Levelek
1914 május 2.
Heine leveleit adják ki most ujra, s nemrég megjelent első kötetükről valaki, akit nem ismerek, de ezek után figyelemmel fogok követni, Serlo álnéven okos és fürge tárcát irt a Pester Lloydba. Azt magyarázza, amin én már gyerekkoromban fennakadtam: hogy az irásaiból ismert Heine vajmi kevéssé mutatkozik meg e levelekben. Ma már nem csodálkozom ezen, s én is abban látom a nyitját, amiben a tárca irója: hogy Heine modern ember. De talán nem árt kifejteni, hogy e modernségen, legalább ebben a vonatkozásban, nem kell holmi korszellemre vagy micsodára gondolni. Heine ugy volt levélirónak modern, mint aki nem mászik gyalog az ötödik emeletre, mikor most már liften is járhat. Heine iró volt, sőt, ami még modernebb technika: ujságiró. Ami mondanivalója lehetett, még kedvesei, még barátai számára is, azt nemcsak módjában volt, de kénytelen is volt megirni, ha nem könyvbe, hát ujságba, ha nem versben, hát uti levélben vagy párisi levelezésben. Hogy vannak dolgok, amik nem valók nyilvánosság elé? Ez az, amit nem hiszek. Inkább olyanok vannak, amik nem valók négyszemközé. Semmi sincs, amit nyilvánosság elé menekülve s nem tétetve ki annak, hogy egy bizonyos emberi személy előtt tolakodóvá vagy alázkodóvá válhatik, az iró őszintén el ne mondhatna. A nyilvánosság akkora ur, hogy a legbüszkébb gőgnek sem kell előtte szégyenkeznie. S annyira személytelen, hogy mig fel lehet tenni, hogy minden érdekli, viszont a hozzá való fordulásban nincs meg az a bizalmaskodási flagrancia, ami az egyes ember előtt tett vallomásban. A nyilvánosságnak nem lehet terhére esni, a nyilvánosság előtt nem férfiatlanság panaszkodni, a nyilvánosság nem kér viszontmeghallgatást, ha meghallgatott, a nyilvánosság előtt nem komédia a páthosz, s nem gyengédtelenség a guny. A nyilvánosság olyan, mint az isten: az ember maga szabja meg, milyen viszonyban legyen vele. A régi irók, kik csakis könyveket irtak, tehát nem mindennel állottak s igy is csak korlátoltabb nyilvánosság előtt, egyéb mondanivalójukat beleonthatták leveleikbe. Ugy, mint a mai iró is gyerekkorában, mikor még nem talált kiadót s az ujságok nem nyiltak meg előtte. (A Heine gyerekkori levelei is régi értelmü levelek.) A mai iró előtt nyitva áll az ujság, s a mai iró számbaveszi, hogy van ujság. Ami közlenivalója van, abban irja meg, s amit leveleiben tudathatna, azt az emberek az ujságokból ugyis tudják. Mit irt volna Heine magánleveleiben a párisi koleráról, mikor az Augsburger Allgemeine Zeitungnak megirta erről minden megirni valóját – s ha nem is: rokonsága meg barátai egyéb ujságokban nem bőven olvashattak-e mindezekről? Ujság, vasut, táviró ma már telefon is: képtelenséggé teszi a régi fajtáju levelet. A nyilvánosság nagyobb és gyorsabb lehetőségével szemlátomást átalakulnak az arról való fogalmak, hogy mit lehet négyszemközt megmondani vagy megirni. Ez áll még a szerelmes levelekre is, melyeknek híját különösen felhántorgatják a szerelmes természetü Heinénál. Amit az ember megmondhat csókban, vagy megirhat versben, azt izléstelenség levélbe megirni. Valaha nem igy volt, mert valaha, a cimzettnek pótolnia és képviselnie kellett a közönséget. Akkor lehetett levélben szerelmesen áradozni vagy szónokian szavalnia – hallgatag összeesküvés volt ez a levél irója és vevője között, a cimzett is beletartozónak érezte magát az irásmü keservesen komédiázott levélformájába, s együtt várták az utókort, mely elé egyszer mégis csak odakerülnek ez irások, mik aznap nem találtak kiadót. A régi levelek nagyrészt ujságok helyett iródtak, és, ha irók irták, könyv számára vagy helyébe. Minthogy erre ma már szükség nincs, nem is lehet folytatni. Mert a világon csak az lehetséges, ami szükséges – a felesleges valami módon lehetetlenné válik, többnyire azon a leggyilkosabb módon, hogy nevetséges. Ma nevetséges fontoskodás a levélirkálás, ma, mikor, ha valakinek igazán van mondanivalója, az sem mesterség, hogy nyolc-tiz nap alatt akár Amerikában is ott teremjen annál, akihez köze van.
