Az utolsó király
1914 április 26.
… Schönbrunn nyilván nem lett volna meg Versailles nélkül. Ahogy a császár, – mert akkor csak egy volt, az égben három isten, de a földön egy császár, – ahogy, mondom, a császár s a francia király ivadékokon át birkózott egymással, ugy járt, mint a kéményseprő s a molnárlegény. Átfestődtek egymásra. Hogy Prágából és Bécsből mennyi szivárgott át Versaillesba, azt nem oly könnyü meglátni, a gyönyörü egységesitő erőnél fogva, melylyel a francia stilus minden átvételt menten szervességbe olvaszt. De a derék M. Poincaré, ahogy a szenátorok s a deputátusok szavazatával voltaképp a pápa és néhány nagybank emelte a hétéves trónra, csakis annyira, de annyira igenis uralkodó a plutokrácia kegyelméből, mint a római-német császár volt a választófejedelmekéből. S ha volt valaha király – s itt foszolj szét, alkotmányosság s oszoljatok el, századok: ha volt valaha fejedelem, ki elmondhatta magáról, hogy l’état c’est moi, ugy az öreg katona az, ki ma a schönbrunni galéria narancsvödrei közül üvegen keresztül sütkérezik a napban, mely, mikor reggel öt óra tájt felbukkan, pirulva kér bocsánatot, amért igy elkésett, mikor a Felség már egy órája várja… bocsánat, bocsánat… no de az a fő, ugy-e, hogy mégis megint csak sütök?…
Ferenc József az utolsó király. Már mint abban a népmesei értelemben, melyet oly nehéz kiirtani a történetirásból, noha a történésből már rendre kivész. Nevetséges volna azt mondani, hogy ötödik Györgynek, második Vilmosnak, sőt bár második Miklósnak élete és története Nagy-Britanniának, a Német Birodalomnak vagy Oroszországnak élete és története volna. Ellenben Ferenc Józsefnek élete valóban az osztrák-magyar monarhia élete. Égertől Predeálig, Csernovictól Mosztárig az történik, ami a schönbrunni galéria narancsvödrei közt történik. Lehet, hogy az emberek ezt nem tudják sem Csernovicban, sem Égerben, sem Mosztárban. De mégis igy van, s aki látja e monarhiát, mert kivülről nézi, az igy is látja. Diner-Dénes beszéli, hogy ő, nehogy a bécsi ügyésznek felesleges töprengést okozzon, évek óta ugy irja cikkeit az Arbeiter-Zeitung-ba, hogy császár helyett egyszerüen nagyhatalmat ir. Sohasem történt, hogy a mondat s a gondolatmenet ne kvadrált, s csinált vagy erőltetett lett volna. Az angolok, kik tisztelnek minden közjogot, de a valóságot még jobban tisztelik, e monarhiát inkább habsburginak emlegetik, semmint osztrák-magyarnak. Ebben sem az ő részükről nincs szemrehányás a Habsburgok ellen, sem a habsburgi alattvaló részéről, ki ugyanigy látja a maga helyzetét. Mert ha mégannyi alkotmányt és parlamentet adnak is e monarhia népeinek: ez nem változtat azon, hogy semmi közük egymáshoz. Őszintén semmi közük, kilátástalanul s változhatlanul semmi közük. Még Ausztriához sincs közük, annál kevésbbé, mert Ausztria sohasem volt a világon, most sincs. Magyarországnak a legrosszabb időkben sem volt olyan köze Ausztriához, mint mondjuk a burnak Angliához. Még ugy sem volt a világon, elnyomónak sem, Ausztria, mint Róma városa a világcsászárság korában. Ennek ura mégis, az imperátorral együtt, a S. P. Q. R. volt, a Senatus Populusque Romanus, a római tanács s a római nép. De hol volt valaha az az osztrák tanács vagy osztrák nép, mely császárral vagy császár nélkül Ausztriát jelentette volna? Éppoly kevéssé, mint ahogy a tatai községháza nem azt jelenti, hogy Esterházy, s az ujpesti nép nem azt jelenti, hogy Károlyi. Megszünt az ősiség, megszünt a hübér, megszüntek a kiskirályok s kezdenek megszünni a nagy királyok is. De az osztrák-magyar monarhia ma jobban feuduma a Habsburgoknak, mint valaha – nem is annyira az ő akaratukból, mint azzal, hogy