó. Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:

– Kérlek, beszélni szeretnék veled.

– No, no, – mondta az öreg Markó, – no, no…

Beszélni szeretnék veled… kicsit hosszasabban.

– Rajta no!

– Ez nem alkalmas hely. Menjünk föl talán a szobámba.

– Inkább a kertbe.

– Jó. A kertbe.

Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát, féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett. Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.

– No, – mondta az öreg Markó, – nohát…

Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.

– No, – mondta türelmetlenül az öreg.

Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:

– A dolog ez. Erről van szó… Én el akarok válni Ilonától.

Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni.

Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz bajusza alól ordítás tört ki:

– Gazember!… Gazember!…

Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta, hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.

Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott. Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is szégyelte.

– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és művelt arcodba…

Kádár egészen nyugodt volt.

– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned kell?

– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek.

– Még nem tudod, miről van szó.

– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.

Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra, hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.

– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó. Készen vagyunk. Mehetünk föl.

A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség jelent meg.

– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd csak… megállj csak…

Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki, hogy megalázta.

– Hát jól van, apa, – mondta neki, – hát nézd… hát hallgass meg engem türelemmel. Te tudhatod azt, hogy én nem vagyok az a hidegszívü gazember, akinek első dühödben mondtál. Tudhatod, hogy én csak nagy lelki harc után és csak egy végső kényszerhelyzetben szántam rá magamat, hogy ezt megteszem… hogy ezt megmondom…

Az öreg hálásan és megindultan bólogatott. Karon fogta őt és elindult vele.

– Sándor, – mondta neki nagyon melegen, – nézd, fiam… hát beszéljünk róla… Hiszen az lehetetlen. Én tudom, te magad is be fogod látni.

Elámult, könnyes, tág szemmel hirtelen odafordult hozzá:

– Hiszen te szereted Ilonát, – mondta szinte fölujjongó hangon, mintha ez valami csodálatos és boldog fölfedezés volna. – Én tudom. Te szereted. Azt a drága, jó, hűséges asszonyt…

– Igen, – mondta Kádár. – Szeretem.

– No, hát akkor!…

– De én egy más asszonyt… egy leányt… Én nem tudok élni… ez csodálatos, mert én Ilonát szeretem… de én nem tudok élni egy… egy másik nélkül.

– Ki az?

Kádár habozott, azután szinte suttogva mondta:

– Magda.

Az öreg eleresztette a karját és megmeredve bámult rá. Előretolta az alsó ajkát és elképedt, elámult, mintegy felhördült arccal így nézett rá.

– Magda? – kérdezte azután.

– Igen.

– És ő… ő is… ő sem tud nélküled?…

– Ő sem.

Az öreg megcsikorgatta a fogát és egy rettenetes káromkodást morzsolt szét a fogai között. Azután magasra emelte a fejét és elfáradtan ejtette le mélyen, egészen a mellére. Leejtette a kezét is, elcsüggedve és elbágyadtan állott.

– Úgy? – mondta dünnyögve és szomorúan. – Úgy? Azt hittem, nem ilyen… azt hittem, valami könnyebb, valami vidámabb dolog.

Csüggedten állott, de azután fölrázta magát. Újra karonfogta Kádárt.

– Sándor, – mondta neki erőszakolt elevenséggel, – én mégsem hihetem, hogy ez a dolog olyan rettenetesen komoly. Ha te igazán szereted Ilonát… ha szereted?…

– Szeretem.

– Akkor ez mégsem lehet olyan rettenetesen komoly dolog. Akkor ez olyan… ábrándozás… olyan álmodozás… szeszély… afféle művelt csapodárság…

Magához szorította a Kádár karját.

– Te, Sándor, – súgta neki bizalmasan, – én most… ahogy gondolkozom ezen a dolgon… most rájövök arra, hogyan történt ez, mi ez, hogyan estél te ebbe bele. Hallgass ide. Igy van a dolog.

Az egyik kezét magyarázóan fölemelte, előrehajolt, erőltetetten gondolkozott és egész testével igyekezett megmagyarázni azt, amit gondol, közölni a nehezen születő gondolatait, kiformálni a mondatait, szuggerálni azt a meggyőződést, amelyet az egész testében érzett.

– Igy van a dolog, Sándor. Ez is a ti művelt babonáitok miatt van. Ti kitaláltátok azt, hogy a férfi és az asszony… hogy mondjátok?… egyenlőjoguak. A férj is éppen olyan hűséggel tartozik… Mink a mi időnkben oda se néztünk annak a hűségnek, ha rákerült a sor. Mink bizony kimulattuk magunkat… a városban… Idekint se nagyon gondolkoztunk… Az asszony nem látta kárát. Ti pedig tartjátok ezt az ostoba bolond hűséget, te tíz évig el se mozdultál a feleséged mellől, harmincnégy éves vagy és még egyszer sem csaltad meg, ültél mellette, azután… azután egyszerre jön ki minden. Itt a nagy baj. Mindjárt más feleség. Egyenlő jogu megint. Mindjárt elválni!…

Egészen közel hajolt hozzá.

– Nem az kell neked, Sándor, – mondta biztatva, szinte legényesen és jókedvűen. – Vigyázz csak, öcsém! Egy kis vidámság kell neked, egy kis dinom-dánom. Utazz el. Magadban. Asszony nélkül.

