Legokosabbnak találnám, ha férjhez mész, bár szegény, de erőteljes emberhez; a gyermekeket magadhoz veszed s kiadásra elfogadott munkám árából felneveled őket, mig magok is kereshetnek… Nos, mért sírsz, nem olyan nagy teher az végre s innen-onnan az anyjok is vagy!…
Az asszony elfödte kezével könyező szemeit. A beteg folytatá:
– Pedig lehetett volna ez máskép is, együtt nevelhettük volna fel őket… de már most vége, te máskép gondoltad jónak; – áldjon meg azért is az áldó!
Teréz fuldokolva nyögé:
– Esküszöm…
– Asszonyeskü: buborék, semmi! Mire esküdöl?
– Hogy csak téged szerettelek…
– Azért adtad magad másnak?
– Azért! Láttalak nyomorogni, betegen sínylődni, éhen, szomjan; a gyermekek majd lehúztak egy darab kenyérért s a legkisebbik ing nélkül didergett… A szivem elvette az eszemet és elestem – de a te beteg s gyermekeid éhező, didergő teste buktatott el, egyszer, először s utoljára…
Végtelenül kéjes érzés futotta át a beteget. Minden fájdalma, mintha egyszerre eloszolt volna. Egészen újra született.
– Milyen boldog vagyok! – gondolta magában s közelebb huzódva feleségéhez, átölelte derekát. Teréz megölelte s megcsókolá remegő kezeit:
– Bocsáss meg… maradj életben… élve fogsz maradni; tudom, érzem…
Gáspár egyszerre melléhez kapott, villámszerű nyilalás szögezte testét keresztül: a méreg kezdett el hatni. A beteg alig hallhatólag nyögé:
– Menjenek ki a gyermekek, megtalálnak íjedni tőlem… Te nem utálsz, Teréz?…
Az asszony válaszul a mindjobban verejtékező homlokot törölte s öntözte elfojtani nem tudott könyeivel.
– Mindig téged szerettelek, most is és mindig téged foglak szeretni.
Mintha a szív legtitkosabb mélye nyilatkozott volna meg ez ünnepélyes perczben. A nő tiszta lényege levetve magáról a körülmények, viszonyok és a világ sarát, szólalt meg legtisztább, legbensőbb hangján. És a kínoktól összezsugorított haldokló megdagadt arczán, az eltorzult izmok fölött, sajátságos torz mosoly alakjában ott ült e szavak hatása: az üdvözülés. A kidülledt, már-már vérben forgó szemeken, különös méla, de zavart boldogság fénye vibrál. A tagok már-már kékülnek, a mell kidülled és hörög, a szervezet és a feloszlás harczának irtózatos tünetei megjelennek és a lemondó, de boldog mosoly áthatja az egész alakot.
Krisztus a keresztfán!…
Közeledik a végső delirium, perczre-pillanatra visszatér az öntudat az alaktalan agyba s a haldokló még egyszer megszorítja felesége kezét s hangtalanul mozgatja hűlő ajkát.
Az asszony megérti s int fejével:
– Szeretlek!…
A materialista agyában zavaros-kínosan felkelnek s elszállnak az utolsó gondolatok:
– Ha tudtam volna… mily jó volna élni!…
Késő!
Mintha óriási robogó mozdony dübörgését hallaná, közel, nagyon közel s ő bármiként is akarná kikerülni: nem tudja… Egy percz s összezúzva hever a mázsás kerekek alatt… A hamvas homályú szoba lángba, piros lángba borúl körülte, a tűznyelvek feléje csapnak, átölelik, égetik leírhatlan mohó dühvel…
És az üdvözítő mosolya csak nem akar eltűnni a rángó arczról.
Még félig öntudatánál van s még tudja, hogy már csak félig öntudatos s ez is oly rohamosan, őrült gyorsan fogy… Kicsinyes dolgok jutnak eszébe: egy diákkorában irott vers, kortesnóta végső melódiája, valamelyik tanítványának a hangja, a csatt felesége nászéji czipőjén, mely akkor leszakadt, szinte csörrenését is hallja…
Érzi, hogy ezt a végtelen kínzó világosságot, mely most parazsakat dob reá, nemsokára felváltja a végtelenebb, örökös sötét.
– Pedig mily jó volna most élni… zsong benne egy zavaros, sejtelmes érzés. De egy másik, igazi lényege hangosabban köszönti a közeledő örök éjjelt:
– Nem szabad élnem: a gyalázat megvan, így vagy úgy: mindegy! Egyszeri hűtlensége örökösen kínozna, marna mellette… És lehetne-e nála nélkül élnem?!…
Összeszedi még egyszer erejét s bár rendetlen, de emelt hangon szól:
– Csókolj meg, aztán menj ki, édes; – jöhetsz vissza mindjárt!…
Maga marad. Értelmére ráborúl az örökös fátyol. Már csak egy-két érzékében él. Összebeszél mindent, fel-felszökik ágyáról, hogy ismét visszarogyjék. Váz karjával különös gesztusokat végez…
– Asszonynép… ostobaság… tenyészésre való…
– Hogy a kölykök tápláltassanak…
Az egyik kezében – melyből majd kicsurran a vér, úgy összemarkolja – mintha valamit szorítana… Egy kis hajfürt…
– Vive l’Anarchie! kiált fel még egyszer mély, dörgő hangon s térdkalácsa összeütődik, felső teste hátrarogy, megmered…
Fiatal tavaszi legyek zümmögnek, szálldogálnak a homályos ablakon.
II.
Egy tragédia.
Garibangyi nagyon vígan söpörte a rá kirótt sarat künn az újpesti úton.
Táti, meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a Garibangyi kérges kezében a nyírfasöprő nyele s milyen vígan fütyörész az öreg s hosszú sárgás-őszes szakállába hogy mosolyog egyre…
Virág, a ki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen igy szólt a Tátihoz, miközben a pálinkás bódéból ki a stácziójukra utczasöpreni bandukoltak – hogy: »te Táti, az a hunczfut Garibangyi alighanem megütötte a lutrit!«
»Az ám!« szólt Táti s kalpagját fel a feje búbjára tolva – megállott az utcza közepén:
– Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!… Már az nincsen másképen… Úgy van, hogy a vén hunczfut megütötte a lutrit…
Az utcza másik szélére, az öreg Garibangyihoz a szél meg a seprőcsapások alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utczasöprők suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan vígan, olyan elbizottan.
