Stílus
1914 május 17.
A windsori vig nők előadásában fürödtem meg az este az Operában. Kellemes előadás, elmés és vidám rendezés, s ez a mosolygóan kecses épület, lépcsőház, nézőtér, minden, melybe az ember minduntalan ujra beleszeret, mint egy huszéves lyányba… de nem erről akarok beszélni. Hanem a muzsikájáról. Milyen üde, milyen tiszta, milyen fakulhatatlan. És szubstanciózus muzsika, és német, de nehézkesség nélkül – nemcsak rajta érzik meg, hogy élt előtte Mozart, de Wagneron is megérzik, s éppen a legegészségesebb Wagneron, a Mesterdalnokokon, hogy ez az egészséges muzsika járt volt előtte. Itt abbahagyom, még mielőtt a muzsikusok körmömre koppintanak, hogy ne üssem orromat olyasmibe, amihez nem értek. Nem ütöm s nyilván nem értek – csak azt akarom megmondani s ehhez mindenkinek joga van, hogy egy idő óta elmondhatatlan jól esik melódiákat hallanom. Melódiákat, zárt melódiákat, virágzatokat, végző eséseket… mit mondjak: zeneszámokat. Ez nyilván visszaesés, de ugy érzem, hogy benne van a levegőben. A legfiatalabb öreg, Anatole France, legutóbbi regényében külön fuvoláztatja egy időnkbe szakadt görög isten-félével a melódia dicséretét, ezt tekinti isteni zenének, és bár ki nem mondja, de érezteti (mit szólna hozzá az antisemita Wagner), hogy ehhez képest a wagneri zenét éppugy zsidó barbárságnak s ördögiségnek véli, mint a kereszténységet a görög valláshoz képpest… A nézőtéren, leghátul, egy külön kis szégyenpadon, ott láttam kuksolni egész este Szép Ernőt, – hallom: minden este ott csücsül, – elmenet, a nagy pitvarban találkoztam is vele s megsimogattam szivformáju kis gyerekképét. Mit csinálna ez a kedves költő, ha a rímek egyszerre beszünnének? Ha az ispilángi rózsa nótájára nem lehetne többé verseket irni, s szines kavicsokkal nem lehetne többé játszani, csak kősziklákkal szabadna hajigálódzni? Csurog az éjszakai esső, ahogy Hevesi Sándorral bebujunk a bőrszagu konflisba, – ma megszolgálta vacsoráját, amely felé igyekszünk, s boldogan és lelkesen beszél a vidám muzsikáról, mely ime teherbiróbb, mint a tragikus. Én meg összegubbaszkodva hunyom le szemem, s oda is hallgatva egyebüvé is gondolok, – hová, magam sem tudom, de Musset jut eszembe, sőt Heine, s mindaz, amit husz év óta nem olvastam s ugy hittem, fölébe idegenedtem s most megcsendül bennem, mint a dajkanóta. Igen, igen szép, hogy rimek vannak a világon, s igaza van Szép Ernőnek, hogy nem tudom őt elképzelni gyerekmuzsika nélkül.