– Ah! – mondta Kádár megsértetten, bosszankodva, undorodva.

– Hát nem, – mondta az öreg sietve, bocsánatot kérően. – Hát nem ezt. Neked elveid vannak. Ezt a te ízlésed nem engedi. Igazad is van. De azért utazz el. Menj el magad valahová… azután Magdát is elküldjük… meglátod, elfelejtitek az egész dolgot… az a fő, hogy ne lássátok egymást.

Kádár megrázta a fejét. Az öreg egyszerre kivonta a karját az ő karjából, megállott és a homlokára ütött.

– Sándor, – kiáltotta győzelmesen, – hát ide hallgass. Hiszen én tudok már mindent. Én értek már mindent. Látom én már azt, hogy jött ez a dolog.

Kádár csodálkozva nézett rá.

– De igen, barátom, hallgass csak ide, te is igazat fogsz nekem adni. Hiszen világos, hogy az egésznek a tanya az oka, ez az átkozott puszta.

Kádár értelmetlenül rázta a fejét.

– De igen, – mondta az öreg szinte nevető önbizalommal, – a tanya az oka mindennek. Nézd, az ilyenfajta emberek, mint ti vagytok, azok már nem valók erre a tanyai életre. Amíg itt dolgod volt, amíg lélegzeni sem tudtál a munkától és magad is mondtad, hogy lázas vagy a munkakedvtől, amíg az egész birtokot újra be nem rendezted, addig jó volt. Addig minden rendben volt. De amint a dolog elfogyott, amint a földbe nem lehetett több munkát beleölni, akkor egyszerre nem volt értelme annak, hogy még itt maradj. Gondolkozz csak: a városba akartál költözni, üzletet akartál alapítani, vállalatokat. Miért? Hogy újra el légy foglalva, dolgod legyen reggeltől estig. Tik nem vagytok már pipázó emberek, ti szivarozó, meg cigarettázó emberek vagytok; nem tudtok ülni, nézni, nyugalmasan várni, hogy érik-e a búza… Dolgotok nincs, társaság itt nincs, színházba menni nem lehet, a sok könyv jön, német, francia, azt olvassátok, az nyugtalanná tesz, örökké olvasni nem lehet, a könyvet leteszitek… így van az a lány is… Ki itt az egyetlen férfi? – Te. Ki az egyetlen fiatal nő? – Magda. Készen van a baj.

Kádár meghökkenve, az akarata ellenére meglepetten, gondolkozva nézett az öregre. Előbb csak meghatónak látta azt az igyekezetét, amellyel őt meg akarta győzni, most bent, szinte az öntudata mögött gyors, kételkedő, de aggodalmas töprengés keletkezett. Mi ez? Hogy van ez? Hogy lehet ilyen kicsi és nyomorúságos okokat keresni? Itt egy időtől és helytől független szenvedély lobogott.

– Ahá! – mondta az öreg nevetve. – Ugy-e, hogy nyomon vagyok? Okos ember vagy; és becsületes ember vagy; – magad sem tagadhatod le.

– Oh, dehogy…

– De igen. Hiszen… én nem bánom… csináljuk meg a próbáját. Ha a próba ellenem bizonyít, itt a szavam, itt a kezem, hogy mindenbe beleegyezem, egy szót sem szólok többet… Micsoda próba? Elköltöztök Budapestre, te előbb elmégy utazni, azután Budapesten laktok. Mi Magdát elvisszük másfelé. Ha egy év mulva… vagy jó! – mondjuk egy félév mulva még mindig úgy érzitek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni, – hát legyen. Jó. A tanya az oka mindennek, barátom. A tanya. Belemégy a próbába?

Kádár töprengve, kínzottan, idegesen mondta:

– Nem lehet. Hiszen Ilona…

– Mit Ilona? Már tudja?

– Tudja.

Az öregnek eltorzult az arca a keserűségtől és a fájdalomtól.

– Szegény, – mondta remegő hangon, – szegény… Minek mondtad meg neki? Hogy tudtál olyan gyilkos lenni? Miért nem vártál addig, míg velem beszélsz? Látod, látod… Ugy-e, most jobb lenne, ha nem szóltál volna neki? Szegény, szegény, szegény! Milyen nehéz lesz most rábeszélni majd… Ő büszke, önérzetes, most válni akar majd.

Kádár elkábultan fakadt ki:

– Persze, hogy akar. Hiszen ezt nem is lehet többé halasztgatni.

Az öreg összevont szemöldökkel, nyugtalan tekintettel hajolt előre.

– Mi? Hogyan?… Hogy… nem lehet… azt mondod?

Kádár összeszedte minden erejét. Sápadtan felelte:

– Nem lehet. Nekem Magdát feleségül kell vennem.

Az öreg még jobban előrehajolt, az arca kivörösödött, a két öklét újra fölemelte, de most gyorsan legyűrte a haragját.

– Te mégis gazember vagy, – mondta halkan, rekedten, megvetően. – Te mégis gazember vagy.

Elfordult. Hátat fordított neki. Meggörnyedt a dühtől. A két ökölbe szorított kezével előrehajolt, mintha keresne valamit, amin a dühét kitöltse. Nem talált semmit, a teste remegett és a két öklét eszeveszett haraggal rázta a levegőben. Kádár tehetetlenül állott mögötte és rettenetes, kínzó, megalázott szégyenkezést érzett.