Virág átkiáltott hozzá:
– Garibangyi, sohse légy oly büszke…
A vén utczaseprő ravaszon sandalított vissza:
– Hát ha van rá okom…
Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja egyáltalán lett volna:
– Táti, halld csak: ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de biztosan elemelt valahol valamit…
– Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Nyilván valami papi bugyillárist…
– Vagy valami utas adta oda néki a kufferját, hogy vigye ki a vasuthoz s az öreg elvasutozta magának…
– Vigyen el az ördög, ha igy nincs! Én is láttam az öreget kinn az állomáson türüszködni a trágerek között, valami utas holmijáért. Bár a veressipkások nem egyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított; ha ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott s majd lehúzta az utas embert: »Majd beviszem én, majd beviszem én kérem! a holmiját nagyságos uram…«
– Aztán meg a pálinkás-putyikosnak is kifizette a 7 garasát s azóta nem néz a boltja felé se, – sutytyomban bort iszik nyilván…
Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla. Végtére meg nem állhatta szó nélkül:
– Jertek csak, málészájúak!
Táti és Virág egymásra néztek, aztán oda czammogtak a vén Garibangyihoz, aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta – mégis csak kenyerespajtás és régi kartársuk volt.
A régi kolléga kigombolta felső kabátját – ami rövid ideig tartott, mert a kabáton csak egy gomb volt, az is csak igy-úgy odaférczelt kapocs képében – aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.
Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejték kezeikből a seprőt; és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik, mivelhogy csak egy szeme vala. (»A másikat« – igy adá elé a dolgot ő – »kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam s négy segéddel dolgoztam… Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos mesterségemmel…!« Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsi Pál – szóda-hordó a pálinka-boltos ténsúrnál – azt veté ellen, hogy: »igen ám, kiütötte a zsandár, a mikor a tulajdon vörös manipulás-bugyillárisát akartad elcsízelni…«)
Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és Virág mind a három szemei csillogának.
Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéltek – pettyesen – barnállottak – csávosan és nagy számmal a papirosban.
Valódi, a szinház előtt keresett, gondosan megmosott havanna, Kuba és belföldi szivarvégek…
Garibangyi kimarkolt belőlök egy csomót s kartársait megkínálta:
– Nesztek, gyujtsatok rá… aztán… aztán eljöttök hozzám, a lakásomra…
A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két csodálatos gondolat csapta meg:
– Garibangyi szivarokkal – nem is »egyekkel« kinálja meg őket; – és hogy Garibangyinak lakása van! – tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket Táti újabban ismételnie, gondolatuk eredetiségénél fogva is – jónak látta.
A dúsgazdag utczaseprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé, sipkáját betyárosan bevágta a szemébe s a leghosszabbik szivarára gyújtva, azt is papirszipkába téve, megindult lefelé az újpesti uton:
– Gyertek csak… mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha; a konyhában; – Krinolin…
Tátíék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez; mert megvolt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül korszerű és éles; Virág arcza azonban nem árult el semmit. Két – még meglevő – ki nem ütött – foga közé szorítva szivarját, nem annyira a füstöt, mint a levet szívta abból s időnként némi merengéssel, erősebb vagy gyengébb taktussal, egyet-egyet pökött.
A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai – mert csattanós – befejezéseül szolgáltak:
– Szivarral kinál? Mily szokatlan jele a baráti érzelmeknek! Mire véljem? Mit jelent?… Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát mióta nem hál a »hajléktalanoknál«, azóta szobát árendált? Rendes lakást? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az üstökös, hogy egy utczasöprőnek lakása, rendes lakása van?… Egy szoba és konyha? Konyha és szoba? A szobában tán nyoszolya is? Ez az ember kétségkivül eltett valakit láb alól!… És a konyhában »Krinolin?« Mit jelentsen az a »Krinolin?« Garibangyi asszonyt kerített a házához…
Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.
– Itt a lakásom…
Virág a Garibangyi vállára tette a kezét:
– Akaszszanak fel Bangyi, ha egy perczig is nem hittem, hogy te vagy a világon a legjobb pajtás!…
– Ejnye a szájamból veszed ki a szavakat!… szólt a másik és mindketten néma áhitattal ballagtak társuk után.
Az utczasöprő büszkén ballagott előttök a nagy kátyús udvarban – mely Virágot hálátlan szülő-falujára emlékezteté – és alig-alig köszönt az omnibuszos-kocsisoknak, kik fogatukkal itt szoktak tanyázni. – Egy földszinti ajtó előt megállt s szivarját kivevé szájából:
– Pajtik, tegyétek le azt a bagót. »Krinolinnak« árt a füstje!
A szobából sajátságos hangok hallszottak ki. Virág alig várta, hogy az ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan mormogó hangokból Törsöly Klárára – a nyúl-utczai zsemlyés-asszonyra vetett, arra a lényre, kit őt három izben hítt magához élettársul, de ki ez ajánlatot mindannyiszor visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el szivét s majdnem toporzékolt a küszöbön.
Az ajtó végre megnyilt s mig Bangyi büszkén nézett szét társai között s mig mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét…: »Krinolin« láthatóvá lőn.
Krinolin egy körölbelül 2 éves hizott sertvés volt.
Virágék amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét, majd térdre rogytak előtte.
Krinolin egykedvűen – mondjuk, egy két mázsás mangaliczához illőleg – higgadtan – röfögött rájuk.
Egy pár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. – A tulajdonos törte meg az áhitat e csendjét:
– Krinolin, Krinolinka… Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti… Megetted a kukoriczádat? korpa kéne ugy-e, kutyaházi… He, korpa vizzel dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he…? Mindjárt, mindjárt,… hát várj egy kicsit, piszkos! Add ide hát, mutasd a farkinczádat…
– Hé pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél feinabb disznót…
Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni hogy:
– Nem!
Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólani, csak nagy fekete bajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul, kövér nagy szája…
A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden kezébe fogta a Krinolin farkinczáját s a túláradó örömtől egész testében nevetett:
– Táti, Virág! Ide gyertek. Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár megdurná magát a polgármesterét… A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú, mint a tiéd Virág s szélesebb a derekadnál… Az édes… Hát még a hája, tapintsátok csak meg – de ne szorítsátok szegényt – a szalonnáját; lesz vagy öt ujjnyi… Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe a szeme! Pislants hát, bolond…!
Mutassatok nekem akár emberben is olyat, a ki két éves létére, túlnyom a két mázsán…
Virágék szótlanul »nemet« intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd kibújt a bőréből. Levetette kötőjét, czizmáját s úgyszólván tánczolt Krinolin előtt:
– Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is említem. Csak kukoricza kell neki, még egy kis korpa, aztán úgy meghízik, hogy kitolja a konyha falát… Milyen sonkája lesz! Füstös és friss kolbász, hurka májas és véres, – belé két garasért vanilia; – aztán meg főkép a zsirja, a temérdek sok zsir! – hé, Virág, mit mondasz hozzá, hm!…
Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szeme is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé s meg akarta fogni.
