Karl Kraus
1913 november 23.
Karl Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-Európa történetében oly érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen, Jack a hasfölmetsző vonná le a tanulságot. Amikért Karl Kraus az ujságuralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert mifelénk az ujság az egyetlen lelki hatalom. De kipörkölésükre rossz ez az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják tüzhalálra vetni.1) Karl Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak gőgösen intellectuel zsidóember tud antisemita lenni. De antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitüzve. A mi igaz oroszaink elérték, hogy nálunk nemzeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell mennünk a szemtelenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára, akinek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.
Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Karl Kraus-ot, mert ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva elválhatatlan bizonyos fajta embertől – s ez csak megerősit abban a másunnan is kialakult feltevésemben, hogy Karl Kraus ilyen ember, vagyis elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanus előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiusága. Kisfiu lehet ez a Karl Kraus, ki egyáltalában nem bizik magában, s igen szeretne a dadája, vagy talán az édesapja ölébe bujni s hallani a megnyugtatást: ne félj, kisfiam, nem bánt senki, mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiu a világon! Lehet, hogy tévedek, de a Karl Kraus nagyzó egocentrizmusa alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy van-e ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy álmainak hidja nem szakad-e be alatta?… Tolakodás igy belevájkálni egy eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor Karl Kraus az az ember, ki epedő kiváncsisággal exhibicionálja magát ilyes tulkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját maga – s nincs az a sorosiró, kinek itélete számára különben csak tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha őróla mond rosszat vagy ostobát. Ha Karl Krausnak kifogása lehetne az ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az emberek elé. Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Karl Kraus. Lirai költő, ki poloskairtásra adta magát.
Könnyü ezen nevetni – de gondoljatok csak a poloskalázra, amit okvetlen érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok bele magatokat, borzongva és káprázva még a csipések mérgétől is, a végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló derviseké vagy a habzó száju Pythiáé. Ilyen trance-ok adják meg a clairvoyance-ot s ilyenkor történnek a nagy meglátások és megtalálások. Karl Krausnak is van ilyen trouvaille-a – körülbelül olyasmi, mintha valaki rájön arra, hogy vannak poloskák. Ezen megint könnyü nevetni, de megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és genie volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem birta, ki először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább türni. Az ő meglátása után aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda veszedelem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve fogadták, s nem tudták megérteni: mit izgatódik ily semmiségekért… A Karl Kraus trouvaille-a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk. A vendéglősöktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak az ujságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császárhoz. A szinészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakitás közben; a festőktől, kik megirják, hogy mennyi sikerük volt az asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól, kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképüek. S főképp az ujságoktól s az ujságiróktól. Mert az ujság hatalom: ellenben az ujságirás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból erkölcstelenség támad. A Karl Kraus tizéves hadjáratának legnagyobb, legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A felületesség, a tudatlanság, az izléstelenség, melynek egy kiskoru társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb, tudatlanabb s izléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik annak, hogy mindennek arbitere lehet… Mondom: nálunk most nehéz erről beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a hajszálakból, miket az ember az ujságirás levesében talál. De nemcsak az ujságokról s az ujságirókról van szó, hanem általában a parvenüségről, mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelmünél, aminő az osztrák-német. Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole France, maga is polgárember, ugy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember orthografiát! A régi uri világban kiki irt az ő szép francia nyelvükön, aminő betürakással akart, s az volt a müvelt, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári társadalomban az a müvelt, aki tudja, hogy mit hány g-vel kell irni… Mindez nem szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s minden hatalomnak, ha megvolt a rendeltetése, megvan a tulkapása s a veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szorongatni torkát, hogy ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal sincs különben. Egyről, a legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett jönniök, hogy a tőke urrá lehessen, megadják mind a könnyüségek, melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és mindig ugy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a legocsmányabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.
Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem angyal – hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabaditani. De nem is lesz angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Türhetetlen tolakodással, apró ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy despotizmus stilusa, de együttvéve mégis egy nagy visszaéléssé állnak össze, egy nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, – a háziurrá, ki azt mondja: mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem!… a háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert lenni… a közönséggé, ki megszabja az irónak, hogy’ irjon… a riporterré, ki megállitja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt megöli magát… a publicistává, ki a börzegalopin irodalmiságával avatkozik a világhistóriába… a királynővé, ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol népének tetveiből… mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy az egész veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, – valósággal ugy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak ugy használt, ha egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyitása kell hozzá, hogy az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes emberétől megőrüljön, s a nagyeszü s felsőségesen magasrendü ember monomániás ellen-praetorrá nőjje ki magát, ki igenis minima curat, éppen a kis dolgokkal vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér marhahusa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy az, ki miatt a szerelem tilos, a müvészet éhen döglik, a tudomány eltorzul, a lélek elnyomorodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság elbukik, a gyereksziv elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi eldurvul!… Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik magukat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiusága kell. Birni az állandó háboruság izgalmait, a napról-napra ismétlődő kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait: ehhez nem elég a jóhiszemüség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Karl Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira felgyult és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy mindig megtalálja ehhez a biztos utat, – azt tudniillik, hogy igaz legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom legyen, amit támad.
Fantázia nélkül ez nincs – hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki azzal akar ölni, hogy leirja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta megvetéshez és gyülölethez szinte tisztelet, szinte szeretet kell objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a clair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis gyerekeknél, hogy arra… feledkeznek rá, akit szeretnek. Ez nagyon transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés nedveiben tulságosan összevisszafüröszti áldozatait, mindig rá lehet következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein kleines Manuscript, Man schreibt nicht so ausführlich, Wenn man den Abschied giebt – énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Karl Krausnak, amint hogy nem utolsó trouvaille-ja annak észrevevése sem hogy a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine hatása bünös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról, akikhez nincs több köze, mint a megvetés. Az ember nem érvel oly zuhogó intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a Chestertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s egy kalendáriumi napon. Karl Krausnak egy kicsit vérében van a zsidó, az ujságiró, a feuilletonista, a tésztaevő és a filiszter, s káprázatos artisztikuma sem tud megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, – a kezüknél fogva vezetett gyereknépek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak megsértődni tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál hajlandóbb eladni apját, mert eped a megszabadulás után az örök kiskoruság érzésétől. Vagyis: nem herosz, nem nagy ember. De végtelenül tehetséges, természetében geniális, irói tisztaságában elragadó ember, kivel igenis öröm és elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.