IV.
Taragovics Tógyerék.
Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!
Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy megfeszül a csípőjén!
Vajjon kitől csaklizta?
Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor utoljára láttam.
És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i. hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják, nagyon jószagú szivarok vannak benne!
De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal van eltelve hű laktársa iránt.
Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte meg, hogy Tódor is használja néha-néha.
Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz, hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ fénymázát a czipőjére kente volna!
A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette, hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.
A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.
Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti, miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen gazember!
György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem egyszer tudtára adta:
– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat ide Budára…:
– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!
– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy lábát nyalni a fejedelmecskétek…
– Taragovics hallgass!!
– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!…
Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában, melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két teljes czím:
»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«
»Taragovics Tódor díjnok.«
Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy »tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.
A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a »csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.
Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi, hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet tőle aludni!
Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel tőle akár tótágast is állhat!
Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt oly nagy hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a ládájából…
Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…
Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?
Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra! Taragovics tán érte ment?
Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?
De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«
Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…
Mi ez?!
György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:
– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked csináltattam, azt hiszed!… Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…
És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a gyalázatot?!
Hát nem is az övé volt az új kabát?!…
II.
Köd. Alig tudok valamit kivenni az udvaron. Szürke egyhangúság, hangtalan homály…
Még csak egy lomha árnyék sem czammog a falakon. Ezek a bolondos, mulattató árnyak is kártyáznak tán most valahol nagy Árnyékországban, szent karácson napján…
Olyan délután ez, mintha csak a petroleumkereskedők és gyertyamártók rendelték volna meg! Még estve sincs és már mintha éjjel volna… Hátha majd éj lesz!
Már csak a zúz, a mindent benövő fehér moha világít; ennek az iromba fényénél veszem ki magát a lépcsőház lecsavart légszeszlángját is, mely alig hogy lobog, alig hogy ég…
Odabúvok a kuczkóba és megölelem a kihűlt kályhát, melyben egy tegnapi üszök emészti még magát; fénye egyszer-egyszer még megcsillan ruhámon, aztán elhúny.
Hideg légáramlat csavarog a csövekben s nyögve-sírva: a nyomorról, hideg szobákról meleg szobákban, fagyos szivekről mond nekem mesét…
A kályha vállán csonka pohárra ragasztva vézna faggyúgyertya füstöl, ég piros fénynyel, mohó sietséggel s kialszik:
Az utolsó gyertyadarab!
Istenem, milyen karácson-est! Nem, nekem nem született meg a mi urunk Jézus! Nem tudom felfedni tanitásainak beteltét e sötét hideg szobában s nem érzem annak a szeretetnek jótékony melegét, melyet a keresztfán kínszenvedett parancsolt vala…
Olyan egyedül állok, olyan egyedül vagyok itt! Sívó gúnyként hat reám a város víg moraja s bár hallom, Istenember emlegeti nevedet, de e setétben – bocsáss meg nékem – nem látom utánozni tetteidet s zűrös homályban keresve-kutatva kérdem enmagamban: hát hol a szeretet?!
A mikor még a konyhai petroleumlámpást is bevitte szobájába, eltávozott háziasszonyom, nehogy – világító-eszközök hiányában – meggyujtsam s égessem az ő drága anyagát!
Csak legalább egy kis viaszgyertyám volna. Félek e homálytól, mely seregszámra tartalmazza a fojtó gondolatokat! Félek e csendtől, mely csodaszörnynyé táplálja a sötét gilisztanépet; félek magamtól, ki fele lényegemben ellenállhatatlan vágygyal merülök a sötétbe, mig másik lényegem, a gyenge, a bágyadt akarat, futna a setéttől, világ után derűre vágynék! Félek a hideg fagyos ágytól, melynek párnáitól fut az álom…
És sehol egy élő lény, csak a harmadik emelet ablakán könyököl ki valami alak… Mintha Taragovics volna!
Itt ülök ismét az ablaknál, telerakva ruhával, rongygyal s nézem Tódort, a mint bókolva dúdol…
Együtt dudorászom vele azt a szomorú oláh nótát, mely olyan, mint valami méla bölcsődal…
Az én szempilláim nehezek is már. Alig látom mozdulatait. Ugy sejtem pedig, hogy felállt s jó éjszakát mond.
Lépteket hallok. Az a tömzsi alak, ki oly szapora kis léptekkel halad a harmademelet folyosóján, nem Kálló úr-e vajjon? S a kit karonfogva vezet – valami hölgy, úgy látszik – talán a doboz-csináló kisasszony…?
Szegény Tódor, milyen szomorúan köszönt utánuk:
– Jó éjszakát… jó mulatást!…
Vajjon hova mennek ezek?!…
Az én kopott kis verebem – szatirikus tudós arczával olyan ösmerős! – szállt ablakomra, leverte szürke szárnyairól a zúzt s csipegve köszöntött:
– Jó estvét, huj be hideg van nálad…
Én tudom hová mentek Györgyék a puczczos kisasszonynyal!
Tagarovics is tudja!
György eladta a felöltőjét s most megvacsoráltatja a kisasszonyt. – Ki tudja, mikor jőnek haza? Mert nem lehetetlen, hogy elmennek a Kék macskába is énekeslányokat, csudaembereket nézni…
Telik, telik! Györgyöt ösmered s tudhatod, hogy megengedhet magának ilyesmit. Mégis csak más az, ha valaki törvényszéki irnok évi 500 frt fizetéssel, mintha díjnok az ember, mint az a szegény mamlasz György s nincs több fizetése havi 30 frtnál. Azok az akczidencziák, mint például a mit a felek egy-két krajczárt juttatnak – édes-kevés, semmi…
Nem is tudom, hogy akarhatja Taragovics azt, mikép a skatulás kisasszony csak egy tekintetét is pazarolja reá?!
»Ilyen embereknek jobb leányokra nem gondolni s tanácsosabb jól meghúzniok magukat!« Ezt tartja Kálló úr is; és én ezzel a madár eszemmel azt tartom: helyesen beszél!
S hogy ez Tódornak nem mén a fejébe?! Látszik rajta, hogy csak úgy vadon, iskola nélkül nőtt fel, akár ott maradt volna a havasok között, ott még számadó-gazda is lehetett volna belőle, de itt?…
Igaz, hogy szép, szőke bajusza van, ezt a skatulás-kisasszony is elismeri, de vajjon meglehet-e élni ebből? Hegyes szépsége árán még csak egy pár harisnyakötőt se adnak…
Kétségkivüli az is, hogy termete jobb, mint a Kállóé; de mennyit tesz egy olyan újdivatú bő nadrág, mint a milyent Kálló úr vett legutóbb! Kivánat ránézni is. És aztán azok a hegyesorrú lakktopánok csak fölé emelkednek a György széttaposott czipellői fölé? Kár ezekre az a sok suviksz!
Csak fényesítsd György, fényesítheted!
Taragovics nem fényesíti többé! Megadta magát.
Ó, milyen gondolatok viharzanak át lelkén! Homályos szemei immár tisztán látnak, de a szokatlan fény könyeket sajtol belőlök. Ime e gondolatok:
»Igaz, én csak irnok vagyok. Az igazat megvallva, talán nem is egészen az, hanem csak díjnok.
Kénytelen vagyok túrót vacsorálni estére; néha kenyér nélkül, néha pedig kenyeret – túró nélkül…
Harmincz forint fizetésem van s kevés fehérneműm; a mosás sokba kerül, bár zsebkendőimet magam mosom.