Krinolin sikoltott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk részvét fogta el:
– Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na gyere ide…
Bangyi megcsókolta a sertvés fényes tarkóját, Táti és Virág követték példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttök; nyugodtan hagyta magát megimádatni. Egy nyugalmazott államkanczellár sem fogadhatta hidegebben a dicsőséget.
A túlboldog utczaseprő pedig a sertvés élettörténetének elbeszéléséhez kezdett. A kollegák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk történet előadása közben egy-egy köny fakadt a vén Garibangyi összehúzódott véres szemeiben; mikor feltünt, csak olyan »kristály« tiszta volt ez a vizcsepp, mint az, a mely deli szüzek »éjfekete« vagy »hajnalkék« szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ránczos arczon, piszkos szinű lett az odafrecscsent sárfoltoktól…
Garibangyi legelőbb is arról az időröl kezdett beszélni, midőn szivét először fogta el a vágy: venni – már a hogy, úgy – egy malaczot s disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött – ezelőtt harmincz esztendővel – azt tapasztalá, hogy alig egy tenyérnyi szalona három garas. És alig lakik jól vele az ember. Szivét keserűség fogta el. De csakhamar megvígasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval birni, mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül, meg sok jó – a világon a legjobb – dolgokat; s a mi a fő dolog: sok, sok – zsirt… És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal, kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom: mert álmában megjelent vágyainak tetőpontja, betelve, vigan röfögő, rövid sertéjű, hármas tokájú sertvés képében… egészen olyan volt, mint ez a Krinolin… Feleséggel birni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak tehette, kiczammogott Kőbányára és sorra nézte a drága, finom sertvéseket, ha nem látták, meg is tapogatta hátukat gyengéden, szeliden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha nyomban meg akarta volna venni; de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell még gyűjtenie? A gyűjtés, az nagyon lassan ment, de mégis már négyizben volt 6–6 forintja. Majdnem elég egy soványos malaczkára.
De az öreg Garibangyi kövéret akart venni s a 6 forintjához addig-addig gyűjtött, mig egyszer egy-egy kupicza pálinkára – ha már ezt az ördöngős italt el nem lehet kerülni – befordult a »két – trágerokhoz«. Az egy-két kupiczából rendesen lett vagy tiz meszelylyel s a 6 frt újra 6 krajczárra olvadt le a zsebében… Garibangyi mikor ilyes esetek után magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna…
Hanem egyszer több évi kisérletezés után megkötötte magát s ez azon nevezetes idő volt, midőn a »két trágerosnak« a 7 garasnyi adósságát kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt, dolgozott éjjel-nappal, a rendes 2 font kenyér helyett csak egy fontot evett meg naponként – mig végre egy napon meglátta Krinolint.
Meglátta és megvenni: egy pár óra műve volt. Krinolin akkortájt még nagyon vézna, beteges kinézésű malacz volt s a vén utczaseprőnek egész kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb külömben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben édes-kevés remény volt s a tulajdonos gyakorta egész éjjeket töltött mellette álmatlanúl. (Az nem igaz, hogy úgy vísitott a szobában, hogy az egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes ápolás győzött…
– Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes véremmel. Elvontam számtól a falatot, hogy neki adjam… Mintha csak a saját gyermekem lett volna!… fejezé be elérzékenyült hangon az öreg Bangyi a Krinolin élettörténetét.
Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet. Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak egy: »sertvés«. És előtte állt annak tulajdonosa, egy vén utczaseprő képében.
E helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével s meglehetős súlylyal ugyan, de csak e szavakat mondá:
– Ez valami… ez valami…
Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti a helyzet méltó s találó kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel ismétlé:
– Ez valami… ez valami…
– Ez valami nem természetes! szólt Virág.
– Csudálni kell az embernek! viszhangozá Táti.
Bangyi pedig némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden érzés nélkül, de határozottan mondá:
– Holnap pedig meg fogom ölni.
Csakugyan egy éles kés – fényesre fenve – már ott villogott a lóczán, mindjárt a dézsa mellett, t. i. azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra eme készülő ünnepély alkalmából s ama igéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, »tulajdonosnőjének«, mert a verklisnek eme dézsához mi köze sincs; ő már 6 hónapja csatangol valamerre, anélkül, hogy feleségének egy sor irást is küldött volna; – ki vagyon az útja adva!…)
A dézsában viz volt. A polczon pedig egy nagy zsíros bödön. És minden szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött s nem gondolt a holnapi reggelre. Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajjon éppen semmi előérzete nem volt volna?!…
Ki tudja… ki tudja?!…
Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? hisz az eget nem is látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esőviz szinte fényes, szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben…
Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az óra…
A három utczaseprő víg kedélylyel lép ki az udvarra. Garibangyi még onnan is visszakiállt Krinolinnak:
– Aztán jól viseld magad…
Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdezősködésre felelni:
– Hát holnap reggel disznóölés lesz?
– Igen, holnap hajnalban; én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk megölni…
Virág azonban még az utczán is azt hajtja:
– Ez valami, ez nem természetes!…
Egyszerre csak a »két trágerek« előtt találják magukat. Ha pedig ilyen véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni végzést; – be kell menni. Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez. Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide »addig« be nem lép, már meg lehet törni. Krinolin megvan s nincs emberi hatalom, mely őt holnap reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spiritusz-szag rég nem érzett kedves illata üté meg orrát…
* * *
Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna ő tőle megtudni, mert ő egyáltalán azt sem tudá, hogy hazatért-e?
Egész a bocskora szíjjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását délutántól fogva késő éjig itták… Midőn sok kaland után – az utcza sara tudna róla beszélni – hazatért, első dolga volt a szegény Krinolinon egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra; külömben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből s a dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindég hidegen tűrte a sértéseket. Garibangyi végre igy szólván hozzá, hogy: »te nyomorult«, reá boritá bekecsét s reá feküdt aludni…
Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz csavarta el – különben nem valami kényes – orrát. Immár józan volt s Krinolint szólítá.
Krinolin pedig ott feküdt a földön s meg volt meredve.
Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos gyorsan felfogá a helyzetet. – Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt visszahozhatatlanul.
Vége volt mindennek.
Az öreg utczaseprő leült a disznó mellé s nevén szólítá:
– Krinolin… Krinolinka…!
