Emlékem tőle nincs egyetlen:
Se kép, se hajfürt, se levél –
Gyülöltük egymást mindaketten.
Ő lángoló volt és kegyetlen –
Igy szeret a hűtlen személy,
S én boldogtalan így szerettem.
Kit már a gyülölség se fűt
S kiejti a fegyvert kezébül.
Emlékbe hajfürtöm, nincsen róla képem,
Levelét nem őrzöm – gyűlöltük mi egymást
Mindenféleképpen.
Ő gyötre kegyetlen’, búja szerelemben –
Igy szereti egymást hűtelen asszony meg
Boldogtalan ember.
Annyi üdvösségnek, annyi csóknak, annyi
Könyűnek utána,
Kit már a gyülölség sem kapat erőbe,
S elejti a fegyvert.
* * *
Zsidóról való fordításra a mi nyelvünk és verselésünk igen alkalmas, nyilván a keleti gondolkodás, a gondolat menetével való verselés közösségénél fogva. Főképp a magyar alexandrinus, ez a testté vált antithezis és parallelizmus. Valamikor megpróbáltam a Jeremiás Siralmait ilyen mód lefordítani. Az elejét ide irom:
ÉCHÓ.
Jeremiás Siralmai első fejezetéből.
Aki oly népes volt, ma milyen magányos,
Aki olyan úr volt, jaj, ma milyen szolga,
Tegnap hatalom volt, ma hübér a dolga!
… Éjten-éjjel könnye végig pereg arczán,
Barát is ellennel üte pártot harczán,
Szakmányba, robotba veretett Jehúda,
Szorosba szorúlva menekülő útja…
Puszta kapui közt ünnepet nem űlnek,
Sóhajtoz a papja, szüze jajveszékel,
Önnönmaga terhe keserű kedvével.
Ellenese fő lett, boldog a bántója, –
Isten e sort rája sok büneért rója,
Isten akaratja, hogy rabszíjjra fűzve
Fiait az ellen maga előtt űzze.
Fejedelmi futnak, mint a bujdosó vad,
Mint a kergetett őz, legeletlen, étlen,
Üldői elébe roskadva erőtlen…
Jeruzsálem a mult hunyt fényire gondol;
Segitetlen hullott ellenség kezébe,
Nevetik a vesztét, nincsen aki védje;
Bűnös Jeruzsálem, mint a kivert némber,
Megveti, ki látta meztelenségében,
S hogy szennye befolyta ruhája szegélyét
Szörnyű sülyedésben nem látta be végét.
Hogy’ nyujtja ki karmát sok kincseim ellen;
Nézd, szentek szentjébe a pogány had árad,
Községedből őket noha ki is zártad.
Zokog az éhes nép, betevője nincsen,
Kenyeret vásárol a sok ősi kincsen,
Megromlik a lelke étlen, kenyeretlen:
Ó, nézdd, örök isten, milyen falánk lettem!
Tekints ide, szánj meg nagy veszedelmemben,
Gyászt láttatok-é már, mint mostan amílyet
A haragos isten im énvelem űlet?
Lábam elé hálót vesztemre terített,
Megtépte a szívem, megtörte a lelkem,
Jaj, a pusztulásnak dobott oda engem!
Nyakamba keríti, szorosra viszálja;
Idegen kéz tartja leszögezve vállam,
Idegent hítt isten gyülekezni nálam.
Mint őszszel a szőllőt, szüzeim tiporja,
Nincs, aki vigaszszal lelkemet éleszsze,
Nyakamon az ellen és fiaim messze…
* * *
A mi parasztunk húsevő állat – s nem tudom, ez kulturképtelenséget vagy kulturképességet jelent-e. Elmélet szerint kulturképességet kell jelentenie; mentül nagyobb igényű a nép, annál nagyobb a fogyasztás, a termelés, az erőkifejtés, a kultura, s minden kulturnemzet meggazdagodása alsó osztályai igényeinek megnövekedéséből származott. De viszont nálunk nem a husevő magyar paraszt boldogul, hanem a fukar s rosszul táplálkozó sváb. S magyarnak elképzelhetetlen, micsoda szegénység volt az, melyből a német népek mai gazdagságukba fölverődtek. Van Gottfried Kellernek egy svájczi novellája, melyben egy kisvárosi család idilljét rajzolja, amint a gyerekek összevesznek a kásás tál körül, mert kiki úgy ás kanálkájával mesgyét a kásába, hogy a tetejére öntött zsír őfelé ömöljön. A gyerekek azon a csöpp zsíron vesznek össze, mely a halom kása tetején árválkodik – s ez a svájczi költő szemében idill! Vagy van Hebbelnek egy szép verse, melyben elmeséli, hogy mikor a multakon elmereng, apja-anyja képével egy kutya alakja is kikel a sírból. Ez a kutya volt néki dajkája, nevelője, gondviselője, játszó pajtása, akivel együtt játszottak, együtt háltak, egy kenyéren éltek. Igy tartott ez mindaddig, míg, mint a vers mondja, a kutyának bűnül nem rótták fel, ami a fiúnál erényszámba ment: azt, hogy nőtt és gyarapodott. A kenyér nem futotta kettőre, a kutyát el kellett adni s a kis fiú magára maradt, nevelő és pajtás nélkül – s ezt nevezik ők gyermekkori emléknek!
* * *
Mintha igaza lett volna Plátónak, aki szerint e földre küldetésünk előtt az ideák országában éltünk, s a földi dolgok fogalmait onnan hoztuk magunkkal: vannak írók, akik a nosztalgia szépítő s alakító emlékezetével nézik a dolgokat, s bár világosan látják azokat, olyanoknak írják le, aminőknek csak kéne lenniök. Részletekben realísták, az egészben fantaszták, s aki írásaikat szó szerint veszi és logikával méri, úgy jár, mint a mosómedve, ha czukrot kap: addig mártogatja a vízbe, mig elolvad a talpai közt.
* * *
Vannak derék, illedelmes, megnyugtató írók, akiknek kerítés van elméjük körül s az én elmém kerítéseit sem bántják. De vannak komisz, tolakodó és nyugtalanító írók, akik nemcsak maguk látnak tovább az orruknál, de engem is rákényszerítenek, hogy tovább lássak, vagy legalább is tovább nézzek. Lelketlenségük abban áll, hogy a pénzemért nem is a saját gondolataikkal ajándékoznak meg, hanem magamból préseltetnek velem új gondolatokat, s mikor leteszem könyvüket: nemhogy megszabadulnék tőlük, de akkor kezdenek igazán velem lenni. Azok az igazán nagy könyvek, amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: Hát kellett ez nekem?!