Rövid szivart vagyok kénytelen színi s hogy észre ne vegyék a rossz minőséget, megfordítva gyujtom meg, így négykrajczárosnak látszik…
A négykrajczáros kuba kétségkivül a jobbak közé tartozik, Kálló rendesen ilyet szív – hanem neki lehet.
Pedig ha úgy veszszük, mivel külömb ember nálam? Semmivel. Sőt talán én…
Ah, dehogy vagyok külömb ember nála. Én kétségkivül mamlasz vagyok. A lakó-kisasszonyunk alig hogy rám néz, bár azt mondom neki: Karolina nagysád! Kálló pedig csak azt mondja: Karolka kisasszony!
Hanem neki könnyű, ő törvényszéki irnok s hatszáz forint évi fizetése van. Ah, ha nekem vóna ennyi, majd megmutatnám én, hogy kell urasan élnünk. Reggeli, ebéd és vacsora-kosztra abonálnám magamat. Két skatulya négykrajczáros szivart vennék minden elsején…
És tudom, hogy reám mosolyogna Karolina kisasszony!
Szinházba is elvinném és táncziskolába járnánk együtt. Egy szalonruhát ez esetben okvetlen kellene csináltatnom… szerfelett jól áll az nekem!
Milyen világ, milyen aranyvilág volna!
A Dorottya-utczában láttam egy gyönyörű formájú szivarszipkát, – ezt okvetlenül megvenném s két pár czipőt tartanék…
Mit mondana hozzá Karolin kisasszony? Bizonyára visszavenné Györgytől a neki ajándékozott kefedobozt – melyet tulajdon kezeivel készitett – s nekem adná:
– Kálló úr, ön, úgy látszik, nem érdemes az ember barátságára, adja csak vissza kérem!… Taragovics Tódor hivatalnok úr már egészen más embernek látszik…
»Taragovics Tódor hivatalnok úr!« Az ördögöt hivatalnok; irnok, helyesebben napidíjas, ki végzéseket másol s a leveleket viszi a postára!
Hiábavaló, balga álmok!
És vajjon mért? Mért ne lehetnék én törvényszéki irnok? Például éppen a György helyén? S mért ne lehetne ő díjnok az én helyemen!
Pompás csere, de végrehajthatatlan! Ha végrehajtható volna! bezzeg nem menne el előttem olyan peczkesen Kálló György úrfi, mint például az elébb; rám se nézne s ha rám nézne, pöffeszkedve, gúnyosan!
Majd visszaadnám neki a kölcsönt! Édes boszú, elérhetlen boszú!
Mért volna épen elérhetlen! Csak egyet irnék meg a törvényszéki elnöknek: tudom, esze nélkül sipirczelne ki a hivatalból Kálló!
Csak két hatost kértem tőle az este s annyit sem adott!
Milyen egyszerű volna nekem egy levelet írni; mindössze három krba kerül… Csak ezt az egy pár sort:
»Nagyságos Elnök Úr! Kálló György törvényszéki irnok lopja az államot: az iroda milligyertyájából négy fontot s három font spanyolviaszt, valamint egy doboz ostyát lakásába hazavitt s a már előbb lopott száz ív papirossal együtt: N. N.-nek (lakik Dob-utcza 7. sz. a.) eladta. A pénzt a »Perzsa Sahban« elkártyázta… Máskülönben is lányokat tart ki! Honnan? kérdi
Egy jó honpolgár.«
három nap alatt fel volna függesztve és én? Míly könnyen juthatnék be a helyére! Jelentkeznék azonnal.
Hanem azt nem teszem. Ez félig-meddig árulás volna!
De ily iszonytatóan?! Hát így! Tudom, hogy most is kaczag fölöttem! Vagy tán épen Karolinnal ölelkezik?!
Mily szép, mily kivánatos e leány! Milyen karcsú s mégis milyen termetes. Az ember, ha elvenné se bánná meg! Milyen puhák a kis kezei s hogy énekel…
Ah, Kálló helyében lenni most.
Nem is tudom miért kimélem ez ebet! Veszszen!…
Tudod-e barátom, mit csinál most Tódor!
Megírja a levelet az elnök úrnak! Bepakolja és sebesen leszalad az utczára. Bedobja a levélszekrénybe s felsompolyog vissza…
Te meg úrfi, mulathatsz már a skatulyás kisasszonynyal…!«
III.
Mit hazudozzam tovább; az az ismerős, kopott veréb, a ki nekem a Taragovicsék dolgairól el-elbeszélgetett, nem volt valami madár; szállni se tudott, nem is csicsergett, hanem beszélt, karatyált, mint a többi ember. De mert mindig kapott, mindég éhes és egyre kóbor volt, mint ez az útszéli kis állatka: hát elneveztük mi házbeliek »verébnek.«
Veréb úr kórista volt a nemzeti szinházban, hol a hirlapiróknak már többször feltűnt. (Én nem mondom, hogy hangja kopottsága volt e feltűnés oka!) Veréb komám különben is nem sokat törődött szinészi hivatásával s mint ő mondá, inkább csak azért foglalatoskodott a szinpadon, hogy titkait tanulmányozza s ezen tanulmányai alapján megírja már rég tervezett tragédiáját: »A magyar Borgiák«-at: Azon magyar Borgiák történetét, kikről hogy egyszer úgy merék nyilatkozni a Veréb komám előtt, hogy nincs szerencsém az urak és dámákhoz: hát most mindennap meg kell hallgatnom az ő siralmas históriájokat.
Hanem egy idő óta nem tudom, mi a »kő« ütött az én drámaírómhoz. Nem jő le hozzám, bár a dohányos szitát ablakom közé tettem, jelvényeül annak, hogy igenis, újra van dohány…
A csel hatott, a veréb lépre jött s egy estve ismét megjelent nálam s miután pipáját – fene öblös pipa volt a gusztusa – megtömte, egyet-kettőt köszörült torkán s mutatóujjával a harmadik emelet felé bökdösve, elkezdé a Taragovicsék sorát:
»Ön nem tudja azt, mily egyszerűen ment az egész dolog. Kálló czimborát kivallatta az elnök s a vallatás után csakhamar kiadta neki az utat; és még ő hely nélkül kóborgott az utczán, már Taragovics, mint a legöregebb díjnok, megkapta irnoki kinevezését…
Ezen estvén szólt így bizalmas körben Karolina kisasszony:
– Lássa, Kálló, kár volt hosszúkezüsködni! – és a boldog Tódorra kacsintott.
Kálló nagyot ütött az asztalra és sóhajtott, mint a bőgő, Tódor pedig keztyűtől még eddig szűz kezére egy ujdonat-új fehér szarvasbőr-keztyűt huzott s így szólt a skatulás-kisasszonynak:
– Karolina kisasszony, nem volna kedve vélem szinházba jönni…«
Egy éjszakán – a hatvanadik éjszakán, melyet Taragovics, mint irnok töltött el – kijött a benyilóból s miután Karolin kisasszonyt homlokon csókolá, eltávozott.
A súgár-úton tartott egyenesen lefelé a város ligetnek.
A fák koronája olyan volt, mint egy-egy hatalmas jégvirág a galyakra csapzott hótól. Tógyer műértőleg nézett szét a növényzeten s egy erős cser nyújtóként lefelé hajló ága különösen megnyeré figyelme és tetszését… Egy finom csengetyűhúzó selyemzsinórt vett ki a zsebéből s nyakára köté.