Az pedig nem röfögött vissza.
És nem fog többé soha visszaröfögni.
Elhúnyt, megdöglött álnok módra.
Az utczaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkre ment. Állhat a polczon az a bádog bödön: ennek a zsírját nem fogják többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát…
Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni; egyre tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen, vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn által táplált és már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként, álnokul elhalt: halála előtt! s ezen nincs mit változtatni.
A kimondhatlan kínos érzés megrázta az öreg utczaseprőt; fogai vaczogtak.
Tegnap lelki szemeivel már látta azt a négy tábla szalonnát, amit a Krinolinból ide a konyhába felaggatott volna… Gyönyörű paprikás szalonnák… s most az egész csak faggyú… hitvány faggyú az egész…
Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya alatt… Végtelenül lesújtva érzé magát… Hát a sonkákból sem lesz semmi? Lehetetlen…
Pedig úgy van. Krinolin most még egykedvűbb, mint életében volt. De azért ha hallaná szegény gazdája jajgatását, hát talán felébredne még egyszer, hogy megölesse magát… De Krinolin többé nem hall semmit.
A vén utczaseprő felsóhajt. Amint sóhajt, hát mintha a tüdeje szakadna le. Aztán magára csukja az ajtót s leül a tetem mellé… Kezeibe rejti ősz fejét s zokog, sír keservesen…
Virágék kopogtatnak az ablakon. Ő nem is hallja. – A verklisné is eljő ajtajához s dörömböl a dézsájáért, de a vén utczaseprő nem is felel, megsemmisült életczélját siratja…
Órák múlnak. Ismét estve lesz, majd ismét reggel. A szobában az irtózatos bűz szinte nehézzé teszi a levegőt. A dézsában a víz megposhadt s ezer új élet, ázalag kél benne…
Aztán úgy délfelé Virág jelenti az illető helyen, hogy: »a 94-es számú utczaseprő meghalt!«
– Hogy-hogy?
– Disznót hizlalt kérem; egy utczaseprő! ez valami… nem természetes…
Táti is ott volt, de igen el volt szontyolodva, a disznóölés is elmaradt… aztán meg ez a vén bolond Garibangyi éhen veszejté magát… hát csak magában gondolta:
– Mink mindjárt mondtuk a Virággal: ez valami… nem természetes…
III.
Két vén cseléd.
I.
– A betegség… a betegség nagyon gyengén viseli magát, a fiú felkelhet s járkálhat egy kissé a szobában…
Ni, milyen praktikus gyertyatartó… Igaz az öreg gyógyithatlan, a gyommorrákkal szemben elismerem gyávaságomat… Legfeljebb három nap még…
– Kérem orvos úr…
– Ah, vagy ön az, pardon, összetévesztettem egy másik – e házbeli betegemmel… Mit is mondtam? Igen, ma már felkelhet s járhat egy kissé. Hanem az ablaktól óvakodjék, oda ne menjen a világért!
A mint dr. Krámer úr eltávozott, első dolgom volt az – ablakhoz menni.
Kiváncsi voltam az égre, epedtem rég nem látott színei után.
Tágas, nagyportájú volt a ház, melyet sokadmagammal laktam, hát jó nagy darabot lehetett belátnom ebből a kedves portékából. Behúnyt szemekkel mentem egész az ablakig, ott egyszerre csak kinyitom azokat s felfelé néztem. A szokatlan fénytől szempilláim akaratlanul ismét lecsukódtak, vonagoltak s én alig láttam valamit a kékfoltos, hófelhős égből…
Már tél derekán voltunk. Hó mindenütt, hó mindenen s élénk színű téli napsúgár a havon. Az udvarban sürögtek-forogtak. Ismerős arczok tömege tűnt fel, tűnt el. Máskor nem is köszöntem nagy részüknek, most meg szerettem volna kezet fogni valamennyivel. Valami befagyott apró tócsán egy pár nekipirosult gyermek sinkózott; oly kedvesek voltak, úgy szerettem volna keblemre ölelni a csintalan tacskóit s megcsókolni, megcsipkedni. Az udvar közepén meg a szállító vén mecklenburgiai, töméntelen nagy kocsiba fogva, egykedvűen állták a havat, mely fehérre hullta terítőjüket, a kocsin levő ládákat, folyton mormogó kocsisukat, ezeknek kutyáját, mindent…
Le valék bilincselve. Teljes érdekkel volt reám a legjelentéktelenebb tárgy is s igazi gyönyörrel néztem, a mint vöröskezű boltossegédek dobálták egymásnak az ép’ akkor érkezett czukorsüvegeket.
»Halló!« – »Jöhet!«
Hidegség futott végig hátamon s én még sem tudtam elválni a nagyszerűnek tetsző képtől. Tenyeremre hajtva fejemet, néztem, néztem…
Az udvar egyik csücskében hatalmas gyapjúzsákokat méregettek s hordtak le az öblös pinczekamra ajtaján. A gyapjúkereskedő egy vézna, csontos piperkőcz zsidó, szörnyű fontos képpel állt a mázsáló mellett, mintha nem is a büzdödt gyapjút, hanem lelki üdvösségét mérné. Két markos, torzonborz legény ingre vetkőzve, bevágott aczélkampójával egy-egy zsákba s reá helyezé a mérőre. Télviz idején, hó, zúzmara közepette fedetlenül hagyott, szőrös mellök gőzölgött s oly szabályszerűen zihált, mint a mily kimért pontossággal vörösre mart, csupasz karjok kifeszült, összeroppant. Egész működésük egy sajátságos gép hatásával volt reám. Az fel sem tűnt, hogy e géprészek vihogtak, káromkodtak s feljajdultak, ha valamelyik ügyetlen napszámos lábaikra ejté a súlyos zsákot.
Egy nagyszakállú vézna kis zsidó-napszámos erőtlen karjaiból minduntalan kiejté a terhet. Kétségbeesett arczczal nézett szét s némán maradt a szitkokra. Rongyos mellénye alól kilógott a lepedőszerű zsidó olvasó, melynek hosszú gyapjúszálait észrevétlenül, pajkosságból meg-megrángatá egy-egy csintalan munkás; a szegény ember pedig romlott lábaival csetlett-botlott s olykor hátraesett. A munkások kaczagtak s a kis zsidó néma dühvel nézett szét közöttük, mig kipersegett ajka hangtalanul mozgott.
Üde arczú tót leányok a pinczetorokban, életkedvtől villogó barna szemeikkel, homályba burkolva néztek ki az udvarra s várták a zsákokat, hogy legördíthessék. Erőlködésök nyögése felhallatszott hozzám s egy más képet, a pénzért árult szerelem képét varázsolta lelkem elé.