Milyen szomoru volna, ha egyfajta szépség kipusztulna, csak mert másfajta jő és nő utána! A vacsoránál együtt ülünk Odry Árpáddal, ezzel a kitünő szinésszel s kitünő emberrel, ki mély és nemes megjegyzéseket ugyanoly tartózkodással tud odavetni, mint ahogy angol feje s egész müvészi mivolta abban a mai conquistador figurában alakul ki, mely olyan, mint a selyemabroncsba halkitott dinamit. Egyiptomból jő s a királysirokról beszél – de mi teszi, hogy öt perc mulva már Racinenál s Corneillenál tartunk? Nyilván, hogy a lelkem bőre alatt egyre azon tünődöm: milyen volna ez a szőke kimértség, ha a régi szavaló és danoló szinházba született volna bele, a feketehaju pátoszba, a vivólépésekbe s kebeltáró karmozdulatokba, melyekhez még a fiatal arcon is illett a szakáll? Az isten tudja… de egyelőre irodalomról beszélünk, s a mai szófukar elegancia emberével a patakzatos kimértség világára gondolunk vissza, a francia tragédiáéra. Mily szép ez a zengő geometria! Mily mély ez a szavaló józanság! Mennyi a költészet: nem magában a költészetében, hanem megcsinálásában – ez az a megfagyott zene, aminek hajdan az épitészetet mondták. Lessing rájuk bizonyitotta költőire, hogy félreértették Arisztoteleszt, s feleslegesen vették magukra nyügnek a hármas egységet. Hát aztán? A mi asszonyainknak bokában szük a szoknyájok, s ha egyik szobájukból a másikba mennek, a Rabitz-falak közt ugy kell szaladniok, mint az erdőben az őzikének. Pedig a szoba nem erdő s a bokabilincs felesleges – de milyen szép tud lenni ilyen asszony, s mily szivbekapó az ilyen szaladás! A müvészetben az alkalmazkodás a szépség – hogy tárgyhoz-e vagy anyaghoz vagy célhoz, vagy kényszerüséghez, vagy feleslegességhez: az mindegy. Igen: Lessing nagy okosság volt, de kis kaliber. Filiszter volt, abból a javithatatlan fajtából, mely csak egy igazságot ismer s a müvészetben is pártember. Minthogy fölfedezte Shakespearet – nem is ő fedezte föl, hanem Herder – tehát, ha Shakespeare szép és jó és igaz, akkor Corneille és Racine csak csuf meg rossz meg hazug lehet. Herder, ki igazi géniusz volt, sohasem irt volna Hamburgische Dramaturgiet. És Laokoont se. És Goethe, kinek Herder és Lessing tört utat, gyönyörködött a francia költészetben, noha elejével shakespeariánus volt. S volt egyszerre ó-görög s uj angol, s imádta a népdrámát, s elsőnek fedezte fel Stendhalt. Ma azt mondanák rá, hogy silány eklektikus volt, meggyőződés nélkül, s a mély Georg Simmel éppoly lenéző gunynyal beszélne felületességéről, mint beszél ma az Anatole Franceéről. S a Schiller kompoziciója is kemény épitésü, s bizony olyan ez is, mint a sváb hercegi lakok, amik Versailles nélkül ugyancsak nem épültek volna meg.
A beszélgetés elhalkul, abbamarad, hazamegyünk – de én, az éjszaka álmatlanságában, tovább szövöm ezt a témát. Nem is szövöm, nem is gondolom, csak érzem – ugy látszik, szivbeli ügyem, mely husz évig meghuzta magát idegeim alján, s most ki tudja, mily holdfordulta vagy vénusztölte vagy három fagyos szent csalta föl rejtekéből, hogy izgasson s foglalkoztasson, s ugy himbálódzzék fel-alá koponyámban, mint a jegesmedve a ketrecben. Nem is igaz már, hogy a Musset s a Heine verseire gondolok, s az sem igaz, hogy Szép Ernőre. A magam verseire gondolok, amik abbamaradtak, s ott maradtak el, ahol a Makart-csokornak volt divatja, a mellszoritó füzőnek, a Halifax-korcsolyának s a gyöngyházzal berakott ébenfabutornak. S Victor Hugora gondolok s egy kis versre, amit tőle forditottam: Törékeny nádszál, gyönge tested. Két karom átölelte már. Pihegtél, mint ahogy repesget. A kis madár… Ta taille frèle Et souple comme le roseau… Magamért lázadok, ki nem értem rá lenni, vagy azokért, kik minden bizonynyal voltak, hogy vannak-e még? Tovább forgatom magamban a vacsorai témát. Mi magyarok egy kicsit dupejei vagyunk a