Mikor reggel a hót krém korcsolyázni kikocsizott a városligeti tóhoz, kellemetlenül volt meghatva, hogy a hatalmas cserfán egy hótól belepett emberalakot láttak csüggni. Az alak különben elegáns volt, a legutolsó divat szerint öltözve s a lábbelije parafa-talpú, hosszúorrú orosz sagrinbőr… A téli kabátja oldalzsebéből megnedvesedett kuba szivarok kandikáltak ki s egy gavallérosan kihúzott piros selyem-keszkenő… A piros selyem-keszkenőben elefántcsont papirra nyomatott látogató jegy: »Taragovics Tódor törvényszéki irnok.« A hátára csak ez volt irva: »Elárultam a pajtásomat… nem esett jól a szivar… Őszintén vágytam magam felakasztani…« És alája gyönyörő manuprópriával ismételve a név: »Taragovics Tógyer törvényszéki irnok.« –
Veréb úr elhallgatott. Ujra megtömé pipáját s olyanokat ásított, hogy majd elnyelte a fejét:
Ááá… nagyon banális história… Hanem hogy nálunk a polgári szomorújátékot nem tudják megteremteni: az igazán skandalum…!
»A Magyar Borgiák«…
– Szegény Tógyer!… – vágtam közbe én – és nem hagyott egyéb irást hátra?
– De igen, egy másik látogatójegyre azt írta, hogy: »Az anyám tehenesné Ottlakán, írják meg neki, hogy nem küldhetem a hat rőf vásznat, mert meghaltam… Taragovics Tógyer kir. törvényszéki – irnok.«
V.
Mosóné lányai.
I.
– Megölöm! ordítá Béni mester s faragó szekerczéjével olyat ütött a benyíló ajtajára, hogy az nyomban letört a ragasztójáról s roppant robajjal a földre hullott.
A mint vérben forgó szemekkel, kezében az ütésre emelt szekerczével belépett a kamrába: a Lina lány állott elébe s megfogta a gyilkoló szerszámot:
– Mit akarsz, apám?!
A homályos benyílóban, a földre vetett ágyon egy vézna kis asszony feküdt s lázas nagy szemeivel kimondhatlan rettegést fejezett ki. – Hevenyészett zsákvászon-takarója alól újszülött gyermek kékes-veres hajnélküli feje bukkant elé.
Még nagyon korán volt s a sötét tárgyakat valami serczegő faggyúgyertya világa választá el egymástól, halvány határozatlan körvonallal. Mosóteknőben, langyos vízben álló ruhák gőzöltek; a padmalyról szárítókötél lógott; egy-két kis ing s bábúnak való horgolt fejkötők voltak reáteregetve.
Béni mestert a hideg rázta és a szekercze is tánczolt kezében, a mint a Lina leány felgyűrt ujjakkal, a mosástól még gőzölgő karral megfogta a szerszámot s kituszkolni igyekezett édesapját.
Egy mulyának látszó kis öreg asszony rohant most be a homályos kamrába, végignézett a jeleneten, míg tekintete a földön nyögő asszonyra s a sírni kezdő porontyra esett. Egyszerre fakadt sírásra s nevetésre és kikapta a ficzánkoló újszülöttet anyja mellől:
– Hé, ezt meg kell fürdetni! – szólt és kirohant a konyhába.
A kis vézna, gyermekképű asszony kinyitotta ajkait s beszélni akart, de nem tudott.
Kezeit felemelve, egy vonagló mozdulattal – kérte vissza gyermekét.
Künn a konyhában vízlocscsanás hallszott: a mosóné unokáját fürdeté s hangos vídáman karatyált, beszélt a kis portékával:
– Ecsém, mondd csak: ki az apád…
Béni mester leeresztve a szekerczét, fejét kezeibe temetve, elfojtott hangon ismétlé a kérdést:
– Ki az apja?
Az anya behúnyta szemeit s míg annak pillái alól a könyek egyre hullottak, alig hallhatólag susogá:
– Senki!
Lina tagadólag intve fejével, a túlcsigázott gyűlölet hangján odaszólt apjának:
– Hát a kedvenczed, Flóris, az ács…
Béni mester szemeit elfutotta a vér s marokra fogva a szekerczét felordított.
A Lina lány megsímogatá húgának verejtéktől gyöngyöző homlokát:
– Hagyd el, bízzad reám, majd elvégzem én!… szólt elfojtott, de erőteljes hangon s a szekrényből kiakasztva ünneplő ruháját, öltözködni kezdett.
Karjai, melyeket csuklóig elsütött a nap, össze-ett, eldurvított a munka: felül fehérek s gömbölyűek voltak. Csak egy-egy jobban kifejlődött izom vallott a munkáslányra, ki hajnaltól napestig ott ül az ólomgőzös, sötét nyomdában s a mennyire szűk, a fáradságtól ziháló mellétől telik: egy nap úgy, mint másnap, énekel, dudorász s naponta 80 krajczárért vonalozza azokat a vaskos könyveket, melyekben egykor a bankár milliomos tételei ragyognak…
Még egyszer megigazgatá szőke hajfürteit s az ablakban sínylődő egyetlen cserép virág bimbaját leszakasztva, telt keblére tűzé. Megcsókolta a betegágyast s így szólt hozzá:
– Apát hozok gyermekednek, vagy… De lehet, hogy vissza se jövök többé…
A mosóné – félkezével az újszülöttet pólyázva – intett utána:
– Te Lina, valahogy el ne maradj, a doktorék ingét még máma ki kell öblögetni…
Lina kilépett az utczára. Már reggeli 6 óra volt s a szomszéd hajógyár munkásai köhécselve, rekedt hangon beszélgetve özönlöttek a munkára.
A mosóné lánya fürkészőleg nézett szét a zajongó tömegben. Egyszerre elpirult, térdei megrogygyantak s odagyökerezett állóhelyébe.
Flóris az ács hatalmas alakját pillantá meg az úton. Egy épülő kút faállványa mögött egy leánynyal enyelgett. Csengő kaczagása s a lánytól kapott csók csattanása idehallatszott hozzá s mint a méreg, marva, égetve futott végig rajta. Feje szédűlt, szíve elszorult a dühtől s alig tudta testét tovább vonszolni. De midőn szapora lépésekkel látta közeledni a legényt: erőt vett magán s mosolyogva, kaczéran, szép testét riszálva kacsintott feléje.
Flóris már messziről intett neki s átkiáltott az utczán:
– Hová, lelkem!?
– Elmegyek szeretőt keresni!
– Hát itt vagyok én…
– Jőjjön ide, kezet rája! Vagy maradjon ott, ahol van, hanem estve eljőjjön a táncziskolába…
– Ott leszek.
– Meglássuk! – szólt a leány s a sarki gyógyszertár ajtaját épen e perczben megnyitó segédre mosolygott…
II.
Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével zenélt; lábai ha kellett, ha nem, rugták a pedált, fején pedig a zsiros katonasipka taktusra mozgott.
A »Riska-tehén« tánczterem zongoramestere, született északnémet báró – von Remmingruns – belekiáltott olykor a tánczolók által okozott pokoli zsivajba:
– Sák elegánt…
A tánczmester – nappal pinczér a Szikszayban – alig tudta az éles, katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével ránehezedett a szobafestőlegényre s szerelmes szavakat sugdosott – hangos szóval – fülébe:
– Ó te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piaczra…
Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból – nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által s ki-kiszökve az udvarra, a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával… Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és tánczoltak tovább.
Egy svájczi bonne, gazdájának csupaszképű diákfiával dühösen aprózta a tánczot s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.
Ujság-kihordólányok egy csoportban, férfi nélkül járták a tánczot s egymásba fogódkozva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a hölgynek:
– Kedves kisasszony, parancsol szinházba mennem?…
– Fájdalom, nem enged a papám!…
Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a tánczolókat.
Egy gépész úgy magához ölelte tánczosnőjét, hogy az felsikoltott.