És forró lehelletemtől homályos lett az ablak, a reám nehezedő láztól összefolyt a hang. – Délre harangoztak. – A nagy házban még nyüzsgőbb lett az élet; jöttek-mentek; sebes léptekkel egy hivatalnokot láttam a lépcsőkön fölszaladni, kis gyermeke elébe futott, felesége főzőkanállal, kipirulva, a konyhaajtóban várta… Vén sánta iskolaszolga még vénebb feleségével, úgy látszott, azon vitatkozott vala, hogy elég lesz-e az ebéd, ha vendég is jő… Vajjon kit vártak? Az a két szurtos rézműves-inas még a harangszó taktusára falatozta már ebédjét, egy-egy darab kenyeret és egy kis túrót, oly jól esett nékik…
Aztán jöttek szállingózva, majd csoportosan a munkások is. Halvány, éhes alakok, mesterségök jelét viselve magukon: a pék úgy lépett, mint a kacsa, a bádogos hajadonfővel, firniszpirosította hajjal, szobafestő-legények piros fövegekkel, egy-két asztalos, azzal a nedves tűzben égő, mélyen fekvő szemekkel, két piros folttal az arczon, vagy halványan, fáradt, kiaszott, csoszogó mivoltukkal…
Végül jöttek a női munkások. A tű hősnői. A varrólányok, ezek a százszor megszólt, ledérnek nevezett teremtések, ezek a páriák, kiknek nevét nem mondhatja ki útálat, megvetés vagy kicsinylés nélkül a szalonjában heverő dáma.
Szívem megremegett, hónapok óta először láttam idegen nőt. Csak most tudtam, mi az erős nemnek a másik! Lázasan, mohón legeltettem rajtuk szemeimet. Mindegyike királynőnek tetszett a betegszoba homályos ablakán át. Pedig alig-alig volt szép köztük. Legfellebb az a kék ruhás szőke lány, kin test- és lélekölő mestersége sem tudott kifogni. Telt idomaiból kisúgárzott az élet és az élni vágy. Büszke dámák, kárhoztassátok értte…!
A legtöbb igen csinosan volt öltözve, csak kevés akadt közöttük amolyan beesett arczú, nagykendős, rongyos, hosszú alak, a varróleányok árnyának e tipikus alakja, kezében az elmaradhatatlan kávéscsészével… Ezek a szegény otthonnélküli, árva vagy elhagyatott leányok, kiket haza nem vár senki, semmi, egy rozzant hónapos ágyon kivül. Ezek a szegény rút vagy elrútult némberek, a munkaadó élczeinek czéltáblái, kik már rég elfelejtették, hogy ők voltakép húsevő állatok, annyira rászoktak arra a czikóriás lére, melyet kávénak neveznek, hogy szinte iszonyodnak minden húsneműtől.
Oh, ez a kávé, ha ez nem volna, megkétszereződnék a főváros nyomora. Hogy szeretik, mily kéjjel szürcsölik azt a piszkos, de olcsó s gyomor-töltő folyadékot, mely felizgatja a zsibbadó idegeket, hogy tönkre tegye, mely könnyűvé teszi a légzést s könnyűvé a tüdővésznek, – a nyomor ez édes testvérének – munkáját…
Az ijesztő rémalakok mellett egy-egy kaczkiás leány halad. A »nagykendős« tanácsot ad a »czifra kalaposnak«. Hja volt mit tapasztalnia! Néha kaczagnak. A czifra kalapos vígan, csengőn, gondatlanul, a nagykendős rekedt, mély hangon. Talán egy év sem múlik s az a csinos, eleven leány is felveszi az inség jelvényét, azt a nagy gyapotplédet!
Megnevezhetlen érzés fogott el: tova innen! s nem tudtam elhagyni a szomorú képeket, néztem, néztem tovább.
Már úgy látszott, megszakadt a hosszú menet. Még csak egy kicsiny, sovány leányt láttam. Azt hiszem, már igen vén volt (ennél a mesterségnél egy évnek különben is öt felel meg!) Igen rendesen volt öltözködve. Ruhája helyett arczán volt egy-két ráncz, még sem vala rút, csak nagyon-nagyon komoly… Ami majdnem egyre megy a nőknél.
Nagyon lassan ballagott, az udvar közepén megállt s félrefordítá fejét. Egy kómikus kis emberke köszönését fogadta:
– Jónapot, Rózi kisasszony!
– Jónapot, Brand úr!
Brand úrnak, úgy látszott, még valami mondanivalója van s egy pár lépést együtt haladott Rózi kisasszonynyal. Aztán egyszerre csak – mintha eszébe jutott volna valami – öblös zsebében a bolt kulcsait csörgetve, sebes léptekkel el távozott…
II.
Nini, egészen magamra hagytak: elfeledkeztek rólam… Mintha álmos volnék; lankasztó tűz éget…
De mit is akarhatott Brand úr mondani a Rózi kisasszonynak? Sajátságos emberek!
Ébren vagyok, vagy álmodom? Milyen furán érzem magam, talán a láz fogott el ismét…
– Igen, a láz!
Feltekintek. Kopott, kicsiny veréb ül a lépcsőerkély vasán, épen velem szemben helyezkedett el. Ő felelt?
– Igen én válaszoltam – csicsergé kitalálva gondolatomat s szemembe nevetve a kis kobold.
– Mit akarsz?
– Éhes vagyok, eljöttem mesét mondani, én vagyok a veréb, a ki mindent tud, mindent lát s mindent kicseveg… Hi! hi! hi! a kis Brand megint csak nem merte megszólítani Rózi kisasszonyt!
Ismered-e a kis Brandot? A vén dörmögő búzakereskedő segédjét?
Tudod, őt tulajdonképen nem is Brand Pepinek, hanem Brand Flórián H.-nak hívják. Szegény alighanem morva; nem hiszem, hogy ez valami kellemetes volna rá nézve. A segédek mindég figurázzák érte s azt mondják, hogy az apja köszörűs volt.
De azt én nem tudom biztosan; az bizonyos csak, hogy nem volt úrfajta. Minden emléke egy kis férfi aranyfüggő, melyet balfülében visel, mint a talián verklisek.
Elég az hozzá, hogy kevés embert ismerek, a ki olyan fura volna, mint Brand úr. Kis egérfogaival mindég rágicsál valamit; búzaszemeket fal a zsebéből, mint valami czinege, mintha csak kartársam volna!
