Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések

L’ART POUR L’ART.

1.

A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és Spanyolországról.

De én hirtelen megszakítottam. S azt kérdeztem tőle:

– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?

– Nem tudom, – csodálkozott ő. – De miért kérdi?

– Megmondom, – feleltem. – Amiket most oly szépen kifejtett, ha nem is ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának, mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. L’art pour l’art. A festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez, árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt, árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket, zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok: ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle egyebet? S ha künn ültök a Café de la Paix előtt, s azt a kedves sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet, honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín, folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény, árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak azért, hogy igazatok legyen a ti l’art pour l’art-otokkal? S most rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi, noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei. Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben, foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer nem novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… Azt mondom, lantos, megrikass, vagy e nehéz szív megszakad! fuldokolja e kép minden foltja, színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:

Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu, álmatlan, hallgatag éjszakákon:

2.

A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és Amerika ott tolongott a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.

Megszakitottam.

– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban, idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a muzsikából, én százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs, hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés körébe vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt mondják: L’art pour l’art. A zenész nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát irjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.

3.

Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam, mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:

– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang, nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat, amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak, szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában, mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.