S a tánczmester – előtánczos – egyre kiabált:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt!…
A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők közepette s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló hangok:
– Sák elegánt…
Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt, izzadott az alacsony, de széles tánczteremben mindmegannyi tánczoló pár. Befent lányarczokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék s különböző színű csíkokat festett arczbőrük, nyakuk s vasárnapi ruhájukra.
Ruharongyokkal, eltépett csinált virágokkal volt telve a terem alja; a földreejtett bonbonok ropogtak a tánczolók lábai alatt. – Egy-egy pattanás s utána nyögve ejtett »jaj« vegyült a lázas zsivajba: valamelyik leány mellfűzőjének aczéllemeze pattant el s élével az elevenbe nyomult… A szegény lány minden ütemnél nyögve, de azért elzöldült arczczal, kisebzett testtel is: tánczolt tovább.
A táncz sajátságos őrülete, mely csak az embernél található meg, mindegyre fokozódva erőt vett az egész tömegen.
Két lakatos-lány, kik még csak az imént is ajkbiggyesztve nézték le a hozzájok nem illő csőcseléket, vadul sodrották be magukat a tánczba, s fejük fölött ujjaikat csattogtatták. – Csak három bársonyruhás, szabadságolt utcza-hölgy hallgatott a zongoramesterre s elegáns-finoman szelid mozdulatokkal, szenteskedő arczczal bokázott végig a padlón…
Szombat este volt s a munkások zsebeiben csörgött a pénz. Milyen lelkesítő zene! A hetibér nyavalygott, türelmetlenkedett az öblös zsebekben.
Lina leány egy sarokból nézte végig az egész pokoli színjátékot. Most volt itt előszörre s tudta, hogy nem fog többé ide jönni. Nemes, tiszta lényege megundorodott e látványtól, melyet a férfi és nő közötti különbség hozott létre. Feje, szive, mindene fájt s azt se tudta, mitől. Balról egy korhely jogász, jobbról két mesterember vette körül s faggatta. Alig felelt nékik. A férfit sohasem látta még így, minden emberi mezét levetkőzve, mint most. Sohasem akart férjhez menni, de most többé férfiről sem akart hallani. Utálta őket, izzadt kezeik s baromilag forró lehelletökkel. Hogy bomlanak minden szoknya után! Ma már fel tudta fogni huga elbukását. A kis Lizi alig cseperedett fel s máris el-elszökött ide. Hítta őt is. Milyen kár, hogy nem jött el, legalább megmagyarázhatta volna testvérének, hogy ezek nem emberek, hanem barmok. Mohón kapnak minden szál széna után. Mert széna, szalma csak leánybecsület. És nem tudnak belőle jóllakni, soha sem… Ah, majd megmutatná ő, hogy a fogára koppintana ezeknek a nyomoraltaknak, kik kihasználják az asszonynép gyengeségét, ostobaságát.
– Szegény Lizi, szegény Lizi! – susogta magában Lina s a kís anya kínjaira, szégyenére, apátlan porontyára gondolt. Zsebébe nyulva megtapogatta azt a papirosba takart valamit – meg van-e még? Az a valami nagy adag s feltétlenül ölő méreg szerecsika volt.
A táncz folyt tovább. A tánczmester egyre ordítá:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
És nem volt többé a rendnek legkisebb árnya sem a megvadult tömegben. Fűző okozta mellziha, mámoros hörgés, csók-csattanás, a megölelt nyöszörgése, a tyúkszemfájós jajja, az epedés sóhaja, az epedéstől, vágytól, hideglelősek fogcsattogtatása, túlhangozá a báró zongorajátékát, rekedtté vált szavait!
– Sák elegánt…
Egyszerre azonban csend lőn. Flóris az ács a zongoramester által játszott valczert énekelve lépett a tánczolók közé. Uj bársony zeke feszült széles mellére. Halvány szép fejével kiemelkedett az egész közönség közül. Szemeit végig ragyogtatá a lánytengeren s egy öt forintost dobott báró Trunck tányérára:
– Most hallgass! Én fizetem a csendet!
Lányok hagyták el udvarlóikat s körülrajongták a fiatal ácsot. A férfiak szitkozódva, vagy elfojtott dühvel szállingóztak ki a szomszéd terembe: inni. Egy kövér szobaleány nehéz karjaival reákapaszkodott a fiatal óriásra. Flóris kelletlenül rázta le magáról:
Valami dohánygyárban dolgozó kis leány mindegyre felnézett reá, bár szemei már könyeztek, kápráztak a folytonos nézéstől.
Flóris unatkozottan ásított. Egy megvető mozdulattal hárítá el magától a kérdezősködő, vihogó, hízelgő leánysereget s szétnézett a teremben. Csakhamar megpillantá a sajátságos látványra ajkait harapdáló Linát s mosolyogva lépett eléje:
– Látja ezeket, nem birok vélök… Nagyon rám szoktak.
– Hej jó is kis-istennek lenni!
– Dehogy kis-isten, dehogy kis-isten! Aztán könnyű ezek között, de másutt…
– Mondja csak, nem sajnált meg engem? két évig járok utána s még csak márma érdemesit először egy jó szóra.
A leány nem felelt s félig behunyva szemeit, hagyta magát tánczra vinni.
Tánczközben nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Lina lopva vetett egy-egy pillantást tánczosára s arra gondolt, hogy milyen szép, életerős ez a legény s milyen halvány üszökszín halottá fogja őt tenni nemsokára… ha… Maga sem tudta különben, mit akar. Csak azt érezte, hogy gyűlöli ezt az imádott embert, testvére megrontóját, házuk szégyenbehozóját, a ki fehér fogaival, piros kis szájával olyan átkozottul kedvesen tud mosolyogni. A legény puha szakálla olykor-olykor födetlen nyakához ért s ez érintésre tűz lett egész testében.
Csak ők maguk tánczoltak az egész teremben. Őket nézték, róluk suttogott mindenki. Irigykedve, boszúsan, majd hizelgőleg. Valaki azt mondta: »Ni milyen szép pár!« Lina érezte, hogy egész hajaszáláig elpirul e szavakra. Flóris odahajolt piros kis füleihez:
– Hallja!
– Hallom, de beszélni akarok magával.
– Én is, galambom! – szólt a legény s egy pár lépéssel kitánczoltatá a leányt a szomszéd szobába.
Kaczagás kisérte ki őket, de e hangok benszakadtak, a mint Flóris visszanézett az otthagyott közönségre.
A szobában nem volt senki. A legény behúzta maga után az ajtót s a zárban a kulcsot megfordítá.
A kis hálófülkében sötét volt. Az izzó vaskályhától vörös-barnára vált a homály. Lina didergett s körmeivel markába vájt. Elhatározta, hogy szemeit fogja kikaparni a szép ácsnak, ha az csak egy ujjal is hozzá nyúl. – Bana Flóris még csak meg sem érinté; de fekete szeme csillogott a homályban.
Egy ideig némán álltak egymással szemközt. A legény szólalt meg előbb:
– Ne féljen tőlem, nem vagyok én olyan rossz, mint a hírem. Üljön le ide a diványra, valamit akarok mondani, hanem elébb meggyujtom a lámpát.
A hogy világos lett a fülkében, Lina borral telt üveget vett észre az asztalon.
– Épen jó! – gondolta magában – ha nem birok veled, majd a poharadba töltöm a szerecsikát – a halált.