A haja már bizony szürkés, de tömött kis kecske-szakálla azonképen sárga, mint ezelőtt 20 évvel, a mikor beállott ebbe a »pornyelető« üzletbe magazinőrnek.
Szegény vén fiú, soha se tudta többre vinni ennél, pedig olyan veszettül becsületes, rendes volt s olyan hű, mint egy kutya! Ki tudja, talán ez is volt a bibi, ez, meg az, hogy Pepi úr semminemű »kereskedő-genievel« nem bir. Már a mázsálóhoz sem meri állítani a seff, olyan ügyetlen, hogy egy negyedmázsa búzát sem mer lopni az eladótól.
Különben mit csiripelek én neked itt mindent össze-vissza! Hisz ismered?!
Lehetetlen, hogy ne ismerjed! Hisz itt az udvartokon tesz-vesz, szaladgál hajnaltól-napestig. Hisz gyakran még ebédre is itt marad az üzletben. Néha mikor elfogy az a papir zsebéből, a mit ti pénznek hívtok s melyért cserébe odaadnátok lelketeket, ha az úristen puszta »truczczotokra« olyan erősen nem ragasztja testetekhez.
A kis Brandnak pedig gyakran nincs pénze. Csupa »pech,« csupa »pech«! szokta az öreg morogni, ha az ingeit ellopták s újat kellett vennie, ha a mellényzsebéből kivették az aprópénzt s fapitykét tettek helyébe. Ki tehette volna más, mint az ő utálatos szobaasszonya, ki mindig pénzt kér tőle kölcsön s a kinek ő még sem tud felmondani. Nagyon jól esik a vén segédnek, hogy van egy ismerőse ebben a bűzös nagy városban, a kivel kiülhet estenden a gangra s elpanaszolhatja az ő nagy szomorúságát: »Meghalt a nagybácsi, szegény igen gazdag úr volt, magánlakást tartott s meg kellett halnia gyomorhurutban!«
Minden vasárnap s néha csütörtökön este is elbeszéli ezt a kis Brand s ímmár tíz éve a kövér szatócsné azt feleli rá, hogy: »Hajh, hajh, csak nem hall az ember jót!«
Nagyon jól is esik az a részvét az ilyen magányos embernek…
Ugy is látszik, hogy Brand Pepi ragaszkodik a kövér szobaaszonyhoz, pedig bensejében gyűlöli azt s szivesen ott hagyná, ha nem félne a rosszabb helytől. Igen, gyűlöli, nem azért, mert mindjárt veszekszik, ha a gyorsfőzőjében egy kis hagymát pirít, (nagyon szereti a pirított hagymát: húst képzel melléje!), hanem inkább azért, mert olyan tiszteletlenül beszél a »Rózi« kisasszonyról. Pl. így: »hát a hering mit csinál?« »Beszélt már a heringgel?« Ez utóbbit különösen akkor mondogatja, ha a kis Brand megáll a puszta fal előtt, irónnal egy pontot pingál rá, aztán szemeit behúnyva, mutatóujjával a pontot keresi, miközben igyen morog: »Ha eltalálom a pontot, megszólítom még máma!« Úgy tíz éve folytatja immár Brand Pepi ezt a játékot s tíz év óta gyakran el is találta a fekete pontot, mindazonáltal nincs mersze az a bizonyost megszólítani…
Pedig majdnem minden éjjel azt álmodja, hogy megszólította, beszélt vele és ő biztatta… Egyszer azonban – no ez bizonynyal hibás álom volt – kiforrázta szobájából, mondván neki: »Ó maga élhetetlen nyámnyila, maga még házasodni akar…!« Ezen az éjjelen úgy vaczogott a vén Pepi még aránylag erős fogazata, hogy a szobájában lévő hónapos ágy bérlője – egy különben jószívű »tisztitó-szappankészítő« ex-kellner – ijedve ugrott fel és segélyére sietett…
Egyáltalában bajos állapot vele egy szobában hálni: tele van hangos álommal mindig. Úgy megsír néha, mint valami szopós gyerek, olykor meg kaczagástól reng a kis szoba. Vagy nyöszörög s gügyög, fél.
Ébren azonban olykor szörnyű bátorság szállja meg, felölti attól a szegény nagybácsitól reámaradt szalonkabátot, melynek ujja térdeig ér, tiszta zsebbelit vesz ki a siffonérból s azt a hátsó zsebbe csapva, csücskét amúgy úrias módra kicsüngeti s állásba helyezve magát, beszélni kezd:
– Rózi kisasszony, Rózi kisasszony, álljon meg, valamit akarok mondani… Hm, hm… Mi egészen egymáshoz valók vagyunk, árva vagyok én is, árva ön is… Jó volna, ha mi egybekelnénk. Ön szabász s harmincz forintja van havonta, én segéd vagyok és egy hónapra negyven forint a bérem… Tegyük össze… tegyük össze…! Igen jó volna, ha mi egybekelnénk… Vagy ön nem szeret engem?…
Ezek a magánbeszédek rendszerint akkor szoktak megesni, ha a kis Brand vacsorája mellé vagy egy-két pohár sört iszik és a szobaasszonya nincs otthon.
És Rózi kisasszony? Ő is tiz éve várja, hogy a kis Brandnak azt felelhesse:
– Igen, Brand úr, keljünk mi egybe… Ön segéd és még utazó is lehet, önnek negyven frtja van havonta, nekem harmincz… Vegyünk egy szobát s egy konyhát bérbe, én főzök önnek s mosok, vasalok önre… Vagy ön nem szeret engem?…
… Hi-hi-hi, a kis Brand megint nem merte megszólítani a Rózi kisasszonyt.
A kopott veréb ezzel egyet csipegett és elszállt.
III.
Úgy látszik, megártott az ablaknál való időzés. Csuda történt, az orvos igazat mondott!
Ujra az ágyat kell őriznem… Sívár, unalmas órák, milyen jó volna kint, vagy legalább az ablaknál; talán eljönne megint a mesemondó kopott veréb?
Csúf kis állatja, mind csak emlékszem rá! Élő volt, vagy a láz álomképe? Oly gúnyosan csevegte a szomorú dolgokat…
Homály a szobában, sötétség künn. Sötétség és csikorgó hideg. Valaki nyitva hagyott egy ablakszárnyat, mind beáramlik rajta a fagyasztó szél. Álmos vagyok és fázom.
– Én is!