németeknek. Szinpadunkat is megbolondittattuk az övéktől. Reinhardtot, mikor először jött, ugy fogadtuk, mint aki a szinpadi naturalizmust hozza ide megváltásul. Holott ő már nem volt naturalista, ő már lázadás volt a Brahm naturalizmusa ellen, a polgári naturalizmus ellen, mely, most jövünk rá, szakasztott ugy volt csak naturalizmus, mint a Zoláé: jégeringes romantika volt. S Reinhardt? Orkeszterré stimmeli össze szinészeit, kik együtt danolnak, egy melódiára, s ez a melódia nem más, mint a régi francia éneklés, gajdolás,… nem bánom, minek szidjátok. Moissi egy fiatal Mounet-Sully, s Helene Matternnak a Corneille alexandrianusait dünnyögi megváltásul. Hogy ezt nem vettük észre! Reinhardt ugyanaz a szinészetben, mint Liebermann a festészetben: az okos izraelita, ki minden jót és drágát, amit Párisban talált, megvesz és megtesz németnek. S ezzel csak folytatja a német szinpadi hagyományt, mely mindig igy tett. Weimar az első Napoleon szinészeitől tanult, mikor Erfurtban a császárok parkettja előtt játszottak, s Sonnenthal a harmadik Napoleon melódiáit danolta, a bankár-elegancia hangesését. A mi szegény Nagy Imrénk is öntudatlan ezt a francia nótát zengette, csak német közön át jutott el az ő délceg szittyaságához, melylyel még Coriolánjában is volt valami a busuló juhászból… Minderre már rég rájöhettünk volna – már mikor Reinhardt Beregi Oszkárt kivitte Berlinbe, s ugy küldte haza, mint a madarat szokás, kit kiküldenek Harzba, hogy felvágják a nyelvét. Nem olyan könnyü a franciáktól megszabadulni. Mégis csak legmüvészebb népe a világnak, az olasznál is különb. Ha valaki franciát agyonverhet, az maga is csak francia lehet, s az uj francia ellen feltámadni is legkilátásosabb a régi franciának. Én már évek előtt megirtam, hogy az impresszionizmus s a neoimpresszionizmus diadala után a francia festészet (ami ma azt jelenti, hogy a festészet) nekiindulóban van egy uj akadémizmusnak, s a kubizmus szögletességeiben már ennek kiszámitottsága adja le névjegyét. A Metzinger geometriáján ezt már a vak is megláthatta s irányvonalai egy irányba mutatnak: az akadémia felé. Meg is jelöltem Ingrest, hogy ő fogja ujra felütni fejét s benne az akadémikus visszahatás, – s azóta nemcsak őt ásták ki, ki igazában nem is volt halott, de Géricaul-t is, kiről alig tudtunk. Nemrég láttuk itt, jószemü tulajdonosának, Hatvany Ferencnek jóvoltából, két ilyen kiásott képét, s tanácstalan figyeltük magunkat, hogy mennyire tudunk benne gyönyörködni, mi, kik annyira tudunk gyönyörködni a Manet-kban, kiknek helyet csinálni verték agyon a Zolák a Géricault-kat. Anélkül, hogy kezdenénk lehülni akár a Delacroix-k, akár a Manet-k, akár a Cézanneok iránt, kikben már rég nem érezzük, hogy forradalmak lehettek, kezdünk visszamelegedni az Ingresekhez, kikben már nem tudjuk megérezni, hogy valaha akadályok voltak. Szépek, mint a melódiák, a fioraturák, a kadenciák. Szépek, mint a rímek s a táncritmusok.
Ugy látszik: csak a félig mult nem szép, és szükségből nem az, hogy ne állja utját a mai szép elismertetésének. Mikor a mai szép is kezd félmulttá megszokódni, s a félmult eltávolodik egész multtá, akkor talpra is áll és megelevenedik. Ugy látszik, az én nemzedékem most ért oda, hogy ami szépet magával hozott, elismertté s magától értetődővé lett s amit nem tudott megérteni, hogy apáinknak mi tetszhetett benne, az felszabadult a hadi karencia alól s mer tetszeni nekünk is. Az én unokám már ugy gyönyörködik majd az én gyerekkorom Makart-csokraiban, mint én tudok gyönyörködni a nagyapám gyerekkorának bidermájer tubákpiksziseiben. A világ mindig szebb, mint hinnők, s az embereknek mindig jó az izlése. Kár, hogy fiaik ezt nem látják s vad gunynyal terrorizálják szegényeket gusztusuk eltitkolására, s unokáiknak kell kiásniok a titkot, melyet búsan vittek magukkal a sirba.