Flóris bort töltött a poharakba s nem ült a leány mellé, hanem szemben foglalt vele helyet. Megigazgatá selymes, puha haját, szivarját letette s hallgatott. Lina szomorúságot olvasott ki szemeiből, abból a szemekből, melyekbe – maga se tudja, miért – sohase mert merően belenézni. Talán iránta már rég érzett gyűlölete – mely most fokozódott – okozta azt a sajátságos zavart is, mely rajta erőt vett mindannyiszor, midőn Flórissal, – a lányok ez istenével – szemben volt. Sőt ezelőtt, a nélkül, hogy okát tudná adni – futott előle, menekült, mintha közelében valami bajtól félt volna. És ez a legény soha, még álmában se hagyta békén. Soha férfit nem szeretett – sehogysem – de azt a legényt kénytelen volt gyűlölni mindég. Midőn a kis Lizi elmondta, hogy házassági igéretek s egyebekkel mikép ejté meg őt is, az jutott eszébe, hogy: »mily kéj volna megfojtani ez embert!« Mióta húga kínos vajudását, újszülött gyermekének síró nyöszörgését s apja dühét kitörni hallotta, azóta mindegyre az zúgott-zakatolt fülében, szívében: mily jó volna megfojtani ez embert! És midőn a kútnál reggel látta meg-meg egy idegen lánynyal enyelegni, csókolózni akkor, midőn egy szegény áldozata szörnyű kínok, örök szégyenérzettől eltelve fekszik beteg, talán halálos ágyán: megfogamzott keblében a terv: elveszteni e nyomorult embert.
Reggeltől mostan estvélig egy örökkévalóságnak tetszett neki az idő; maga se tudta, hogy miféle ördög által sugalva, egy vágy kínozta szüntelenül: halva látni ezt az embert…
Sőt utoljára szinte rosszúl esett néki az a gondolat, hogy hát ha reáhagyja magát beszéltetni Flóris s jóvátéve hibáját, nőül veszi a szegény kis Lizit, apja lesz gyermekének?! Szinte biztatta magát, hogy ebből nem lesz misem s igazi örömmel, vágygyal gondolt egy közeli gyilkosságra…
Hanem most mintha szive engedett volna. Flóris olyan sajátságos szomorúan, hallgatagon nézett reája.
– Mit is akar hát maga nekem mondani?
– A Lizinek márma kis fia született.
– Hát férjhez ment?
– Igen.
– Kihez?
– Magához.
– Úgy, ezt nem is tudtam!
– De tudta tőrbe ejteni!
– Az utamban volt, mért nem került ki?
Lina szive őrült sebességgel vert. Zsebébe nyúlt a méreg után:
– Úgy, hát maga, a ki útjába kerül, letöri?
– Ha virág és ha hagyja magát.
– Nem sajnálja őket?
– Nem, az az ő soruk.
– Nem szánja őket kínjaikban, nyomorúságukban?
– Nem, mert keresték.
– Nem fél, hogy megveri az isten?
– Még az emberektől sem félek.
– Hát mí maga?
– Ácslegény; dolgom befedni a házakat s elszeretni a leányt, ahol érem.
– S ha elszerette?
– Akkor: jó napot, aztán befellegzett a barátságunknak, isten hozzád édes!
– És Lizi?
– Jó fizetése van a dajkáknak…
A leány alig tudta dühét visszatartani. Szemei vadul forogtak. Flóris szinte megijedt tőle:
– No, no, csak meg ne öljön a szemeivel. Aztán ha csak ezt akarta mondani, hát ezért kár volt ezeknek a czafráknak magát megmutatnia.
– Nemcsak ezt akartam mondani, hanem azt is, hogy maga ha jó ember volna, most elvenné a testvéremet.
Flóris felkaczagott. Olyan csengő kaczagása s olyan szép fehér fogai voltak:
– Elvenni, na már azt a bolondot nem teszem! Ha mindazt a lányt, a kivel valami bajom volt, elvenném, volna vagy negyven feleségem!
– De én kérem?
– Ha még maga kér sem! Nincs olyan. Nem lesz énbelőlem senki esküdt ura! Ha csak…
– Ha látná, hogy kínlódott magáért.
– Látom!
– Ha érezné a szégyent, a nyomort, mely egész életén át el fogja kisérni maga miatt.
– Szegény apám szégyenét, arczpirulását ha látná; nem mer többé az emberek közé menni…
– Érzek, látok mindent.
– Nem látja azt a kis ártatlan gyermeket, kit az iskolában sem fognak másképen hívni, mint: te zabigyerek!
– Én is az vagyok.
– Kőbül van a szíve.
– Épen nem, de hát azért nem vállalok rája olyan terhet. Nem tudnám szeretni, rá se néznék, hozzá se szólnék, ha otthon volna, kerülném az otthont… Nem szeretem, nem szeretem, soha se is szerettem.
– Mért bolondította hát el?
– Mért? Magam sem tudom.
– Könyörüljön rajta!
– Könyörültem, ha elfeledtem.
– Hát nem.
– Nem.
A mosónő lánya még akart valamit mondani, de nem tudott. Elfúlt lélekzete, feje zúgott, szédült. Nem ivott egy gyüszűnyi bort is és úgy érezte magát, mintha holt részeg volna. Zsebébe nyúlt a méreg után s hirtelen, észrevétlenül szájába csúsztatá. Aztán a Flóris pohara után nyúlva egy kevés bort hörpintett s szájából a mérget a borba ejté…
A legény mosolyogva vette fel a poharat:
– Megiszom a szerelmét; – szólott – s kiüríté a pohár tartalmát.
Lina felsikoltott, életét adta volna, ha a mi történt, meg nem történtté teheti. Szemben véle a büszke legény szomorúan mosolygott!
– Mért sikoltott, odakinn ha meghallják, azt hiszik, hogy bántom; pedig maga az egyedüli lány, a kihez nem merek nyúlni… Tudja-e mért nem veszem el Liszkát?
Lina alig hallhatólag susogá:
– Mért?
– Mert magát szeretem, magát is szerettem mindég. Magán kivül soha senkit. Mikor testvérét öleltem, akkor magára gondoltam, mikor ez, vagy az a leány körülfogott: csak mindegyre arra gondoltam, édes istenem, ha ő szeretne így engem! De rám se nézett s ha nem futott előlem, hát úgy nézett rám, mint valami gazemberre…
Nem voltam én soha duhaj, csak a mióta magát ismerem. El akartam felejteni, ki akartam verni a fejemből. Arra gondoltam: ni, hisz van itt lány, aki szeret s a kit szeretni lehet, minden ujjamra akár kettő; az ujjamra került, de a szivemre nem! A kit az megszeretett, épen az hányt fitytyet reám, megvetett, kigúnyolt, meg is érdemeltem: mért nem tudtam elfeledni!
Lássa, most záros szobában ülök véle egyedül; úgy szeretném megölelni, a vérem mindegyre vonna kis édes ajkához s alig merek rá is nézni! Tudja az isten, maga nem olyan lány, mint a többi…
Magát szivesen elvenném, nem mára, holnapra, de egy egész életre s nemcsak férje lennék, de szolgája mindétig, a meddig akarná…!
A lány behúnyta szemeit, úgy hallgatta a szavakat, melyek igazságában nem kételkedhetett.
Irtózatos dermedtség s forró érzés váltogatta egymást lelkében, testében. Szeretett volna meghalni e pillanatban, de szeretett volna élni is, de ennek a legénynek ölében.
Úgy érezte, hogy azok a szavak, melyek itt alig hangzottak el, nagyrészt az ő szivének szavai. A gyűlölet, amit eziránt az ember iránt érzett, csak burka volt forró, de elnyomott vágyának. Homályos, de erős sejtelme volt, hogy ez eddig ismeretlen, soha nem érzett, de végtelen boldogságot találna fel e legény karjaiban.