Kiáltá – megzörgetve ablakom – a kis kopott állat s egyet rebbenve a mesemondó veréb állott velem szemben. Ezúttal már be sem mutatá magát, hanem nyomban elkezdett fecsegni:
A kis Brand végre elhatározta magát! Akár hiszed, akár nem, felvette az új papir-kézelőket s azt a szép, felálló papir-gallért, a mit még tavaly vett.
A kövér szobaasszonynak azt mondta, hogy: »megyek a város-erdőbe a hattyúkat étetni!« Pepi úr hazudott, egyenest a virágárúshoz ment: »Rózi kisasszonynyal szereti a virágokat…« Onnan egy hatalmas őszi rózsabokrétával lépett ki.
Vasárnap délután volt. Özönlött a nép az utczán, tarkán, czifrán, vígan… A kis Brandnak remegett a teménytelen nagy csokor a fázó kezeiben: »Mit fog mondani a Rózi kisasszony?!«
Még nyitva volt egy-egy bolt, nagy tükörüvegű kirakatával, a vén segéd megnézte magát mindenikben… Nem tagadhatta: tetszett magának egy kissé. Jól állt deres arczához a szalonöltözet kopottságtól zöldbe hajló, fekete színe. S a kipomádézott, peczkesen álló kecskeszakáll – úgy tetszett néki – mintha növelné tekintélyét… Azonfelül egy igen szép kékszín nadrágot, melyet az első segédtől vett kölcsön – halmozott el magában dicséreteivel.
Egészben s általjában a kis Brand meg volt magával elégedve, mindazonáltal szorongott egy kissé. Egy pillanatban látta, a mint Rózi kisasszony hadonász kezeivel s megparancsolja a házmesternek: »Vesse ki a tolakodót!« E rémképekre szinte könyezni kezdett s meggyorsítá lépteit. A másik pillanatban úgy érezte, hogy egy édes forró valami – a Rózi kisasszony keze – fogja, öleli át nyakát s füleibe szerelmes szavakat súg: »Igen, Brand úr, keljünk mi egybe…!«
Meghökkent, a mint észrevette, hogy ott van annak a háznak kapujánál, hol Rózi kisasszony lakik. Nem mert bemenni s nem akart eltávozni. Csak most fogta fel egész teljében vállalkozásának merészségét. De hogy is vetemedhetett reá? kérdezte önmagától! Isten bizony, nem tudta a kis Brand, csak azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell a Rózi kisasszonynyal. Hisz már negyednapja nem látta se menni, se jönni a varróba s haza. Mit csinálhat otthon? Nincs-e valami baja, vagy… Itt a szerelemféltéshez hasonló érzés bukkant fel lelkében: »hátha valaki megelőzte; bizony megérdemelné… tiz éve gyűjti a bátorságot és…!« Ez a gondolat-menet elhatározásra birta s felszaladt a piszkos lépcsőn; kopogtatott. Szűk, piszkos konyhába lépett. A falon nagy olajnyomatú aranyrámás képek, legyek kedvencz tanyája, meg egy rozsdás habverő. A ronda helyiség nyüzsgött a sok czifraruhás hölgytől, egyik keztyűjét húzta, másik harisnyáját igazgatá meg. A harmadik meztelen mellét hajporozta be egy óriási eskátulyából… Valamelyiknek a gavallérja a vizes ételmaradékos asztalhoz támaszkodva, nézte őket. – Mindnyájan vihogtak, kaczagtak, fecsegtek. A Reismayer-familia volt, kitől Rózi kisasszony egy alkovent birt bérbe. Épen sétálni indúltak, a kis Brand nagyon megijedt tőlük s fogvaczogva kérdé Rózi kisasszony szobáját.
A familia egyik hölgye, miután csak úgy általánosságban – ámbár egy kissé gúnyosan – megjegyzé, hogy: – »Nini, a Rózi fraila már férfi-látogatókat is fogad!« – rámutatott egy szintén szűk s bűzös szobácskára, melyből széles üvegajtó nyílt a «hering» lakosztályába.
A kis Brand nagyon neki volt tüzesedve, úgyszólván öntudatlan állapotban vala s minden kopogtatás nélkül nyitott be a lefüggönyözött alkovenbe.
Ott künn még világos nappal volt, itt már lámpás égett. Füstjétől nehéz volt a 4–5 lábnyi lyuk levegője, lobogó halvány lángjától csak némi világ, sápadt, reszkető fény derengett az ágyon s az abban fekvő alakon. A falak sötétek voltak s helyenként korom-fekete pontok surrantak rajta által: svábbogarak indultak éjjeli vadászatukra.
Rózi kisasszony aludott, a mint a kis Brand belépett. Az megállt ágya fejénél s nézte, nézte. Jól látta, hogy az alvó nem természetes ok, hanem gyengeség miatt alszik. Betegség volt irva a fáradt kicsiny arczra, melynek fájdalmas mosoly adott egy kis barátságos kifejezést.
A vén segédet végtelen rokonszenv fogta el, rokonszenv, szánalom s szerelem egyszerre. A takaró félrecsúszott az alvóról, fogta s visszaigazítá reája. Erre felébredt az.
Valami nehéz álomból ébredett s most, hogy a vén segédet látta maga előtt – azt hivé, hogy az álom folytatódik, de szépen, békítőleg.
Megtörlé beesett szemeit s körülnézett a szobában. A szoba a régi volt; a rideg, kietlen, nedvesség és penésztől büzhödt homályos alkov. De mintha még sem volna egészen olyan…
A mellbeteg szerfölött éles szaglási képességével megérezte a szobába hozott virágok gyenge illatát. – Ébredett.
A vén segéd ott állt előtte, mereven, a legnagyobb zavarral, hangtalanul. A lány rámosolygott, aztán elpirult. De nem volt valami nagyon meglepődve.
Várta. Tudta biztosan, hogy el fog jönni; habár volt idő, midőn eme életét fentartó hite gyengült, elpárolgott. Egy órával előbb már nem is számolt rá többé. Tisztában volt azzal, hogy igy kell megdögölnie! igy… s a nélkül, hogy boldog volt volna!
Nem tudott egy szót sem szólni. Valami megnevezhetlen érzés könyeket fakasztott szemeiből.
A kis Brand utoljára is oda bátorkodott lépni hozzá.
Nem sikoltá el magát, rá mosolygott a kis Brandra:
– Jó napot Brand úr, rég nem láttam önt!
A kis Brand motyogott valamit s átnyujtá a csokrot. Rózi kisasszony ismét mosolygott:
– Milyen jó ön, Brand úr!
– Szót sem érdemel, Rózi kisasszony!
Aztán egy darabig némán néztek egymás szemeibe.
