HOLUBÁR.
Hatszáz éve, hogy Petrarca született, ötszázharmincz, hogy meghalt, s az ő szonettjei mégis… hadd állok itt meg egy perczre.
Az öreg Spencer hátrahagyott önéletrajzában feltűnést keltett vagy húsz sor, melyben a vén angolszász az ő szokott száraz öszinteségével megírja, hogy nem ismer unalmasabb s nevetségesebb olvasmányt a régi jó Homérosznál. Semmi sem tetszik neki benne. Még a világról való gyermeteg felfogás sem, melyet inkább barominak itél, mint gyermetegnek. Még az események sem tetszenek neki, melyek, úgymond, utálatosak s egyhangúak. Még az emberek sem, akik egyszínű árnyékok. Még az előadás bája sem kapja meg, még a híres állandó jelzők sem gyönyörködtetik, sőt ezek azok, amik különösen kétségbeejtik, őszi eső módjára kopogó egyformaságukkal. Az olvasó megdöbben, de aztán elgondolkozik, mint mindenen, amit Spencer ír. Lehetséges ez? Ennyire tévedtek volna évezredek, vagy legalább is évszázadok, melyek műveltség s ízlés dolgában a mi ágyunk megvetői voltak, s amiken végig, mind e mai napig, a művelt európai emberiség gyönyörűséggel olvasta, iskoláiban örök mintának tanította Homéroszt? Vagy Spencer tévedt volna ennyire, az a Spencer, ki nemcsak hogy Arisztótelesz és Spinóza óta a legtöbbre gondoló elme volt, de, különösen kisebb tanulmányaiban, a leglégiesebb, a legművészibb művészetnek: a stílusnak oly finom megértője? Hiszen igaz: mi mai emberek a homéroszi verseket bizonyára nem élvezzük ugyanazzal az élvezettel, mint a régi görögök. Világuknak ismeretével, czélzásaikról való tájékozottsággal, sajátosságaik iránt való türelemmel kell nekikülnünk – csupa megszerzettséggel s eltökéléssel, amire a régi görög csakúgy nem szorult rá, mint mi nem, ha nekiülünk olvasni Miltont. De végre is a mai művelt japán vagy indus ember, ki más vallás és más világnézet hagyományaiban nevelkedett, ugyanúgy állhat szemben Dantéval és Miltonnal, mint mi állunk szemben Homéroszszal vagy Kalidászával – s lehetetlen, hogy a Dante borongó fönsége, a Milton fülledt szertelensége meg ne kapja még akkor is, ha minden sorához lexikonból s szótárból kell kikeresnie az értesültséget. Hiszen éppen Dantéval magunk sem állunk sokkal jobban, sőt sokszor azzal az örökkévaló költővel sem, ki nálánál ötszáz évvel áll hozzánk közelebb: Goethével. Ki olvassa, még fajtájabeli ember is, Dantét, Shaksperet, Goethét azzal a meg nem akadással, azzal a tökéletes vele egy úton járással, mint ahogy mi olvassuk Arany Jánost, s általában a mai minden nemzetbeli művelt ember olvassa például Gustave Flaubert-t? Mindazonáltal ki ne érezne olvastukra szinte testi gyönyörűséget, s kinek ne fokozná e gyönyörűségét, ne tenné ízesebbé s változatosabbá, hogy hol itt, hol ott olyasmire akad bennük, ami magában véve, a mi mai ízlésünk szerint, már szárazság, ízetlenség vagy értéktelenség, de az egészet éppúgy megízesíti, mint az ételt a fűszerszám, ami magában szintén élvezhetetlen. Nem, Spencernek bizonyára nincs igaza, Homéroszról szólván. Nemcsak a jó Homérosz: a jó Spencer is aludt néha; ő is olyan volt, hogy ami ereje volt, az volt fogyatkozása is, s ez a csupa tudatosság és csupa értelem ember nem tudta átérezni az együgyűség s az ártatlanság bűbáját. Nem, Homéroszról való itéletében nincs igaza, de igaza volt abban, igazi spenceri cselekedetet mívelt azzal, hogy ez itéletét le merte írni. Mert ahogy ő volt Homéroszszal, úgy vagyunk sokakkal, kiket a hagyomány nagy művészekül állít térdhajtó tiszteletünk elé, és sokan, kik művészi átérzésre fogékonyabbnak merik magukat itélni az elfogult öreg angol tudósnál. Sokakban gyönyörködünk vagy elhitetjük magunkkal, hogy gyönyörüségünk telik bennük, kikkel szemben ez érzésünk csakis eltökéltség, s vagy gondolat vagy bátorság nélkül való meghajlás a hagyomány tekintélye előtt. Idegeinket hihetetlen könnyűséggel csalja meg a sugallat – hogyne csalná meg épp azt a fajta itéletünket, a művészit, mely tisztára idegek munkája? De ha, megfordítva: kellő eltökéltséggel, fegyelmezett függetlenséggel úgy ülünk neki olvasásuknak vagy úgy fogunk bele nézésükbe vagy meghallgatásukba, hogy csak az tessék bennük, ami igazán tetszik: nem egygyel szemben feltámad bennünk a szentségtörő kérdés: ugyan mi tetszhetett ezen a mi szegény apáinknak, őseinknek, hajdankori embertársainknak?!