Az után, a mik történtek, kénytelen volt megundorodni magától e mindjobban erősödő érzéseért. Az őrület környékezte s a legény szavai mégis olyan jól estek neki; szótlanul el-elfúló lélekzettel, halotthalványan, csak hallgatta hallgatta…
– Isten tudja! magával szemben az én öles termetemmel is gyermeknek érzem magamat. Ha veszett életem, mulatásaim közepette csak egyszer emelte fel volna ujját: »Flóris, ezt ne tedd!« – meghunyászkodtam volna, mint gazdája szavára a feldühödt eb. Mindég olyan vágyam volt, lábai elé tenni bozontos fejemet, hogy nyakamra lépjen. A mohó vágy, mely a lánysereget felfalatá velem, mint farkas a bárányt, – magával szemben olyan szelíd volt mindég. Arról álmodoztam, eszeveszett mulatozásaim közepette a kéjektől részegen arra gondoltam: ha férje lehetnék, megcsókolhatnám kezét, élnénk együtt, csendesen… Hogy elfeledném az utczát verekedéseivel, hogy otthagynám a korcsmát bora- és leányaival, hogy lábai előtt olvasgassak érzékeny történeteket…
Maga tehet arról, ha rosszá lettem, gonosz vagyok. Magának kellett volna megváltania s hidegsége, megvetésével, csak könnyelműségem növelte őrültséggé…
Tudom, hogy nem szeretett, érzem, hogy most sem szeret, soha se is fog szeretni… Odaenged az ördögnek, hadd marjon meg, hadd faljon fel, mit bánja maga az én tönkre tett életemet!… De nem azért mondtam én el ezeket magának, hogy szerelmeért könyörögjek, – úgy is tudom, hogy hiába! – hanem hadd tudja meg: hogy maga az én elvesztem, halálra vívó hóhérom, ezzel a gyenge kis képével, ártatlan szemei, szelid jó lelkével…
A butorok egyre pattogzottak a szobában az irtózatos melegtől. Az a kevés bor, melyet a legény poharának aljában meghagyott, szinte forrott s az elolvadt méregtől, szinte sárgára vált.
Lina hevesen, mohón kapott e pohár után s utolsó cseppig kiitta. Aztán mintha megkönnyebbült volna, felsóhajtott; arczára ismét kiült a kellemes, üde pir. Szemei újra felcsillantak, mosolygott, egyszerre nagyon víg lett. – Odafordult a legényhez s vállára tette kezét:
– Flóris, én is szeretem magát!…
A legény a földre rogyott s átölelte a leány térdeit. Nem tudott szólani s ha tudott volna is, beszédét elnyomta volna egyszerre kitörő hangos zokogása…
Lina mosolyogva hagyta lábait megölelni. Arra gondolt, hogy milyen édes meghalnia ezzel a legénynyel, ha már nem élhetnek együtt. E pillanatban elfelejtett mindent: beteg, szerencsétlen testvérét, atyja szégyenét, csak azt tudta, hogy ez a legény miatta volt szerencsétlen, gonosz s hogy szereti, imádja őt s ő is viszont érez iránta, nem ma először, hanem talán már – ha elfojtva, ha félreismerten is – de régen, nagyon régen.
Ott térdelt lábai előtt a világon a legszebb, legkedvesebb férfi s az, ki megvetéssel tiporta leánytársait, most: az ő lábait boritja csókjaival, kezéért esd…
Lehajolt hozzá, körülölelte fehér, forró nyakát s összevissza csókolta:
– Szeretlek, én is szeretlek, nagyon szeretlek…
Flóris felállt. Megcsókolta a leány kezét s halk, reszketeg hangon így szólt hozzá:
– Menjünk innen, itt nem tudnék magamnak parancsolni: jerünk az apádhoz, attól kérlek el s addig se éjem se napom, nem iszom, nem alszom, mig a pap előtt nem állunk…
– Maradjunk – szólt a lány.
Flóris felveté reá szemeit:
– Istenem, meg akarsz őrjíteni!
– Megmérgeztelek! – suttogá Lina.
A legény szivéhez kapott. Hirtelen pokoli fájdalom áradt szét teste minden részén.
– Miért?
– Mert megcsaltad a testvéremet, mérget tettem poharadba, reggelre meg fogsz halni.
Flóris irtózatos erővel szorítá magához a leányt:
– Jól van, a te kezedtől szivesen meghalok!
– S én véled leszek holttá – mert szeretlek s nem lehetek a tied.
Perczekig nyugodtak egymás karjaiban némán, csak szivök hangos verése s a lány heves lihegése hallszott.
A tánczteremből behangzott az őrületes zsivaj s a zsivajon keresztül törő víg dallamok s egy rekedt hang:
– Sák elegánt…
S egy másik:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
Itt benn, a forró kis háló-fülkében az egymás keblén nyugodó szerelmesek nem hallottak mit sem. A lámpa kialudt, a kályhában a parázsból üszök lett… s az egymásba forrott, égő ajkak is kezdtek hűlni…
III.
Reggel a »Riska tehén« táncztermében két halott volt kiterítve. Egymásba fonódott tagjaikat nem lehetett elválasztani. Máskülönben látszott rajtok, hogy nem birkózásban kerültek így együvé.
Béni mester, a kis mulyának látszó mosónéval csakhamar megjelent a holttestek előtt. Irtózatos düh fogta el, a mint meglátta a szederjes, merev alakokat.
Elfordítá tőlük fejét s fuldokló zokogás közt, kezeit ökölre szorítva kiáltá:
– A nyomorúlt ringyói!…
A mosóné ráborúlt leánya holttestére s zokogva csak annyit szólt:
– Én édes leányom…
És miután a holttesteket beszálliták a Rókusba, hazament: könyes szemekkel, elkínzott szívvel, de azért gyöngéden megfüröszté az újszülöttet, aztán hátra nézve a teknőben gőzölgő, az állástól megsárgúlt fehérneműekre, így szólt:
– Ó istenem! Nem tudom kiöblögetni ezeket a ruhákat, elvesztem a kuncsaftjaimat mind… mind…
VI.
Comtesse Sapho.
I.
Baanföldi Baan Aba gróf tizenegy község örökös ura – ezelőtt 40 évvel – ott gyunnyasztott a kerevetnek szolgáló ládán s főtt kolompért – már kihűlt főtt kolompért evett. A burgonya morzsái a kopottságtól fényes kabátjára hulltak s Baan Aba gróf, Szent-Szajol, Kis-Tarcsa s ezenkivül még 9 más község »örökös« ura – még csak ezelőtt 40 évvel – apránként, gondosan szedegette fel az apró hulladékokat s végtelen elegáncziával – de leplezhetlen mohósággal – költé el.
A szoba közepén elaggott, összetört, kopott fényében, szinte nevetséges aranyozott facsillár alatt iróasztalnak szolgáló láda előtt ült s írt egy szőke, súgár leány. Keze járt, világoskék, kedves szemeivel mereven maga elé nézett.
Valami versen gondolkozott s a készen levő strófákat kellemes, de sajátságos hangon reczitálta el magának. A legutolsó strófánál letette tollát s a ruhájáról lakmározó alak felé fordúlt:
– Mikor jön meg az Erard-féle zongora, papa? Ezt az új költeményemet szeretném zongorakiséret mellett elszavalni néked…
E pillanatban egy egér szaladt végig a szobán s egyenesen az ajtó felé tartva, rést keresett, hogy a szabadba menekülhessen.