A kis ember utoljára is neki tüzesedett; orvosságos üveget vett észre egy vakablak polczán:
– Beteg ön, Rózi kisasszony?
– Igen, egy kissé; megártott a plissé-munka, no majd kiheverem… Szép idő van odakint Brand úr?
Ma jól érzem magam, azt hiszem, egy kis séta jót tenne…! Szokott ön sétálni Brand úr?
– Nem igen, nincs kivel!
– Bizony nekem sincs!
– Brand úr, én sokszor gondoltam önre!
– Én tíz éve mindig!
– Mílyen jó ön…
– És ön milyen szép.
Megint elhallgattak. Brand Pepi közelebb vitte székét a kisasszony ágyához s kezébe fogta annak hosszú, sárgás kezét. Bizony nem vonta az el, hanem szorongatta, melengette hosszan.
– Nini, milyen hideg az ön keze!
A vén Pepinek eszébe jutott valami mondóka erre, a mit az üzletben hallott. Hebegve bátortalanul ejté ki:
– Meleg a szerelmem!
Erre oszt’ mindketten felkaczagtak.
– Csodálatos, mily jól érzem magamat, mióta ön jött! Máskülönben oly rossz itten! A Reismayerék mindég fenyegetődznek, hogy felmondanak. Nem szeretik, hogy gyengélkedem; ők oly egészségesek… Különben, ha jobban leszek, én mondok fel nekik. Magam veszek ki egy kis lakást: egy szoba s konyhát. – Mit mond ön hozzá, Brand úr?
– Vegyük ki együtt!
Rózi kisasszony ravaszul mosolygott.
– Mit gondol ön, Brand úr?
– Azt, hogy keljünk mi egybe! Én elvenném önt Rózi kisasszony, mert szeretem… Vagy ön nem szeret engem?
– De igen, én is szeretem önt Brand úr! Igen, igen régen, régen szeretem… A mikor csak láttam – és mindig láttam, mert mindig lestem – egyre csak az jutott eszembe: hogy íme, egy teljes korú férfi, ki boldoggá tehetne engem. Ön mindég oly tiszta s rendesnek tűnt fel nekem, mintha csak skatulyából vették volna ki… Aztán oly illedelmesen szívesen köszönt, hogy hangja, alakja elkisért utamon s attól féltem, annak örültem, hogy követ, jő utánam haza ki a Rákos útra…
A két vén személy arczán egy-egy köny pergett alá.
– Igen, mi össze fogunk kelni:
Meg-meg csend lett a kis alkovenben. Csak a vén segéd ajkczuppanása hallatszott, a mint csókokba füröszté a hosszú fáradt kezet.
Rózi kisasszony fel akart emelkedni egyik karjával – kiaszott, forró karjával átfogta a kis ember nyakát – de ismét visszahanyatlott.
– Még gyenge vagyok egy kissé, de érzem, hogy holnap már meggyógyulok… Olyan jó kedvem van Brand úr, szeretnék tánczolni!
– Nem, nem, megtalálna ártani; izzadja ki előbb magát Rózi kisasszony, aztán jó lesz minden… Fő, hogy kiizzadja magát, magamról tudom, hogy csak az használ!
– De mikor oly víg vagyok! Hol veszünk lakást, Brand úr?
– A Ferencz-városban.
– Nekem harmincz forintom van minden hóban.
– Én negyvenet kapok!
– Ujjé, akkor sok pénzünk lesz! – Veszen ön nekem fazekakat, Brand úr, a miben főzhessek?
– Igen és egy mosóteknőt is.
– Milyen, milyen jó lesz!
– Vannak még szülei, Rózi kisasszony?
– Óh, rég nincsenek, alig ismertem őket!
– Nekem nemrég halt meg egy gazdag nagybácsim, némi bútorneműt hagyott reám.
– Saját bútoraink lesznek!
– Egy nagy- és egy gyermekágy is!
A két vén cseléd elmosolygott s elpirult. Aztán a kis Brand megcsókolta Rózi kisasszonyt, az meg visszaadta – bágyadtan, gyengén. Szeme alatt a két halvány piros folt rózsaszínűvé vált. Erősen követte a vén segéd utasítását, izzadott ugyancsak. A melle meg oly sajátságosan zsizsikelt.
Mindazonáltal mosolygott és beszélt tovább, ámbár folyton gyengülő hangon.
– Szeretném, ha nem soká húznók az esküvőt.
– Igen, igen gyorsan meg kell lennie! Jövő vasárnap ki fogom hirdettetni… Nem akarja, hogy eljegyzési jegyet nyomassak? Negyven krajczárért százat, így: »Bezeg Róza k. a. s Brand József úr jegyesek!«
– Önnek kell az első helyen állani: »Brand József úr…« De várjon, én felkelek s elmegyek önnel a nyomdászhoz… Egészen jól érzem magam, segítsen egy kissé felöltözködnöm.
– Nem, nem, maradjon ön, hisz még oly gyenge.
– De el fogják rontani, ön legyen elől…
Rózi kisasszony újra fel akart emelkedni, de nem sikerült. Behúnyta szemeit s a kis Brand fejét odavonta tüzes, lázban égő arczához.
– Beszéljen valamit…
A kis Brand elkezdett beszélni:
– Ön bizonynyal tud májas haluskát készíteni, én igen szeretem azt… Este együtt fogunk sétálni… Délután vajas kenyeret fogok önnek felvinni a műhelybe, hogy fogják irigyelni önt! Otthonunk lesz, édes, édes otthonunk… Szeretni fogjuk egymást, úgy, mint most, nagyon, nagyon… És én még utazó is lehetek! Akkor oszt’ eljön velem útra, erdős hegyek közé, faluba; vidéken friss tejet iszunk, saját kezeinkkel szakasztjuk a szőlőt…
Mit szólna ön, ha egyszer csak azt mondanám a vidéken: Rózi írok a seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki, ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…
– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…
– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?
Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:
– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!
Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?…
Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!
Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók, kötélszerű hálójával áldozatra várva.
Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé. Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint valami ezüst lap.
Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.
– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?
– Nem; soha még! És önnek?
– Nekem sem… de –
A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség kifejezése szállott:
– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!
Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.
– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az álom…
A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón; odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant be s csakhamar eltűnt.
A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös szemhéjait… Itt volt az agonia.
– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül, szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«
Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni, pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb, nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon meg, csókoljon meg! Engem úgy sem csókolt meg még senki…!
Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami kopott operettből:
»Voltam király Beotiában…«
A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:
– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka… Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.
A verklis tovább hajtotta a nótát…
»Meghalni: milyen régi dal…!«
A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…