minden népüknek s földjöknek több köze van őhozzájuk, mint egymáshoz, s mert nagyrészük nekik valahogy csak kell, de egyebütt kényelmetlen bonyodalmakat okozna, s kisebb részüktől, mely egyebütt is boldogulna, sőt talán jobban, mint itt, a senkinek nem kellő részek irigylik e boldogulásukat. Van, ugy mondják, egy közép-európai szükség: hogy a germán s a szláv világ között Európa közepén afféle pufferbirodalom álljon, nehogy egyenes szorosságban surlódjanak egymással. Igazán szüksége van-e erre Közép-Európának, azt nem kutatom, de ha van, mindenesetre inkább van rá szüksége, mint magának a puffer-nak, melynek ez az állitólag meglevő külső rendeltetése nem pótolja azt, hogy belül semmi rendeltetése nincs, s kifelé való kényszerü mozdulatlanságában befelé teljesen elzsibbad. Közép-Európán kivül még csak a Habsburgoknak van szükségük az osztrák-magyar monarhiára – már ha tartanak rá, hogy legyen birodalom, amelyen uralkodnak. Sok örömük nem telhetik benne – e birodalom urának lenni olyan örökség, mintha valakire a nagybátyja egy szép kriptát hagy örökbe. De ez az ur viszont akkora ur lehet, mint senki, aki eleven televényt s engedetlen embereket örököl. Nálunk a dinasztia maga olyan hatalom, mint egyebütt egy-egy ország – ha e monarhiát Nagy-Britanniával vetem össze, akkor ugy Ausztria, mint Csehország, ugy Galicia, mint Magyarország, ugy Bukovina, mint Bosznia vagy Horvátország egyformán gyarmat, s az anyaország, a gyökértalaj senki és semmi egyéb, mint a dinasztia, – sőt, amilyen korláttalan ur, valameddig az akar lenni, a császár a dinasztiában: voltaképp maga a császár, a király, most a nyolcvannégyéves Ferencz József. Ötödik Károly volt, ki ezt a hatalmat megteremtette, s azóta, bármi a sorsa e birodalomnak s bármily rohamosan hanyatlik is hatalma a világ hatalmai között: halandó ember bizonyára nincs és nem volt soha akkora hatalom, mint a mindenkori osztrák császár, ki egyben Magyarországnak is koronás királya.
Ez a páratlan szerep: egy emberi egyéniségnek országnyi erőcsomó gyanánt való szereplése, erősen rányomódik ez egyéni életekre. A leggyengébbet is jelentőségre juttatja – s csak olyan teljesen erőtlent nem tud emelni, mint a kis értelmi életet élő jószivü ötödik Ferdinánd volt. Igaz, hogy viszont az ikarusi szárnyakat is leolvasztja, s második József ugy tönkrement bele, mint lezuhanna egy ország, ha azzal próbálkoznék, hogy földestül, hegyestül, folyóvizestül s minden városaival levegőbe emelkedjék, mint az aeroplán. Legjobban a nyugodt és pontos egyéniségek valók bele, kik, a maguk személyes életét szinte a kémiai s fiziológiai legkevesebbre szoritva vissza, legjobban tudják a maguk életében egy közösségnek életét élni. Mondom: az osztrák császár bizonyára nem a legnagyobb hatalom ezen a világon, de aránylag, a leghatalmasabb ember vagy legalább is a legnagyobb ur. Annál furcsább, hogy e páratlan szerepben legjobban olyan egyéniségek állanak meg, kiket külömben polgáriaknak szoktunk tekinteni. Ilyen tipus volt még a ragyogó Mária Terézia is, ez az okos és vidám bécsi asszony, a Pepi Gallmeyer s a Hansi Niese ősanyja, – ilyen volt a négyszer házasodott patriárka Ferenc császár, s van ebből valami Ferenc József császárban is, ki, bár hasonlithatatlanul arisztokratikusabb természet, és mint anyai ágon Wittelsbach-vér, ugy kulturában, mint kivált politikai tehetségben felette áll nagyapjának, mégis erre is ráfajzik, azzal a hüvös, szinte személytelen filozófiával, melylyel az embereket s a dolgokat nézi. Sőt még ferencebb Ferenc császárnál, mert mindig ügyelt rá, hogy maga legyen a maga Metternichje. „Nem szeretem, – mondta egyszer mint fiatal és abszolut császár – nem szeretem ezt a modern alkotmányosságot, melyben a miniszterek megmaradnak s a királyokat elkergetik!