– A nyomorúlt! ez is elhagy; – mormogá Aba gróf s az ajtó közé szorúlt egérkének kinyitá az ajtót. Majd kondor, de őszült fejét megvakarva, felelé leányának:
– Erard-féle zongora… igen… fekete ébenből, 3500 frt… rövideden megérkezik, kis lányom…
És valóban; a zongorához való taburett – kék atlaszszal bevont reneszánsz-ízlésű kis szék – s aranyozott ébenfa kotta-tartó, bár a számtalan hurczolkodástól ütött-kopottan, már ott hivalkodott a gyalulatlan ládákból álló bútorzat között s régi időkről, boldog, vagy legalább aranytól fényes napokról beszélt.
A szoba hátterében szinehagyott kartonfüggönyök szakadékain által vetetlen ágy látszott. A rokkant, csonka oroszlánlábak, melyen a rongyos, rozzant alkotmány nyugodott, csikorogtak, dülöngőztek a fényezetlen, sőt piszkos fenyő-pallón. Ha tudnám, hogy a fa is eszmél, szeretném azt mondani, hogy a rokkant oroszlánlábak azokra a perzsa szőnyegekre gondolnak, melyeken szépen kifaragott körmük puhán nyugodott egykor.
Comtesse Sapho, az a szép súgár leány, felállt és kopott ruhájában koldúsnőre, méltóságos, büszke tartása pedig egy grófnőre vallott. Határozatlan lépésekkel, tapogatózva lépett a függönyhöz, melynek elrongyolt korczait oly mozdulattal hajtá félre, mintha atlaszból volnának azok. Leült az ágy szélére s összegubbaszkodva remegett a hidegtől.
Aba gróf fel s alá járva a szobában, meg-meg állott s gyöngéden nézett didergő leányára:
– Javul-e a szemed, Ilonka?
– Mondtam papa, hogy ne nevezz engem többé Ilonkának, én Sapho vagyok… A szemem, a szemem… egy idő óta alig látok vélök… Érzem, hogy a láthatatlan hályog ereszkedik lejebb, mind lejebb… Az alakok szinét, szétfolyó körvonalait még látom, de tisztán mit sem tudok már megkülömböztetni… Aztán ez a maró levegő minduntalan kápráztatja, gyengiti, könyeket csal belé…
Ó ne hidd papa, hogy ilyenkor szivem sír. Tudom én, hogy ez a mi nyomorúságunk csak időleges s ha epedő vágygyal gondolok is vissza arra az időre, midőn saját palotánkban bőségben, királyilag éltünk, azért nem keserít el az a nyomor, mely most ölel bennünket, az a száraz kenyér, mely alig akar ajkamban megnedvesülni… Érzem, hogy ez a 3 éves kín nem tart már sokáig, bízom az istenben, bízom te benned…
Aztán én nem is érzem itt magam rosszúl. Bár itt vagyok veled, még sem vagyok itt. Ez az aranyos csillár visszavisz régi kis szobámba. Régi kis szobámban illatos hálófülkébe… A menyezetes ágy előtt látom könyves-asztalomat, a sarokban virágaimat s a nyitott ablakon beözönlő fűszeres illatokat, melyekkel a park fenyő-virágai köszöntenek… Ah, én grófnő vagyok itt is. Tudd meg, hogy én herczegek s herczegnőkkel beszélek, leülök asztaluknál, mulatok mulatságaikon. Felidézem ezt az egész világot képzeletemben s míg megírom róluk történeteim, dalaimat: addig velem vannak; de nem tudnak elhagyni azután sem. A költészet lebilincseli őket. Boldog vagyok. Van vágyam, van czélom s ezeket oly világosan látom magam előtt, hogy úgy tetszik, mintha egészen beteltek volna már is…
Csak egy emlék keserít. Mintha ma is látnám – tudod még akkor épek voltak szemeim – midőn rádrohantak az uralkodó hatalom emberei, elkobozták jószágaidat, elvették legutolsó bútorod s kivitettek palotádból… Azt hiszem, tizenöt éves voltam akkor. Vagy tizenhat? Egyszerre kinn voltunk az utczán… Szegény mama, ő meghalt bánatában…
Téged sajnállak. Te nem erre a nyomorra vagy teremtve. Hanem, nemsokára megváltozik az uralkodó hatalom s téged visszahelyeznek birtokaidba, melytől hazafiságod miatt fosztottak meg… Mikorra várod a kormányváltozást?
– Mindennap. Hanem ha akarom, még már ma ismét a régi úr leszek. Csak egy levélkét kell írnom a miniszterelnökhöz, ilyen tartalommal: »Belátom, hogy vétettem önök ellen; megváltoztak elveim s önök közé állok!« – Akarod ezt, Sapho?
– Inkább haljunk meg éhen papa, mintsem hogy lemondj elveidről…
Aba gróf hevesen ölelé meg leánya megsoványodott, de még mindég szép nyakát. A leány atyja keblére rejté szelíd, de mégis büszke szép fejét:
– Hanem éhes vagyok egy kissé papa; nincs egy kis kenyér?
– Nem hozott a kenyeres asszony; elfeledte. Pompás burgonyát küldött a vendéglős »à la anglesse« – eszel?
Comtesse Sapho falatozni kezdett. És midőn elkölté vacsoráját, megcsókolva atyja homlokát, aludni tért.
Estve 9 óra felé járt az idő. Aba gróf egy lóczára hajtá fejét. Nem akart aludni, de nem is tudott volna. Egyáltalán pórias szokás éjfél előtt elaludni s ő nem is tudá grófi hajlamait levetkőzni.
Sylvester estvéje volt. Gróf Baan emlékezett három év előtti Sylvesterjére. Monakóban a kártyaasztalnál… Ekkor veszté el legutolsó negyvenezer frankját. A rimánkodásra kapott vissza belőle annyit, amennyiért haza Magyarországba utazhatott. Még elég korán jött arra, hogy javainak árverésén jelen lehessen. Az adósságok lassanként felemészték milliónyi értékű vagyonát. Felesége – egy báró Panáry-leány – öngyilkossággal menekült a szégyen s a nyomor elől… Szegény kis Ilonával nem lehetett közölni az igazságot. A gyenge szervezetű leányt megölte volna a rettenetes való. Aba gróf úgy találta ki a »jószág-elkobzás« meséjét. S a fájós szemű kis leány képzelgősen szentimentális lelkülete hajlandó volt elhinni e hazugságokat. Egy képzelt világban élt s jól esett, ha más e képzelt világot még bővítette…
Aba gróf csalta leányát, bár ő nagyon is tisztában volt a valósággal; különösen most, hogy belátta küzdelmeinek haszontalanságát. Akarata, teste belefáradt a küzdelembe. S mig leánya estvéli imáját imádkozá rozzant ágyában, egyetlen s utolsó kincsét: megtöltött revolverét mohó, mégis kínos érzéssel szorítá meg zsebében.