Mert a lehetőségek mindig benne vannak a levegőben s benne vannak az idegekben. Minthogy ma elmondhatatlanul könnyebb, mint csak negyven év előtt is, hogy akiknek dolguk van egymással, összekerülhessenek: az állandó távolélés ma nagyobb szakitás, mint azelőtt volt. Kicsinyes a hétköznapiságokról beszámoló levélirás, és fontoskodás az elmélkedő. Mi marad hát megirásra? Csak az elintézni valók – s ez mind kevesebb marad olyanok közt, kik állandóan távol élnek egymástól. Igen hamar ugy fordul, hogy az ember hiányzik a saját leveléből, s a kapott levélben nem találja meg azt, aki küldte. Az ember nem látja, lassankint már elképzelni sem tudja azt, akinek ir – s a vett levélen látszik, hogy ugyanigy a sötétbe volt irva, tárgytalanul, találomra, bizonyosság nélkül. Minthogy száz olyan eset közül, melyben ezelőtt szükség volt levelet irni, ma kilencvenkilencben felesleges: a fejlődés összeesküszik a századik ellen is, s valahogy azt akarja kiszoritani, hogy akiknek dolguk van egymással, találkozhassanak, akiknek közük van egymáshoz, együtt lehessenek, s inkább csoda történjék, csak levelet ne kelljen irni. A mai ember, ki helyett ezerszer többféle gép, alkalmatosság és intézmény dolgozik s végez olyan munkát, amit apáinak maguknak kellett ellátniok, voltaképp jobban ráérne levélre, mint apái. S mégsem ir – idestova már akkor sem, mikor még kéne.
A lehetőségek másképp is benne vannak az idegekben. A legtöbb iró rossz társalgó, mert figyelmetlen – előad, de nem beszélget. S nemcsak, mert irás közben megszokja, hogy mindig ő beszél s a másik, a láthatatlan közönség csak hallgatja, hallgatja áhitattal és figyelmesen és nem kotyog közbe: mondom, nemcsak, mert ezt megszokja, hanem azért is, mert számithat erre. Legyünk vele tisztában, hogy az emberek nem egymás iránt érdeklődnek, hanem önmaguk iránt, s nem arra kiváncsiak, amit a másik mond nekik, hanem arra, amit a másik majd kivált belőlük. Még a kiváló emberek társasága sem azért kell, hogy nagyszerü dolgokat tanuljunk tőlük, hanem hogy értelmük és tehetségük közele a legtöbbre gyujtson bennünket, amire képesek vagyunk. Akiben magában nem lakik sok, és, nem lévén iró vagy müvész, nem számithat arra, hogy valahol mégis csak meghallgatják, az képes arra az áldozatra, hogy ő is odahallgasson, ha beszélnek hozzá, igy vásárolván meg, hogy aztán ő is beszélhessen s a másik mégse bujjék ki bőréből a türelmetlenségtől. De az iró, akinek van hol kibeszélnie magát, tehát nem kell ily drágán megvásárolnia, hogy közönséget találjon: az iró legritkább esetben oly fegyelmezett, hogy erre az áldozatra képes legyen. Üss, csak hallgass meg, szólt Themisztoklesz. Üss, csak ne kivánd, hogy tudjam, mit mondtál: ezt mondja az iró.