Itt van példának a derék Petrarca. Az irodalomtörténetnek legkihívóbb incselkedése, hogy történeti hatás, nyelvi jelentőség s időbeli sorrend az olasz irodalom történetében ezt a férfiút elutasíthatlanul melléje állítja éppen Danténak és Boccacciónak: egyiknek a legfenségesebb, másiknak a legüdítőbb jelenségnek, kikről azon időkből művészi s emberi mintáinkról emlékezésünk maradt. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész, mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával tipusa azoknak az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek egyedárúságra. Megjegyzem, hogy én ezen kortársainkról a világért sem akarok becsmérlően szólani; a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van rájuk, a szükség pedig jogot ad nekik az életre – s a kellő szerénység, maguk értékelésében a kellő alázatosság határain belül, s valameddig maguk sem követelik, hogy munkájuk értékelésében az igaz művészek mellé állíttassanak: keresetük s munkásságuk éppoly tisztes, mint minden egyéb ipari foglalkozás. Ám Petrarca nem tekintette magát ilyen mesterembernek, s joga volt, hogy ne tekintse, mert mások sem tekintették annak. Ha ő maga kételkedett volna tehetségében s hivatottságában: ott volt egész kora, mely elandalodott az ő költészete báján; ott voltak társai, a nagy költők s nagy művészek, kik társuknak, sőt mesterüknek tekintették. Ha előre lát vala századokba: századok itélete erősítette volna meg önérzetében, s ha nem veti meg, mint a régi magyar krónika, a köznép együgyű csacsogását, erősítésül s igazolásul szállott volna fel hozzá e mélységekből költészetének viszhangja. Ez nem lehet csalás s nem lehet képzelődés. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész, de az emberiség számos nemzedékére, s e nemzedékeken belül vezérlő s ihletett itéletű lángelmékre azon mód hatott, ahogy csak a legnagyobbak hatását tudjuk elképzelni. Az életben sokszor találkozunk hivatalosan s a közvéleménytől elismert előkelőségekkel, kiknek ez elismertetését sehogysem tudjuk tehetségükkel arányban levőnek tekinteni. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nincs ugyan tehetségük, de megvan bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jól esnek. Ugylátszik, vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek szintén ez a tehetségük van meg. Nem jók, de jól esnek az embereknek, s valameddig az emberek nagy többségének jól esnek, addig olybá kell vétetniök, mintha jók volnának.