Három évi küzdelem után ma már szilárdul meg volt győződve arról, hogy elébb-utóbb éhen kell elvesznie, ha csak maga nem veszti el magát előbb. – Egész életében a pénzköltésben gyakorolta magát s most vénségére nem tudott megtanulni pénzt szerezni. Semmi néven nevezendő mesterséget nem tanult, nem tudott; ha csak grófi voltát nem vesszük mesterségnek. Három nyelvet beszélt ugyan: magyarúl, németül s francziáúl; de jól egyiket sem tudta. Irása is egészen »grófias« vala, ép úgy, mint gondolkodása; tehát mind a kettő blazírt, hanyag, szórakozott. – És mégis: tönkrejutása után kevés időre reménye volt ahhoz, hogy a miniszterium – tönkrejutott arisztokraták dajkálója – behelyezi valami sinekurába… vagy valahová jószágigazgatónak nevezi ki. De az ellenzék egyik Kátója – »egyik«, mert sokan voltak! – neszét vevén a dolognak, dörgő s akkor nagy zajt csapott, interpellácziót intézett a miniszter úrhoz. A Baanföldi Baan Aba gróf múltját szellőzteté s oly adatokat hozott napvilágra, hogy a miniszter Aba gróf alkalmaztatását kénytelen volt desavuálni. Sőt kijelenté, hogy Aba grófot nemcsak hogy jószágigazgató, de még írnoknak sem nevezte volna ki. Az ellenzék »egyik« Kátója köszönettel vevé tudomásul a miniszter válaszát, bár magában dühösködött, hogy filippikája megtört a miniszter taktikáján. Az egész dolognak Aba gróf ivá meg a levét. Szellőztetve lőn múltja, mely épen nem volt tisztességesnek mondható. Nem követett el – nem volt addig rászorúlva ilyesmit elkövetni, – melyért a btkv. nevében szólíthatták volna felelősségre, de nagyon is sok olyasmit tett, melyért általános megvetés szokott az osztályrész lenni, a mi külsőleg olyan moralis társadalmunkban. Különben, ha 1792-ben s franczia grófnak él, ha száz élete van is, a lámpavasra kerül…
Aba gróf nem született becsületes embernek. Őse is árúlásért kapta a grófi koronát; mért lett volna jobb »dicső« ősénél ő? Hanem az szép volt még tőle, hogy belátta, mikép becsületes embernek nem született. Sőt ezt a véletlent sajnálta is mostan. Ha becsületes múltja volna, hát most nem fordúlna el tőle – leányán kivül – mindenki. Az ember végtére nem is tudja, mire jó a becsület! Az arisztokraták, kik különösen színére oly sokat adnak e portékának, ajtót mutattak neki. Famíliája kihalt, ő volt az utolsó Baanföldi Baan. És ha lett volna is rokona? Hisz még közönséges emberek között is megtagadják a szegénynyé vált rokont, hát még ott, hol a családiasságnak nyoma sincs: az arisztokratáknál!?
Aba gróf végtére is kénytelen volt felcsapni írnoknak a kataszternál. Meghamisította okiratait: kitörölte belőlük a grófi jelzőt. Mégis megkérdezték: nem rokona-e a hirhedt Baan grófnak. »Nem hallotta még nevét sem említeni!« – felelé Baan gróf. És talán diplomatikusan cselekedett ez egyszer; de később még sem elég okosan viselkedett s elébb-utóbb elárulta magát grófi gőgje s ügyetlensége által. Elküldték. Mit volt mit tennie: folyamodott a legutolsó kenyérhez és ujságíró lett. Egy hyper-demokratikus zúglap közölte irtózatos nyelven írott nézeteit a magas és nem magas politikáról. Egy időben azonban egyszerre feltünően okos czikkeket írt; a dolog feltűnt, a turpisság kisűlt: a gróf egy általánosan ismert német lapból plagizált. A dolog beszéd tárgya lőn, sőt egy republikánus – ki vezérczikkeit nem a közeli s banális német, de a távolabbi s intelligensebb angol sajtóból lopta – nagy zajt csapván belőle, felhasználta az alkalmat egy nagy szenzácziót keltő czikk irására! »A sajtó elsekélyesedése« – czím alatt.
És Aba gróf ismét kenyér nélkül maradt. Nem mutogatta többé dörgedelmes czikkeit szegény comtesse Saphonak, ki szilárdul meg volt győződve édes atyja lángeszéről…
A »lángész« azonban nem hagyta magát. Ujra kenyér után nézett. Beállt egyik hordár-egyletbe pátronusnak s bankot alapított nekik: »Munkás méhek kasa« czím alatt. A bank gyöngyen virágzott – és mint minden virág – elvirágzott; prózában szólva: megbukott. Aba grófot a némi merész fináncziális műveletek miatt setétre akarták tenni, de bizonyitékok elégtelensége miatt végtére is felmentették, de ismét kenyér nélkül maradt.
Tehát eljött az idő, hogy »feltalálóvá« legyen. Mész-, faggyú- s viaszkeverékből egy kenőcsöt alkotott s elnevezte szakállhagymának. »Gróf Baan Aba szakállhagymája«, igy szólt a czím egy rengeteg 9 ágú korona alatt – az ujságok hirdetési rovataiban. De egy, szintén szakállhagymát gyártó tanár napnál világosabban megmagyarázta a közönségnek, hogy a gróf szakállhagymája milyen haszontalan s hozzá mily ártalmas mixtum és a gróf a világon a legnagyobb csaló. Eme utóbbi szavak miatt oszt a gróf sajtópert indított a tanár ellen. Egy fiatal, feltünésre vágyó ügyvéd drágán fizette ugyan meg neki, hogy reá bízta védelmét, de védőbeszéde elhasalt, a tanárt felmentették, a »csaló« Aba grófon száradt a temérdek szakállhagymával együtt, melyre többé nem szállott egy tudatlan csíz sem…
És elkezdődtek a nyomor borzalmas napjai és úgy látszik, nem akartak véget érni. Az utolsó ép butordarab is a zálogházba vándorolt. A revolveren kivül nem volt értékesíthető tárgya Aba grófnak.
A tizennégy uradalom gróf ura – ezelőtt negyven évvel – arra gondolt: hogy e tárgyát is értékesítse. Milyen pompás eszköz: egy csattanás és vége van miden »Szakállhagymás« históriának. Aba gróf pedig unta már ezeket a dolgokat. Beléjök fáradt. Vágyott a nyugalom után. Zsebében a forgó pisztoly egyre ajánlotta magát: »a nyugtalan vérkeringés biztos arkánuma vagyok én…!«
Már késő éjre járt az idő. Comtesse Sapho nyugtalanúl hánykolódott ágyában. A szobában nem volt épen meleg a levegő. Az egyetlen pohárban álló viz az ablak deszkáján tán befagyó félben is vala… Comtesse Sapho elfojtott zokogása hallatszott fel az álmatlan éjben…
– Mért sírsz kis lányom?…
– Ó nem a szivem sír, papa…
A gróf kivette zsebéből a revolvert s egy ládába tette. Szerette leányát. Hát tulajdon édes magát se szeretné az ember? Elhatározta, hogy ennek kedvéért még vár egy kissé az öngyilkossággal. Azonfelül még bizott valami véletlenben, mely kiemeli a hinárból. Magára fekteté – a minek alant kellett volna lennie – azt a reves szalmazsákot s igyekezett elaludni. Nehezen jött az álom szemeire. Hozzászokott volt kapuczinerezni lefekvés előtt s már 4 hónapja kávét sem látott. Azonfelül a szegény kis Sapho benn-bennszakadó sírása nagyon kellemetlenül hatott reá. Sejtette okát; e kínos napon elfeledte megmondani a kicsikének, hogy találkozott eszményképe, Barna báróval s hogy ez üdvözli őt… s alig várja, hogy tiszteletét tehesse…
Megmondta hát most ezt a mindennapon elmondott hazugságot.
És szavaira csakhamar végleg benszakadt a szegény kis lány zokogása…
– Óh, ne hidd papa, hogy a szivem is sír, midőn szemeim könyeznek!… – szólt és elszenderülve, boldog, kéjes álmok tették könnyüvé fantasztikus, ártatlan lelkét.
Csend lőn a barlang-hideg szobában. A gróf Baan-család bár úgyszólván dermedt tagokkal, de mélyen aludt…