S ez nem szerénytelenség vagy gőg vagy elhittség, Nincs érdekesebb az embernél, s ez az egész érdekesség megvan minden egyes emberben. Minden egyes ember mond valamit, azzal, hogy olyan, amilyen – s ez hasonlithatatlanul érdekesebb, mélyebb, magasabb és tanulságosabb, mint a közhelyek, amiket a legtöbb ember fecseg, a laposságok, amikkel imponálni akar, müveltségét fitogtatni, értékét éreztetni. Hozzád, ó ember, ezer a közöm. A szamárságokhoz, amikkel fülemet teleduruzsolod, semmi. Mikor találkozom veled utcán, villamoson, szinházban, akárhol: néha lelkem legforrójáig megrendülök láttodra, – a hervadástól, mely kikezdett, eltorzitott s kiforditott magadból a husz év alatt, mióta nem láttalak. Néha sejtelmem sincs róla, ki és mi lehetsz, miből élsz, mi a mesterséged s honnan ismerlek – csak tudom, hogy valaha valamikor találkoztunk, talán egy percre, talán csak egy bemutatkozó mormolásra, s azóta eltüntél szemem elől s egy pillanatra sem jutottál eszembe. Most itt vagy, s én elgondolom, hogy azalatt egyre voltál, éjjel-nappal, minden pillanatban, mindig a világ közepe voltál a magad számára, mindig minden körülötted forgott, van munkád, van családod, vannak képzelődéseid, vannak gondjaid. Gyerek voltál akkor s azóta magadnak vannak gyerekeid, friss és eleven voltál, s most már képedre van irva a halál, – fogaid megkoptak, hajad szálai kiszáradtak, bőröd megpetyhüdt, kezed megeresedett. Ez végtelen érdekes, ez borzalmasan érdekes – s ehhez képest mi az, amit mondhatsz?! Politikáról beszélsz? Olvastam reggel az ujságban, amit este elmondasz. Megfigyeléseid vannak? Apádtól hallottam, s akkor is már régiek voltak. Általában előre tudom, miről mit fogsz mondani, miről mi a véleményed, miről mi jut eszedbe. Meg tudnám csinálni, hogy előre leirjam s közjegyzőhöz letétbe adjam, hogy akkor bontsák ki, mikor elválsz tőlem, – benne lesz minden, attól fogva, hogy mikor azt kérdem, hogy’ vagy, azt feleled: „mint a szegény ember a gazdag városban“, egészen addig, hogy mikor bucsuzol, azt mondod: „viszontlátásig a legközelebbi husz esztendőben!“ Sokkal jobban érdeklődöm irántad, sokkal jobban el vagyok foglalva azzal, ami rólad jut eszembe, semhogy törődhetném a szavakkal, amiket csak azért makogsz el, mert semmi sem jut eszedbe.
Ha neked volnék, ó felebarátom: előttem gyanus volna az olyan ember, ki figyelmesen, sőt érdeklődéssel és élvezettel hallgatja meg, amiket beszélek. Ekkora fegyelemre csak az érdek képes, s biztos lehetsz benne, hogy akar tőled valamit vagy valami szándéka van veled, aki komolyan érdeklődik az iránt, amit mondasz. A nagy önzők és rosszak ezért tudnak nagy charmeurök lenni, kedvesek, melegek, részvevőek és figyelmesek, az általános és minden embernek szóló udvariasság és jóindulat helyett egyesnek szóló jóságot kifejtők. Nem mintha ez komédia volna náluk – nem: ilyenkor valóban érdeklődnek, szeretnek és törődnek, mert megvan az a nagyszerü képességük, hogy az érdek olyan meggyőződést vagy érzést kelt bennök, amilyenre éppen szüksége van. A róka, ki a holló szájából sajtot szeretne, valóban el van ragadtatva a holló hangjától és énekétől. De a hollóban legyen önismeret és legyen vele tisztában, hogy ez az elragadtatás mégis csak a sajtnak szól, s ne tartsa szivteleneknek azokat, kik nem rókák, s képtelenek odahallgatni énekére, mert sajtot sem akarnak tőle.
Bizonyos vagyok benne (kár, hogy meg nem érem), hogy valamint divatja mult minden egyéb levelezésnek, mint az üzletinek s a nyugodt hiradónak: beszédben is az emberek majd elintézik, ami dolguk lesz egymással, különben nem fecsegik egymást agyon. Egy fiatal festő emlékirataiban olvastam, hogy egyszer megadatott együtt ülnie egy kis kocsmában Arnold Böcklinnel s Gottfried Kellerrel, kik derüs szeretettel ültek egymással szemben, s szorgalmasan hajtogatták a finom szalmaszin italt, egy üveget a másik után. Három óra hosszat ültek igy, egy kukkot nem szóltak, csak néha összecsillant szemük, ahogy az egyik mindig tudta, hogy a másik mit gondol. A fiu sem szólt közbe, némán mentek haza, s az estéről azt jegyezte naplójába, hogy soha tanulságosabb beszélgetésben nem vett részt.