A lélektan tudományának mai csudálatos nekilendülésében, melyben annyi kiváló elme kutatja a művészet lélektanát is: néhány legkiválóbbnak érdemes volna magát a divat lélektanára vetnie. Hiszen máris megállapított igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma s természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak. De érdekes volna ugyanily törvényszerűen kiszűrni, hogy mi az és van-e egyáltalában a világon az az általános emberi, amiről Goethe idejében annyit beszéltek; vagyis mi az a szép, ami minden időkben s mióta emlékezünk, egyformán a szépség hatásával volt az emberi érzékekre, függetlenül az idők váltakozó divatjától? Ez egyszerűnek tetsző kérdés, csak az benne a kényes, hogy körülbelől ellentmondás, mert majdnem azt kérdi: mi az, ami minden időkben a szép érzését keltette föl az emberekben, függetlenül attól, hogy mi kelti föl bennük a szép érzését?! Mert amily igaz, hogy a tekintély sugallata sok divatját mult szépséget fogadtat el szépség gyanánt a lelke mélyén unatkozó unoka előtt, olyan igaz az is, hogy a divat nem puszta sugallat; hogy keletkezése s uralma idejében az, ami divat volt, valósággal s a tekintély sugallata nélkül is tetszett az embereknek; hogy megragadta s elandalította őket, hogy viszhangzott lelkükben s belemarkolt idegzetükbe, oly hatalommal, mely érthetetlen az unoka előtt. Különösen érthetetlen, ha éppen olyan régiekről van szó, kiknek nagysága s fensége még az unoka itéletében is változatlan épen ragyog; kiknek elméjéhez s értelméhez a mai ember is úgy tekint föl, mint legfejlettebb példájához az emberi lélek képességeinek. Ilyen esetekben különösen bele kell őrülnünk abba, ha tudomásul vesszük, miben tudott gyönyörködni például Lionardo, kit értelem, itélet s ízlés dolgában az emberiség legnagyobb nevelői közé kell számítanunk még akkor is, ha, amit inkább csak sejtek és bizonyítani semmivel sem tudok: ha elméleteinek s kitalálásainak egy része nem az ő maga elméjében termett, hanem az araboktól tanult lett volna. Lionardónál, az ő feljegyzéseiben, számos anekdota is található, amiket a nagy ember itt-ott hallott, s amiket bizonyára nem jegyzett volna fel, ha nem mulattatják s nem gyönyörködtetik. Nos: ezek az anekdoták oly együgyüek, oly alantasak s kézzel foghatók, hogy hozzájuk képest a lőcsei kalendárium csupa Anatole France-i czélzás, finomság és irónia. Valamennyinek a hagyományos megadta neki a csattanója; mind akörül forog, hogy miután egyik ember a másikat lemarházza, a másik milyen módon adja tudtára az egyiknek, hogy emez a marha s nem ő. Ezenfelül ez anekdóták a nagy Lionardo előadásában még hosszadalmasak is; oly nehézkesen vannak elmondva, hegyük úgy elvész az előadás s az elmélkedés körülményességében, hogy ilyen terjedelműre a mai iró nagy lelki események taglalatát meri csak szétlapítani. S Lionardónak mindez tetszett! Lionardót ez megnevettette! A Lionardo értelmét e fordulatok megcsiklandozták, s a Lionardo formaérzékét e megszerkesztés kielégítette! Foglalkoztatta, megkapta s kielégítette, csakúgy, mint ahogy a Petrarca költészete századokon át valóban gyönyörködtetett, valóban meghatott, elandalított, még bátortalan, szinte bocsánatkérő utánzásra is serkentett olyan művészeket s elméket, melyek az értelem fellegvárában, a művészet kincsesházában nagy magasságban s dús gazdagságban tündökölnek a Francesco Petrarca földszintes pipereboltja fölött!
Holott a mi mai érzésünk szerint Francesco Petrarca sem abszolute, sem relative nem nagy költő, mint ahogy nem tudjuk sem abszolute, sem relative nagy férfiunak tekinteni azt a Holubárt, kit pedig Hollós Mátyás, a nagy, az átható elméjű Hollós Mátyás méltónak itélt arra, hogy fegyverét összemérje vele. Mert a mi mai érzésünk szerint a testi erővel való mérkőzés a parasztok, a gyerekek s a vademberek dolga, s egymást nem e szerint mérjük – Hollós Mátyás azonban még e szerint is mérte, s ez azt mutatja, hogy akármily Mátyások vagyunk, tudtunkon kivül mindannyiunkban bennünk lakik egy rész aznapi Holubár is.