“ A mi alkotmányosságunkban nem a miniszterek voltak azok, akik megmaradtak – s mint a miniszterek, az alkotmányok is mindig arravalók voltak, hogy még személytelenebb, az akarójától egészen különválasztó formát adjanak a császári akaratnak, melynek ez abszolutságára mindig megvolt s ma is megvan az a jogositója, hogy nem személyes gusztus szólal meg benne (istenem, ha Ferenc József most személyes gusztusát követné, ott ülne Wallseeban az unokái szobájában, vagy talán ott ülne a szegény Fehérváry halottas ágyánál) hanem megszólal az a valami, az a nagyhatalom, mit a Habsburgok reprezentálnak s mely igy akaratul ugyanazon nemü, mint a Német Birodalom vagy a Francia Köztársaság akarata. Ferenc József a legtökéletesebb, a legalkalmasabb egyéniség e birodalom uralkodójának, amely birodalom a mig fennáll, olyan királyságot biztosit ez urának, aminő már csak a mesében találtatik, s viszont csak addig marad együtt – s akkor is csak mesemód és isten csudájának, mig uralkodója is ilyen mese-király.
Ezért, az osztrák császári tiszt e mesebeli mivoltához képpest oly valószerü, oly stilusos az a mesés kor, melyet Ferenc József elért, s ezért elviselhetetlen számunkra – s elképzelhetetlen nyilván az ő számára is – a gondolat, hogy ebben valami változás történhetnék. A mesében a király mindig öreg – s valóban: Ferenc Józsefnek már tizennyolcéves korában öregnek kellett lennie, sőt kemény öreg embernek, kinek még szive is kötelesség szerint dobog. Ahogy ennek az uralkodónak kell néznie dolgokat és embereket, ahhoz voltaképp csakis ez a patriárkai kor való, ez a két ivadékot átélt mindenen tul valóság, melyet semmi sem lep meg, mert mi történhetik, ami már egyszer elő ne fordult volna, melyet semmi nem ijeszt meg, mert megszokta, hogy minden elmulik, s mely a végén semmin sem csügg, mert megszokta, hogy minden lehervad. Aki mindenkinek már nagyapját is ismerte, az ugyan mindenkit emberszámba vesz, de mindenkinek fölötte érzi magát. Akivel már minden megtörtént, az semmitől nem fél. S aki maga korszakokat élt végig, látott elmulni régi, látott felbukkanni uj világot, és, kivált, látott kizöldelni harminc, sőt hatvanéves vetéseket: az beletanult abba, hogy az örökkévalóság szemszöge szerint gondolkozzék, s tud azzal az elképzeléssel dolgozni, hogy a jövő számára dolgozik. Ez az aggastyán-modernség kivált mint katonában van meg Ferenc Józsefben – ugyanugy, mint megvolt az öreg Moltkéban, s megvan az öreg oláh királyban, s megvan az öreg Roberts generálisban is.
Persze: olyan hosszu életet még nem élt halandó ember, hogy a maga élete során próbálhatta volna ki, hogy nem lehet az örökkévalóság számára dolgozni. Austria erit in orbe ultima – mily gyönyörü illuzió a valóban utolsónak maradt király számára! S ez illuziójából utolsó pillanatáig nem kell kiábrándulnia, mert bizonyos, hogy amig ő él, ez a monarhia is változatlan megmarad, az egész világnak egy kegyes és megható összeesküvéséből, melyben egyformán részesek ugy e monarhia természetes megtartó erői, mint ezen erőket lenéző legeltökéltebb ellenségei is. Mint ahogy vannak városok – Nürnberg, Castelfranco – melyeket a száguldva változó világ kegyelete mintegy ereklye gyanánt tart régi formájukban, elevenen: ugy virraszt – igazán érdek és politika külömbsége nélkül – a világ fiui gondja az utolsó király nyugtalan éjszakái felett. Hajnaltájt megnézzük óránkat s elgondoljuk: most kelt fel, s megy át a kis galériába, várni a napot. S ha kisüt a nap, elmosolyodunk, s örülünk, hogy megint találkoztak.